2016. december 27., kedd

Mrs. Brown tanulságai

"If you don't play the game, don't make the f...kin' rules."

(Ha nem veszel részt a játékban, ne gyárts szabályokat!)

Azt, hogy ki az a Mrs. Brown majd elmondom később.

Gondolom mindenki legalább kétszer volt boldog karácsonykor, ahogy én is.
Amikor jött, meg amikor elmúlt.


2016. december 23., péntek

Szössz

Bali méltatlankodik:

"Aszittem, hogy túl lelóg a hajam a homlokomba, de észrevettem, hogy a szemöldököm lóg fel..."

2016. december 18., vasárnap

Időmérő

A szabadnapos reggelen abból tudom, hogy fel kell kelnem a seggemről, hogy elfogy az óriás bögre tea a kanapé melletti kisasztalról. 
Ennyi volt a reggeli lustálkodás. Egy nagybögrényi tea.
Aztán van, hogy negyven perc sütési időt úgy mérek, hogy megiszom a kanapémban egy közepes bögre teát.
Egy fél óra plusz ébrenlét este egy kisbögre tea.
Természetesen tejjel, cukor nélkül. 

Ha itthon vagyok, csak a legritkább esetben nézem az órát. Addig se öregszem.
Pá.


Nagylány összeszedett több doboz játékot és kinőtt fiú cuccokat, ruhát, cipőt, (mert ugye kislány érkezik hozzájuk hamarosan). A facebookon egy rászoruló csoportban gondosan kiválasztott egy családot, akik ma egy órára mennek hozzájuk felvenni a csomagokat. Ez a család egy beteg három hónapos kisfiút nevel, szintén albérletben laknak Budapesten.
Nem azért írom ezt le, mert tapsvihart várok, hanem mert bámennyire is tökéletlenek is (és vagyunk mindannyian) azért én borzasztó büszke vagyok a gyerekeimre.

Többiekről növőrendben.
Nórafúriafűz: seveledsenélküled kapcsolatban, a hatodik összetörött telefon után is szeles, szenvedélyes, hirtelen természet amilyen mindig volt. Tanulni utál, utált mindig is, de dolgozik látástól mikulásig, munka után a farmon eteti a csirkét és összeszedi a tojást, majd pedig tűsarkú csizmát húz és úszik a táncparketten. Folyamatosan keresi az élet értelmént, önmagát és a céljait. Néha meg is találja, aztán később megint elveszíti. Néha meg azt hiszi, hogy tudja mit akar, de másnapra már nem biztos benne, harmadnapra meg már teljesen más terve van...

Oliviatündérvirág: Több kanyar után állandó és végleges melója van, melynek bevételét egyelőre nem tartja számon, de ez hamarosan változni fog. Sokat dolgozik, sokat  akar keresni, de aztán meg nem találja hova lett. Itt egy ruha, ott egy ruha. Szerintem nem tudja, hány cipője van.
Kissé nihilista korban van, ez főleg a szobájának és a környezetének a rendbentartására, valamint a szülei litániájára vonatkozik. A mosogatószivacsot egyelőre nem ismeri és a mosógépnél is telefonos segítséget kér.
Még eléggé képlékeny állapotban van ahhoz, hogy a jó irányba follyon tovább, megmaradt a hold udvarából származó, kerekfülű, tündérszármazéknak.

MakrancosTamara: Minden téren céltudatos, akaratos, makacs. Akár az életéről, akár a szemhéjtus vastagságáról, vagy a szoknya hosszáról legyen szó. A házimunkában elől jár. A konyhát mindig rendben hagyja mielőtt elmegy, ha pedig itthon van meleg tea vár mire jövök. Gondoskodó, de törtető dinoszauruszgodzilla. 
Mindenáron keresztülviszi az akaratát, morálisan időnként ingoványos módon is... 
Cipőt nem vesz, Olíviának úgyis annyi van, hogy azt se tudja mennyi.
Érzelmileg őszinte.
Most éppen gyakornoki ösztöndíjas helyet szerzett magának a helyi magánkórházban. Itt kórházi-orvosi adminisztrációt és kórházi IT rendszereket fog tanulni. Két év után minkettőről felsőfokú szakképesítést kap, de már kinézte a kövekező gyakornoki helyet az önkormányzatnál.
(Kellemest a hasznossal - végzettséget ad, de van meló és fizetnek is érte...)

2016. december 13., kedd

Szössz

A férjem neve nem egyszerű az angolok számára.
Balázs helyett eddig a legjobb (itt is megírtam asszem egy szösszben) amikor a dartmouthi kompon a jegyszedő Balzac-nak szólította.
Tegnap a melójában egy faszi konzekvensen bolszákk-nak hívta. Csak az egész kollektíva röhögött. 







(Ball sack - a herezacsi slang neve - egyenes fordításban labdazsák, golyózsák)

Rozamama bölcsességei

Egy angol akcentusokról szóló facebook hozzászólás során jutott eszembe:

"Ha egy fogak nélküli, angol mamó minden szavát érted, bármilyen akcentussal elboldogulsz."
/Roza/
 

2016. december 12., hétfő

Szössz

Autóban....


- Azt tudom, hogy ma pl. nem esthet semmi bajunk, kocsival vagy anélkül...
- Meeert?
- ...mert bazzeg nem vihet el a mentő a férjem alsógatyájában...


2016. december 6., kedd

Itt vagyok ittvagyok

...csak az év vége felé mindig teljesen behavazódom.
Sok meló, sok túlóra, sok horgolós projekt. Alig-alig akadt valami idő másra. A férjjel is alig láttuk egymást, nemhogy még valami programot is szervezzünk...
A lakás se karácsonyoztam még fel, az majd a mai projekt lesz. Holnap együt leszünk ugyen szabadnaposak, de a városba el kell ugranom és még tréningem is lesz a melóhelyen egykor, szóval ha valami lazulást be tudunk iktatni, akkor azt délután.
Erre a hétre szigorúan nem kértem túlórát, mert szalad a ház, nagytakarítanom kell - karácsonyig nem lesz már rá időm szerintem.
Idén nem lesz parti a kollégáimmal, a banda fele kicserélődött, aki szervezni szokta elment nyugdijba és senki nem vette magára a terhet, hogy összehozza helyette... A lentebb olvasható öntömjénezés után majd megértitek miért nem hatott meg engem ez nagyon. Se az emberekhez se a partihoz nem volt hangulatom idén.

Nah... 
Ma van a háromból az első szabadnap, teljes gőzzel nekiesek a dolgoknak, mert nagyon-nagyon akarok szorítani magamnak egy napot legalább az utolsót láblógatásra. Olyan napot amikor legalábbis a teázáson és a heverészésen kívül csak a könyv cselekményén kell izgatnom magam.

A munkahelyem pedig néha már olyan reakciót vált ki belőlem, hogy megfogadtam magamnak hangosan, tavasszal mindenképp váltanom kell. Bár a lehetőségek végesek, és a lemerészebb álmaimban sem gondolom, hogy rám vár az a rém kevés munkáltató errefelé, elhiszem, hogy szembe fog jönni valami más is mint hogy a Lidl-ben kelljen landolnom a pénztárgépnél. Nem azért mert nem fizet jól, hanem mert asszem abba belehalnék két nap után, bár még nem próbáltam...
Az út egyelőre tejfehér ködbe burkolózik, de az egészségügy és szociális ellátás kiszívott teljesen. 
Szeretem és gyűlölöm egyszerre, és egy hét szabi után hiányzik és egy nap munkában töltött idő után elmenekülnék. Viszont azt tudom, hogy a másik oldalt, amikor azt érzem, hogy bárcsak megnémulna mindenki körülöttem, azt nem szabadna éreznem. A baj az, hogy olyan érzékem van az emberekhez, hogy elképesztő. Minden nagyképűséget mellőzve mondom, ez inkább olyan negyvenen túli felismerés. Nagyon durva, még én is elképedek saját magamon. Leírogathatnám itt, részletezve mekkora szupernő vagyok (kurvára nem), de nem is tudom, mi az amit tudok. Őszintén. Asszem ösztönösen jön.
Például adott egy nyolcvanhétéves teljesen proli néni. Tele feszültséggel, gyásszal és pánikrohamokkal. Az egyik fia meghalt múlt héten, a másik kórházba került súlyos betegséggel, ő meg egyedül élt és nem tudják meddig feküdt a padlón hétvégén mikor rátaláltak. Pár nap kórház után most nálunk van.
Két nap szinte csak annyit tudtam róla - másodikon dolgoztam ő meg földszinti szekcióba került - hogy nem kel ki az ágyból, három percenként nyomja a csengőt, és már mindenki kivan tőle, mert nem érti, hogy két perce ment vécére és nem fog tudni többet produkálni, és...és... mindegy. Nem evett semmit, nem is nagyon ivott.
Hétvégén az ügyeletes dokit hívni egy dilis öregasszonyért nem igazán ildomos angoléknál. Szóval hétfőig tutira nem lesz se mosolygós tablettája, se alvósnyugvós tablettája. (Itt nem lehet más betegtől kölcsönözni se, és recept nélkül nincsen amúgy se raktáron, mert ilyen gyógyszereket csak személyre szabottan lehet adni ápolási otthonban - ez ugye meg nem demencia otthon és nem elmeszociális otthon.) Amúgy sem hiszek az ilyen gyógyszerekben. A beszélgetés, odafigyelés, simogatás, melléüléses hallgatás sokkal inkább használ és ez bármilyen nagybetűs, elcsépelt, közhelyszagú, demagóg mittoménmi akkor is igaz. A legigazabb. Csak mi emberek ezt elfelejtettük, és mindent tabletákkal akarunk megoldani. 
Van helye a gyogyónak, oltásoknak, ott ahol helye van. A lélek betegségeinél én nagyon nem hiszek benne. A legtöbb esetben átmeneti javulást hoz, de nem gyógyulást. Rövidtávon pedig kifejezetten károsnak vélem. 

