Talán még nem is volt (vagy ha igen, akkor nagyon rég), hogy ilyen jó sokáig nem írtam. Pedig volt mesélnivalóm, csak a munka kinyúzott belőlem minden akarást, az iPad billentyűmet is le kell (megint) cserélni mert háromévente egyet kinyírok, lusta is voltam, a hangulatom sem volt éppen valami emelkedett. Nem voltam depis sem, csak inkább olyan rezignált. Szerintem már mindenki egy kicsit az, szóval értitek. Jah, és a férj is folyon itthon van, mint ügyeletes házörző, elvileg márciusig megint furlough-n és nem igazán az a férj, aki mellett egyszerű szellemi tevékenységet végezni, mert vagy valami zajosat csinál, vagy beszél hozzám, vagy mindkettőt egyszerre csinálja. Amikor nem beszél hozzám már egy ideje mert valami zajost csinál, vagy néz, akkor felteszem a fülhallgatómat, de olyankor öt perc múlva van egy ilyen késztetése, hogy valamit meg akar osztani velem. Ez tökre nem baj, mert szeretjük egymás társaságát amúgy, de olvasni és írni olyankor szoktam ha elmegy valahova. (Mindemellett jobban preferálom, ha itthon van, mert mondom szeretünk együtt lenni. Jól keveri a hagymát például és a tabletjátékokban is szeretünk versengeni.
Bár hétvége van, és kialudtam magam, de jó meggyűrt vagyok. Egész éjjel egy klingonnal henteregtem, szerintem kicsit túltoltam tegnap a startreket. Itt ülök, és a férj isteni kávéját iszogatom, NAGYON próbálok erre a posztra koncentrálni, de nézzétek el ha csapongok, mert ő videósávon éppen egy kutyás videót néz, ahogy az állat azt a dallamot nyüszíti mint az ötödik elem dívája. Hát szóval így élünk.
A férj egy tök egyedi fazon amúgy és naponta meg is győz róla. Jó mondjuk én se vagyok egy tömegtermék...
Itt vagyunk már közelebb az ötvenhez mint a negyvenhez és hát.. nem lettünk komolyabbak. Talán kicsit bölcsebbek, de az törvényszerű.
Amikor véletlen csendben van, akkor mindenféle krómcsíkokat meg izéket nézeget az autóra, vagy éppen autót, vagy autós műsort, esetleg főzőset. Nézi azt a fazont a youtube-on aki úgy köszön be THISss IS A..., meg azt a másikat aki úgy mondja a horsepower-t hogy hószpáá.
Azért én is hozzájárultam, hogy jónézzen ki a vas.
A férj vett bele ilyen fejpárnaizéket is, ha hosszú útra mennénk - csak már mennénk. Egyszer rendelt valamit a kocsihoz pokijóból (így hívjuk a keletről - kínából - érkező cuccokat) ott vagy választani lehet vagy maguktól küldenek valami ráadást. Kaptunk egyszer két ilyen szivacshurkát műbőrrel behúzva és az egyik végénél volt egy rés is. Ültünk a kanapén és olyan fejet vágtunk mindketten, mint egyszer amikor melóból hazajövet egy szem borsót találtam a melltartómban...
Ilyen értetlenséggel vegyes vidámkodós szombat volt ez. Néha elővettük és vagy továbbra is vágtuk a ‘legyenönismilliomos kétszázezres kérdés’ fejet, vagy hisztérikusan röhögtünk. Egyszer még fénykardozósat is játszottunk vele. Ez ment hetekig.
Aztán eljött a nap, mikor a férj tévézés közben váratlanul felugrott, kikapta a sarokból azt a szart és kirohant a kocsihoz. Ledobtam kaszát-kapát, és siettem utána, nehogy már kimaradjak a heurékai pillanatból.
Majnem pezsgőt bontottunk.
