2011. december 20., kedd

Tök béna vagyok a blogszerkesztéshez, (ezért csak a sablonból és a megadott hátterekből tudok választani).

13 fok van és december, a tavaszmezős hátteret mégsem rakhatom ki (még), de eljön az időjárás még ahhoz is.

2011. december 16., péntek

Hát az csak nem?

én:               ....ide figyelj kislányom!
gyerekarcú: .... jaj anya nee, most megint jön a LITVÁNIA?

(..és akkor nevelj komolyan)

2011. december 5., hétfő

Kicsit nosztalgiáztam...

...az első kép 2003-ban készült, abban az évben amikor a legkisebb ovis lett. Az oviban csinálták, Karácsonykor, mindig jött egy aranyos gügyögős bácsi fényképezni.(akin a gyerekeim egyöntetűen jókat derültek).
A mostanit a három gráciáról én csináltam, a nagylányunkat (még otthon egyetemista) az egyetemi laborban kapta le egy osztálytársa. Diploma után végre jön utánunk a barátjával együtt, úgyhogy jövő Karácsonykor már megint együtt lesznek, leszünk.
Már alig várjuk.

2011. december 2., péntek

Nem vagyok én bónamárta


Ködös albion továbbra sem áll, csak egyszer láttam ködöt. Szeszélyes időjárás sem áll - vagy esik, vagy nem, de inkább nem - és azt is csak ilyen párás, permetezős vacakkal.
Elkélne már egy jó kis fakicsavarós vihar, villámcsattogással, dörgéssel, amit jó nézni a teraszról -
na az a szeszélyes.

Érdekes szaga van olyankor a levegőnek.
Benne van abban a fáradt este, a fonnyadt levelek, a felvert por, az eső, nehéz párás meleg, meg a szomszéd néni lángosa.
 

2011. december 1., csütörtök

2011. november 30., szerda

Bimbódzó vonzalom (merre is?)

"Anya képzeld azt álmodtam, hogy masszázsolajjal masszírozok egy izmos pacsirtát!"


(Azért nem aggódom...max. ornitológus lesz a kölyökből :D )

2011. november 27., vasárnap

Kikarácsonyosodott

Figyelmeztetés!  Ömlengős, rózsaszínű cukormázba burkolt poszt következik, akinek nem inge ne vasalja ki...


Az van itt Angliában, hogy odavannak a Karácsonyért.
Külön eseménye van a lámpagyújtásnak - amikoris  a karácsonyi díszbe öltöztetett utcán felkapcsolják a díszkivilágítást, ez a nap a Karácsonyi Fesztivál kezdetének napja is. Mindenféle rendezvények, karácsonyi piac (Christmas market), koncertek, sok gyerekeknek szóló program stb. van Karácsonyig.
Otthonfelejtett barátosném is mindig mondta, hogy a sváb vérem miatt szeretem a giccset, hát igaza van tényleg szeretem.
Szeretem a díszes, szines, villogó kirakatokat, a Télapót szánkón, a csillogós gömböket, az ünnep minden túlzott díszét. Bár már a tavalyi ünneplés nagyságrendekkel nyugodtabban és békésebben zajlott mint az eddigiek, mégis az idén jobban kiteljesedik, hisz jobban ismerjük a várost, jobban tudjuk a nyelvet, kicsit beilleszkedtünk az élet folyásába itt.
El is mentünk az ünnepségre ami tavaly elmaradt (hisz nem is nagyon tudtunk róla), bejártuk a felépített színpadokat, megnéztük a koncerteket, a fény felkapcsolásakor mi is visszaszámoltunk és tapsoltunk a tüzijátéknak, ettünk utcán sült gesztenyét (nem is tudtam, hogy itt is sütnek).
Ittunk forró kakaót a tengerparti kávézó kerthelységében, ahol jó kis tűzgúlák adták a meleget - nem mintha olyan hideg volna, napközben azért még 14 fok van itt délen a tengernél.
Az utcákon pantomimes bohócoktól kezdve a léggömböt osztogató rózsaszínű lánymalacon keresztül, egészen a villogós szélforgókat árusító standig minden volt.
A kirakatok már karácsonyi díszbe öltöztek, az emberek télapósapiban, nyakukban kisgyerekkel sétálgatnak, mindenhonnan karácsonyi dalok szólnak és én ezt egyáltalán nem tudom megunni.
A legjobban a Brixham College gyermekkórusa tetszett, akik igazi karácsonyi hangulatot varázsoltak a kikötőbe.

A Télapó levelesládája

Várakozással tekintek az elkövetkezendő néhány hét elé, és naponta böngészem a programokat, hogy merre mászkáljunk a családdal, már ha a Bali is épp ráér.


 







És felkapcsolták a lámpákat
Kávéházi kerthelység




 


A gyermekkórus

Ez biza egy gőzmasina



 






2011. november 25., péntek

2011. november 9., szerda

Tami tegnap mesélt a suliról, mint ahogyan már annyiszor.
Nem jutott eszébe a vonalzó, csak angolul.
Kicsit megijedtem.

2011. október 28., péntek

Szössz III. (...és továbbra is)

  Hétköznapi segítőkről
- De ügyes vagy, megcsináltad! Pedig se páka se semmi... tök jó vagy..
- de velem volt a két nagyúr!!
-??
- Hát - büszkén kihúzza magát -  a Kényszer és Darth Vader*...

  ...egymásért
- Megyek a langyikhoz gépet beállítani, nem jössz velem??
- Minek?
- Mittomén, hátvédnek...*
- Ezt má hogy?? Ülök a kocsiban és ha kiabálsz berontok ezzel az óriási padlizsánnal?


*DarthVader-es polóban szerelt
*Tudat alatt minden valamirevaló férfi homofób!

2011. október 26., szerda

Újabb vasárnap

Mindenkinek látnia kellene egyszer.... (második epizód)

...amikor a tenger habos hullámaitól hátrahagyott pára porzik a levegőben, és a lemenő nap aranyszínű ködbe burkolja általa a szárazföldet.


Az aranyköd befolyik a völgyek közé, átszivárog a fák ágai között, néhol még a házak közé is bekandikál.
















A varázslat percekig tart csak, de ez kis időre megálljt parancsol, odaszögez és elvarázsol.

2011. október 22., szombat

Édes álmok jönnek...

Bali és én az éj sötétjének védelmében egy raktáráruházba törtünk be.
Nem ám olyan szokványosba, hanem itt ebben a raktárban a készre csinált jogosítványokat és METRO mágneskártyákat tartották hét lakat alatt. Az első varázslatra nyílott, a második kulccsal, a harmadik símogatásra, a negyedikre rá kellett kiabálni, sajnos a többire nem emlékszem.
Hármat - hármat felkaptunk az igazolványokból, és futottunk az első bokorig, ahol is leegyeztettük, hogy melyik kártyán ill. jogosítványon hasonlít  a legjobban a kép a Balira.
Kiválasztottuk a megfelelőt, és elindultunk két baráti párossal (Kláriékkal és Alízékkal) természetesen autóval a METRO-ba vásárolni.
Vásárlás közben hatalmas nyerőautomatára akadtunk, ami azonban óriási magas volt, így csak székeket egymásra téve tudott egyetlen ember felmászni és nyerőautomatázni. A szerencsés kiválasztott én lettem (a tériszonyommal hehh) a többiek alul fogták a székeket.
A nyeremény egy kijelzőn realizálódott, minél több aranyat tudtam kézzel lesöpörni a játékgép üvegkalickájából, annál magasabbra ment az összeg.
A végén 9 millió angol fontocskával lettünk gazdagabbak - a székek tartásáért a két párnak kiosztottunk két-két milkát, mi felmarkoltuk a maradék ötöt és elintultunk házat nézni.
A bőség zavara, és a sokrétű ízlésünk miatt egyből vettünk egy tiroli hegyiházat, egy mediterrán vityillót és egy trópusi pálmafásos tengerpartosat.
Adódott ekkor az a probléma, hogy a házak túl messze vannak egymástól, így a hegyit hegyestűl, meg a mediterránt fikuszostúl berámoltuk egy-egy zsákba, és gyalog levittük a tengerpartra.




Egyetlen éjszaka alatt több problémát is megoldottam.
Pedig nem is vagyunk ilyen anyagiasak.



Szössz II. (..avagy: Jelenetek egy házasságból)

    Az intimitásról
- Söröm? Meg a tálcát légyszi...  - odaviszem
- Jaj a villanyt elfelejtettem a konyhában - lekapcsolnám, de...
-..ha már ott vagy hozzál egy poharat is légyszíves. - odaviszem
......
- adj egy konyharuhát. - adok
- meg egy fogpiszkálót
kezd elfogyni a türelmem egy életem - egy halálom kicsit belekötök hátha... -
- Ha nagyon szigorú akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy ez fogvájó inkább, ahogyan a fülpiszkáló is fültisztitó pálcika. Kissé élcelődős a hangsúly de...
nem zavarja.... - Nincs valami édesség?
Kinyitom a szekrényt - Keksz vagy müzliszelet?
- Müzliszelet.
Felveszem a legnegédesebb hangsúlyt : - Még valamit drágám?
- Hülye vagy ? ne a gyerekek előtt tegyél nekem ajánlatot!   ?S/!*;.¤


   Két falusi Londonban
Több mint hét órás út után (négy óra autópálya - három a dugók Londonban)
- Nyugi öt perc és ottvagyunk, azt írja a GPS.
- Remélem is mert nagyon kell pisilnem.
- Miért nem mentél a benzinkútnál?
- Majd ha megőrültem. Este 11 - kor a berácsozott kútnál, ahol egy sötét és három fekete alak tartózkodott pusztán, még a kocsiból se mernék kiszállni, nemhogy a menekülési esélyeimet nadrágletolással csökkentsem.
- Jolvan már itt mutatja, hogy átmegyünk a folyón és ottvagyunk, ez itt biztos valami híd lesz.
GPS édes női hangon: - forduljon élesen balra, majd hajtson fel a kompra....hajtson fel a kompra.
KOMPRAAA???...ültünk a kocsiban a vaksötétben, a hatalmas vasból készült kapu előtt, melyen láncon lakat fityegett és néztünk egymásra kikerekedett szemekkel.
Ő törte meg a csendet elváltoztatott női hangon "ezesetben nyomja meg a piros gombot, és nyugodjanak békében"...

 


2011. október 3., hétfő

Szössz...

     A feledékenységről:
Mikrót kinyitom, kaját melegítenék fáradtan, mikor este hazaérkezünk világítótoronyvadászatról.
- Jéé a teám...!!
Férj: - Igen, ez egy ilyen varázsdoboz... kinyitod, mindig van benne egy tea.

   Az éjszakai közléskényszerről
Reggel nyújtózkodom...
- AAAnyira jól aludtam, de olyan mélyen, hogy nem is emlékszem mit álmodtam.
Férj: - Azt, hogy anyám szivarozik...

    A sűrű napokról
Férj hazajön a munkából.
- Van valami újság? - kérdezem
- Igen!!! Egy Lidl, egy Tesco, egy Pizza voucher, és egy Tatjana Vozytkonak aki nem én vagyok...

  

2011. szeptember 22., csütörtök

Eljött az az idő...