Mivel forgóban dolgozunk, hétfő reggel betettek abba a szekcióba.  Reggel kezdte (vagyis folytatta - mert aludni se alszik éjjel) a csengetést, a sírást, a csengetést felváltva.
Semmit se tettem amit én dolgoztam ki, sem nem olvastam semmi új pszichoterápiáról.
Egyszerűen csak mosolyogva és mégis megértéssel fordultam hozzá. Megtudtam, hogy hatvan éven át takarított és három gyereket nevelt fel egyedül, hogy a lánya Ausztráliában él és ott van két fiú unokája akik ikrek és hogy volt már ott nahát az micsoda szép ország, de már biztos nem fog többet oda eljutni, mert úristen milyen hosszú volt az a repülőút. Mindeközben rádumáltam, hogy ugyan öltözködjünk már fel (kifogások voltak, nem akar, nincsen ruhája, úgyse marad a fotelban egész nap stb.) Kerestem neki megfelelő ruhákat a raktáriból - megkérdeztem mit szeret jobban, szoknyát vagy nadrágot, pólót vagy blúzt, pulcsit vagy kardigánt. Annak ellenére, hogy szerinte biztosan nem fogok találni, találtam. Mert azt tanultam annak idején, hogy a gyászreakció első fázisán úgy lehet túl lenni, hogy ráébresztjük a személyt arra, hogy az élet továbbra is működhet, felkel a nap, jön az ebéd, bemondják a híreket. Tehát fel kell kelni reggel, fel kell öltözni akkor is, ha nem látjuk értelmét. Szóval elmentünk fürdeni, felöltöztettem. Kimostam a piperecuccait és a piperetáskáját, ami isten tudja mikor látott vizet utoljára. Levágtam  a körmeit, megmostam a haját, beírtam a fodrászkönyvbe a nevét, keddenként jön a fodrász, kapott hitőport a tappancsaira a hátára. 
Azért nem akart tévézni mert nem szereti. Ajánlottam magazint. Azt meg nem tudja olvasni mert elveszett az olvasószemüvege. Na abból nekünk kb van egy dobozzal úgy ahogy a ruháink is a régi betegek hagyatékából...
Találtunk is egyet ami jó volt. Hoztam neki bulvárt meg devoni híreket. Kiültettem a kis foteljába, bekapcsoltam neki a rádiót. Eltöltöttem vele vagy egy órát - ami utána eléggé hiányzott a többi betegemtől, de erre most neki volt szüksége. Ajánlatomra azt is mondta, hogy nem akar az ebédlőbe jönni ebédidőben. Kérdeztem miért. Nem tud, mert csúszik a szőnyeg és a köszvényes lába fáj a papucstól. Szerváltam neki bolyhos, meleg zoknit olyat aminek tapadós a talpa. 
Láttam öngyújtót a fiókban. Kérdeztem bagózik e... megígértem neki, hogy kiviszem ebéd után azzal a feltétellel ha előtte kijön ebédelni a többiekkel és letárgyalom a főnökkel az engedélyt (úgyis tudtam, hogy a főnök megengedi, volt már pár betegünk akiket kivittünk egy egy cigire.)
Háromszor megígértette velem, hogy nem felejtem el, mert meghal egy cigiért...
Ennyit tettem, és abszolút nem vártam csodát még engem is meglepett a drámai változás. Nem csengetett, nem kiabált. Néha sirdogált, de elolvasta a magazinokat, megette az ebédje felét, ivott egy teát elszívott egy cigit és ebéd után egy jó nagyot aludt. Olyan fáradt volt szegényke ebben a nagy gyászolásban épp ideje volt mással kifárasztani. 
A főnöktől megkaptam az elismerést egy mondtatban. "Na tudtam én, hogy téged kell odarakni ma reggel..."

Ez biztosan hiányozni fog. De ezekben a dolgokban most meg már én fáradok el nagyon. Ez a fajta oldafigyelés és szociális érzék meg empátia rohadtul fárasztó ilyen ütemben.
Ha csak mondjuk kevesebb lenne ez a része, szivesen csinálnám... Nap mint nap viszont életerőt önteni ezekbe az emberekbe nagyon leszív délutánra. A Joanie meg is fogalmazta a minap nekem, megható volt, de bakker azért na....
Azt mondta két dolog tartja őt életben. A zabkása meg én. Én nem tudom értitek e miről beszélek? 
Megteszek én mindent amit csak tudok, de közben meg már azt érzem nagyon fáradt vagyok a saját életemre. Másképpen én ezt nem tudom csinálni, csak úgy, hogy rendesen. Akkor viszont ötvenedszerre is ki kell menni a raktárba szemüvegért, hatvanadjára is ki kell rámolni a ruhásdobozokat, századjára is ki kell menni a konyhába sóért-borsért, kétszázadjára is meg kell nézni a fotóalbumot, megdícsérni az új frizurát, a karácsonyi pulóvert, meghallgatni, hogy milyen volt  a kis tolószékes túra a marksandsparksban... És muszáj mert kedves vagyok és szeretem őket és a világ kicséért se mennék úgy haza, hogy valamelyiknek szomorúságot okozok. Van nekik elég. 


És nem vagyok bakker terézanya, néha úgy lenne kedvem minden öreglányt a pokolba küldeni. A sokadik nap után egyre nagyobbak a sóhajaim és egyre mélyebb levegőket veszek a nyugodt, kedves válaszok előtt, pedig alapjában véve tényleg eléggé mosolygós és főleg türelmes természetem van. 
Úgy érzem magam néha mint a 'common' Barbie (let s go party) a TOY STORY vége utáni snitteknél kérdezi "...vége? Abbahagyhatom végre a mosolygást? Uhh navégre..." 
Nem akarok egy napon úgy rátalálni magamra, hogy hátrafordulva odakiáltom az ebédlőnyi öreg szatyornak shutthefuckup... Az nem lenne egy túl jó sor az ajánlólevelemben. 
Mondjuk, lehet, hogy feldobnám a napjukat, szerintem jót röhögnének...

Jó volna ezt a munkát csak úgy minden nélkül csinálni kedvtelésből majd egyszer ha megengedhetem magamnak. Csak úgy segíteni jótékonyságból kicsit, nem minden nap. 
Szeretem őket tényleg, de nagyon durván élvezem a magányt mostanság. Nagyon szeretem a saját, illetve a férjem társaságát. 
Teljesen antiszociális leszek, ha így folytatom.



2016. november 24., csütörtök

Csakazértis

Az ember mikor elfárad, megcsügged.
Mikor halmozottan hátrányos helyzetben érzi magát, és a napjai is még taszajtanak, ne adj isten rúgnak rajta egyet. 
Az nagyon szar dolog. 
A hétköznapjaid habos nyálában fuldokolni, miközben próbálni nem feladni és túlélni és mikor már-már valami kis szakadékony, vékony lila fonálon remény lóg be az ajtó felett mikor megfogod, hogy ezt most el nem ereszted és döbbenten nézed ahogy az egész vattacukorként olvad szét a tenyeredben...
A homlokon egyre több a ránc, a szemtükör egyre fénytelenebb, a fej és a hát egyre hajlottabb lesz.
Csak menni mindig tenni és mégis semmi. 
Semmi sem változik. 

Mindig van egy "majd egyszer" egy "ehelyett" egy "jó lesz ez".
Mindig van miről lemondani, van mit elfelejteni, van mit feladni. 
Még mások élete is csak a saját nyomorúságodat nyomatékosítja, hiába tudod, hogy nem tehetnek róla. Hiába tudják ők is, hogy nem tehetnek róla. Okolni kéne valakit, de kit? Egyre több kétségbeesett kérdésed van amikre nincsenek válaszok.

Este mikor elaludnál felemelkedsz az ágyadból, alig tudsz levegőt venni, de kiabálni sem mozogni nem megy pedig tudod, hogy ott van, de nem hall téged mert egy hang se jön ki a torkodon.
Izzadva és rémülten ébredsz, kimész és még mindig remegő kézzel elszívsz egy cigit... aztán vissza az ágyba reggel korán kell kelni de félsz elaludni újra. Pedig holnap... talán holnap...
...de tudod, hogy a holnap is csak egy újabb holnap, amikor semmi sem lesz másképpen semmi sem fog megoldódni és semmi sem fog történni.

Az egész egy nagy átverés.
Az, hogy az élet szép, meg, hogy mindenre van megoldás, hogy változtatni tudsz az  életeden ... blabla...bla. 
Coelho is menjen a pokolba, meg az összes müllerpéter a szeretet erejével meg az ezoterikus faszságaival. Meg a titok, hogy bevonzod a jót meg ilyen hülyeségek... 
Az egyedül a tetveket tudtad bevonzani, amit a gyerekek az oviból hazahoztak. 

Gyűlik a kétségbeesés, a harag. Néha úgy érzed valakinek be kéne mosni egyet. Mondjuk a gyerek tanárának. Attól boldogabb lennél legalább egy percre csak. Az a frusztráló illendőség is az agyadra megy amit rá kell erőltetni erre az egyre betegebb szülő - tanár kapcsolatra, főként ha a tanár is egy fapina...
Beteg kapcsolat, de tényleg... ezt még sose fogalmaztad meg így magadnak. Beteg. 
Nyalni, jópofázni, úgy tenni mintha Etelka-néni nem lenne egy gyerekgyűlölő szardarab. Utálod a többi szülőt ezért, ők meg téged utálnak, mert te vagy a különc hülye, aki sose beszélget senkivel...

Minden nap belehalsz a munkádba. 
Presztizsbetegség, álságosság, bájolgás, felszínesség. Törtetés, karrierizmus, korrupció, seggnyalás.
Félelem, hatalommánia, lelketlenség, felborult értékrend.  

Minden nap belehalsz a hétköznapokba. Hallod a kollégáidat, vagy az embereket a buszon. 
Beszélnek, beszélnek...bárcsak megnémulnának. Bárcsak mindenki elolvadna.

Önzőnek és gonosznak érzed magad mert nem akarsz így élni. Mert nem tudsz elégedett lenni azzal amit kaptál. Mert nem érzed, hogy örülni kéne, hogy van munkád,  hogy van hol laknod, hogy eddig még elevickéltetek valahogy, hogy nem vagy képes tovább jó pofát vágni, hogy nem tudsz tovább küzdeni, hogy úgy érzed fel fogod adni és nem tudod a gyerekeknek megmagyarázni miért így és miért nem úgy...
Mások is megerősítenek benne, hogy veled van a baj. 
Takony vagy. 
Mint egy darab zöld takonyra úgy néznek rád az emberek. 
Látod a szemükben, hogy lenéznek, mert mindent annyira rosszul csinálsz, hogy képtelen vagy normálisan élni és kaját venni a gyerekeidnek...
Egy idő után ez is elmúlik. Már rád se néznek. Láthatatlan leszel.


Ekkorra már a düh, kétségbeesés és az önsajnálat mellé még betalál a bűntudat is.

Van az a szajkó "a boldogság csak hozzáállás kérdése". Ahhha...
Az ikeaanyukák és a százfogú apukák dumája.

Nálatok is vannak szajkók: "Majd lesz valahogy, úgy még nem volt, hogy valahogy ne lett volna..." hát mondjuk ez nem annyira bíztató, de legalább valamit tudsz mondani akkor, amikor a reménytelenséget nem lehet kimondani. Vannak még ilyenek: "Pár év múlva már csak nevetünk az egészen", vagy "A jóisten akkora terhet rak mindenkire amekkorát el tud viselni"... van még ilyen hülyeség mondjak még?
"A pénzen nem lehet boldogságot venni". Mondjuk kaját meg áramot igen.
"Ami nem öl meg attól erősebb leszel". Jah, vagy betegebb.

Ez a sokminden minden néma pillanatban végigfutott az agyamon.
Főleg répapucolás közben.


Aztán reggel felkeltem, és úgy mosolyogtam tovább, mintha az lenne a legtermészetesebb. 
Varrtam a farsangi jelmezt, kikerültem a tanárt, előreengedtem a nénit a buszon. Havonta elmentem a turkálóba mert nőttek a lányok mint a gaz eső után.
Tálaltam a virslis-pizzakrémes tésztát vacsorára, megstoppoltam a cicanadrágokat és tettem egy rongyszőnyeget a lyukas padlófilcre. Kitettem a lavórt a gardróbba a repedés alá, mert mondták, hogy megint esni fog az éjjel. Fogtam a férjet meg a kutyát és ágybabújtunk és nevettünk. 
Fogalmam nincsen, hogy csináltuk.

Fogalmam nincsen honnan volt rá energiánk, de minden nap hálás vagyok, hogy mertünk mindent magunk mögött hagyni és újrakezdeni. 
Januárban lesz hét éve, hogy a férjem felszállt arra a gépre.























2016. november 15., kedd

Szössz

....Magyarba gabalyodók 

Pakolunk, bútort tolunk. Tami segít.
Kicsit nem látja mit kéne arrébb tenni, hogy beférjen a kanapé a sarokba. Indulatosan szólok már:
"Bakker vedd már ki onnan azt a nagy zacskót! Navégre... Azt a másikat is. Meg azt a dobozt is... nem látod, tele van az is..."
Mire ő: "Jóvanmááá, basszus anya, úgy kell neked, hogy nem férsz el sose... minek veszel ennyi gombolyt?"
---

Olivia: "Szerén szálján tűnt el..."
----

Tami:
" ... és olvastam, hogy azért lettek betegek, mert a fehér amire festették magukat tele volt mercury-val, és attól meg-toxic-osodtak, utána meg csodálkoztak, hogy egymás után beharapták a füvet."
----




2016. november 9., szerda

Szóval... Biff Tannen lett az Egybesült Elnök.
Szép jövő előtt állunk.
Nem tudom, nem értek a politikához, de jobb lett volna egy okos hülye mint egy hülye aki okosnak hiszi magát.
Ha ezek után HoneyG megnyeri az X-faktort (amit idén bojkottáltam) akkor állítsátok meg a földet ki akarok szállni...

