A szombati napom ment a levesbe ilyen-olyan bokros teendőkkel. Van még a listán, de az évek során tökélyre vittem, hogy patópáli nemzeti örökséget milyen arányban kell adagolni a kényszeresen mindent befejezni akaró genetikai örökségemhez. Ekcsölli a horgolás ebben is terápia volt, minthogy egy projektet leetetlenség befejezni egy nap, egy hét, egy hónap alatt. Nem mondom, hogy nem okozott kialvatlanságot a mantra “még egy sort”, mindenesetre ma már simán el tudok menni néha mosogatás nélkül aludni és ez kérem nagy szó.
Az elmúlt évem nagy része a karrierválságtól, a bérleményrenoválástól és egyik lányunk esküvőjétől eltekintve totálisan eseménytelen volt. Dolgozunk, éljük az életünket továbbra is itt ezen a nyaralós helyen.
A kovid és a brexit ide is bevert, sok biznisz bezárt, a főutca - főleg a teteje - kissé a vadnyugatra hajaz bár ördögszekeret még nem láttam, de szignifikánsan megnőtt a gyanus, fura tekintetű, falnak támaszkodó egyének száma arrafele. Rossznyelvek szerint az önkormányzat indokolatlan drogrehabilitációs pályázata is közrejátszik, de nem vagyok benne annyira a vérkeringésben, hogy ebben érdemben nyilatkozni tudjak. Más forrásból meg olyan infokat hallottam, hogy volt ez már és lesz is, hogy mindg volt fenn és lenn, és a város kijön ebből is. Kétségtelen, hogy ez a hely főként a turizmusból él, az meg ugye két évre ment a kukába.
A bérelt házunk - miután itt lakunk már kilenc éve - kissé leamortizálódott, és az ügynökséggel egyeztetve mi vállaltuk be az újratervezést egy elég nagy projekt van mögöttünk. Végre megszabadultam a magnolia falaktól, fogalmam nincsen miért jut valakinek az eszébe ezt a borzasztóan népszerű és baromi unalmas színt a falakra kenni, padlóra szőnyegezni mert én még konyharuhát se vennék ilyet soha. Még sokkal szinesebb is lehetne ha saját házam lenne, de már így is sokkal boldogabban jövök be az ajtón (mert azt is lefestettem, mondjuk az pont egy elég nehéz rész volt). A lenti részt már ugye megcsináltunk (erről már adtam hírt), a felsőszint és a kert maradt idén tavaszra. Nem volt kis összeg, de nem is volt egetrengetően sok, igaz, hogy az új ágy vásárlását elhalasztottuk, remélve hogy “lesz haszon őszire”.
Munka szempontjából még mindig be vagyok ragadva az ambicóim és a kényelmem közé. Tizenhárom éve dolgozom ugyanott. Megmásztam a ranglétra összes fokát. Igazgatóhelyettes vagyok ennél a privát cégnél ahol van negyven alkalmazott. (Mondjuk fel lett ajánlva a vezetői állás ami az önértékelésemet legyezte volna a pénztárcámat viszont nem annyira.) Pont kettő perc harminchét másodperc alatt odamegyek gyalog, teljesen kötetlen igazából, mehetek reggel hétkor és jöhetek korábban haza, lehetek home officeba amikor szükségem van rá pl. férjnek jönnek csomagok a bizniszbe. Megcserélhetem a szabadnapjaimat, akkor megyek szabadságra amikor akarok, mehetek a szemklinikára havonta kétszer. A munkatársaim jórésze tök normális, meg amúgy a munkámat is szeretem. Aladdint alig látjuk, valami másik céget alapított, gondolom több ápolási- és nyugdíjasotthont akar venni és bővíteni a profilt.
A másik oldalon van az, hogy Aladdin még mindig logikátlan, kicsinyes, kiábrándítóan pitiáner és vízfejű idióta. Amit keresek nem rossz, de lehetne sokkal jobb is, juthatna és maradhatna több is mint ami van (és nem azért mert ami van nem elég, hanem mondjuk többet tudnánk segíteni a gyerekeknek, anyámnak mittomén…). Azt is tudom, hogy sokkal többre is képes lennék, azt is tudom hogy megcsinálhatnám a mesterfokozatot, mert most épp azt is bevették a támogatott programba. Csörtethetnék előre tovább. Kicsit azt érzem, csörtettem eleget.
Konkrétan soha nem szálltam ki az iskolapadból, itt vagyok kicsivel a betöltött 49 után. Jövőre ötven. Nem a korommal van a problémám egyáltalán, azt pont leszarom, de vannak ezek a dilemmáim.