...
- Mi volt az ebéd? - kérdem a kisgimist
- Rósztid phóókii midaliön*.... (a legelittebb angol - minden akcentust nélkülöző kiejtéssel)
- :-o

:D


*(Roasted porky medalion - az Sertés szűzérmék sütve)

((Amúgy imádjuk ahogy mondja a water-t meg a smoky bacon -t , beszarás - vóótö, szmöuki békn . ))

2011. szeptember 19., hétfő

Egy vasárnap

Mindenkinek egyszer meg kéne élnie, milyen az .....(első epizód)

.... állni kint egy szirten, egy védtelen vadparton, mikor a viharos szél viszi le  a fejét, a tenger hullámaiból leszakadt pára az arcába csapódik. Hiába az esőkabát, a kapucni szorosan bekötve, a fül így is sípol, semmit nem hallani, üvölteni kell egymással.
A hajók zászlói is nagyrészt megtépázva, a végük rongyosan csapkodja az árbocrudat.
Mégis ott állni, földbe gyökerezett lábbal, mozdulatlanul a látványtól: a hatalmas hullámoktól melyeknek a taraja a kis tengeri torony tetejéig felver, a sziklákon szétfröccsenve méteres magasságokig párafüggönnyel takarva be az eget. A napot látni, ahogyan vakít és a tengert higanyszínű csillogással bevonja, éles szegéllyel elválaszva a felhők által árnyékolt részek sötétkékjétől.
A csontig fújó jeges széltől vacogva sosem akarni elmenni onnét, mert ott kell hagyni  a szépséget, a magasságot és a mélységet, a süvítő zajt és a néma csendet - na meg azt a csodás igazi piros-fehérre festett világítótornyot a parton, aminél romantikusabb nincsen is a világon.


 













                                                                       











 (A képek beillesztésében még mindig eléggé balfék vagyok.)

2011. szeptember 5., hétfő

Visszatérés a hétköznapok világába

Hát igen... jó gyorsan elmúlt a nyár.
Az augusztusi vendégeinkkel még gyorsabban repült el, észre sem vettük és már el is telt ez a pár hét.
Nagyon jól éreztük magunkat, azthiszem ők is, sok szép helyen mászkáltunk, az ezer és ezer ajándékbolt mintha csak anyunak lett volna kitalálva, a nemzeti park csak a nagy és okos biológuspalántára várt.   Dávid és a Zsófi már hazamenni sem nagyon akartak volna, de mostmár legalább tudják, hogy mi vár itt rájuk.
Mikor  búcsúzkodtunk a reptéri transzfer mozgólépcsője előtt, most éreztem először azt, hogy kicsit velük mennék. Azért, hogy tovább legyünk együtt. Hiányzik anyu teraszán-üldögélés, a "jókis" kávéja, az öcsém - mert ő most nem jött - a mislenyi temető, meg hát persze az a bolond, öreg kutyánk is.  Anyám jól ki is nevetett, hogy akárhányszor szóba kerül a kutya, én mindig elsírom magam. Hát anyám ezeket a dolgokat nem nagyon érti, azthiszem nem is fogja sosem.
(Ha minden igaz, és jól spórolunk, meg én is találok egy jó kis részmunkaidőst, akkor a tavaszi látogatásunk legpozitívabb hozománya az lesz, hogy végre elhozzuk magunkkal az ebet. Biztos vagyok benne, hogy Baksai MissMix kutyánknak tetszeni fog Anglia, és hamar megtanul angolul ugatni, hamarabb mint én rendesen beszélni.  Mindenesetre az angol cicák már nagyon várják.
Biztosan nem gondolta sosem, hogy idáig eljut, a nagy vizen túlra.)

A lányoknak ma kezdődött el az iskola, Tamara már napok óta teljesen be van ettől pörögve, már nagyon várja a "nagyok" suliját - az apja meg értetlenül nézi, mintha nem is rá ütött volna a gyerek ebben.
Tami egyenruhában

A Nóri még elkockult volna a gép előtt pár hétig - akár kenyéren és vizen - sőt ha nem szólnánk, észre sem venné, hogy besötétedik esténként, reggel meg kisüt a nap. Olívia szintén ment volna már bármerre, csak történjen valami, mert ő meg annyira utál unatkozni, hogy képes még boltosat, tanárnéniset játszani a Tamarával - bár a Tamara se kutya, mert még mindig egyedül is képes erre.
Az én gyerekeim bizonyos szempontból korán érő, bizonyos szempontból meg későn érő típusok, és én baromi boldog vagyok attól, hogy a tengerparton képesek ország-várost játszani, meg homokozni órákig.
Olyan jó lenne, ha még pár évig így maradna....
...ezen a gondolatmorzsán elindulva véletlenül odáig értem, hogy négy öt év távlatában nekünk már négy felnőtt lányunk lesz, ettől  megrémültem (már, hogy ennyire elment az idő) és gyorsan visszafordultam.



A nyáron a szülinapomra Balikámtól Kindle e-book olvasót kaptam, így mostmár a könyvek tömkelege is a rendelkezésemre áll. Soha nem gondoltam, hogy a könyvet bármi pótolni tudja, de ez a Kindle olvasó azért engem is szerelembe ejtett. Nem mondom, hogy a lapok illata, vagy a könyv fogása nem hiányzik belőle, de kétségtelenül vannak előnyös tulajdonságai, melyek miatt nekem is sikerült megbarátkozni vele.  Legelsősorban a képernyő működése, amely ugye e-ink technológiával működik, tehát semmiféle világítást nem használ, és ezáltal a szemnek is ugyanolyan hatású, mint a könyvlapok - amikor olvastam erről nem hittem, de tényleg olyan.
A legeslegeslegjobb pedig, hogy 7-800 db magyar nyelvű könyv, és több mint 4000 angol nyelvű áll rendelkezésemre bármikor, belőlük egy-egy mondatot, szövegrészt kijelölhetek és elmenthetem, jegyzetet készíthetek, fordítóprogram és szótár is rendelkezésre áll. Hangoskönyvet felolvas, mp3 -at is kezel, van fülhallgatócsatlakozója és kis hangszórója is, sőt, a könyvet is felolvassa, és kezeli a magyar karaktert.
Mivel az e-ink nem igényel a képernyő fennartásához, és világításhoz energiát, ezt csak a képernyő oldalankénti frissítésekor azaz lapozáskor használ, így napi szintű használatkor (mondjuk egy négy órás olvasással számolva) is több mint egy hétig bírja az aksi, ami meg amúgy 30 perc alatt fullra tölthető.  Egyszóval: imádom, és örülök, hogy a Kinle olvasók táborához csatlakoztam.

Néha még egy kicsit kényszerítenem kell magam, de egyre inkább próbálok angolul olvasni, bár még nem élvezem annyira, azért nagyon igyekszem. Ebben a hónapban próbálok részmunkaidős állást találni, úgy érzem egy állásinterjúra már képes vagyok normálisan, de azért iszonyatosan félek, mert én nem vagyok bátor, és ha csak erre gondolok, egyből akkora lesz a  gyomrom mint egy alma, sőt inkább egy megrágott csutka. Balikám rém türelmes, de én sem akarok már tovább visszaélni a vendégszeretetével... :D  , arról meg nem is beszélve, hogy valami szociális életet ki kell alakítanom, bár a mindenféle emberek annyira nem hiányoznak.
Lehet, hogy emberkerülő lettem?


Most, hogy üres a lakás egész nap a tévét hallgatom  - javítandó a beszédértést - és nagytakarítást csapok, a fürdő már ázik, a mosógép megy, ablakok nyitva és én kitárt karokkal várom azt a hosszú langyos őszt, amit itt úgy szeretek.

2011. július 25., hétfő

Ismét az angliai oktatásról, bizonyítványról és egyebekről

A gimis lányaink év végi bizonyítványára panasz nem lehet, egyedül angol nyelvből kaptak C-t, amire ugye szavunk sem lehet. Minden tantárgyból A, vagy B az osztályzat.
Nóri szeptembertől gitározni tanul, felvette az órarendjébe, Olivia hegedű és fuvola között vacillál, Tami úgy néz ki a zongora mellett döntött. Sok-sok praise point-juk lett év végére (dícséret pont), főként Oliviának, melyeket mindenféle plusz munkára, jó viselkedésre, kreativitásra, rátermettségre lehet kapni.

Tami befejezte a primary-t, szeptembertől a "nagyok" sulijába fog járni. Erről néhány szót írnék, azoknak akiket ez érdekel.
Az primary-ben kizárólag szöveges értékelést kaptunk, igaz, ezt teljesen testreszabottan és elég részletesen. Mindent összevetve Tami is nagyon nagyon szép teljesítményt nyújtott.
A lazább oktatásnak köszönhetően magatartási problémái is nagyon sokat javultak, (amiket én nem magatartási problémaként értékelnék, inkább azt mondanám, hogy a magyar oktatási rendszer nem igazán nyerte el a tetszését, illetve nem túl alkalmas az ilyen pörgős, energiától duzzadó gyereknek.)
Többször is meglepődtünk már az iskola ideje alatt, hogy egyszer csak milyen folyékonyan kezdett angolul beszélni, de ez év végére egészen elképesztően látványos lett, nem is győztünk csodálkozni.
Ő még aggódik néha, megjegyzem teljesen feleslegesen. A háziorvosnál jártunkkor is elhangzott : apa ugye fordítasz, ha nem értek valamit  - ehhez képest meg mi nem értettük a nagy részét annak, mit beszélget vagy  10 percig a dokival. Hát eléggé frusztráló érzés.
Az iskola végéből, és a hatodikosok búcsújából nem csinálnak olyan nagy faksznit mint otthon.
12 hatodikos "ballagott" el az iskolából (ugye kicsi mézeskalács iskola - összesen 69 gyerek tanul itt.)
Nagyon szép, egyszerű megemlékezés volt a Maria Magdaléna templomban*, ahol sokat énekeltek, majd minden diák kiment az igazgatóhoz, elmondta amit fontosnak tartott, vagy amire emlékezetes volt számára, a tanár pedig felolvasta, hogy a többiek mit tartottak róla fontosnak, vagy milyen vidám dologra emlékeznek vele kapcsolatban. Ez egy nagyon szép gesztus volt, és nagy vidámságot okozott.
Aztán ismét éneklés, kicsi Miatyánk a pappal, akit én nem néztem papnak abszolút, meg érdekes volt az ismert ima angolul. A legvégén az atya minden gyereknek kiosztotta az ajándék bibliáját, és néhány jó szóval elbúcsúztatta őket.
Nagyon aranyosak voltak, mert az utolsó két éneklés alatt már inkább sírtak mint énekeltek, még a fiúk is.
Összeszerkesztek egy kis videot a néhány képből, meg egy-két videoból amit csináltam, és nemsokára feltöltöm a galériánkba.



_______________________________________________________________________________

*A templommal kapcsolatban megemlítenék egy érdekességet, erről akartam is már korábban írni a karácsonyi műsor után, csak elmaradt. A bejárattól jobbra kis konyha, balra kanapék fotelek - kis nappaliszerű berendezés. Szóval ott lehet a pappal teázni, kávézni, beszélgetni. 
És még az angolokra mondják, hogy konzervatívok.

 

2011. július 21., csütörtök

Evőlúcíóós pszicológia ...avagy miért nem vasal a férfi?