Viccet félretéve nagyon szurkolok, hogy azoknak akik most örülnek, igazuk legyen.
Nagyon. Sose szerettem volna még ennyire, hogy tévedjek inkább.

2016. november 8., kedd

Rozamama bölcsességei



Van oka annak, hogy megfőzöm, kimosom, összehajtom, kitakarítom, elpakolom, feldíszítem. 
Annak, amit tettem vagy nem tettem az elmúlt években. 
Annak, hogy összeszedem a zoknit, a pólót, az almaszárat, fütisztitó pálcikát, a morzsát, a szemetet, csomagolópapírt. Hogy visszateszem a helyére az ollót, a ragasztót, a tűzőgépet, könyvet, távirányítót, telefont.
Elrakom a cipődet, felakasztom a kabátodat. Ez az oka, hogy ott találod másnap reggel a helyén.
Van oka annak, hogy megkérdezem milyen napod volt, hogy elédrakom a kaját, ha látom, hogy fáradt vagy, hogy ráddobok egy plédet, ha elalszol a tévé előtt. Megkérdezem mikor jössz haza, megmondom mikor jövök haza. 
Szólok, hogy óvatosan vezess. Hozom a gyógyszert, teát, orrcseppet ha beteg vagy.
A kedvencedet főzöm, hogy jókedved legyen, veszek a boltban a csokidból, hétvégére kimosom a dartvéderes pólódat, mert biztos azt akarod felvenni. 
A kezdezektől megfőzöm a reggeli kávédat, teádat, összerakom a sajttáladat, vágom a hajadat, varrom a nadrágodat.
Van oka, hogy reggelre elfelejtem tegnap miért haragudtam, hogy próbállak nem megsérteni, nem megbántani, nem panaszkodni túl sokat. Meghallgatom a mérgedet, a problémáidat. 

Az ok, hogy szeretlek. 
Remélem, hogy te is ezért teszed amit teszel. Értem, értünk.



Konklúzió tehát bölcsességes formában:

"Azon a napon amikor arra ébredek, hogy egy férfi büdös zokniját kötelességből mosom - kisétálok az ajtón."

2016. november 6., vasárnap

Élmény velem kirándulni

A mindenféle háztartási berendezések üzembehelyezése, és a bútorszerelés-építés mellett még egy dolog van ami időnként veszekedésbe torkollik és ez a hova menjünk, avagy menjünk e valahova kérdése. Előbbi kettőtől a férj kap hisztirohamot, az utóbbitól hősiesen bevallom: én.
Ha mondjuk elindulunk autóval Magyarországra, mindig én vagyok a leghiggadtabb egész úton, nagyon jól kezelem a fáradtságot, a stresszt, az egyhangúságot, mert olyankor tudom hova megyünk, meddig tart, tudom kb. mire számíthatok...

Viszont megőrülök attól, hogy ha hosszú huzavonák után végre megegyezünk (azt is nagynehezen) hogy hova fogunk menni, mit fogunk csinálni és már a kocsiban ülve tíz perc után elhangzik a "ne nézzük meg ezt inkább?" "ne menjünk inkább erre?" álljunk meg itt és itt" stb mondatok. 
Elhatároztam egyszer, hogy soha többet ne kérdezze meg a férj, amikor étterembe akar vinni, hogy mit ennék, vagy hova mennék, mert amit én mondok az úgyse jó. Mondom kínait, elindulunk, félúton megkérdi, nem ennék e inkább steak-et? Mondom nem kösz... Erre megkérdi: indiai? Mondom, minek kérdezted meg ha most meg a város összes éttermét felajánlod kivéve a kínait?
Néha komolyan gondolom, hogy sportot űz ebből.

Szóval megegyeztünk, bár én fenntartásokkal fogadtam, hogy "egy óra alatt ottvagyunk" , de ez inkább a férj időérzékének köszönhető, merthogy olyan neki nincsen de gondoltam, sebaj szabadnaposak vagyunk fél óra, egy óra, kettő mindegy... Nem akartam viszont ilyen gyönyörű napon órákat a kocsiban ülni.
Megnéztem a térképen a neten, hogy ha a nemzeti parkon át megyünk, akkor útközben is akad látnivaló, így a kocsiban eltöltött idő sem megy kárba.

Viszont a GPS nem arra vitt minket, hogy ez a férj hibája volt-e vagy a műszeré eltekitettem ennek vizsgálatától. Szóval bámulhattam a négysávos betonutat. 
Egy idő után úgy éreztem magam mint a Matt Damon csak engem nem a Marsról kellett kimenteni hanem az autópályáról amely a nyolcvanas években ragadt. A férjnek ugyanaz a repertoárja szól a kocsiban húsz éve. Már néhányszor mondtam neki, hogy vége van a nyolcvanas éveknek, és nem is volt annyira jó se zeneileg se divatirányzatokban (pláne Magyarországon), hogy túlzottan hiányozna... 
Amikor felfelé néztem dalt váltott, de akkor meg úgy éreztem bár ne néztem volna sehova.
Éreztem, hogy egyre feszültebb vagyok az autópályától és a nyolcvanas évektől.
Bali hősiesen próbálta kezelni a helyzetet - meg a hisztimet - azt hazudta, hogy Tavistock -nál vagyunk, közbe még a plymouth-i elkerülőn jártunk, illetve álltunk a dugóban és a zenét is kikapcsolta helyette átváltott rádióra... 
Szenvedéseimre a pontot egyik gyermekem tette fel, próbált érdekes témát felhozni érezvén a feszültséget (de ő az a tipus aki kissé másképpen lát a dolgokhoz)  és felhozta az amcsi választásos témát: 
"Ti kire szavaznátok? Én biztos nem arra a Trump-ra.... Nem hisz a climate change - ben. Ez tök hülye.... Nem is értem, pedig mindenhol sok bizonyíték van rá. A David is megmondta. Ühh erről jut eszembe most volt egy tök érdekes film a lájhárok(!)ról, és benne mondta a David, hogy toxic a levél amit esznek és rohadt lassú az digestjük meg az metabolismjuk és attól olyan lassúak meg alszanak folyton. Ja, szal az a Trump egy asshole."

Próbáltam tantrát mormolni - vízeséshezmegyünk, erdőbemegyünk - melegtea a teaházban - jólesz a sétaatermészetlágyöléééén stb. Egy ideig hatott. 
Mielőtt végleg hisztirohamot kaptam volna odaértünk. 
Az interneten egy szó nem esett arról, hogy a vízesés nem völgyben van, hanem konkrétan szakadékban, ahova egy szerpentines lépcsősoron háromnegyed óra az út, vagy egy kevésbé meredek, de annál hosszabb gyalogút. Gondoltuk lefelé a rövidebb meredekebb lépcsősort választjuk, visszafelé meg jövünk majd hosszú lankán. Úgy is tettünk, de így is basszus jó kis túra volt.
Lent a még White Lady vízesésnél is jobban megcsodáltuk a norvég turistákat akik törökülésben fapikuláztak a vízesés alatt - komolyan itt engem még mindig érnek meglepetések - aztán szelfiztünk és elindultunk visszafelé.

Felfelé már még a bőrömön keresztül is lélegezni próbáltam és félúton azt gondoltam inkább én itt is maradok, eljátszom hogy kiment a bokám küldjék értem a hegyidoktort, amikor elszáguldott mellettem két nyolcvanas nyugdíjas bakancsban, szóval inkább összeszedtem magam és vicsorgásra sikerült mosollyal köszöntem vissza. 
A gyerekek azt hazudták, hogy ez már a 15-ös jelzés a gyalogúton és már csak kettő van vissza pedig az még csak a 13-as volt, de értékeltem, hogy próbálnak energiát önteni belém. Azért én megint hisztiközelbe kerültem, mikor felváltva mondogatták, mindjárfelérünk, nézmáottakapu....

A szakadék tetején a teaházban már azon gondolkoztam, időszerű megvenni mostmár azt a kondibérletet, mert ez nem mehet így tovább, hogy én lassan banyatankot meg mamuszt veszek, a vén angol szatyrok meg motorostúrára meg falmászni járnak.

Hazafelé a navigációs tekknikát megjavítva már a parkon keresztül jöttünk, Tavistockban megálltunk a piacon ahol édességet és sajtot zsákmányoltunk, majd a vidékben találkoztunk barátságos lovacskákkal is és odaadtuk nekik a magokat amiket az új zöldség-gyümölcs turmixolónkhoz (NutriBullet) vettünk az egészséges élet jegyében...



Telefonos vidi nektek






2016. október 28., péntek

Amúgy meg...


Karácsonyra készülődök. Holnap mennek az ebayre.





Angliáról mesélek

Angliában az tetszik a legjobban, hogy nem számít, hogy nézel ki, mit csinálsz.
Vagyis számít, de nem annyira maximalistán mint nálunk.
Mindegy milyen ruhát hordasz, milyen színű a hajad, kövér, vagy sovány vagy, senkit nem érdekel a nagy orrod (annál is inkább mivel az angol orrokról lehetne külön egy értekezést írni).
Jah, hát a tüke angol emberek sem álltak sorba sokáig a szépségosztogatásnál, mondhatni nem jön szembe minden nap egy Mr. Beckham, és ha visszanézünk kicsit mondjuk történetileg a legtöbben nem szépségükről híresek. 
Van egy fajta angol szépség nőideál, de nekem az is túl halszemű és túl porcelános.

Visszakanyarodva - abszolút fókuszban egy vagy két adottság van. Az ami megfog egy emberben ha párkapcsolatról van szó. Azért nem a barátságról beszélek, mert a barátait az ember nem szűri olyan szigorúan, azt hihetnénk az embert a barátairól kevésbé ítélik meg, pedig ez mennyire nem így van... namindegy erről majd legközelebb egyszer.
 
Pl. Van egy srác akinek tetszik egy lány. Mondjuk belső jegyek alapján -vagy mert értelmes, vagy mert vagány a személyisége, vagy külső jegyek alapján - gyönyörű a haja, szeme, vagy vagányan öltözik jó a stílusa.
Közelebb kerülnek, megbarátoznak, összejönnek. 
Lehet, hogy annak a lánynak vastag a combja, nagy a segge, csapott a válla. Röfögve röhög, vagy hangosan eszik. Ezek járulékos dolgok és úgy is kezelik. 
De soha nem az határozza meg, hogy együtt maradnak vagy sem, hogy másoknak mi a véleménye, vagy hogy beleillik e, vagy közelít e az adott személy egy idealizált képnez.
Szóval nagyon ritka az, hogy tetszik egy lány-fiú, de nem randizok vele, mert magasabb, kövérebb, hangosabb, tájszólása van, mittudomén mi  és mit fognak szólni anyámék, haverok, munkatársaim stb.
Az angol emberek, fiatalok csak úgy belevágnak kapcsolatokba és ahogy esik úgy puffan. Megadják egymásnak a lehetőséget. Nem mert rá vannak kényszerülve, hanem mert egyszerűen nem foglalkoznak azzal hogy ha te kedves vagy és aranyos és szeretnivaló, hogy vastag a bokád és bakancsot hordasz, vagy imádod a virágos kabátokat.