Amikor eljöttünk otthonról ahol otthon voltam itthonra ahol itthon vagyok még csak annyi volt a listán, hogy rendesen felnevelni a kölyköket, legyen kaja, számlák fizetve, és némi hobbi meg szabadidő. A férj azt mondta akkor, az se érdekli ha krumplit süt a mekiben, de attól csak jobb lehet mint ami. 14 éve dolgozik a munkahelyén, mostanra már csak félállásban, felépítette itt is a bizniszt amit otthagyott. Valószínűleg valami tengerparti reggelizőhelyen ülnénk, vagy hajókáznánk valahol, vagy bejárnánk a vasárnapi tetüpiacot és kolbászt ennénk ma is ha el nem megy autóstalálkozóra. Ezért érzem inkább azt, hogy nem akarok én már semmit. A napjaim kilencven százalékában jókedvűen megyek el dolgozni, jövök haza, csinálom meg a kedvenc gombás linguine-met vagy a férj kedvenc grill lazacát spenótos gnocchival, veszek egy új szoknyát, megnézünk egy sorozatot, megyünk ide-oda. Tervezzük a jövő évi utazást, vagy utazásokat akár…
Van viszont egy kétséges célokkal rendelkező kis agybogár a fejemben, aki miatt nekem még mindig rá kell néznem a heti állásajánlat frissítésekre meg az önkormányzat oktatási programjára, és ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy milyen kár, hogy kicsit későn indultunk el, de milyen jó, hogy még éppen időben a gyerekek szempontjából. Nagyon boldog vagyok attól, hogy nekik meglesz az idejük normális életet építeni, és nem kell sehova se rohanniuk meg azon gondolkozni, hogy flappog a cipő talpa és kitartson még fizetésig. Büszkén, de őszintén bevallva némi irígységgel is nézem ahogy mennek előre és néha még mindig haragszom a saját elvesztegetett időm miatt.
Kapom a savat még most is néha, hogy csak önigazolok, hogy a lehetőségek mindenki előtt nyitva állnak otthon is, de az igazság az, hogy ha közelről megnézem, mi itt az első nyolc évünkben két minimálbérből, segély nélkül felneveltük a gyerekeinket, házat béreltünk, soha nem voltunk elmaradva egyetlen számlával sem sőt mindegyik mobilját is fizetni tudtuk, volt karácsony és étterem, teli volt a hűtő a heti bevásárlással, fentartottunk egy tíz évesnél fiatalabb autót stb. Ha ez önigazolás akkor szeirntem tök jól működik. Csak annyit kérdeznék meg akkor, hogy ez otthon miért nem ment? Saját házzal, nem minimábérből, elúszva mindennel. A kérdés teoretikus, a válaszok mindenki fejében mások. Arról már meg sem emlékezem, hogy a férj ezen felül újra bizniszt is épített itt (ami meglepő lehet, de némi befektetéssel jár) én meg tanultam (ingyen) és ma már egyikünk sincsen minimálbéren.
Szóval az elégedettségem lustasággá kezd nemesülni. Hogy ez jó vagy rossz azt még nem döntöttem el, de hajlok affelé, hogy a hátralévő életemben inkább élnék mostmár, hamár az első felében ez elég nehezen ment. Az ambiciózus Róza akinek a legjobb munkaköre az lehetne, hogy megmondja másoknak mit csinálnak rosszul kicsit elszenderedett… viccet félretéve, ha újraszületnék mennék az álmaim után? Mik is voltak azok? Tinédzser éveimben mindenáron színésznő akartam lenni, hmm azt majd talán egy következő életben. Ma ha válszthatnék, olyan munkát csinálnék legszivesebben amiben ma már tudom, hogy rohadtjó vagyok. Forráskutatás, írás, dokumentáció, kitalálni, feltalálni, befoltozni. Megoldást keresni, tervet írni, tökéletesíteni egy procedúrát, oktatási anyagot készíteni. Egy része a munkámnak most is ez. Kicsit kevesebb emberi kontaknak örülnék, de már az is megoldás lenne, ha rá tudnánk beszélni Alladint, hogy tegyük át az irodát a felső emeletre egy rendes ajtó mögé. Egész nap szem előtt vagyunk, ülünk az üveg mögött, folyton besétálnak a látogatók, a személyzet, gyakrolatilag a telefonnal együtt folytonos zavaró tényező. Jobban örülnék egy zártabb irodának, fogadóidővel, időpontokkal (persze csak ha nem sürgősen ömlik a víz a csillárból az ötösben (megtörtént)). Namindegy, tökéletes munkahely nincsen, hacsak nem a nappalim. Mikor home officeban vagyok, három napi melót megcsinálok hat óra alatt.