Nem Besenyő Pista nyomán, hanem csak úgy a sajátomon indulva el kész elméleteim vannak a férfi-női veselkedésformák különbőzőségének mibenlétére, illetve ezek lehetőleg minél surlódásmentesebb megoldására. Még régebben olvastam a Miért hazudik a férfi, miért sír a nő? c. könyvet illetve ennek második részét, valamint sok evolúciós pszichológiával kapcsolatos írást, mert ez engem mindig érdekelt. Ajánlom még Szendi Gábortól: A Nő felemelkedése és tündöklése c. könyvet (melynek nem minden pontjával értek egyet, de ettől függetlenül) nagyon érdekes olvasmány. A Csernus könyvek is ide sorolandók nekem bár nem annyira evolúciós szempontok alapján közelíti meg a témát, de attól még sokat lehet tanulni belőle. A Spektrum tévén is volt annak idején valami hasonló című műsor (asszem Miért nem vasal a férfi volt a címe), ami a két nem különbözőségeiről, és ezek okairól mesélt. Kedves távoli épp Görögországban éldegélő barátommal beszélgettünk a minap a skype-on, és mint már annyiszor, most is bebizonyosodott, hogy a férfiak a világ minden táján egyformák (valószínűleg mi nők is, de hát mi ugyi a férfiakat tárgyaljuk ki inkább! Akinek hiányérzete van, annak ajánlom figyelmébe Kőhalmi Úr épületes néhány mondatos megfogalmazását a nőkről - tudniillik, hogy a nő egy textildarabbal bárhol elvan  - aki kíváncsi a részletekre az hallgasson utána.)
Tehát a továbbiakban a férfiak kivesézésével folytatnám.
Édes népség annyi bizonyos. Szedjük hát pontokba, a nagy női gyűlésen mire jutottunk, szűkebben jutottam, hisz mégiscsak én férjecsémmel élek - (némi női oldallal kiegészítve azért, hogy teljes legyen a kép!)

1. Mire van idő a bevásárlóközpontban?
Autósfelszerelésekre, csavarhúzók és ezek csavarozógépeinek nézegetésére, időnként műszaki cikkekre.

2. Mire nincsen idő, mert sietni kell?
Szobanövényekre, piperecuccokra, ruhákra.

3. Mi kerül biztosan a kosárba?
Autóillatosító, cipőspray, sör.

4. Mi fontos a férfinak a lakásban?
Távirányító, zuhanyfej, víznyomás, lepedő, toll, olló, vágódeszka.

5. Mi nem fontos a férfinak a lakásban?
Függöny, szekrény, polc, szobanövény, konyharuha, könyv.

6. Mit tart a férfi fontosnak a közlekedés során?
Parkolóhely, autómosás.

7. Férfiparák :  bezártam e az autót, hol van a slusszkulcs, hol van a pénztárca, nézzél hátra is! ne csak előre

8. Férfi frusztrációk: otthon felejtettem, munkahelyen felejtettem, nem működik, nem szerelhető, meg kell szerelni.

9. Férfi problémamegoldás: ...mert ez megint a te hibád, hozz egy kalapácsot.

10. A férfi ha jókedvű: menjünk el a kínaiba

11. A férfi ha rosszkedvű: főztél valamit? , hagyjatok Upps tévét nézni.

12. A férfi reggel: van tiszta alsóm?

13. A férfi este: van söröm a hűtőbe?

14. A férfi ha nem talál valamit: ...mert megint elpakoltad!

15. A férfi ha megtalál valamit: ...mert én rendben tartom a dolgaimat!


És az élet így szép!

2011. július 8., péntek

Különböző események hatására,  megemlékezést tartottam régi életünkről.
Megemlékeztem a  betegségről, nélkülözésről, az emberfeletti küzdelmek sorozatáról melyekkel együtt éltünk, és szörnyű de meg is szoktuk már.
Néha nem is vettünk tudomást róla, hogy mennyire nehéz az életünk, és csak így lehetett elviselni.
Arról az életről mesélek, amiből itt nagyon keveset írtam meg, eltekintve a legrosszabb napokat, amikor küzdelmeink karcolatjai itt is nyomot hagytak. Mostanra meg kellett volna hogy szabaduljak már a démonaimtól, de még mindig sokszor tartok attól, hogy az új életünk kiteljesedése útjában áll a múlt.
Az utolsó fél év amit még Magyarországon töltöttünk, volt egyértelműen a legrosszabb fél év eddigi életem során. Nem csak azért mert külön voltunk a Balival.
Esténként még most is eszembe jutnak a hideg 2010-es márciusi napok, amikor már nem volt gáz a házunkban, miután tönkre ment a kazán, aztán ki is kötötték a gázt és a csonka családom velem együtt a sürgősségi belgyógyászaton töltöte az éjszakát. Hát a történetet én a mentőautótól ismerem, mert csak abban tértem magamhoz, első gondolatom pedig az volt, hogy lebaszom a mentőst, mert nem hozott nekem nadrágot.
Nemmellesleg  ha nem adja fel a százéves kazán mindegy lett volna,  hisz három gázszámla tartozás után, a gázt ki is kötötték a következő hónapban. Akkor palackosgázzal főztem tovább, és hétvégén folyton attól rettegtem, anyám ne vegye észre a palackot a konyhában.
Mellhártya és féloldali tüdőgyulladással feküdtem három hétig a hideg szobában, a nagy dupla ágyban, két takaró alatt, a kutyámmal az ágy végében, félig ülve mert nem kaptam levegőt, azt is sípolva tettem.
Néha a mérhetetlen önsajnálat vett erőt rajtam, de egy idő után mindig felülkerekedtem ezen, és esténként megnyugvásul álomba sírtam magam.
Minderre szükségem volt ahhoz, hogy másnap reggel felkeljek, és újra elinduljak.
Messzi érkezésünk legpozitívabb következménye, hogy hónapok után először végre meleg vízben zuhanyoztunk, és nem kellett a vizet bográcsban melegíteni hozzá.
Nem csöpög víz eső idején a gardróbban, úgyhogy nem kell éjszaka lábosokkal malmoznom a repedések alatt.
Nem kell vég nélkül tepsis krumplit és párizsit enni. Soha életemben nem is fogok többé párizsit enni, ezt megfogadtam, a gyerekeimnek pedig annyira herótjuk lett a krumplitól, hogy fél évig itt sem ettünk krumplit.
Nem kell minden reggel azon gondolkoznom, hogy másnapra éppen miből lesz kenyér, nem kell a 10 ezer forintos ételjegyemet 8 ezerért eladni, mert a pénzt jobban be lehet osztani, és nem kell a spárba mennem ami piszok drága.
Nem kapok gyomorgörcsöt, hogy a bolthitel és a számlák kifizetése után ötödikén ötezer forint maradt a tárcámban, és fogalmam nincsen róla, hogy a következő 25 napban mi a fenét csinálok.
Nem kell szégyenkeznem, hogy a gyerekem ösztöndíja ételre és számlákra megy el. Nem kell gondolkoznom, hogy mit lehetne még pénzzé tenni.
Az utolsó pillanatban jöttünk el, a következő hónapot már nem hiszem, hogy kibírtam volna.

Sikeresen "megszabadultam" majd az összes "baráttól", mert abban a cipőben már senki sem szívesen  tartott velünk.
Minden próbálkozásom amit az ellen folytattam, hogy ne sarazzanak minket tovább elbukott. Egy idő után feladtam, csak magam elé néztem az utcán, hogy ne kelljen szembesülnöm bizonyos emberek gondolataival.
Emberfeletti erővel vágtam mindenhez jó képet, mosolyogtam a munkahelyemen, ahol szintén csak szutykot hagytam magam után - és ugye aki nincsen ott, az védekezni sem tud.


A múltunkat nem hagyhatjuk magunk mögött.
Minden drámaiság nélkül mondhatom, mindig kísérteni fog.
Egyetlen egy dolog volt mindig amit bíztatásul  mondtunk magunknak.
Nem ezt érdemeljük. Szorgalmas, jó emberek vagyunk, és nem ilyen életet akarunk élni.


Nem voltunk hajlandók elhinni, hogy ez a mi hibánk, hogy nem jutunk egyről a kettőre.
A múlttól nem lehet szabadulni, de a jövőnket most már éljük, és ez minket igazol.

Soha a büdös életbe ne kerüljetek olyan helyzetbe, amikor a becsületet kerül ki az asztalra, és válik belőle árucikk.

2011. június 29., szerda

Így Tanulj Angolul Angliában

1. Legegyszerűbben ha munkát vállal, dolgozik, és van némi alap nyelvtudása, ez egy viszonylag tágabb kör, melyet két részre lehet elosztani. - Akik nyelvtanulás céljából jönnek ide dolgozni, mellesleg kis pénzt keresni, - és akik elsődlegesen pénzt jönnek keresni, nemmellesleg meg meg kell tanulniuk jobban angolul.
2. Kissé szűkíti a potenciális célszemélyek körét: csak nyelvtanulni jön. Szintén két csoport: szervezett cserediákos, diákközvetítős, ösztöndíjas stb. illetve gazdag szülők gyereke - középgyereke - egyetemistája.
Merthogy a nyelvtanulásnak itt is ára van, méghozzá eléggé borsos ára.
Úgy elgondoltam magamban, hogy itt angliában aki angolul akar tanulni, annak milyen tág lehetőségei lehetnek, hiszen itt ugye mindenki angolul beszél, és ezért túlkínálat van angolul beszélő emberekből - tehát - vontam le a következtetést - itt lehet a legolcsóbban angolul tanulni.
Na jól mellétrafáltam. ( Ami nem meglepő, aki ismer az tudja, hogy túl egyszerűnek látom én a dolgokat időnként.)
Hogy ez mennyire nem így van azt mi sem mutatja jobban, mint hogy a három helyi nyelviskola egyike sem jött szóba nálam, pedig nem a magyar, hanem az itteni fizetésből indultunk ki.
 210 és 490 font / hét közötti árakon dolgoznak, igaz, ezért mindennapra szóló, intenzív tanfolyam jár, külön kommunikáció, olvasás, nyelvtan stb. kiscsoportos órákkal és vizsgával a végén.
A 400-750 fontos ajánlatban ugye szállás és étkeztetés is benne foglaltatik, minthogy ezek az iskolák utaztatásos angoltanítással foglalkoznak főleg.
De a legolcsóbb (170 font/ hét ) heti 15 órás kurzus is enyhén szólva borsos árat kér szerintem.  Van még lehetőség személyes foglalkozásra is, cirka 56 fontért óránként. Hát eléggé elképedtem.
Plusz nekem éppen csak a nyelvi környezetre van szükségem, a bőséges alapom megvan hozzá, hogy el tudjak kezdeni valakivel, valakikkel kommunikálni.
Maradt a szegény bevándorlós megoldás, tehát: először is akinek jár, igényelni kell az adóvisszatérítést a gyerekek, és/vagy kereset után ( na ez eltartott nálunk januárig).
Aztán az  igazoló kártyával lehet jelentkezni a kedvezményes tanfolyamokra. Ennek egyetlen hátránya, hogy nem folyamatosan van, hanem két-három havonta, így én a januári kurzusról éppen le is maradtam. Ezen tanfolyamok után a Councilon keresztül lehet érdeklődni, vagy mégjobb tájékozódni a helyi gimnáziumokban, mert sok helyen különböző délutánonkénti felnőttképzésre, ezen belül angol nyelvi oktatásra lehet  jelentkezni.
Én a lányok sulijában heti kétszer két óra keretében tehetem ezt meg, 10 héten keresztül mindösszesen 64 fontért.  Igaz, hogy máshol ezt lezavarják 2-300 fontért két hét alatt, de az ilyen tanfolyamot még munka mellett is be lehet vállalni, mert este fél héttől fél kilencig az ember szabaddá tudja magát tenni.
A csoport: 2 Lengyel, 1 kínai, 1 thai, 1 litván, 1 spanyol, 1 tunéziai, 1 jordán, 1 magyar (én :) ).  Többségük dolgozik már. A velük kapcsolatos a tapasztalataimból ismét csak egy későbbi időben fogok bejegyzést kerekíteni.