Ettől a hozzáállástól van az, hogy a mi begyöpösödött középeurópai szemünk olyan párokat lát, hogy el sem hiszi. Pedig ez a normális. 

A párkapcsolatokon kívül pedig tökre természetes, hogy ha ömlik az eső és nincsen esernyőm simán felhúzok egy sainsburys vagy tescos szatyrot a fejemre  és hazajövök az utcán úgy ahogy azt otthon is megtettem, csak itt nem röhög ki senki, sőt oda se bagóznak rá. 
Ahogyan a sarki boltban a köntösben lévő úrra sem aki lejött az újságért. 
Ahogyan az autópálya pihenőben a lakókocsiból kiszálló pizsamás családra akik kedélyesen beülnek a mekibe reggelizni.
Tökre mindenki magánügye, hogy miért megy lassabban az úton, mert elképzelik, hogy nem azért, hogy a többieket idegesítse, hanem lehet rossz az autója, lehet hogy nem idevalósi, eltévedt, beteg van a kocsijában, ezer ok ami indokolja és attól hogy öklöt rázunk rá, meg elküldjük a kurvaanyjába nem javul meg a mittudomén karburátorkapcsolócsöve ....
Tökre természetes, ha a gyereked mondjuk bőg a buszon, senki nem kezd el sóhajtozni meg csúnyán nézni, olyan gondolatokat közvetítve feléd, hogy minek mozdultál ki egyáltalán otthonról és hogy képzeled, hogy ötven ember fogja hallgatni a ráncos kölyköd nyivákolását. Vagy ha a kettő - ötéves gyereked kiabál meg szaladgál a buszmegállóban, tengerparton - ne adj isten a parkban, senki sem szór be gyilkos pillantásokkal és átkozza el azt a napot amikor a férjeddel éppen azon a napon adtátok össze az összeadandót.

Nem kell, hogy bűntudatod legyen, ha az étteremben véletlenül kiborul a bor az asztalra, vagy ha rossz helyen álltál meg a kocsiddal. Nem kell szarul érezni magad, ha nem boldogulsz egy nagy csomaggal utcán, postán, áruházban. 

Szóval ja. Nagyanyám mondogatta: "Mindenkinek megvan a dóga, nekem a saját dóga, másnak meg a más dóga." és ez itt elég jól elválasztódik egymástól.


2016. október 21., péntek

Szössz

Teljesen kimaradunk otthonról...
Mindenből, legyen az bulvár, tévé, zene. Azok után, hogy véletlen megnéztük a youtube-on miez a Wellhello meg Halott pénz, ez inkább hozadék mint deficit. Mondjuk értetlenül, de jót kacarásztunk.

Apa aszonta:

"Hejjj bazzeg, nyekenyóka forradalom van otthon, mi meg kimaradtunk ebből... is..."


2016. október 13., csütörtök

Rozamama bölcsességei

... csak, hogy le ne maradjak a trendről...


       A világ nem a véleményedtől, hanem a példádtól változik. 
              Róza

Mai elmélkedés

Ha halálom után valaki telefonomat átcsekkolná, remélem nem változik meg a véleménye túlságosan rólam csak mert látja a gugli előzményeket vagy a zene lejátszási listámat. 

2016. október 11., kedd

Angliáról mesélek

... és ezennel új sorozatot indítok. Olyan dolgokról regélek majd ebben, ami furcsaság, újdonság, vagy egyszerűen csak másság errefelé. Így több mint hat év után már ki merem jelenteni, hogy jobban átlátom a dolgokat, de maradok azért kicsit kivülálló is, hogy rá is lássak egy más szemszögből ezekre.
Nem titkoltan az is a szándékom, hogy mivel mivelünk mostanság már nem történik annyi sok minden mint az elmúlt években, talán ezzel (és még néhány ötlettel) anélkül tudom sűríteni a bejegzéseimet, hogy muszáj lenne mondjuk horgolásmintákat, vagy édes kutyás videókat feltennem.

Na szóval.
Kezdem egy közhellyel. Angliában ugyanolyan emberek élnek mint Magyarországon.
És mégis.
Anglia nagyon más, és még mindig nem tudok mindent, még biztosan fognak meglepetések érni.
Mint a ma reggeli is például. Esküvői bolhapiac a szomszéd városban.
Mint a bababörze érted, csak lagzisban. Édesek.

Mint már említettem, ez az ország szerintem az ellentétek országa. Együtt vannak jelen végletes dolgok. A régimódiság az újdonsággal minden tekintetben - legyen az nézőpont, ház, vagy kaja.

A mai dolog ami motoszkál bennem -  miért mondjuk előszeretettel mi magyarok az angolokra, hogy kedvesek, de nem bratyiznak, vagy, hogy zárkózottabban élnek mint mi?
A magam példáján elindulva próbáltam rájönni a nyitjára, de nem vagyok túl jó alany erre...
Szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy talán én (mi) nem vagyunk elég nyitottak hozzájuk.
Az a baj, hogy önvizsgálatom miatt ez zsákutcába is vitt némileg - mert szerintem én az átlagosnál antiszociálisabb vagyok - legalábbis mostanra - szóval nem vagyok túl jó etalon- tágabban kellene megnézni a dolgot.
Azt gondolom hogy az angoloknak jobbára ugyanez lehet a fejükben velünk kapcsolatban... hogy olyan "furák ezek a magyarok... háromból egyszer jöttek el a BBQ partyra, az esküvőről leléptek 9-kor, babaváróra se jöttek el, csak előtte odaadták a cuccost, a villát kanálként használják és amúgy is fura a humoruk". 
Igazuk van. Nem volt mindig kedvünk minden alkalommal vacsorára, vagy BBQ-ra menni, mi túl jól elvagyunk a férjjel egymással kettesben - filmezve pattogatott kukoricával, pici kedvenc éttermünkben salátázva, tengerparton fagyizva, a nemzeti park valamelyik részén sétálgatva, vagy akár csak ha én horgolok  a kanapémban ő meg vonatszimulátorozik, vagy zenél az övében - szóval ja, ezért sem vagyunk jó alanyok erre... 

Az esküvőről meg azért léptünk le, mert aaannyiiira furán éreztük magunkat és ez annyira más mint egy magyar esküvő - jaj az kimondottan kényelmetlen volt. 
Sok iszonyat kiöltözött ember ( itt az esküvő a kalapok parádéja - és nem csak a királyi esküvőn, ez kb. ugyanaz kicsiben. Ugyan úgy kifizetik a hintót, billiárdasztalokat bérelnek, meg flipperasztalt (!) és szivart osztogatnak) kb. öt embert ismertünk a háromszázból. 
Voltak ilyen vicces fotoboxok kiegészítő öltözékekkel (bajuszok, szemüvegek, sapkák, pipa mittomén) de billiárdozni se tudunk túl jól. 
Összességében rettenetesen jó buli, csak mi magyarok (mi Rozamamiék) azt hiszem nem vagyunk elég lazák, elég gyerekek, elég hülyék, hogy úgy mondjam még egy angol lakodalomhoz se - nem hogy mondjuk halloween partyhoz vagy akár egy nyaraláshoz. Még húsz évesen talán ok, nekem is voltak pillanataim, de valahogy utána mi elveszítjük ezt. 
Felnövünk. Nem tudom még eldönteni, hogy ez baj e, vagy nem. Néha hiányzik az a fajta fesztelenség és féktelenség ami bennük megvan. Ennek mondjuk sokkal több előnye is van mint hátránya, de azért az utóbbi is akad.

Amikor viszont nem közösködünk, van egy olyan rohadt érzésem, hogy nem is ők a barátságtalanok, hanem mi. A munkahelyemen mindenki szeret - épp az egyik kollegám jegyezte meg pár hete. Ha belegondolok, igen így is van. Azt hiszem lettek volna olyanok, akikkel lehettünk szorosabban mint Forest és BB, de én húztam vonalat nem ők. 
Átlagban viszont igazából mi magyarok is zárkózottabbak vagyunk mint nemzet annál mint amilyennek szeretjük hirdetni magunkat. Gyanakvóak vagyunk, és van egy ilyen láthatatlan fujmennyinnen-páncél rajtunk, igaz mézes-máz mögé rejtve.

Az angolok sokkal naívabbak és őszintébbek annál, mint hogy ilyen védőbástyákat építsenek. Szerintem amire mi azt mondjuk távolságtartás, azt igazából nem lokalizáltuk rendesen. Az nem ott van bennük, hanem itt bennünk. Mint egy mágnes taszító-fele.

Mindezek után mégis azt mondanám, hogy én az antiszociális létemmel is sokkal nyitottabb vagyok, mint sok más ember. Mi legalább eljutunk odáig, hogy meghívjanak esküvőre, vagy kertipartira. 
Ma is jön az egyik kolleganőm kávézni délután, én szoktam velük kocsmázni, sok-sok háziösszejövetelen voltam már. Nagyon jó velük fesztelenül dumálni, vagy csak úgy együtt lenni céltalanul. Összejönni egy reggelire a városban, bevásárlótúrára menni, aztán lerohadni egy padra és dobozból halat meg sültkrumplit enni. 

Amióta itt vagyunk én is a saját belső falaimat döntögetem, az már csak az én saram, hogy néha teszek egy-két téglát vissza és emiatt lassan megy. De ez nem az angolok hibája, hanem az enyém. 

Nah. Most jól kielemeztem saját magamat a magyarok helyett. Szép.





2016. október 2., vasárnap

Szössz (nagylányéknál)

Lányom küldött egy képernyőmentést.
Csetablak nyitva, Tomival beszéltek amíg ő Pécsen a gyerekkel ügyeket intézett pár napig, Tomi meg Budapesten az új albiban próbált megfelelni a hétköznap kihívásainak.
Az üzenetváltás:

Tomi: - ...mosok
Zsófi: - (gondolom fején átfutott jesszusmari) Milyen programon?
Tomi: - Mittudomééén, karfiol 40


2016. október 1., szombat

Szössz

Olívia lejön az emeletről csiniben, fekete ruci, dekoltázs, begöndörített haj... dögös na...
Bulizni indul az angol klubéjszakába.

Beáll a nappali közepébe topmodel beállással, közben szelfizik mer csak ő is buggyancsitriből van és kérdezi közben: - Nem hiányzik valami rólam?
Én - De, egy kardigán...
Bali - ... meg egy vasketrec... lakattal... meg három pitbull pórázon...

2016. szeptember 20., kedd

Kutya éppen (megint) a lábamat nézi másik kutyának. Hiába mondom neki, hogy bár jön a bundaszezon, annyira még nem szőrösödtem ki, meg amúgy is lány vagy bazzzeg, ez valami dominancia dolog nála olvastam róla valahol. Bali röhög, mert ilyenkor konkrétan tökmindegy mit mondok a kutyának, még a konyhába is úgy indulok teáért, hogy a kutya a lábamon - mint a kismajom az anyján - csimpaszkodik és nem enged el.
Bali meg röhög.
"Ne röhögjél, kurvára nem vicces, veled csinálná te se röhögnél... kéne ide még egy kis JackRussel és akkor legalább egymással lennének elfoglalva..."
"Nah, az kéne még neked szerintem is. Akkor mindkét lábadra jutna egy kutya és nem kéne megint valami újabb csizmát venned télre."

2016. szeptember 19., hétfő

Megint jókislány voltam






... és most egy perces néma csenddel emlékezzünk meg azokról akik agyvérzést kaptak az irigységtől.
:-)








(Amúgy ez az ajándék magunknak egyenesen vetíti előre az életmódváltásunkat és a fogadalmunkat az edzőterembérletre. Szóval nem csak a villogás na...
ŐŐ - de az is, me nagyon menő.)