Na ez volt a helyzetjelentés az életünkről és a jelenlegi lelkiállapotomról. Kicsit azért legatyásodtunk a lakásprojekt meg az esküvő miatt idén. A jövő évre tervezünk egy nagyobb és egy kisebb utazást. Ha nem veszek el majd beszámolok.
A férj működik szépen ötven felett kb pont úgy ahogy alaatta. Nem változik és hála istennek nem komolyodik. Tegnapelőtt reggeli közben olyan elánnal szúrta bele a grillezett paradicsomba a villáját, hogy a paradicsom tűzforró belseje a vállán landolt de nem állt ott meg, hanem inkább végigmászta a hasát és a lába közt landolt kissé felmelegítve a királyi ékszert is. Ő nem lett ettől vidám, én nagyon röhögtem.
Le lettem bunkózva, de nem ezért hanem mert oroszkrémtortát akartam sütni a szülinapomra.
A történet legalábbis itt indult. Megvettem a cukrozott narancsot meg a mazsolát a többi hozzávalóval, mert kitaláltam, hogy én harminc éve nem ettem oroszkrémtortát, és mennyire szerettem. A szülnapom hetén viszont (minthogy öt unokánk van) benyaltuk az ovisebolát. Hányni és fosni, közben pedig haldokolni nem egyszerű mutatvány, főleg ha az ember helyette inkább oroszkrémtortát sütne és szülinapot ünnepelne. Ez a szar annyira hazavágott minket egy hétre, hogy nemhogy tortát, de még semmit se akartunk enni. Amikor jobban lettünk a férj meg akart lepni. Van neki egy ügyfele Pierre, akinek francia péksége van és a legnemesebb értelemben vett cukrász IS. Olyan sütijei vannak, hogy összefosod magad (jó értelemben, nem az ovisebola értelemben). Naszóval a férj beszámolt neki erről az oroszkrémtorta dologról, és rákerestek a receptre meg minden. Ezt mikor nagy örömmel bejelentette, akkor az én perfekcionista, hisztis, kontrollfreak Rózám kiugrott a fejem hátuljából, és akadékoskodni kezdett, hogy “ de milyen recept? van benne cukrozott narancs?,, ééés főzött kréém?, mertámén egy órát kerestem a tradicionálisat, hogy tökéletes legyen, mert én tökéleteset akarok”
Szóval megint ő jött ki jól ebből, mert ő jót akart, hogy legyen torta, meg ne nekem kelljen szarakodni vele aztán az lett, hogy nem szólt hozzám két órát. Mikor észrevettem, hogy megsavanyodott, akkor előadta, hogy igen mer’ megint az önzőpicsa énem bekavart az örömszerzési procedúrájába, úgyhogy vissza kellett gyorsan tuszkolni és bocsánatot kértem én kretén. Nem győzöm dicsérni a tortát amit hozott tegnap, nem csak mert a Pierre kurvajó és visszahozta nekem gyerekkorom kedvencét, hanem mert überfasza férjem van akinek mindig van egy jó ötlete, kivéve mikor grillparadicsomot rendel, vagy a fogaival nyitja ki a pillanatragasztót (kiemlékszik?).
Naszóval így éldegélünk mi itt a mesevége egyelőre megint. A gardróbom köszöni jól van, az esküvői fejdíszemet kisit lepusztítottam (hat masnival és nyolc tollal lett kevesebb) mert az egypontnullás verzióban egy paradicsommadár is megirigyelt volna.
Maradok a kérségekkel teli, öregedő Róza, aki mostanság egyre többet gonolkozik azon, hogy mennyire rövid az élet, és csak a vége lesz egyre közelebb, és nem akar egyetlen percet se a felesleges kétségeire pazarolni, de mégse tudja kikergetni ezeket magából. Egy nap majd biztosan leszek annyira bátor, hogy feltegyek egy lila kalapot és tosszak mindenre vele együtt mindenkire, főleg pedig a saját morfondjaimra.
Az esküvő: (ha kész lesznek a többi fotók majd még hozok, ha van érdeklődés)
A teraszunk: (ezt speciál én egyedül csináltam, és a legtöbb bazdmeg a korlát vékony biszbasz vasainak a festése közben hangzott el magyarul, hogy a szomszéd ne értse)
Pusszantás.