Konklúzió: aki dolgozni jön tudjon angolul, aki tanulni jön legyen pénze, aki mindkettőt szeretné annak ez lehet az alternatívája.

2011. június 15., szerda

Az én idealista világom

Mindig sokat gondolkoztam azon, hogy egyes emberek honnan formálnak maguknak jogot arra, hogy bántsák egy társukat. A politikai hovatartozás címén erősödött fel főként ez most Magyarországon, de nem ennek apropóján jutott ez eszembe, bár kétségtelenül ez az, ami most a legerősebb indulatokat váltja ki, hanem azért, mert a Szily Nóra interjúkat nézegettem a minap.
Szily Nórát én személy szerint nagyon kedvelem, és meggyőződésem, hogy mikor az RTL fénykorában annak idején a Reggeli c. műsort vezette néhányadmagával (Balázsy Pannával, Alföldi Róberttel, Stohl Andrással) akkoriban színvonalat vitt, az amúgy nem színvonalas kereskedelmi tévézésbe. Stohl-t már akkor sem nagyon szerettem, nagyarcúnak tartottam, bár néhai színészi teljesítményében nem találhattam kifogást - de ez egy másik tészta.
Szily Nóra egy nagyon intelligens, jó kommunikációjú nő, aki nagyon jól kérdez, nagyon jó beszélgetésvezető - és én ezt akkor érzem igazán, ha az adott alanynak éppen azokat a kérdéseket teszi fel amik engem is foglalkoztatnának. A Reflektor tévén nagyon szerettem a műsorát, bár nem volt szerencsém az összes riportját megnézni - egyrészt mert nagyon kevés tévét nézek - pontosan az igényes műsorok hiánya miatt, másrészt meg ugye négy gyerek, meló, suli mellett a maradék időmet nem igazán tévézéssel töltöttem. Ezért örültem, hogy megtaláltam a riportokat az interneten - mert engem érdekelnek azok emberek, mindegy, hogy színész, énekes, táncos, orvos, pszichologus, akiket ő meghívott, és érdekesnek talált .
Érdekelnek az emberek tekintet nélkül arra, hogy milyen politikai, vallási, kori, vagy nemi csoportba tartoznak, vagy hogy mitől valakik ők, mitől híresek, vagy mitől gondoljuk mi emberek, hogy éppen rájuk lennénk kíváncsiak. Ezt most ezzel a műsorral kapcsolatban értem, nem a hétköznapi életben, ahol szintén érdekelnek az emberek, csak sajnos kevés alkalommal találok olyanokat, akiket tényleg fel akarnék fedezni - és ez lehet az én hibám is. Meggyőződésem: valaki, világnézetére tekintet nélkül, akár még ha az ellentétes is az enyémmel, lehet érdekes ember, lehetnek nagyon jó gondolatai, lehet intelligens, jó beszélgetőtárs. Az, hogy mi vezette őt addig, hogy éppen nem egy véleményen van velem, vagy másokkal, az ő életének, életútjának az eredménye. Őt olyan befolyások, környezeti tényezők érték, olyan emberek között fordult meg, olyan a neveltetése stb.
Nem azt akarom mondani, hogy nem kellene megpróbálni egyik oldalnak meggyőznie a másikat, hiszen azért vagyunk emberek, hogy kulturált vitában megosszuk környezetünket, hogy érveljünk, hogy a véleményünk különbözőségét tényekkel támasszuk alá, hogy megharcoljunk az igazunkért adott esetben.
De ezt véleményem szerint nem azon a módon kell megtenni, hogy "A lámpavasról fogsz lógni, te mocskos zsidó!"
Van véleményem a cigányokról, a zsidókról, a feketékről, a melegekről. Ha intelligens vitában tudom ezeket a nézeteimet kibontani, arra hajlandó vagyok.
És igen - ne menjen a napra aki nem akar leégni - szól a régi mondás, de valahol azért meg kellene húzni az erkölcsi határokat.
Például van olyan ember akit rühellek én is,  - azért ami, aki - nem is tudom ki ő tulajdonképpen, és miért is lett ő az, de főként mert iszonyatosan buta, primitív személyiség, emellett meglehetősen infantilis és idegesítő is. Kerülöm azon helyzeteket amikor kitehetem magam mondjuk a szereplésének, vagy a megjelenésének. Az emberek egy csoportja viszont kimondottan keresi az olyan helyzeteket ahol konfliktust, indulatot, agresszivitást gerjeszthet. Nyilván ezzel egy közszereplőnek tisztában kellett lennie, amikor ezt a kabátot felvette. De az ő édesanyja, édesapja, gyerekei, testvére, felesége azok az emberek, akiknek vajmi kevés közük van az egészhez miért kell, hogy elviseljék, hogy elhallgassák, és magukban rendbe kell tegyék ezeket a dolgokat. Miért kell egy gyereknek (akár Gyurcsány gyerekei, akár Kiszeltündéé, vagy bárkié) megszoknia azt, hogy a szüleit nap mint nap halálos fenyegetések, mocskos árulózások és ehhez hasonlók érik.
Tudom, hogy sokan azt gondolják, hogy ez a fajta hozzáálás egy szűk unintelligens néprétegre jellemző, de sajnos nem így van. Sok  fórumon ennek az ellenkezője igazolódik, és ki is lóg a lóláb, hogy magukat értelmesnek gondoló - és a szókincs, a megfogalmazás tekintetében igazolhatóan értelmesebb - emberek olyan módokon hangoztatják a véleményüket, ami felháborít.
És még egy dolog a végére. Soha nem fogom megérteni azokat sem, akik pedig éppen ellenkezőleg viselkednek: pl. azért nem néznek meg mondjuk egy Heti Hetest, vagy nem mennek el egy adott színházi előadásra - hogy ne  csak a tévénél maradjunk, mert az baloldali, vagy jobboldali értékeket, érzületeket közvetít, vagy inkább csak ezt gondolják bele ők.
Ha nem ismerem a másik oldalt, akkor honnét tudhatom, hogy az a rosszabb, honnan tudhatom, hogy nincsen abban értelmes amit mondanak, és honnan venném az érveimet a szembehelyezkedéshez? Vagy netalán azért teszik ők ezt, mert félnek attól a felismeréstől, hogy éppen olyan emberek vannak a másik csapatban is, mint ők maguk? Olyanok, akik okosak és buták, bukdácsolnak és határozottak, vagy levessel etetik a nagypapát és szülői értekezletre járnak. Ezt kellene fejben tartani mindenkinek!

Értem én, hogy indulat, értem én hogy harag - zsidóval, cigánnyal, médiaszereplővel, politikussal szemben. De akkor sem értem.

2011. június 10., péntek

Így játszunk mi...

Amikor megérkeztünk választott új otthonunkba, már akkor azon gondolkoztam, hogy elég hosszú lesz a gyerekeknek az egy-két hónap (ami épp háromra nyúlt) minden nélkül egy üres lakásban.
Tengerpart persze, meg séta persze. De vannak esték is, meg van esős nap is.
Na igyekeztem is minél több olyan ötleten gondolkozni ami elfoglalja őket annyira, hogy ne egymást kezdjék el unalmukban pisztergálni. Szépen beosztottam egyik elfoglaltságot a másik után.
Beáldoztam az összes hímzőcérnámat - karkötőnek. Az összes reklámújságot szétvágtuk és kollázsképet ragasztottunk. Hoztunk kártyát, megtanítottam a römit, kanasztát, ők meg engem pókerezni. A XXI. század gyermekei tudnak amőbázni papíron, meg a bekerítős játékot is megmutattam neki, nem tudom azt hogy hívják. Ezer kiló rejtvényt megfejtettem velük, megtanítottam őket a sudokura, amit én nagyon szeretek. Maguktól is kitaláltak játékot - játszottak irodásat, született feleségeket (mondjuk ezen meghökkentem én is ... de hát ezek ők a ma ifjúsága), X-faktorosat (!) - rendesen felléptek, zsűriztek - megzabáltam őket. Még a nagy és komoly 14 éves is benne volt.
Na mindegy, hát ennyit még otthon sem játszottam a gyerekekkel sose, pedig otthon is volt karácsonyfadíszfestés, meg makramé meg ilyesmik, főleg amíg kicsikék voltak.

Azt vettem észre, hogy ezek a játszások a számítógép és tévé megléte utánra sem múltak el. Főleg a Tami terrorizálja  a nagyokat, de ő maga egyedül is színtársulatot alakít ha kell. A Nóriban és az Oliviában nem fedeztem fel viszont azt a családi vonalat ami csak nálam és a másik kettőnél jelentkezett, és ezért gondolom, hogy genetikus lehet.
Érdekes megfigyelni ahogy a medve hiányzik, hogy utánam, és a Zsófi után ő is az olló-ragasztó-füzet-ceruza-szinesceruza-festés bűvkörében él. Pont ilyen gyerek voltam én is. Állandóan szétvágtam az újságokat, képregényeket, történeteket kreáltam belőlük, kis buborékokba beszélgetést írtam. Reklámokat találtam ki belőlük, vagy éppen üdvözlőkártyát, mikor mire volt szükségem. Az összes használt iratot és csekket elkunyiztam anyámtól, és meg voltam bolondulva a boldogságtól, ha az irodából selejt cuccokat hozott haza. És ha nem vagdostam, akkor olvastam vagy rejtvényt fejtettem.
Nem tudom ezt mi kódolja, de a Zsófi ugyanígy játszott kiskorában, és a Tamara is összehozott már Adventure book -ot (kalandozások könyvét), My travel book-ot (Utazásaim könyvét) és még vagy tizet. Ezernyi kártyája van (meg nekem is) amit csinált. Még a Balázs is megjegyezte, hogy a Zsófinak is folyton feliratok lógtak a szobaajtaján, ilyenek, hogy Boszorkányügyi hivatal (akkor gyújtotta fel a szőnyeget a barátnőjével ), vagy Jegyiroda, meg ilyesmik, és a Tami is ezt nyomja hat éves kora óta. És olvas Angolt is meg magyart is. Folyamatosan elfoglalja magát (meg engem) és játszik. Elképesztő, hogy mennyire utál unatkozni.


Na azért az egyik felesleges N betűt áthúzattam vele :D

Túró Rudolf emlékére

Jó egy hónapja nem vonultattam fel betűhadsereget itt, de annyira lefoglalt a gondolataim és a gyerekeim abrakolása, a tanfolyam, ide-oda menés, minden fennmaradt időben pedig próbálom droggal táplálni az agyam és olvasni egy kicsit, hogy itt  elmaradtak a dolgok.
Az elmúlt egy hónapban elkezdtem a tanfolyamot tehát, erről majd később valamikor fogok írni, egyenlőre az input élmény- és/vagy információgyűjtés fázisában vagyok.
Óriásöröm is ért, hogy Zsófi és anyu jönnek július 29.-én (mágikus dátum? - véletlen? mi is akkor jöttünk a gyerekekkel), kisebb öröm, hogy anyósomék is - hát olyan szeptember elején. Ezek után véget ér a családi nyaraltatás egyenlőre.
Még egy nyugalmas nyár áll előttem is, aztán megpróbálom belevetni magam valamiféle munkába, és az angol adózó társadalom hasznos tagja leszek én is, remélem. 
Mostanra jutottam el odáig, hogy a város nagyrészét ismerem (na ebből a következtetés nem az kell legyen, hogy én jól tájékozódom, hanem, hogy ilyen kicsi a város),  a napi és heti dolgok rendszeressé váltak.  Kicsit otthonosabb így, hogy már ismerősek az utcák, néha még emberek is. A lányokkal a sétálunk lent a parton egyre gyakrabban futunk össze osztálytársakkal, iskolatársakkal, tanáraikkal.
Ismerem a bevásárlós helyeket, hol, mit, holmit mennyiér. Vannak már nagyon kedvenc helyeim, jó kis zugok, vagy eszméletlengyönyörű kilátással bíró szikladarabkák, ahová számomra érthetetlen módon nem jár senki, csak nagyon ritkán fedezek fel egy - két kutyás embert, néha szerelmes párokat. Öröklötten kerülöm a zsúfolt helyeket, nincsen akut tömegiszonyom, de jobban érzem magam ha körülöttem az emberek mennyisége megszámlálható (egy Sting koncert kedvéért azért félre tudnám tenni ezt, a csend barátommal együtt). 