Szössz

Férj
"Amikor elôször kóstoltam anyád kávéját, akkor értettem meg mi az a boszorkánykonyha."


(Egyszer már említettem asszem, de a teljesség kedvéért:
Piaci instant kávépor, lidlis kapucsínópor, két furaízû édesítôtabletta ezeket elkeveri túlnyomáson 'vagynemtomhogy' forralt háromszázfokos vízzel ami még fél óra keverés után is zubogna ha a kanál nem oldódott volna fel addig.
Anya mindezt az elkészítése után azonnal szürcsölgetni kezdi.)


...deamúgy imádjuk...
...anyámat.

2016. szeptember 9., péntek

Miegymás és egy szössz

Itt van a lányunk meg az unokánk két hétig. Hirtelenjött elhatározás volt, de szerencsére van a családban légiközlekedésben dolgozó ember, így személyzeti jeggyel jöhettek idefelé óccsón (ingyen) (amit ezúton is köszi az unokatesómnak).
Nagy az öröm.
Reggel kicsit korán kelünk (ötkor) a gyerkőccel, de ez még belefér (őőő, korábban is megyünk aludni mer a gyerek ötemberes duracellel működik.)



Férj: "Olyan disznóvágás-érzésem van. Akkor is mindenki ilyen keskeny szemekkel nézett és kint még sötét volt."


Marcibazsi rém aranyos, valami egészen elképesztő szókinccsel beszél Klingonul, de a sziját, a kukkot, a dádát meg a nyanyát értem. Egyszer már mondott papát is.
Ipadfüggő mint én és lekonyulós lapátfülei vannak mint amilyenek nekem voltak kiskoromban.
Okos és akaratos, szóval a családtól nem üt el. A lépcsőmászás és a kertben szaladgálás a kedvenc elfoglaltsága, valamint elszántan próbálja megállítani a kutya farkát mert szerintem nem érti miért mozog egyfolytában.
A Mása és a Medve a kedvenc meséje, a szendvics és a tejszelet a kedvenc kajája. Sokmindent meg kell tudnom még róla, mert telik az idő...

Majd csinálok szelfit vele, de egyelőre itt vannak ezek: ahogy látszik, a papát is lenyűgözte. Tegnap eljöttek a munkahelyemre elém a férj babakocsit vezetett újra. Szerintem élvezi.
Nem ám csak technikával etetjük, de csak ilyenkor marad nyugodtan, hogy lefotózzam. A lépcsőn kb húsz képből ez az egy lett többé-kevésbé éles...



















(Albérlet update: lett nekik lakás, szép helyen, közel a melóhoz. Mire hazamennek innen, Tomi már el is intézte a költözést.)

2016. szeptember 5., hétfő

Heló - szolgálati közlegény

Sose használtam a blogomat még erre, és nem is lesz hirdetési felület, de...

a lányomék sürgősen albit keresnek Budapesten. Ezért ideírom amit kb keresnek, hátha sikerül, több emberhez eljut...
Szóval a szöveg:

"Sürgősen kiadó lakást keresünk Budapesten, október eleji költözéssel. Maximum 110-140 ezer ft+kk+rezsiköltséget tudunk bevállalni.

A lakásról:
-Ami a legfontosabb gyerekkel is költözhető legyen (van egy 1,5 éves fiúnk, illetve február végén érkezik a tesó)
-Minimum 50 nm, két szoba.
-Erkély nekünk nagyon fontos, illetve, hogy ne legyen túl magasan a lakás.
-A lakás észszerű távolságra feküdjön az Árpád hídtól (max 45 p BKV)
-Gázkonvektor a gyerekek miatt kizárva.
-Szeretnénk jó körülmények közé költözni, ezért fontos a gyerekbarát környezet és egy jó állapotú lakás.
-Jobb ha bútorzatlan, de nem baj ha bútorozott.
-A kádas fürdőszobát részesítjük előnyben."



Aki esetleg tud valamit, itt a blogon az e-mailes kapcsolatfelvételi boxban (jobb oldalt lent) tud nekem írni kontaktot - emailt, telefonszámot bármit, de akár hozzászólásban is ha nem gond a kontakt nyilvánossága.

Én még elmondanám, hogy legalább olyan rendik ők mint én, és tök nem zűrös banda.
És amúgy halál boldogok vagyunk, mert jön a második babó, és ez mostmár hivatalos lehet is örülni, mert van munka már csak egy jó kis albi kell. 

2016. augusztus 31., szerda

A tegnap, amikor angolok angolnak néztek

Visitor - Are you a Geordie?
Me - Sorry? What does it mean?
Visitor - Are you from Newcastle?
Me - No. I am from Hungary... 

:-)



( Látogató kérdezte Dzsordi vagyok e? Megkérdeztem az mit jelent. Hát azt, hogy Newcastle-ból jöttem e... 
Hát nem, magyar vagyok. Először esett úgy, hogy itteninek néztek - dagad a mellem, mit tagadjam jól esett.)

2016. augusztus 24., szerda

Volt ez a dolog ma reggel...
Pár évvel ezelőtt simán megírtam volna.
Most viszont már olyan sokan ismernek, hogy legyen elég ennyi: ma reggel hatkor az ágyban vagy húsz percig fuldokoltunk a röhögéstől.
Hát ez van. Erről már lemarad a külvilág. Ez már olyan titkos mint a Voynich kézirat.




Megérkeztek a tatting tűk. Azonnal letettem az első leckét az asztalra:
Annyi, de annyi ötletem van, csak előbb fejlődnöm kell. Ez még csak a kezdet.

Rendelésre a múlt héten egy kis tatyót horgoltam - varrtam egy hároméves kislány keresztelőjére:






Közben horgolom a nappali színeit:



Szóval elfoglalt Manka vagyok, és nagyon várom a török fonalaimat. 

(Miért Manka? Mer a férjem Rumcájsz... nem borotválkozott az egész szabadság alatt...)




2016. augusztus 22., hétfő

Az egyedüllét óráiban infantilis elfoglaltságaim vannak.
Találtam egy új Star Trek játékalkalmazást (startégia főleg) és tök megettem...
Fazekas Henrik 1-7 szériáját olvasom újra angolul lelkesen, "enchanted edition" amiben mozognak az illusztrációk, de amúgy is mozog a fejemben minden ha a varázslóvilágban vagyok.

Rendeltem sok fonalat törökországból, de ki kell töltenem az időt míg megérkezik... messzi a legjobb ár-érték arányt tudta felmutatni a fonalparadicsom nevű török bolt az ebayen, kiváncsi leszek a minőségre, bár az előzetes tájékozódásom jó eredménnyel zárult. Vettem továbbá "tatting needle" készletet (tűt az újfajta tudományomhoz). Tatting lefordítva három helyről keresve - kézimunka, de ezzel én egész másra asszociálok (és nem csak én...).
Szóval a tatting egyfajta varrott-hurkolt csipkeféleség. Vannak ugyanis a megszokottól eltérő ötleteim a hasznosítására, és hagyományos tűvel az alapokat már megtanultam.

Hálószoba (ezúttal a saját háló) újraprojekt folyamatban, nem is igazán "újra" hiszen az ágyon kívül nincsen benne semmi, szóval teljesen előlről rendezem. Megvan az irányvonal az utolsó faliképig. Ezzel elfoglalom magam egy időre megint.
Még van másfél hét a szabimból és (régi)új laptopot is kaptam szóval elleszek...

A férj átkutatta az összes tárhelyet és merevlemezt, mire nagy nehezen összeszedte a régi dolgaimat, zenéimet, sorozataimat amit még az előző gépemről mentett le, mikor az végleg beadta a kulcsot. E művelet közben én folyamatosan a férjet baszogattam, mert az rendben van, hogy a saját dolgait nem rendszerezi és olyan káosz van még a fejében is, hogy egy mentalista is eret vágna magán, de hogy az én cuccaimat is úgy összekeverje, hogy egy hétbe fog telni kiválogatni az már mindennek a teteje.

Mondjuk jobb így is, mint az első verzió - tudniillik, hogy nem is tudja megvan e pl. a majdnem ezer könyvből álló mappám, amelynek minden tagját egyenként szedegettem össze még anno mikor egy titkos mobilkönyvtársaság és kalóz könytár (ugyemilyenjólhangzik?) (Candlekeep) tagja voltam (nah az is megérne egy posztot, hogy milyen úton lehetett oda bekerülni) , és egy délutánon át sírtam a sci-fi és fantasy regénygyűjteményem után... na tegnap kiderült, hogy megvan, igaz - egy régebbi mentésben, de ez volt a hónap csúcsélménye számomra.

Miután rendberaktam az irdatlan mennyiségű adatot, lehetőségem lesz újranézni a Voyagert, vagy a Stargate-et is miközben horgolok.

Belefért a héten egy-két film is, még várjuk az Independence Day2-t a skymovie-ra amit előrendeltünk, várom az új Star Trek filmet is nagyon. Mégiscsak jó ez az itthoni nagytévés háromdés izééé.

Most csupán csak boldogsággal tölt el, hogy nyár van - amellett, hogy néha jövünk megyünk a kedvenc időtöltéseimnek hódolhatok egy jó ebéd és zuhany után a hűvös szobában.









2016. augusztus 21., vasárnap

2016. augusztus 15., hétfő

Vannak olyan szavak, amelyek egyszerűen benne vannak egy ilyen misztikus tárgyban, pedig ez csak a bonyhádi zománcárugyár tömegterméke volt egykoron. Beleégtek az emlékek a rétegek alá, emiatt cűgöltem el annak idején Angliáig...
Mikor mosogatás közben látom a feliratot, mindig eszembe jutnak: szülőfalu, apa, mama, anya, málnaszedés, nyár, fű, mezitláb, hűség, emlékezés, elmúlás, idő ... és még mennyi más is... 
És ez a mágikus tárgy még mindig gyűjti a memoárokat. A tejfölös uborkasalátát, a triffle rétegeket és az almatölteléket.
Szabadságon vagyok mától... nosztalgikus hangulattal indítottam...


.               


2016. augusztus 9., kedd

A vőjelöltnek levődött melója a fővárosban ez jó hír... megint költözniük kell, ez annyira nem jó, viszont szükséges.
Nyilván egy-két hónap után albérletet vesznek ki ismét, de az első egy - másfél hónapban még nincsen hol laknia...
Szóval nem tudjuk még. Most épp a lehetőségeket kutatjuk, ismerősöket, barátokat kérdezünk körbe. Nem kellene sok, csak egy pici szoba pici ággyal ahol ellakhatna egy max két hónapig és még csak nem is ingyen - nyilván.
Szóval mostanság keresgélünk. Még nem tudjuk mikor kezdene, valószínűleg szeptember elsején, de lehet, hogy később, még várja a hívást.

A lányom a gyerekkel addig anyuhoz cuccol (aki múgy pénteken költözik a lakásba amit vett) és anyám úgyis megy megint Németbe két hónapra melózni, szóval ellesznek ott addig. 
Még képlékenyek a dolgok, de kevesebb az aggódás így, hogy akadt meló.
Jobb lett volna ha itt akad, de majd alakul az is. Még mindig remélem, hogy visszajönnek egyszer...


A tévészerelő

Az előbbi történetről mely ma hajnalban esett meg, eszembe jutott egy régebbi, még ifjúbbkorból, olyan tizenpáréve lehetett.

