Minden alkalommal amikor már ficereg a képzeletbeli tollam, hogy írnom kéne, éppen valaki felhívja a figyelmemet arra, hogy már megin csak lustálkodom és külömben is június van.
Bár ez tényleg nagyon jellemző rám, most mégis egész más a helyzet.
A múlt hetet kirészletezhetném például, de szerintem senki se akarja szegény Róza lótifutiját olvasni. Elég dióhéjban annyi, hogy kedvenc ápolónőm férje “végre” elhalálozott (nem, nem vagyok gonosz, őt is megviseli, de az emberért igazából nem kár csak a Neisháért, mert az ember egy bántalmazó és nárcisztikus faszkalap volt). Lelkitámaszként kétszer is elmentem hozzá, segítek papírokat intézni, meg online nyomtatványokat kitölteni, mert nincsen internet nála, hetvenegy éves és amúgy is amikor belépsz az ajtaján a tizenkilencedik század végén találod magad.
Próbáljuk intézni a magyar oltási igazolványt is magunknak, hogy egyszerűbb legyen otthon mozogni, de az én pofázmányomat nem olvassa az útlevelemről az a hülye okmányfelismerő. Próbáltuk természetes fényben, sötétben, világosban, vakuval, vaku nélkül, wifin, 4G-n autós interneten, laptopon, ipadon, telefonon, google chrome-mal, operával, safarival, edge-el. Ezek után a chat-es ügyfélszolgálaton azt a tanácsot kaptuk (miután egy órát vártunk a tóthmikire) hogy próbáljunk meg a fényviszonyokon javítani, köszöni sajnos többet nem tud tenni, hívjuk továbbra is a vonalat. Az öcsém rákérdezett az otthoni kormányablaknál, ők nem erre specializálódtak, azt se tudják miről van szó, hívjuk a magyarorszag.hu segélyvonalat továbbra is.
Nem adtuk fel ilyen könnyen. Próbáltuk tovább, régi útlevéllel aztán letakartam a hajamat maszkoló ragasztószalaggal, beálltam én a képbe, tettünk oda másik igazolványképet, beszkenneltük az útlevelet és felhúztam az élességet stb. … NEM és NEM. Nem szeretik a búrámat. Nagy fejem van nem mondom, de szerintem a férjjé is nagy. Az övét gond nélkül elfogadta. Most hívjuk tovább a vonalat és hallgatjuk a zenét, hátha egyszer…
… szóval a férjemnek lesz oltási igazolványa, de lehet, hogy engem majd otthagy Ausztriában, maximum addig beállok a többi magyar mellé “mosogatni” mert azt nem csak Londonban lehet ugye...
A ma reggeli enyhe bűntudatom mellé amit a tegnap esti mogyorókrémes waffel okoz, még bejön az is, hogy bár meghorgoltam a másik kolléganőm ausztráliai várandós lányának a koala babakendőt, és retusáltam a Nóricsalád képeit, bőven van magam felé ejnyebejnye...
Fel kell varrnom a szakácsunk nadrágját, el kell mennem a Neishához, mert még ki kell tölteni a BT (telefon) és az áramszolgáltatós átjelentőt, beugrani a melóba (bevinni a gatyát és felvenni a bogyósgyümit a Neishának), el kell mennem a Boots ba mert világvége van (elfogyott az alapozóm és smink nélkül még tizenöt centivel alacsonyabb vagyok), délután meg kell rendelnem a heti bevásárlást, és megint fel kell hívni a 1818 ügyfélszolgálatot hátha délután kevesebb ideig kell hallgatni azt a borzasztó zenét.
Valamit kéne főzni is, kb hibihabókát tortyókával ahogy nagyanyám mondta, mert minden van itthon, de semmi sincs. Asszem sütök pogácsát délután, de azért ficereg ez is bennem mert akarom használni az új csudakészülékemet (a régi kitchen aid mini tálas mixert cseréltük le egy nagyobb tálas SMEG-re). Igaz már egy sütit csináltam, meg reszeltem is káposztasalátának (papó megvette nekem a reszelő kiegészítőjét is mert fájnak a vállaim reszelni és nem akar lemondani a káposztasalátáról meg a káposztás gőzgombócról se, meg mert amúgy is jó hozzám.)
A konyha is kicsikét szalad, egy porszívózás sem ártana, szóval a fennmaradó időben ilyen aprócseprő szarokkal is kéne valamit kezdeni...
A férj most telefonált, hogy ugorjunk el reggelizni a Wetherspoon-ba, hááát nem így készültem, de a férj már csak ilyen spontán. Állandóan azzal viccelődik rajtam, hogy még a szexhez is be kell jelentkeznie (ami nem igaz, csak ő mindent így kifiguráz meg eltúloz). Amúgy se értettem soha, hogy a tökbe lehetünk mi ennyire egyformák és mégis ennyire külömbözőek. Minden gondolatunkban és életfelfogásunkban, egyek vagyunk, abban is hogy pl. milyen kajákat szeretünk (kb mindent) vagy, hogy utáljuk a meleget meg ilyenek. Mégis míg ő pörög én nyugis vagyok, én elvagyok egy horgolással, rejtvénnyel, könyvvel napokat, míg ő folyton azon töri a fejét mit lehet csinálni, hova lehet menni... lehetőleg spontán kitalálni amikor én vizes hajjal törölközővel a fejemen zöld színű pacsmaggal a képemen ülök és valami magazint olvasok és kávézom, ő meg bedobja, hogy milyen szép az idő, nem megyünk el Exeterbe?
Közlekedési múzeum, Lepkepark, Modelfalu vagy mittomén csak megnézni a viadukton a gőzmozdonyt. Nem tudom, hogy van ennyi energiája, biztos a cukor.
Aztán persze az esetek többségében megyek, és akkor igen jó szokott kerekedni belőle, még akkor is ha utálom hogy itthon várt a mosatlan vagy a bundátlanítás estére marad, vagy nem varrtam fel a nadrágot stb.
Szerinte én autista vagyok, mert semmit nem bízok a véletlenre, mindent meg kell terveznem, nem szeretem ha nem tudok valamit előre, minden lehetőséget számításba kell vennem. Az új étterem kipróbálása nekem tökre felesleges és értelmetlen sőt nem kis nyugtalanságot okoz. Nem szeretem ha az időjárás előrejelzés nem azt jelezte ami van, ha a melóban héten a kismukkra számítok és helyette Jázmin hercegnő jön. A férj azt mondja tuti spektrumon vagyok mert az egy űrlény aki egy oldalnyi horgolásmintát - ami betűkből és számokból áll - öt perc alatt fejben megjegyez és úgy horgol hogy közben számol és filmet néz. Szerintem meg ezt kb minden nő tudja. És azt is mondta, hogy szóljak, ha egy kiborított doboz fogpiszkálóra ránézve megmondom mennyi... Mondtam jó...
Szerintem ő meg egy olyan bipoláris zavarban szenved, ahol a “lent” fázis akkor van nála amikor alszik. Komolyan mondom.
Reggel ötkor felkelt amikor a balcsin nyaraltunk, fogta a biciklit feltérképezte a környéket, elment boltba, megcsinálta a reggelit mire mi a gyerekekkel felkeltünk. Van is róla képem (a terülj asztalkámról amit csinált) estére megkeresem.
Egy kicsit még lehet, hogy tudok írni este, meglátjuk, hogy alakul ez a szabadnap...