Anyagi helyzetünk javulását a bőrünkön érezzük,  ígyhát az életmódváltásunk is időszerű lett, kevesebb óccsó tészta és krumplipüré, és sokkal több gyümölcs, saláta, és zöld legelnivaló. A húsról nem nagyon mondanánk le, annál is inkább mert most már legalább ehetünk is húst - míg otthon eléggé vasárnapi jellege volt, így eszünk is. Hetente többször is. Csak ezt minőségibb értelemben tehetjük.
Sok tengeri cuccot depózunk, vegyesen - rákot, kagylót, tintahalat, ezeket hűtve, vagy konzerben is meg szoktuk venni. Elég sok halat eszünk, szerencsére a gyerekek szeretik (és nem csak a halrudacskát - amitől én személy szerint a világból ki tudnék szaladni) hanem a tonhalsalátámat, vagy roston lazacot citrommal. A sertéshús itt ugye elég drága, és nem is olyan az íze mint az otthoninak, ha néhány falusinak megmutatnám, milyen itt az oldalas - hát meglepődnének az biztos. Ezek itt ilyen húsdisznót nevelnek, 0.37 cm zsírral az oldalán. Kb. télleg ennyi. Mondjuk nekem ez nem baj, de körömpörkűt cupákkal - esélytelen - szerintem gyomrilag be is fordulnánk tőle két napra.
Viszonylag sok csirkét, és pulykát vásárlunk inkább, néha kacsát is. A tészta szinte teljesen kimarad mostmár,  a krumpli is csak némi tejfölös krumplileves formájában tartózkodik az asztalon, mert időnként vágyunk azért a hazai ízekre - amit ellentétben a sok nyafogással amit fórumokon olvasok - itt is le lehet utánozni, nem is akárhogy, mert alapanyagban azért  a nagyon jó minőség is elérhetőbb mint otthon. Csináltam már székelykáposztát is, saját magam átlal lavórban érlelt káposztából. Erre tökéletesen megfelelt az angol savanyúsághoz való ecet (pickling vinegar) ami a legerősebb ecet amit kapni lehet és ez is csak 12% - os. Kis kenyérrel, almával, borssal, sóval megdobtam, három napig rohasztottam, lemertem a habját, kimostam lehűtöttem. (Igaz, kell hozzá egy terasz, vagy valami kert, meg itt nálunk még két féltégla, meg háló ami a sirályokat visszatartja a csemegézéstől.)
A felét megették a gyerekek, mire a székelykáposztának nekiláttam.

A túrórudi és a falusi kolbász köré szőtt misztériumot pedig nem értem, pedig ha valaki, hát mi szeretünk főzni is, meg enni is.

2011. május 9., hétfő

2011. május 5., csütörtök

Kés villa olló...

Mint azt már egyszer írtam, ez az ország keveréke a teljesen logikus megoldásoknak, és a feleslegesen túlbonyolított dolgoknak. Részletekbe menően magyaráznak agyon alapvető dolgokat, (más szemszögből nézve ez nem is olyan rémisztően felesleges, mert én a túlaggódott életemben nagyobb biztonságban érzem magam, de a kevésbé paranoiás embereknek elhiszem, hogy idegesítő lehet.)
Kicsit azért megmosolyogtató dolog. Értem ezt úgy, hogy az angolok teljesen ki vannak szolgálva információ szempontjából,  minden apró részletig, akár az áruismertetőket veszem alapul, akár egy fajta cselekvéssorozatot, akár a közlekedést - de tényleg bármit ide sorolhatnék. A "nem tesszük a macskát a mikróba" klasszikussá vált amerikai termékleíráshoz hasonló mértékben történik ez itt is.
Anglia kötelességének érzi, hogy mindentől - még saját maguktól is - megvédje az állampolgárait, és ezen igyekvése közben nem veszi észre, hogy agyamenten szabályoz mindent és ezernyi felesleges kört fut, hisz mindent nem lehet törvényekkel megoldani.

A férjemmel pl. tegnapelőtt írattak alá egy háromoldalas nyomtatványt, hogy a továbbiakban nem ad el 12 év alatti személynek elektromost kést!!!! Na ezt bekacagtuk mind a ketten, és a továbbgondolás is okozott este még néhány kellemes percet itthon.
Az, hogy ő nem is nagyon ad el semmit sem, a koktélcseresznye volt a torta habján - (nem azért mert nem tudná eladni még a homokot is a sivatagban, hanem mert nem ez a dolga, és ha néha igen, akkor sem a konyhai részlegre fogják hívni segítséget nyújtani, pláne meg, hogy azt se tudja, hogyan kell a mosógépet bekapcsolni,) szerintem ha lenne vécésnéni azzal is aláíratták volna. Minden termékismertetőn, vagy csak szimplán bármilyen ismertetőn pl. szelektív hulladékgyűjtés, el van táncolva képekkel, itt húzd, ott told, erre fordítsd - a mikrosütőnk "tankönyvének" első lapján kis zöldes emberke dugta a konnektorba a csatlakozót, három képen - kettő áthúzva, a harmadik a helyes - nem vicc!
De pl. az ideiglenes útfelbontáskor kihelyezett tábla, hogy "kérem várja meg a lámpa zöld jelzését, és akkor induljon", vagy a bankautomatáknál felfestett lábnyomok - ide állj felirattal, sőt a következő emberkének is fel van vázolva, hova kell - háááát érdekes. :-)
 

Ellenkező oldali példa is rengeteg van azért. A lányok új sulija készen van, mellette az utat most igazították helyre, szélesítették stb. mindezt a három hetes iskolai szünet első napján kezdték, és a szünet utáni első tanítási napra be is fejezték.
Egyszerre mindig csak max. egy sáv van lezárva bármilyen útburkolat bontáskor, eléggé zavartalanul lehet közlekedni még ekkor is.
Nem csak meg van tiltva  a szemetelés, hanem kuka is van minden öt méteren mindenhol a szemétnek és a kutyaproduktumnak is.

Véreslövöldözős mászkálós videojátékot a gyerek nem vehet (ez asszem M.o.-n is így van de nem tudom biztosan,) messzemenőkig tartják magukat a házirendhez, a munkarendhez, ami szerintem jó, és megtanulták, hogy a szabályokat el kell fogadni, és be kell tartani, tökmindegy, hogy tilosban parkolásról, vagy gyorshajtásról, vagy bármiről legyen szó.
A gyerekek egyenruhája védelmében a piszkolós órákra kötény jár a ruha fölé, de még sorolhatnám a logikus és teljesen normálisan kitalált dolgokat.


Aztán még van nálam egy harmadik besorolás, ami a megmosolyogtató, de végül is jól kitalált dolgokba tartozik.
Pl. az önkormányzat ügyfélszolgálatánál, a connection-ben nem sorban állás van, hanem sorban ülés. Rendesen ugyanúgy sor van, csak székekkel, és amikor egy ember végez, mindenki feláll és előrébb ül. Messziről elég murisan néz ki...

Vagy ilyen például a mackós papír a Tamiéknál. Ha a gyerekkel valamiféle sérülés történik az iskolai idő alatt, pl. horzsolás  a térdén, akkor kapjuk az általunk mackóspapírnak hívott nyomtatványt (nyomtatványmániájuk van mondom - mindig a galaxis útikalauz jut eszembe erről).
Fent a pontos idő, hogy mikor történt,  mackó előlről hátulról lerajzolva, be van jelölve rajta a sérülés helye :-)  (ezen a képen a szája van bekarikázva) , mellette a kimerítő felsorolásból bepipálva a sérülés fajtája,alatta, hogy hol történt, következő hogy hogyan látták el a sérülést,  legalul pedig a külön erre létrehozott kockában a részletezés. Sérülés fajtája pl. horzsolás, ütés, véraláfutás, zúzódás, nyílt seb, vágás, stb. , a részletezésnél ilyenek szoktak lenni, hogy könyökét beverte, vagy lecsúszott a hintáról.






Mondanom sem kell (főleg azoknak akik a legkisebb gyermekünkkel tisztában vannak), nekünk ilyen mackóspapírból már egész kis gyűjteményünk van :-)  .








Ez a sokminden is az elektromos kés apropóján jutott eszembe, ami elég sok vidám percet okozott, főleg hogy a férjem nagyon jó a továbbgondolós monológokban, így elég sokat nevettünk rajta.

2011. április 30., szombat

Királyi mennyegző

Van saját véleményem az esküvőről a királyi családról, az angol felső nemtomhányezerről, meg a kalapokról, de bőven nem fejtem ki.
Csak röviden: sok magyar cikkhozzászólásban és videokommentben olvasom a lekicsinylő, irigy, háborgó, vagy éppen irónikus megjegyzéseket a trónörökös esküvőjével kapcsolatosan.

1. A világ minden szegletében tudnak örülni, ünnepelni, még a legcsóribb országokban is, akár az Angol Korona alá tartoznak akár nem. Csak mert bármi ok jó az ünneplésre, vagy csak mert történik valami, vagy mittudomén miért. Csak középeurópa eme kis szegletében nem tudnak osztozni az örömben.
2. Mondogatják, mi közünk hozzá? Igaz,, de ha ennyire nincsen közünk hozzá, akkor az irígy megjegyzések milyen apropón kerülnek oda?
3. A véleményem röviden: jó lenne, ha a magyar honfitársaim csak egy szemernyit, egy töredéknyit, egy nulla egész - tizedesvessző - ezreléknyit is tudnának bármit is annyira tisztelni, vagy szeretni, vagy csak egyszerűen elfogadni - mint az angolok a királyi családot, vagy akár a miniszterelnököt. Mert csak!


Zárójel 1. (Nyilván a tiszteletet ki kell érdemelni - DE! Egy olyan országban ahol a köztársasági elnök megengedi magának, hogy nem fog kezet az akkori miniszterelnökkel - akinek a személye most mellékes,  miniszterelnök volta a lényeg -  ott nem csoda ha az emberek senkit és semmit sem tisztelnek, még egymást sem! )
Zárójel 2. (Zámbójim temetésekor milliók ültek a tévék előtt, és utána ugyanezek lesajnáló kommenteket hagytak maguk után az internet gödreiben. Tehát gyakorlatilag mindegy is, hogy mihez nincsen közük!)

Csírázó humorérzék

- Na már...lányoook! Mit kell még minden tükörbe háromszor megnézni magatokat?? Francba! Már 10 perce itt állok sapkában és rátok várok!
- Vedd le a sapkát apa...

- Szerintem ne engedd oda apádat a géphez a saját idődben, mert nem egyhamar fog felkelni onnan!
- Fel fog kelni...majd itt ropogtatom az öklömet addig a fülébe!