Az volt, hogy új használt tévét vettünk, mert a régi használt tönkrement. 
Ez a tévé kicsit jobban nézett ki, mint az akkori tévék általában, újgazdagéktól vette a férj jutányos áron, mert bejöttek a plazmák és ők arra cseréltek.
Na szóval ez a tévé nagy volt és volt az elején egy ilyen síküveglap ami borzasztó menő kinézetet adott neki. A férj nagy tévéfan, szóval neki ez nagy öröm volt.
Pár nappal később zajlott le hajnalban az a párbeszéd, amire mindketten másképp emlékszünk.
A férj verziója a következő:

Én motyogok álmomban:
- Ja... itt volt a tévészerelő...
Férj: - Milyen tévészerelő??
- ... hát aki tévéket szerel... mér van másfajta is?
- ... de mér? Valami baja van a tévének? Hallod bakker válaszolj! Mi baja a tévének?? Hey... ne aludjál most!!

Az én verzióm kb itt indul:
A férj hangjára ébredek hajnalban miközben rázza a vállamat:
- ... hejjj... ne aludj már, kelj már fel, és azonnal mondd meg mi baja a tévének...
Félkómásan próbálok bootolni:
- Milyen tévének?
- Hát amit tegnapelőtt hoztam a Kokóéktól...
- Miért lenne baja?
- Hát itt volt a tévészerelő...
- Mikor?
- ???

Szóval főztünk egy kávét, bekapcsoltuk a tévét és nem jutottunk dűlőre sőt, a mai napig se tudtuk eldönteni, melyikünk álmodta, hogy rossz... (azt azért megjegyeztem neki, hogy akkor se lett volna így kiakadva, ha az a tévészerelő történetesen egész más miatt jön...) 


Félálomban

Gondolom mindenkinek megvolt párszor a "mivanbazzeg" élmény.

Ma hajnalban a férj dudorászik énekel majd motyogni kezd magában:
- ...a Missisipit éneklik...
Mire én kómásan:
- Kik?
- A galambok...
- Milyen galambok bazzeg?
- Itt az ablak előtt a fán...mit kötekszel aluggyááá!!!

2016. augusztus 3., szerda

Az egészségügyről.

Belecsapok a lecsóba.

Van ez az egészségügy dolog...
Előrebocsátom, hogy persze tudom, hogy mindenütt van probléma, szinte minden országban. Hol ezzel, hol azzal. Azt is tudom, hogy nagyon sok országhoz képest fényévekkel vagyunk előre, meg sokhoz képest hátra. Nem is erről akarok beszélgetni.
Arról ami engem háborít fel az egészben. Nem a bérek, nem az, hogy nincsen pénz (mert egyébként az is akad -na erről is lesz szó.) 

Ami nekem folyton gondot okozott egészen 17 éves korom óta az a hozzáállás. Az a bebetonozott hiearchikus, buta, korlátolt, beteg, szánalmas hozzáállás. Amin képtelenek voltunk és vagyunk mi kevesek változtatni. Mert kevesek vagyunk, gyávák vagyunk, ezköztelenek vagyunk.

Amikor én bekerültem az egészségügybe még fiatal és naív voltam. Azt hittem, hogy a beteg a fontos, vagy legalábbis fontosabb, mint az, hogy ki merem e nyitni a számat (akkor még) segédnővérként a professzori viziten. Hát nagyon furcsa, meglepett tekintetek kereszttüzében találtam magam és a főnővér és a főorvos is egymásra nézett. Pedig igazam volt, a kisdoki akit kérdeztek pedig tévedett és abban a helyzetben rohadtul nem lett volna mindegy a beteg szempontjából. És félreértések elkerülése végett mondom, nem voltam udvariatlan sem bunkó, és még csak megalázni sem akartam senkit sem, mondom naív voltam és tudatlan. 
Nagyon jól végeztem a munkámat, mindig maximalista voltam azzal amit csináltam, sőt néha - ha észrevettem, hogy túlságosan katonarendbe rendeztem az infúziós üvegeket a szekrényben néha még el is mozgattam őket, mert nem bírtam ha a pedáns szót használták rám. 
Később megtanultam, hol a helyem, mikor szólhatok és mikor nem, hogyan kell befogni a számat, hogyan kell nem érvényesíteni a beteg érdekeit, és hogy a betegek nem csak azért vannak, hogy az orvosoknak főnővéreknek, vagy a műtő elit kaszt tagjainak lehetőleg legyen munkájuk, hanem hovatovább azért, hogy legyen aki istennek tartja őket. A betegek nagyrésze is megszokja, hogy ne kételkedjen, ne kérdezzen, csak nyugodjon mindenbe szépen bele mert ő úgyse ért hozzá.

A magyar egészségügy egy rohadt, hierarchikus rendszer, aminek a beteg van a legeslegalján.

Tudom. Tapasztaltam. Előbb segédnővérként, majd tanulóként, nővérként, aztán betegként. 

Most pedig rövid példák következnek, hogy értsétek miről is beszélek. A hely mindig más. Csak én voltam ugyanaz. Ezek nem összeesküvés elméletek - így működik a rendszer. Nincsen dokumentációm, nincsenek fényképeim, se hangfelvételeim. Csak a sztorijaim, de abból rengeteg...
Lehet, hogy csak kitaláltam... Ja, nem... 

1

Amikor például a többszázezer forintos életmentő szuriból csak kettő volt raktáron és négy pici érkezett aznap a koraintenzívre.
Egy ikerpár és két másik baba. Szelektálni kellett. 
Persze, másnapra vagy harmadnapra jött a következő gyógyszerrendelés, de akkor az volt ami volt. Súly szerint szelektáltak. A két legkisebb nem kapta meg a gyógyszert aznap mert a nagyobbaknak több százalék volt az esélyük. Megkérdeztem az egyik nővért (orvost akkor már nem mertem), hogy miért nem a kicsik kapják, ha a nagyobbaknak amúgy is több az esélyük az életben maradásra, akkor a kicsikét is növelni lehetne és így mindegyik babának ugyanazok az esélyei lennének... azt felelte minél kevesebb esély van annál inkább kidobott pénz. Ez az elv. 
A picik szüleinek meg addig jó míg nem tudják.

2

Pályázni kellett, sokat. Mi is pályáztunk. Mert az EU amúgy szar, csak dől a lé...
Sustorogták, hogy új ambuláns rendelő lesz, meg új onkológiás rendelő. Új diagnosztikai gépekkel, új otoszkóppal, új számítógépekkel.
Légkondival... meg, hogy a negyven férőhelyes váróban (ahol néha száz ember zsúfolódott össze és egyetlen kicsike ablak volt) ott is lesz légkondi meg egy légcserélő. Merhogy erre pályáztunk.
Aztán lett is.
Az ambuláns rendelő mögött lett új professzori szoba és új rendelő prof betegeinek. 
Oda, ahol kb. napi húsz beteg lett vizsgálva, a professzor igazgató atyaúristenúr és holdudvara (adjunktusok és tanársegédek) betegei. Szóval ha jól feküdtél nála doktorkám, akkor kegyeskedett megengedni, hogy használd. Csúcstechnikás gépekkel, új, liftes vizsgálóasztallal, lámpákkal légkondival. Ezzel biztosított az is, hogy nem mondasz ellent. Nem találsz ki újat, vagy ha igen az csak az ő neve alatt mehet tovább, de legalábbis benne kell legyen. Nem csinálod másként, nem jártatod a szád mert akkor nem részesülsz a kiváltságokból, a kiküldetésekből, az ingyen konferenciás svédasztalokból, vagy a gyógyszerügynökök nyaralási ajánlataiból.

Nekünk meg a napi száz (néha több) ellátott betegnek (sokan nagyon súlyos betegek) az ambulancián maradt a nyitott ablak, a függönyök, a ventillátor kék szigetelőszalaggal, a százéves rozsdaette asztalok és kartotékszekrények, húsz éves gépekkel. 
Jah, hogy a betegeknek addig jó, míg nem tudják mi van a folyosó másik felén az irodaajtó mögött, ahová ki van írva "csak személyzet"...?



3

Egy nap az igazgató (teljesen jogosan) megtiltotta a dolgozók saját autóinak fusimosását a mentőállomáson. 
Csak mentőautót lehetett mosni és takarítani ott helyben... 
...és az igazgató kocsiját. Természetesen.


4

A folyósó végén volt két egyágyas szoba. Reluxával, telefonnal, tévével. Az volt a professzor betegeinek fenntartva. Két hete állt üresen akkor.
Mindeközben három beteg feküdt a társalgóban raktárból felhozott ezeréves vas kórházi ágyon, mert úgy tele volt az osztály, hogy nem fértek máshol.
Nem panaszkodtak. Örültek, hogy volt ágyuk, meg protézis a térdükbe.

5

Azt mondták, nem jó a gép, mert ki kellett cserélni valami csövet benne. Ezért csak másik megyeszékhelyen tudnának kezelni. 
Kaptam egy fülest (mert nővér vagyok), hogy kinek kell fizetni. Hetvenezerbe került akkor.
A gépben rég ki volt cserélve a cső és működött.
Még az időpontot is hozzám igazították. Miért volt ez jó? Hát számoljunk. Negyed órás kezelés napi 12 órában, és a betegek mindegyike fizetett, hogy mehessen. Itt jött a lóvé. Lelkiismeretfurdalás van, de a túlélés a tét...
A többi csórikám meg be kellett feküdjön a kórházba a negyven napos kezelési időre ténylegesen vagy fiktíven, hogy minden reggel elvigye őket egy busz a szomszéd megyeszékhelyre. Ténylegesen tehát nem foglaltak ágyat, viszont jött utánuk a lóvé a tb-től. 
Addig jó amíg csórikámék nem tudják.

6

Crown betegség, bélrák, abszorpciós betegségek, allergiák...
Robotkapszula. 
Lenyeled, benéz, diagnosztizál, sejtanyagot gyűjt. 
Tizenéve létezik. Magyarországon is.
Dokirokonoknak. Meg Nutridrink vitamin és nyomelem turmix ingyen.
A többi megdögölhet.

Úgyse tudják.

7

Sok alkalommal történt a pályafutásom során, de a hályog a szememről csak a saját esetem kapcsán esett le. Mert nem gondoltam, hogy idáig is elmennek. De elmennek. 
A súlyosabb és nagyobb beavatkozás mellett teszik le a voksot. Akkor is ha több gyengédebb alternatíva is van. 
Több okból. 
-Többet fizet a tb a nagyobb műtétre - magasabb eszközigény, több ápolási nap, hosszabb rehabilitáció, több kontrollvizsgálat, magasabb személyzetigény.
-Többet tudnak tanulni a medikusok vagy gyakorló fiatal orvosok.
-Patológiai preparátumok készülhetnek és ezt - főnként a ritkább eseteknél - imádják. Fura lehet, de ezt is ok.. méghozzá nyomós - jól jön a tanulmányoknál, disszertációknál, egyetemi előadásoknál, konferenciákon stb... presztis is - nekünk ilyen van... szánalmas, de igaz.

A2 rákstádiumban voltam. Nem kellett volna az a súlyos műtét. Valószínűleg a sugárból is elég lett volna fele dózis. Későn ébredtem rá erre, miután a papírjaimon és szövettanomon átrágtam magam, az előzetes biopszia is A2 besorolás volt, tehát még a nagy műtét előtt rá kellett volna jönnöm.
A kolonoszkópiát és a brachyterápiát már nem írtam alá.
Ingoványos talaj, tudom, de nincsen a betegnek választása, beleszólása, mert tudatlanságban tartják, meg van ijedve, kapaszkodik az életbe és rábízza magát a rendszerre.

Jobb ha nem tudunk róla...

Nem tudom. Jobb? Akar bárki is tudni róla? Akartok többet tudni?



Nem fogom itten szajkózni, hogy - persze vannak kivételek. Akik szembemennek harcolnak. Látszik némi változás? Én nem láttam. De biztos van. Bizakodom.


