Szegény férjem! Hiába minden. Nőuralom van...



:-)

2011. április 16., szombat

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne" /Tamási Áron/

Furcsa dolgokat hoz ki az emberből a magány. Nem azt a magányt értem ez alatt, mikor nincs lelki társ, akivel megosztod magad, hanem azt a fajta egyedüllétet, amin minden egyéb emberi kapcsolat hiányát értem.
Most ugye nincsen kolléga, nincsen ember akivel egy utcában lakunk és együtt megyünk haza, vagy épp csak összefutottunk a vásárcsarnokban, nincsen olyan szomszéd, akivel meg lehet beszélni, hogy új pap van a faluban, nincsen ritkán látott jóbarát, aki megkérdezi mi van veled, és öt perc helyett két órát beszélünk, és késik a vacsora.

Önmagamon végzett lélekbúvárkodásom okaként azt jelölném meg, hogy miért is nincsen - illetve eddig miért nem volt - honvágyam, hogy egy-két embert leszámítva miért nem hiányzik más.
Érzéketlen lennék? Nem szeretem a szülőhazámat? Erkölcsi kérdésként vetődtek fel bennem ezek a kérdések, mert magamat jó embernek gondolom, ha barát vagyok, jó barátnak is. További ok az is, hogy néhányan feltették már a kérdést, innen is, meg onnan is, hogy nincsen e honvágyam?


Mindig azt gondoltam magamról, hogy röghöz kötött ember vagyok, aki a saját földjén, vagy legalábbis annak közelében, egy nagy diófa alatt, a hintában ülve érzi magát a legjobban. Aki sokat látni szeretne, de nem akar sehol máshol élni,  aki rácsodálkozna idegen tájakra, de sosem tudná azokat magáénak érezni, és úgy szeretni, ahogyan azt a földet ami felnevelte.
Igenis tud néha szorongatni a magány, de talán én azért nem érzem ezt annyira fojtogatónak, mert a legjobb barátom, társam, szerelmem velem van. Ami nagyon, de nagyon tud néha hiányozni, a hosszú beszélgetések néhány baráttal.
Az üresjárat ideje, ami magambangondolkozásra, vagy hazagondolkozásra adna időt, kitöltődött magam által választott kedvtelésekkel, ilyen a fotózás, írás.
Az otthon maradt szeretteim amúgy is mindig velem vannak a gondolataimban.

Elérkeztünk a haza kérdéséhez. Sosem voltam nagy magyar hazafi, de szeretem a hazámat. Amikor szembejön egy dal, egy táj, egy érzés, egy emlék, akkor igenis tudom, hogy honnan jöttem, és hogy a lelkem mélyén megmaradok egy félig magyar - félig sváb magyarnak, aki szereti a pöttyös bögrét, a lakodalmat, a disznótorost, a Futrinka utcát.
Sosem éreztem a jelképeknek, himnusznak, vagy ünnepnek a súlyát, és nem érzem azt, hogy ezen jelképek tisztelete okán lennék magyar. Valószínűleg azért, mert gyerekként annyi bemajmolt szokást vertek belénk, hogy elcsépelt üres gondolatokkal töltsék meg az ünnepet, hogy a nemzeti öntudatom talán emiatt sérült.
Kövezzen meg érte bárki, de nekem nem attól lúdbőrzik a hátam, ha kokárdát látok, vagy himnuszt hallok. Inkább apám emlékétől, föld látványától ahol felnőttem, inkább a népdalok hallatán, vagy éneklése közben, vagy a magyar nyelv gazdagságára, szépségére, ha verset olvasok.
Abban, hogy nem igazán van honvágyam, biztosan szerepet játszik az is, hogy a sok elszenvedett keserűség tarisznyája mély nyomot hagyott és a vállunk még most is sajog tőle. Boldogok voltunk, de ez inkább csak rajtunk múlt, mert a hazával mi a szenvedésünket hagytuk magunk mögött.

Megbabonázta a lelkemet ennek az országnak a szépsége, az emberek kedvessége, jókedve, az életünk kiteljesedése, a jövőnkbe vetett új hit, a visszakapott remény, az esély arra, hogy boldogan nézhessünk egymás szemébe. És igen - kár, hogy ezért el kellett jönni ilyen messzire.
Belegondolni abba, hogy távol a hazától, a gyökerektől találtuk meg azt a nyugalmat és békét melyet a hazánknak lett volna hivatása betölteni a lelkünkben szívfájdító gondolat, így ezen inkább nem szoktam  elmélkedni.

Azt viszont biztosan tudom, hogy soha nem fogjuk elfelejteni, hogy honnan jöttünk, de azt is erősen szem előtt kell tartanunk, hogy hová tartunk.

2011. április 12., kedd

Mosolygó lettem a film után...

"Az életben csak négy kérdés van:
- Mi a szent?
- Mi a lélek?
- Mi az amiért érdemes élni?
- Mi az amiért érdemes meghalni?

...és mind a négyre ugyanaz a válasz: a szerelem."

/Don Juan de Marco/

(Nem elhanyagolható szempont, hogy Sparrow kapitány a legjobb formáját mutatja a filmben...)

2011. április 7., csütörtök

Pay it forward


 (jelentése: Add tovább... 
 micsoda elmeháborodott ötlet volt a filmnek a Jövő kezdete címet adni!!!)


Eléggé régen, még kertvárosi egy évünk alatt is megfogalmazódott bennünk már, hogy lehet, hogy el kellene menni... de akkor még bíztunk a jövőben, akkor még úgy látszott, hogy az ország szekere is tart valamerre, meg a mienk is. Nem részletezném most, hogy a szekerünk kátyuba kerülése, majd megfeneklése, és később lápba süllyedése mennyiben volt az ország, és mennyiben a mi hibánk (legyen elég annyi hogy kb. 70-30).  Annyit magyarázatként, hogy a mi hibánk alatt kizárólag a jövőképünket, a reményünket, a bizalmunkat kell érteni, illetve mindezekből fakadóan talán a felelőtlenségünket, hogy mertünk a lóra tenni (nem pol. pártként értve, hanem összességében) mert az elég nagy hiba volt.

Amikor tehát legelőször gondolatunkba férkőzött a bőröndös érzés, akkor még elfojtottam magamban, mert olyan gyerekkort akartam a gyerekeimnek, amilyen nekem volt, amiből azóta is építkezni tudok.
Tudom, hogy a Matula bácsik, Misi mókusok ideje már elmúlt, de azt akartam, hogy a gyerekek estére koszosak legyenek, fagylalttól ragacsosak, és legyen rajtuk néhány kék folt, meg kültakarófolytonossághiány, és azt akartam, hogy tudjanak biciklizni, meg fára mászni, és meg tudják különböztetni a szöcskét a cserebogártól. Ezek voltak az én képtelen álmaim.
Amikor viszont eljutottunk odáig, hogy tényleg nincsen más út, mert földönfutók vagyunk a saját hazánkban, akkor már tudtuk, az életet máshol kezdjük előlről.
Sokak bíztatása mellett bizony sokaktól megkaptuk, hogy nem vagyunk normálisak. A második csoport is elgondolkozhatott volna azon, hogy ha egy négy gyerekes család erre szánja magát, akkor talán oka is van erre. A második csoportnak üzenném innen, hogy igazunk volt.
A második csoport nagytöbbsége külföldről beszélte a mondandóját.
Nem igazán értem a külföldre költözés miért okoz honfitársaim sokaságában személyiségváltozást, sőt személyiségtorzulást.
Évekig semmi más nem választotta el az indulástól a férjemet, mint egy kanapé.
Senkitől sem kértünk pénzt, ellátást, fuvarozást, senkitől sem kértünk kíséretet, sem fordítószolgáltatást, sem munkaközvetítést.
Mégsem volt egyetlen ember sem a sok magyar jóismerős és rokon (!) között, aki annyit megtett volna, hogy a repülőtéren felveszi, és egy kanapéra leteszi.
Én meg így az ismeretlenbe nem engedtem, ez meg az én hülyeségem.
Végül másfél év után adódott egy ember (férj kétszerlátott távoli másodunokatestvére) aki a repülőtéren felvette, adódott egy szobácska Halwell falucskájában egy kocsma tetején, ahol ellakhatott és még reggelit is kapott négy napig (és a pub tulaja angol !). 
Amikor mi is utána jöttünk a fél lakásberendezést az angolok hordták össze, értsd: villától - franciaágyon keresztül - számítógépig (mai napig az a számítógép dolgozik alattunk, azzal a tévésdévédésmonitorral ami az első tévénk volt).

Mi a férjemmel megfogadtuk, hogy a kanapénk mindig éppen annak a rendelkezésére áll, akinek épp szüksége lesz rá, legyen barát, rokon, ismerős - azért mert tudjuk milyen, amikor nincsen egy kanapé.
(És igen köszönjük, megkaptuk a második csoporttól, hogy nem vagyunk normálisak, mert minek veszünk a nyakunkba még egy gondot?!)

A múlt héten tehát megérkezett hozzánk Bali unokaöccse, hogy 2.0-ra váltson, és elkezdje végre élni a rendes életét, így 20 évesen önállóan, saját lábra állva, melózva, nem pedig anyu nyakán élve, munkanélkül két éve. ÓÓ ez még rímelne is ...magyar kivándorlók verse vagymi.
Azonnal időpontkérés az NI számra, kettő napra kapott, nem is akartuk elhinni.
Interjún túl is van, várja a számot. A jobcenterben csak 40 helyet találtunk ahol szakácsot keresnek, egy év gyakorlata van, meglátjuk mire lesz elég. (Angol Riviéraként emlegetett kis városkánk hatvanezer lakost számlál, nyáron majd háromszázezerre duzzad, temérdek étterem, panzió, hotel, bar van, ha itt nincsen szakács meló akkor sehol.)
Az önéletrajzát tegnap megcsináltuk, a mai feladata e-mailezés és telefonálgatás.
Addig míg melóhelye lesz, nálunk héderel a kanapén.

Hát így gondoltuk ezt mi! Tudunk adni kanapét, útmutatást, bíztatást. Ennyire futja.

2011. március 31., csütörtök

Mi fura? I.

Sokáig nem voltam túl sok emberrel kapcsolatban, otthonlevős éveim alatt, és akkor is értelemszerűen hasonszőrű emberek vettek körül, rokonértelmű gondolatokkal.
Első nagy kalandozásom az emberek között a főiskolával, majd a tavalyelőtti angoltanfolyammal, illetve a későbbi új munkahelyem kapcsán történt meg.
Azóta is folyamatos az új emberekkel való kapcsolatfelvétel, és mint ilyen, a sor új tapasztalás főleg kritikus én előbújását okozza ismét. Sajnos valószínűleg az én számlámra írható, hogy ezek néha nem túl pozitív benyomások, ami az emberek természetét, vagy hozzáállását az élethez illeti. Mindig is túl kritiusan szemléltem a világot, és benne az élőlényeket, és sajnos ifjúkori igazságérzetem és lázadásom során hangot is adtam ezeknek, ilyenformán túl sok barátra nem tettem szert (akikre igen, azok meg megérdemlik - úgy kell nekik,  ha én kellettem).
Mára önérzetem, és lázadó énem csillapodott, de sajnos ez nem jelenti azt, hogy elnézőbb lennék az emberekkel, csak maximum nem hangoztatom (olyan nagyon).
Ma viszont már nagyon sok dolog van amin nem rágódok, nem pazarolok rá gondolatot, vagy azért mert nem érdekel, vagy azért mert nem éri meg a fáradságot, de többségében inkább azért, mert úgy sem tudok változtatni rajta, és ha nekik így jó...különben is ki vagyok én, hogy megmondjam a tutit ugye.
Harmincegynéhány éves koromra megtanultam tiszteletben tartani mások rossz döntéseit, más véleményét, más életszemléletét, főleg azért, mert legalább van nekik. Magamra kényszerítettem azt, (és eddig még bejött, tehát konfliktusmegoldásból legalább négyes érdemjegyet adnék magamnak) hogy eltérő szemléletmód esetén a másik oldalt is erős analizálásnak vessem alá, mielőtt bármit is ki mernék ejteni számon. Mondhatni, hogy az ősi "Többet ésszel, mint erővel'" dogmáját követve, tényleg simább az élet, és kevesebb a stressz.

Amit nem értek viszont, és még idegesít is, hogy miért élnek csak úgy emberek a nagyvilágban, hogy a saját vegetatív funkcióik mellett éppen csak van néhány dolog ami érdekli őket, ha egyáltalán van ilyen az életükben. Hogyan lehet az, hogy sokan elmennek érdekes, szép, vagy ne adjisten csúnya, tragikus dolgok mellett. Hogyan lehet az, hogy nem látják meg. Miért van az, hogy fontosabb a mások által kialakított kép, mint az, hogy mi magunk mit gondolunk magunkról, hogy mennyire ismerjük magunkat, saját korlátainkat, hibáinkat. Az egyik pillanattól a másikig képesek ellátni, esetleg egyik naptól a másikig is, de meg sem próbálják átfogóan látni a saját életüket sem, nemhogy egy másik emberét.
Ez a fajta ember csak sodródik a saját életében, és mindenbe csak belepottyan, a véletlen, és nem a döntései által.
Nincsenek is döntései, se jók, se rosszak.
A nagyszakállú varázsló is megmondta "nem a gondolataink határozzák meg kik vagyunk, hanem a döntéseink" , én még hozzátenném azt is, hogy ---és az azok után megtapasztalt önállóság, felelősség, tanulság. Így fejlődünk.
Ők nem fejlődnek sehová sem.
Esznek, isznak, alszanak, ürítenek, ébren vannak, üres edényként hurcolják magukon a koponyájukat, mint egy koloncot...és nem az észbeli képességekről beszélek, mert nagyon sok olyan embert ismerek, akik egyáltalán nem álltak sorba kétszer mikor észosztás volt, és mégis...

Az meg aztán, hogy még nekik van pofájuk kiosztani a másikat azért mert valamiben tájékozottabb, határozottabb, döntésképesebb vagy sorolhatnám. Felháborodnak. Mindig, mindenért. Nem tesznek semmit sem, hogy megkapják a munkát, hogy letegyék a vizsgát, hogy át tudjanak menni a hídon. Csak panaszkodnak, okolnak, hibáztatnak, és amikor elfogynak az érvek, elfogynak a mondanivalók. Lesben állva, karomkieresztve, tág pupillákkal várnak bármire, amin hőzöngeni lehet, ahol hallathatják a hangjukat, de a tettek mezején pitypang lesz belőlük, amit az első nyári szellő szanaszét fújdogál.

Ha valaki növényként akar élni, én tiszteletben tartom a döntését, (meg le is tojom) már akkor is, ha ez az egyetlen döntés amit életében meghozott - véletlenül. (..de engem kerüljön el irgumburgum!)

2011. március 25., péntek

A legjobb dolog ami mostanában velem történt sok más egyéb mellett (lagzimeghívás Balikám kollégájától, sütőtepsivásárlás, vasaló és deszkája is otthonra leltek nálunk, soksok kirándulások, szép idő, stb.) az, hogy végre van egy tényleg alapkategóriás fényképezőgépem ami végre már nem a kompakt fényképezőgépek közé tartozik, hanem egy kicsit magasabb kasztba. A régi kis nagyonkompakt Sonyból már olyan színek jöttek elő a vége felé, ami nem is létezik a valóságban, ( ld. webgaléria első néhány mappája, amit mi úgy hívunk itthon, hogy a narancssárga albumok - és ezzel mindent elmondtam).
Mivel már több mint három hetes az új fotómasinám, a temető után fejembe vettem,  itt az ideje, hogy megpróbálkozzam az esti-éjszakai fényképezéssel.
Abszolút amatőr vagyok a szó teljesen triviális, nem pedig művészeti értelmében.
Az emléktáramban lévő, apámtól származó, régesrégi fotózással kapcsolatos  ismeretanyag maradványaira ráművelődtem egy kicsit, különböző fotósblogokból és digitális fotózással kapcsolatos könyvekből.
A férjem két estéjét szánta rám, és nem múló kitartással hurcolászott körbe a városban szürkülettől egészen a teljes besötétedésig. Derűsen nézte végig, ahogyan bokorról-bokorra ugrabugráltam, járdáról-járdára szaladgáltam, hasaltam, ültem, térdeltem. 
Állványom nem lévén kukákra, kerítésekre, lépcsőkre, kőfalakra helyeztem a gépemet (mert ugye egy nagy záridős fénykép még stabil kézzel sem lehet éles).
A leghosszabb expozíciós felvétel amelyiken az emeletes busz látható, még így is homályos, mert a hídon ahol álltam, folyamatosan jöttek-mentek az emberek, és ez ugyan minimálisan, de rezgéssel járt. A rekeszérték-záridő problémakörében elveszve temérdek fotót készítettem, hogy majd kiderüljön végül is melyik a legjobb beállítás, mert életemben sem volt még ilyen gép a kezemben, ahol ezeket manuálisan lehet állítani.
Balikám ezalatt elolvasott minden oszlopot, táblát, mozi- és színházplakátot ami a közelben volt, és szó nélkül tűrte az én hóbortomat.
A háromszáz kép, aminek elkövetésére nem túl sok idő állt rendelkezésre, ( mert ugye a szürkülettől a teljes sötétségig mindösszesen másfél óra telik el, kétszer véve - mert két este esett meg ),  alapos revíziónak alávetve kicsit több mint harminc képre redukálódott. Utómunkálatként némi színt húztam rá photoshoppal, és egyet kettőt meg is vágtam, de mást becsületemre nem követtem el ellenük.
Nagyon, nagyon sokat kell még fotóznom, hogy tudjak olyat produkálni, amit már a nagyoknak is meg mernék mutatni, és egyszer majd egy tükörreflexes óriásmasinát is bevállalnék, ha már biztos tudással, és annál is biztosabb anyagiakkal rendelkezem.
A képeket az albumba feltöltöttem, és van három-négy amire eléggé büszke vagyok.

2011. március 22., kedd

Újhonsági beszámoló az iskolai dolgokról:
Még mindig csak pozítívumokat tudok írni, azon általános megállapítást leszögezve, hogy az angol nép, a gyerekeket is beleértve nem butább mint bármelyik, inkább csak tudatlanabb, és főként naívabb, jóindulatú, és nem mentes ugyan az előítéletektől, de ezt nagyon jól leplezi.
Eme kis felvezető után jöjjenek a tények:

A primary schoolban a Tamiéknál nyomon követhetőek azok a csábítási technikák, melyekkel a gyerekeket az iskolában tartják, és még arra is ráveszik őket, hogy urambocsá' imádjanak iskolába járni.
Ambiciót, büszkeséget, kitartást, pozitív értelemben vett versenyszellemet próbálnak a gyerekekbe nevelni. Mindezek mellett a társaik tiszteletét, szeretetét is. Nem tudom, hogy van ez másokkal, de nekünk csak jót adott ez az iskola.
A gyerek már alig várja a következő feladatot, a pénteki golden time-ot (szabadidős tevékenység), ami csak annyira szabad, amennyire a többféle felajánlott elfoglaltságból választhat magának a gyerek.
Nap mint nap szembesülök vele és képedek el az itt élő emberek jóságán, a tanárok hozzáállásán, és még a gyerekeken is. Amikor a Tami például beteg volt, ( csak egyszer fordult elő szerencsére) én mint szülő megkaptam azt a bizalmat, hogy eldönthetem a gyerekem itthon marad, amíg meggyógyul (semmiféle igazolást nem kérnek orvostól). Otthon mindig problémáim voltak ezzel, mégpedig az alábbiak miatt: nem vagyok gyógyszerpárti, sőt egyenesen gyógyszerellenes vagyok, bizonyos, általam jól meghatározható határig. Ebből következik, hogy a gyerekeket nem nagyon látta volna orvos, ha nem vagyok folyamatosan erre kényszerítve, az otthoni hülye igazolásmánia miatt.
Miért nem döntheti el egy szülő, hogy a gyereke otthon maradjon, és miért kell minden takonykórral az orvoshoz rohangálni?Ha kettőt köhög a gyerek, akkor üljön fél délelőttöket az orvosi rendelőben ötven másik beteggel, akiktől még esetleg össze is szedhet valami ténylegbetegséget, aztán akkor két hétre is kaphat igazolást az orvostól.
Ezektől a dolgoktól nekem megáltt az eszem, és nem is tudom ma már, hogy mennyi felírt recept landolt a kukában, és mennyi hazugságot magolt be szegény gyerek pusztán azért, hogy én ne tűnjek gondatlan, gonosz szülőnek.
Én örülök, hogy most nem kényszerítenek ilyenekre, el lehet képzelni, hogy  a gyerekek összesen egy hetet hiányoztak október óta, plusz az Olívia a fogorvosi kezelések miatt két napot, és a szemorvosi vizsgálat miatt még fejenként egy-egy napot. Nem hazudtunk betegséget sem kirándulgatás, sem strandolás miatt, és nem maradt itthon egyszer sem azért, mert nem volt kedve iskolába menni.
Régen mindig kicsit bűnözőnek éreztem magam, ha igazolást hoztam haza a munkahelyemről a gyerekeknek, sőt, még orvoskollégát is belevontam az összeesküvés elméleteimbe, s bűnre csábítottam, csak hogy ne kelljen a körzetihez lemenni, ráadásul kétszer, mert ugye vissza is kell ülni még az ellenőrzést is.
A lelkiismeretem itt tehát már többszörös tehertől szabadult meg, csak ezzel az egy különbséggel is.
A Tami betegségének harmadik napján a napi postánk mellett apró borítékokat is találtunk, melyet az osztálytársai, és az osztályfőnöke is külön küldtek, rajzos jókívánsággal és egy két szem cukorral. Azt mondom végül is mindegy is, hogy a tanártól származik e az ötlet, vagy nem, a Tami annyira örült neki, és egyedül fordította le " Gyógyulj meg sietve, és gyere iskolába"  :)  , hogy ez nem is számít úgy gondolom.
Végül a gyerek úgy megy iskolába minden hétfőn, hogy azon gondolkozik, mit fog tenni, mondani, vagy milyen feladatot fog plusszban megcsinálni azért, hogy hét végén a neve az aranykönyvbe (goldenbook) kerülhessen, amely történelmi helyre csak a legjobbak jutnak be minden héten, hogy a nevük fekete tintával vésve az utókornak fennmaradhasson :D  .
Na így kell ezt kérem!