2016. július 31., vasárnap

Mai elmélkedés

Valami tudatalatti elemzést kell magamon végeznem, hogy megtudjam végre miért rühellem annyira a Disney mesefilmeket...
Két dolgot írtam fel a karomra reggel, amiről írni szerettem volna. Az egyik még otthoni egészségügyi tapasztalataimat foglalta volna össze, a másikat már nem tudom...

... mert miután ma Ben bement a konyhába elővette a bránert és körbehugyozta a gáztűzhelyet, aztán meg ettől senki nem lett boldog, különösen nem a séf, hogy az ötcsillagos minősítésű konyhájában korán reggel fertőtlenítéssel kell kezdeni, de nekünk sem esett annyira jól a sült bárány később... elkalandoztam, de a lényeg az, hogy már a reggel sem indult jól és - csak miután az első hugyos után még kétezerszer kezet mostam ma könyékig - tudatosult bennem, hogy lemostam az ihletet. Mindig gondolom, hogy a teloba írom fel legközelebb, de ahhoz be kell zárkóznom a klotyóba, mert a főnök allergiás a mobilokra és csak ott tudok nyugodtan... aztán rohanni kell tovább valamiért és elfelejtődik bemenni a vécére az ihletet levésni -  és akkor meg megint elfelejtem pár órával később úgyis.
Egy történettel biztosan szegényebb lettem, köszönhető Bennek és a műszakomnak.

A főnököm is basszus - egyre rohamosabb tempóban öregszik.
Ma például elhagyta a hallókészülékét, ezért szolgálaton kívül volt agyilag, mert mindent félreértett, és mikor megkérdeztem tőle mi az a rövidítés P.U.D. (angolék mindent rövidítenek - az agyam berobban ettől néha) elkezdte nekem magyarázni, hogy az az a hely ahol az emberek sört meg cidert isznak... Csak bólogattam inkább, ahelyett, hogy "köszi, hogy csak ennyire nézel hülyének, hogy nem tudom mi az a PUB... bazzeg. "Én vagyok a hülye, nem ő a süket.
Amúgy olyan nagyon büszke hangon tud magyarázni, mikor az angol nyelvről van szó, mintha nem ő írta volna a dobozokra, hogy DO NOT DISTROY, vagy az új központi telefonra, hogy TRANCEFER: DIAL 1 PLUS ROOM NUMBER... biztos TRANCE-ban volt, mikor írta...
Namindegy...
Szóval,

Az egészségügyes téma se jutott azonnal eszembe, azon is gondolkoznom kellett még egy ideig, és mikor főzés-skypeolás közben hirtelen megvilágosodtam, gyorsan leültem elkezdeni a posztot és öt perc után jöttem rá, hogy anyámat a hűtőajtón felejtettem, de csak miután hallottam a hangját a konyhából, hogy hol a picsába vagyok már...
Aztán most meg majdnem odaégettem a pörköltet is, mert közben hazajött az uram a lengyelboltból és hozott 7days-t meg lengyel túrókockát és utána meg már senki se akart vacsorázni, szóval holnap nem kell főzni.
Mostanra megint kéne mosogatni meg elpakolni a konyhában, de eléggé beállt a bal térgyem szóval most muszáj feltenni a lábakat és henyélni kicsit, mert legalább három napja nem álltam meg kettő percre sem. A férj elment maszekolni, jobb is, mert most elővehetem a felnőttszinezőmet (az apple pencillel az ájjpadon) amiért amúgy tök hülyének vagyok nézve (bezzeg ő vonatszimulátorozhat). 

Két napig viszont együtt vagyunk szabadnaposok és valami hajókázást tervezünk megint.
El se tudom mondani, milyen jó a tengerparton élni nem is hiányzik a nyaralás egyáltalán...
Najó - de... de már nincs messze a nyugdíj...

Na... most ez meg lett egy poszt ami nem szól semmiről, a másik helyett...

Pá.



(PUD amúgy Peptic Ulcer Diseases)


2016. július 27., szerda

Mai elmélkedés

A nagy melleknek számos előnye mellett kétségtelenül van néhány hátránya is.

D kosár felett egyszerűen át lehet állítani például tök észrevétlenül a mellmagasságban (vagy az idő múlásával mell alacsonyságban) levő érintővezérlős háztartási gépeket, aztán pedig csodálkozni azon, hogy még nem sült meg a csirke, vagy ázik a ruha az öblítőben, pedig én csak egy bögrét akartam levenni a polcról, vagy odahajolni az ablakhoz orchideát locsolni.
Ha néha felfigyelek a pittyegésre a panel érintésekor, akkor is csak ott állok tanácstalanul és próbálom belőni mi változott az eredeti beállításhoz képest.

A probléma abszolválására próbáltam panelzáró metódust keresni, de nem jártam sikerrel. Annyira még nem rossz a helyzet, hogy a melleimet a házimunka idejére hátradobjam a vállam felett. 
A testmagasságomon (illetve alacsonyságomon) nem kívánok változtatni és tűsarkúban sem fogok se főzni se mosni, szóval javasolni fogom a konyhaépítőknek (illetve gépgyártóknak) hogy a kiálló női alkatrészeket a tervezéskor vegyék figyelembe - és akkor még a pasikról szó sem esett.


Kieg:
Annak idején az autósiskolában mindenki tudta, mikor kezdek a rutinpályán. A dudámmal dudáltam...beszálláskor, meg kiszálláskor...

2016. július 25., hétfő

Ezt találtam...

...magyarázatot találtam arra, miért nem tudok egy dolognál megragadni, miért tanulok ma is mindig újat és újat, és miért nem tudom (tudtam sohasem) eldönteni mi érdekel igazán. Miért volt, hogy gyermekkoromban balettot, teniszt, zongorát tanultam, matekszakkörre jártam. Mondjuk, nem vagyok sokkal előrébb, de legalább tudom miért van annyi szenvedélyem, miért tudom a számítógépet, a photoshoppot, a videoszerkesztést, vagy fotózni, horgolni, makramézni, varrni, furulyázni, főzni, írni, vagy akár vakon gépelni, hajszárítót szerelni,  fügvényt jellemezni. Miért élveztem mélységesen annak idején a kémiafeladatokat megoldani, hogy kivégeztem az ötszáz oldalas könyvet egy hónap alatt.  Miért érdekelnek a csillagok, a biológia a kémia, vagy más tudományok, a gyógyítás, a pszichológia, a genetika, az evolúciós pszichológia, a lakberendezés vagy a divat, miért vagyok oda a rejtvényfejtésért a könyvekért. Miért szeretek rajzolni, vagy énekelni. Miért akarok most éppen tatting-ot tanulni.


(Elvileg magyar felirat van rajta, úgy másoltam ide, hogy aki nem beszél angolul az is értse, mert nagyon érdekes.)
Kattintsatok:

https://www.ted.com/talks/emilie_wapnick_why_some_of_us_don_t_have_one_true_calling?language=hu






Nyári ropogós

Pár hete megérkezett az "igazi" nyár, melegszaggal, párával, tengeri szellővel.

Tervezgetem, merre tovább az életemmel a munkámmal, nem csak mert lépnem kell mert megőrülök, hanem mert a munkahelyem sem tart már soká (szerintem).
Volt egy klassz lehetőség, véletlenül találtam és az utolsó pillanatban jelentkeztem, de unsuccessful választ kaptam. Kicsit szomorított csak el, valószínűleg összeszarom magam ha sikerült volna - jajmileszmost értelemben. Keresgélek azért tovább, de mivel rohadtul finnyásnak kell mostmár lennem nem biztos, hogy minden héten szembejön egy olyan, amire azt mondanám, nah ez való nekem.

Gyerekből még kettő van velünk. Nóri elköltözött júniusban, Olívia és Tamara még itthon. A Taminak épp az első önéletrajzát rakjuk ma össze, hogy tudjon valami félállásra jelentkezni a suli mellett. A tervei a jövőre nézve kicsit képlékenyek. Az esze megvan, eddig magasan hozta a szinvonalat, de nem nagyon kellett energiát ráforditania. Ez később gond lehet. Kevésbé művészlélek, bár énekel ő is, inkább gyakorlatias fajta, matekos és logikai aggyal tőlem, pörgős, "kissé" hiperaktív személyiséggel a férjemtől.
Egyelőre biznisz és a másodévtől pénzügy. Azt mondta level3 diploma-ig meg akarja csinálni. Utána ha érzi magában az erőt megy egyetemre, ha nem akkor egy bank-ügyintézői ösztöndíjas helyet keres. Tervei vannak, csak legyen kitartása... mellesleg remélem, hogy ez a komoly szak kicsit levakar a szemöldökéből meg a szemkontúrjából, ami amúgy fogalmam nincsen hogyan van genetikailag kódolva, de ugyanilyen fekete meg sötétbarna rúzzsal szaladgáltam ennyi idősen pedig még képet se látott rólam...amúgy gyönyörű a pofija, a haja viszont tegnaptól lila és mostanság inkább Marilyn Mansonra hasonlít nem rám.

Az otthoni kiscsalád nagy változások elé néz, csak szorítok és aggódok. Próbálnak erre-arra, kifelé-befelé meglátjuk melyik jön be. Van egy-két bíztató előjel, talán valami elkerekedik belőle. Talán. 
Csak ez ugye megint költözéssel jár. Komolyan mást se csinál a lányom, csak állandóan költözik. Bakker el is hiszem, hogy már elég.

A férj valamelyik nap az elmentett fájljaimat kereste, mert elfelejtette, hova tette és talált régi fotókat meg videókat (amit tavaly nem találtunk). Nézegette, nézegette és rezignált hangon közölte, hogy ő úgy érzi elveszítette azokat a kicsi, édes gyerekeket, hogy hol vannak, meg, hogy olyan mintha eltűntek volna...
Kicsit megsajnáltam, de nem tudtam megvigasztalni. Ezek ugyanazok a gyerekek, csak felnőttek.

A hülye fejemmel egy hónappal elnéztem a szabimat és július helyett augusztusra írtam ki (szerencsére, mert a férjnek csak augusztusra adták meg). Előbb én kezdek, aztán a férj becsatlakozik, egy hét együtt, majd én vissza a férj még marad. Idén nem ment másképp. Talán ősszel még ki tudunk venni egy hetet együtt. A jóidőt megrendeltem, idén nyáron még csak párszor voltunk a parton, már többen szóltak is, hogy hol vannak Rózáék.

A házat belaktuk, az új dolgokon is már akad kutyaszőr, a gyerekek szobáiban olyan a rendetlenség mint ha tíz éve laknánk itt. A kutya meg se volt illetődve - minden héten telebombázza a háromszorötös udvart és még mindig le akarja ugatni a madarat a fáról, a sirályokat a háztetőről és a szomszédot a kerítésről. 
Amit viszont a postával művel az elképesztő. Levélbedobó van az ajtón, a kutya már időre az ajtó közelében vár és mikor a borítékok csücske már bent van elkapja és berántja az egészet, majd megrázza a fejét úgy, hogy a levelek össze-vissza röpülnek az előszobában. Komolyan bazzeg legalább hozná ide. Mindeközben ribbilliót csap, hogy zeng a háztömb - tehát alvás maximum a postás érkezéséig lehetséges.
Mondtam a férjnek, reggelente inkább húzzon gatyát (magára, nem a kutyára) mert egyszer megérjük bakker, hogy a postás is jön befele majd a lukon a levelekkel együtt. 
Hülye pitbull de komolyan.
Csupaérzés, csupaméreg, csupaszív és sose tudok haragudni rá, mert minden nap három órakor az emeleti szoba ablakában áll és vár engem. Mire az ajtót nyitom már ugrik is két méterre és végigszántja a nyakamat a kömerivel. Édespofa.