A későbbi iskolai rendszerben a secondary school első három évében ezek a dolgok még működnek tovább rendesen, aztán az utolsó két évben valami elromlik egy kicsit, azt gondolom, hogy a serdülők ingadozó hormonrendszere, és az addigi eléggé liberális nevelés együttes hatása okozhatja ezt.
Az iskolával, a tanárokkal, rendszerrel semmi probléma nincsen (szerintem). Így a mi (az ittenihez képest) drákóinak számító nevelésben érlelődött gyermekeink az élvonalban vannak, akár a magatartásukról, szorgalmukról, modorukról legyen szó.  Érdekesnek találtam azt, hogy vannak dolgok, amiben nagyon következetesek, és nagyon betartatják a szabályokat, ilyenek az iskolai egyenruha kérdése, a pontosság (iskolába odaérés, órakezdés tekintetében), viszont más területeken meg érthetetlenül lazán fogják fel a dolgokat, és ez elég sok fegyelmezési, illetve magatartási problémával jár, ami sok plusszmunkát ad a tanároknak és az iskolarendőrségnek is (nna ez nem olyan rendőrség rendőrség, csak ez a neve, nem kell megijedni). A lányok mesélték például, hogy mondjuk torna órán valakinek nincsen kedve tornázni, elmehet a tanulószobába, vagy a könyvtárba internetezni, vagy elfoglalni magát. Na ebből jön, hogy a diák nem megy oda, ahova kellene, sose ott van ahol gondolják, és nem azt csinálja amit lehet. Miért? Nem mert angol, hanem mert lázadó korban van, és hülye lenne mindig azt csinálni amit lehet. Tehát: ha egy tini korban levő emberkének nagyobb szabadságot is adnak, attól még nem tanul meg élni vele, és meg fogja találni azt a kis teret, ahol lázadni tud.
Konklúzió: nem a szabadságra kell teret adni, hanem a (jól kontrollált) lázadásra, mert attól jobban érzi magát mint a pattanásoktól.
A túl nagy szabadságban a lázadásra már csak extrém módokon vállalkozhat az ifjember, és ez barátaim sok problémához vezet. Lehet, hogy ez így egy kicsit zavaros, de mondok példát. Legyen a hajfestés a téma, lévén nekünk lányok vannak. Tehát, ha nem engedik meg az iskolában a hajfestést, a tini lázad, és hajat fog festeni. Mivel azonban tilos, a lázadás mégis fontos, sötétbarnát feketére, középszőkét szőkére, világosbarnát gesztenyére fogja festeni (nagy százalékban, bár kirívó eset ugye előfordul). A jó pedagógia rosszallóan (esetleg szóvá is téve stb.) ugyan, de szemet húny efelett, és mindenki boldog. Elméletem szerint viszont, ha a hajfestés meg van engedve (kivéve extrém mértékben - idézve az itteni házirendből) akkor a szőke, fekete, gesztenye érdektelen lesz, és szürke, különbözni és lázadni csak pirossal, kékkel, zölddel lehet. Na itt ennek iskolapéldája vagyon, mondjuk úgy 14 év feletti korosztály 30 százalékában.
Szerintem ezt le lehet vezetni sok, ezt a korosztályt érintő problémára: az engedékeny tiltás sokkal jobb (még akkor is ha egyesek szerint következetlen), mint az engedmény zárójeles tiltásokkal, mert az olyan, mintha még ajánlatokat is tennének nekik, hogy hogyan lehet, mivel lehet megszegni a szabályokat.
(Assszem könyvet kéne írnom...  :)  szegény Ranschburg bá úgyis elment, de ő biztos csak mosolyogna ezen az elméleten. )


De azért ezzel együtt sem olyan rémes a helyzet, mint ahogyan azt a magyar pedagógusoknagyjaitól hallottam párszor, nem mellékesen megjegyezve, hogy a lányoknak öt oklevelük van összesen eddig, és igyekezetüket méltató levelet is kaptunk már az iskolából.
Na így kell ezt kérem!

2011. március 3., csütörtök


Nem azért szeretem a régi temetőket, mert nincsen jobb hely a melankólikus magambangondolkozásra. Nem is azért mert valami aberráció fészkelte be magát a fejembe, és nem is azért mert tizenév után még meglepetést tudtam okozni a férjemnek, mikor előálltam a temetői séta gondolatával.
Pusztán azért szeretem a temetőket, mert szépek. Egyszerűen, szürkén, csendben ott felejtették őket. Nincsenek táblák, villanydrótok, emberek (kivéve persze a békében nyugvókat), ellenben vannak óriási többszázéves fák (nem tudnám megmondani mi okozza a fák iránti rajongásomat), nyugalom, csend, kőangyalok. Különben is elrejtve mindig is cipeltem ezt, és még számtalan más, azóta is titkosított gondolatot, vagy hajlamot magamban, de eddig sem idő, sem energia nem jutott arra, hogy például a temetőket járjam.
Ezt próbáltam megmagyarázni én, az annak idején kissé konzervatívra nevelődött férjemnek, aki kerek szemeket meresztett rám, amikor előálltam a sétajavaslattal. Örömét fejezte ki különben, hogy ennyi idő után még újat is tudok mutatni magamból. Enyhe maradisága előny, amikor a család, a hűség, vagy a büszkeség jut előtérbe, de sok hátránnyal is jár főleg a tekintetben ki is hordja nálunk a nadrágot, illetve mikor haladó gondolkodásmódomat próbálom ecsetelni a temetőben való fényképezés mibenlétéről, és arról, hogy ez tulajdonképpen értékmentés az utókor részére, és nem kevés esztétikai élmény - mondjuk nekem.

Elmentünk tehát, bár még a kapun belépve is megkérdezte tőlem, biztos, hogy fényképezni akarok e.
Rábólitottam, és megjegyeztem, sehova nincsen kiírva, hogy nem lehet, és különben is a temetésen is szoktak! (A kapun csak annyi állt, kutya nem, illetve CCTV  ZONE, de ez nem meglepő, hiszen kamera mindenhol van, mint azt már ecseteltem is régebben.)

A férjem tíz perc után, a lelkesedés hevében észre sem vette, mennyi sírfeliratot olvasott el, és hányszor csodálkozott rá a szép keltakeresztekre, a régi családi kriptákra, a kidőlt kőkeresztekre, vagy épp a szépen megfogalmazott sírfeliratokra. (Nem akartam ideírni, deugyemegmondtam!)
Miközben én fényképeztem, sorban olvasta fel nekem ezeket, feltérképezett egész nemzedékeket, ki, mikor, hol...hát nem eszméletlen?
De igen az.
Beszéljenek, vagy hallgassanak továbbra a képek amiket fotóztam, (a képekre kattingálva nagyméretben is megnézhető - csak itt! csakmacsakönöknek a webgaleriába nem teszem fel, mert ez nem családi program vagymi) -  valamint egyik régesrégi (homályos-füstös kultúrkocsmás emlékű) kedvenc versem.

(Csak remélhetem, hogy pontosan emlékszem rá, mert a neten sehol sem találtam magyarul.)

Shelley: Nyári este a temetőben

 A tág légkörből szél söpörte szét
a párát, mely a napnyugtát fedi,
s körülfonták a Nap pilledt szemét
a sápadt est komor sugáru fürtjei:
Csend s Alkony, ember nem kedvelte pár
sötét völgyből, kéz, kézben, erre száll.

 



Varázsuk a tűnő napra legyint,
bekerít földet, tengert, csillagot,
hatalmuk fény, hang, mozgás érzi mind,
suttogó válaszuk az igéző titok.
Szél sincs, vagy a templom-tető moha
meg sem érzi, oly lágyan száll tova.
             
Te is, tűzgúlaként szentély felett
égnek szökkenő légies torony,
némán uralod édes kényüket:
már az ég színe ül sötétült ormodon,
s a lassan elmosódó csúcs körül
csillagok s éji felhők nyája gyűl.
 
A holtak sírjuk mélyén alszanak,
s míg alva  porlanak, egy furcsa nesz
kél a sötétben: érzés? gondolat?
férges ágyukból, és ki él, borzongni kezd
s érzi baljós csendjét, nem hallja bár,
mert a szótlan éj s ég felitta már.


Ily ünnepin a halál is szelíd,
s mint a derűs éj, lágyan hívogat,
sírok közt játszó kandi gyermek,
elhinném: a halál csak édes titkokat rejteget,
s hol sóhajtalan ember pihen,
kedves régi álmok őrködnek szüntelen.











Azt gondolom ennyi kultúra mindenkinek belefér, a túlzott romantikáért  pedig elnézést kérek.

2011. március 1., kedd

Világít a számban a negróó

Az internet, és általában az információ iránt rajongó emberként sem értem az emberek szociális életével mi történt az utóbbi időben. Meglepő, hogy amúgy magukat értelmesnek gondoló, és ennek hangot is adó büszke huszon- és harminconévesek milyen jól el tudják szórakoztatni magukat az internet segítségével, ami önmagában nem túl nagy baj, hiszen a saját szociális életem nagyrésze, sőt a kultúrális életem nagyrésze is itt zajlik jelenleg. Igen kultúrális. Itt keresgélek könyvet, itt olvasok Konteot, itt nézem a Mindentudás Egyetemét, olvasok tudományt, történelmet stb. és nem is vagyok agyonkultúrálva, mert megyőződésem, hogy az ember sosem lehet eléggé az. A baj (és ezzel nem váltom meg a világot mert változtatni sem tudok rajta, meg ki is vagyok én, hogy megmondjam a tutit(?), de azért az rohadtul idegesít, amikor még engem agyonkultúráltoznak, meg hülyéznek, pedig még be se szóltam - na jó egy-két kivételtől eltekintve, DE AKKOR ISH (Aton után szabadon) ) ))jezza má nem tom hány zárójel kell ide (tényleg ez nyitójel, a zárójel az csak ami a végén van) ..., visszaolvastam, tehát a baj nem is az amit ott írtam.

Előrebocsátom, hogy nem a kissé aluliskolázott, illetve elég jól iskolázott, de ettől még alulbootolt emberekre gondolok, akik beleesnek egy-egy "csináljmagadrólcsillógósképet és rakd ki mindenhova" hibába, vagy elküldik hatvanezredszer is ugyanazt a körbeüzenetet, mert ez betudható annak, hogy nagyon megörülnek annak, hogy ismét feltalálhattak valamit, illetve azt gyakorolják mások kárára, hogy az a gomb tényleg arra jó e amire tegnap.
Nem is a 14 - 22 éves korosztályra, mert értelemszerű, hogy  80 százalékuk pl. a pofalapon éli a társasági élete egyharmadát, a maradék kétharmad ugye az iskolában lezajlik, és nagyon kivételes esetben lehet ötödölni, amikor kétötöd, vagy esetleg még - minő pozitív utópia - több is jut a családon belülre.

Fent említett embereknél javukra írható tehát, hogy van mentségük: kor, elmeállapot, önértékelési gondok.
Csak nem tudom, mit kezdjek kategóriák (ez lesz szerintem a következő posztom,, de még ki kell gondolnom jóóól) tekintetében az olyanokkal, akik ezen besorolásokból kimaradnak, és mégis elcsodálkoznak

- Sééétálnii?
Mondtam én naívan: JA, tudod azt úgy kell, hogy egyik lábodat teszed előre, majd a másikat, és ezt váltogatod...és amikor már eljutsz odáig, hogy nem kell mondogatni magadban bal, jobb, bal, akkor esetleg a szemeddel körül is nézhetsz. Erre meg én voltam a bunkó.

Ahogyan azt egy nagyon kedves barátom szokta mondogatni: Hátakkómegjóvan!

jah.. tudom Jedi vagyok de..

...még egy Jedi se tarthat meg egy fél égboltot maga felett és most úgy érzem mázsás súlyként nehezedik rám az élet. Meglengetem majd a szup...