Na szóval most ennyivan. Nyári szünetet tartottam én is. Kissé lent voltam egy ideig, panaszkodni meg nem járok ide (nem is akarok, úgy élünk, ahogy szeretnénk, csak most a kölkök kezdik hatodszor újra, és tudom milyen érzés, kicsi égi segítség jól jönne, szóval ha van közvetlen vonala valakinek lécci....)

Elküldtem a szokásos sms-t a reggelibe hátha nyerek, feladtuk a lottót, vettem magamnak egy Converse dorkót (már kb 15 éve szeretnék szóval tök türelmes voltam), egy nyári ruhát. Bideltem egy olyan kicsi táskára, hogy épphogy a telefonom bele fog férni, de elsőre szerelem volt és három fontért igazán megérte. 
Várom a szabimat, mert charity shopping túrát szeretnék, piacozást meg mert a kreatív energiámat muszáj hasznosítanom és vannak projektek a fejemben fotózásilag, horgolásilag, lakberendezésileg. 





2016. július 11., hétfő

Mai elmélkedés

Nem kedvelem, mikor beszélem, tanácsolom mert kérdeznek és kifogásokra találok. Azután ha figyelembe ajánlom, hogy kifogásokból tengernyi van (nekem is) szóval köszönöm, nem kérek többet akkor meg azt kapom, hogy "de persze, nektek könnyű mert szerencsétek volt"...
Hát ahogy vesszük.  Ha a szerencsét egy ilyen ölbepottyanós, szájbagalambos eseménykét értékeled (ahogy az emberek többsége definiálja) akkor nagyon jól be tudok azért pöccenni erre.

Elég szerencsétlennek éreztem magam, hogy fél évre egyedül lettem hagyva a gyerekekkel, holott sose voltunk külön egymástól. Azt is, hogy a férjemnek egyedül kellett boldogulnia egy teljesen idegen környezetben. (Szerencse, hogy repülőjegyre még futotta.) Aztán mire együtt lettünk újra, egy fizetésből ültünk a kétszobás, üres lakásban a gumiágyon és a régi zörgős, hordozható dvd-n néztük ötszázadszor ugyanazokat a filmeket sorban, nem hiszem, hogy ugyanezek az emberek azt mondták volna: ó milyen szerencsések. Nem éltem meg szerencseként, amikor kifogyott az órából az áram és másnap estig nem volt miből feltölteni. (Szerencsére olyankor jókat tudtunk aludni, meg nappal kártyázni.) A következő hónapban ugyanez történt a gázórával (szerencse, hogy errefelé enyhék a telek - hát, azért kicsit fáztunk néha.)

Nem hiszem, hogy a gyerekeim szerencseként élték meg, amikor napokig hagymás kenyeret ettek, (szerencse, hogy a hagyma egészséges), vagy azt sem, hogy nem egyszer feküdtek le éhesen és azért nem az Üvegtigrist nézték, mert kolbászt esznek benne (szerencsére volt olyan filmünk is amiben nem ettek vagy ittak - főleg akciófilmek)... vagy, hogy hónapokig nem vettünk nekik ruhát, cipőt, hogy otthon kellett hagyniuk a barátaikat, de sorolhatnám...
Szerintem ők sem látták még annak értelmét akkor, hogy minek jöttünk ide? 

Nem szeretem ezt a szót, hogy szerencse. Degradáló a befektetett áldozatokat és munkát nézve. Azt a lehetőséget meg kell teremteni, hogy szerencsés lehess és az a nehéz munka. Mondhatnám úgy is, hogy a szerencse nem adja ingyen magát. Van egy egyenlete, aminek egyik oldalán a szerencse áll, a másikon meg azok a dolgok, amiket te tudsz beletenni.
Aki nyer a lottón az szerencsés. Annyit tett bele az egyenletbe, hogy kitöltött egy szelvényt és feladta (de enélkül az se megy).
Magunkat viszont csak óvatosan nevezném szerencsésnek - főleg ha az egész életünket vesszük alapul. 
Szóval ja. Az út előtted van. Ilyen szerencséje bárkinek lehet.


Jah és még valami a végére. Eléggé szerencsétlennek éreztem magunkat az életünkben, de utólag ez is átértékelődni látszik. Épp azért sültek jól el a dolgok talán, mert nem hittük el, hogy szerencsétlenek vagyunk. Mondhatni - nem stimmelt az egyenlet.  A befektetett munka tükrében semmiképp. Utólag ez látszik igazolódni. 
Konzekvencia: A befektetett munka, az akarat, az áldozatok, mi, ezek mind az állandók a mi szerencsénk egyenletében.
Csak egyetlen dolog változott. A földrajzi elhelyezkedés.
Az eredményt meg mindenki számolja ki maga.


2016. július 5., kedd

Szössz


A férfi ha csipkelődik:

Egy, csak egy leány van éppen szingli módban: Olívia.
Amikor lejön az emeletről és menni készül, az apja épp hazaér...

- Huu milyen szépen kirittyentél Olívia... Mész megint horgászni???
- ??? De appaaaa...

2016. július 4., hétfő

Sokszor van, hogy úgy a mezőn ordibálás nem elég.
Felvenni egy kesztyűt és ütni kéne, vagy tányért törni és bömbölni egy jót.
Ehelyett csak felhúzom magam, számolgatok ezerkétszázhuszonháromig és próbálom rendbetenni a dolgokat a fejemben és más fejében. 
Változtatni.
Mert apám azt mondta, aki nyavajog annak még nem fáj eléggé. 
Próbálok nem dünnyögni és elégedetlenkedni. 
Szóval vettem egy mély levegőt... nagyon mélyet.
A magam dolgában döntöttem. Már csak várnom kell.



Folyt.köv



2016. június 24., péntek

... az úgy volt, hogy kicsit már kezdtem büszke lenni, pedig eleinte nagyon tiltakoztam.
Sose szerettem a focit, sőt a többi csapatsportot se. Ha választanom kéne mindenképp - mondjuk, hogy mit néznék ha muszáj lenne akkor pl. korcsolyát, műugrást, atlétikát.
Apa és az öcsém nagyon focisok.
Anya lábujjhegyen locsolta a virágot a tévé tetején, apa szótlan tűrte, csak akkor mordult fel, mikor anya diszkréten visszahajtotta a terítő csücskét mely jelentékeny részt takart ki a képernyőből.
Emlékszem olyanra gyerekkoromból, hogy apa akkorát bukfencezett örömében, hogy a lábával fellökte a tévét álványostól-virágostól-eozinzsolnaystól. Ez a fociőrült dolgot valami egészen fura, érthetetlen életérzésként aposztrofáltam, legalább annyira érthetetlen női lelkemnek, mint amikor valaki meg tudja külömböztetni az egyik autót a másiktól. 

Amikor a vonulós-éneklős magyar drukkereket láttam az utcán vonulni ott messze, még csak ez az összefogás tetszett, hogy lám-lám mégiscsak. Még az egy két "vesszentrianont" is ignorálnom sikerült, pláne hogy még eléggé (többé-kevésbé) balhémentesnek is ment az egész...
Aztán Gera góljánál már kicsit kezdtem érteni ezt a fociizét. 
Akaratlanul is pattantam fel a kanapéról (pedig nem is néztem a meccset, csak odakandikáltam időnként) és a saját kiáltásom is meglepett. Valamit kétségtelenül megfogtam belőle. Gondoltam is, milyen kár, hogy apa nem érte meg, hogy ezek ott vannak, mert hogy örülne ő is... ilyesmik jártak a fejemben... A stadionban szinte csak a magyarokat lehetett hallani, tényleg berántott engem is ez a pirospólós érzés.

Aztán felébredtem. 
Bonjour buzi franciák
Cristiano homoszexuál
Gratulálok.

Belegondolni is ijesztő...
Majdnem elhittem.




Mindezeken túl se tudok mit mondani. Hajrá magyarok? Jah. Hajrá. 
Összefogás? Röhögnöm kell.
Szégyellem magam. (és nem mert magyar vagyok, mielőtt belekötne bárki)


2016. június 23., csütörtök

Folyton melegem van a melóban. Ápolási otthon ugye, folyton mint az inkubátorban úgy vannak tartva a nénik-bácsik.
Joanie felvetette, hogy kéne szerelni a lámpára ilyen propellert, hogy hűtse a fejemet. Modtam is neki keserű iróniával, hogy a főnök tutira értékelné az ötletet.
Azt is folyton mondogatom neki, hogy el ne felejtse - ne hajtogassa folyton, hogy én vagyok a kedvence, meg időnként mikor rájön a haldoklás próbálja mellőzni, hogy engem hivogat mert nem veszi jól ki magát és amúgy is többségében azért rendesen el van látva akkor is ha nem vagyok ott. Annál is inkább mivel ha nem, akkor nekem panaszkodik én meg beszólok, de nem kell ezt még feljebb tornázni és szobrot se kell nekem emelni. Nem álszerénységből, hanem mert sose szerettem ha celebrálnak, még a szülinapomon se azt is titokba tartom inkább. Nem tudom, asszem ezt a részt anyámtól örökölhettem.

Na ma meg ellenőrzést kaptunk. Ilyenkor szociális szervizes főnök meg területi főnővér csekkolás van, hirtelen minden bejelentés nélkül.
Egyszer csak megjelentek, én nyitottam ajtót. Ilyenkor a zabszem a valagunkban van. Minden dokumentációt ellenőriznek, beszélnek a betegekkel, személyzettel, benéznek mindenhova, rádnyitják az ajtót sehol se vagy biztonságban.

Sylviánál voltam épp, láttam befelé menet hogy a Joanie ajtaja be van csukva. Na gondoltam is magamban, jól ellátja az öreglány őket röhögnivalóval arra a napra - meg lesz oldva, hogy vidáman ellenőrizzenek.
Ebéd után már nem bírtam a kiváncsiságommal, fogtam egy tejeskávét és betelepedtem hozzá, faggatni kezdtem mit kérdeztek, miket válaszolt...
"hát..." kezdte "mondtam nekik, kéne egy ventillátor a lámpára mert folyton izzadtok... "
én már itt kész voltam - az öreglány rendelt a területi főnöktől egy propellert a lámpára érted!!
Jó.. kérdeztek rólunk is? - kérdezem. "Ó hát igen, kérdezték, hogy meg vagyok e elégedve az ellátással, meg hogy milyen a személyzet? Mondtam nekik, hogy te vagy a legjobb nővér a világon és a legkedvesebb ember és hogy te vagy a kedvencem..."
Joanie basszus nem mondod komolyan! - hüledeztem.
Mire felemeli az ujját mintha pisztolyt tartana és rám kacsint - "Megetted!"
Kösz... Ez az én bőrömre viccelődik. Komolyan nem igaz a nyanya....
Délutánra megint meghalni készült. Azt mondta, ma lesz a napja, szóval lehet, hogy holnap már nem találom itt.
Elbúcsúztam... megint. Hátha nem csak szivat.

2016. június 22., szerda

A hiperaktív

nah...

Ez meg itten a másik (legkisebb) Tamigyerök nótája.
Ezt még kb akkor vette fel mikor olyan 14 és fél éves volt.
Akkor nem is vett fel többet, mert előfizetős a dalok többsége. Szóval mostan már rábeszéltem, hogy én fizetem, csak énekeljen, de azt mondta úgyis megy a nyáron melózni, akkor majd elkezdi előfizetni és akkor énekel nekem sokat. Mondtam jó.

Van még pár felvételem a telefonomon, még fiatalabb korából is, fogalmam nincsen hogyan tegyem fel ide, de majd kitalálom. Már ha kedves barátok és rokonok között igény van rá. Mert én elfogult vagyok és sokat hallgatom csak úgy őket meghatódva...

http://www.smule.com/recording/rihanna-ft-mikky-ekko-stay/137722468_165660326



Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...