Az a bőrrel bevont hurka a középkonzol és az ülés közé beszorítható cucc volt, az aprópénz - bankkártya - másizék leesését megakadályozandó. A punciszerű rés azért volt rajta, mert ott jött át ugye a csat az ővhöz.
A férjre olyan szinten hatott ez a történet, hogy azóta abba is belelátja a talányt amiben nincsen. Így esett, hogy nem sokkal ezután a melóból hazajövet úgy találtam rá a nappaliban, hogy a 12db, általam rendelt sajtroló-habroló sütőcsöveket vizsgálgatta értetlen fejjel.
Szerinte ami króm, az csak a kocsira mehet.
Hülye faszari.
Szóval így telnek négyfalközé zárva a napjaink.
Kivégeztünk jópár filmet, én újranéztem sok startreket. Még mindig a horgolás szerelmese vagyok és nem tudom megunni.
Karácsony előtt belevágtam egy új projektbe - gyöngyhorgolással csináltam egy karácsonyfadíszt. Először is fel kellett fűzni a gyöngyöket meghatározott sorrendben horgolócérnára, utána pedig a minta szerint - szaporítás, horgolás, fogyasztás - egy szabályos gömböt horgolni úgy, hogy minden öltésre rá kell húzni egy gyöngyöt.
Ilyen csoda lett belőle.
Nem mondanám, hogy minden héten megcsinálnék egyet (mert kb. egy hét alatt lett kész - minden délután pár óra) mert a szemem sem bírja, meg az ujjaim sem, de biztosan fogok még csinálni ilyet mert azóta is csak nézegetem, és nem hiszem el, hogy én csináltam ezt a mesterművet, mert az.
A munkahelyi stressz csökkent, most hogy új managerünk van. Egy tünemény sri lankai csaj, aranyos, kedves és közvetlen de vannak tökei ha arra van szükség. Abszolút partnerként kezel, főleg hogy kihúztam a seggüket a szarból amikor egyik pénteken beállított a CQC (minőségbiztosítási ellenőrzés) fertőzésmegelőzési nyomozásra, de ez megint egy másik történet.
Sokkal jobb szájízzel megyek dolgozni így, hogy valakivel meg tudom beszélni a dolgokat és nem nyomja a vállam még az is, ami eddig is egy főnök dolga lett volna (mondjuk tágabban az elmúlt egy évben).
December végén néha már simán eljutottam arra a pontra a melóban, mint Clark Griswold mikor a láncfűrésszel “megjavítja” a lépcsőkorlátot.
Mára viszont visszetértem. A meló rengeteg, de rohadt sokat tanultam az elmúlt évből.
Az energiáim viszont teljesen lemerültek. A főnökképzés ösztöndíjat elhalasztottam, mert már megtanultam, hogy nem lehet egy seggel két lovat megülni. Kismukk (a tulaj) amúgy is azt mondta, kijár nekem egy jobbat, várjak még vele mert utánanéz meg elintéz pár telefont, aztán ha nem jön össze más, még mindig marad ez. Nekem ebben az évben erre nem lesz energiám az biztos.
Nagyon kéne nekünk továbbá segédnővér és nővér, de lasszóval kell fogni a dolgozót, mert ebben a szektorban folyton munkaerőhiány van.
A fészekalja felnőttgyerekek jól vannak, mindenki éli az életét és próbál megbírkózni ezzel a hülye időszakkal.
Szegény kismamáim - Nóri meg Zsófi ugye az első lezárás alatt szültek, és azóta is be vannak zárva többé kevésbé. Nem lehet egyszerű az se, amúgy is izolálva van egy anya kicsi gyerekkel, hát még most.
Tami meg én már kaptunk oltást, mer ugyi én nyanyaotthonban ő meg gyógyszertárban. Három hete kaptuk meg az elsőt kijött az oltócsapat, két óra alatt megvolt a húsz páciens és a harmincvalahány dolgozó.
Folyton eszemben van, hogy mennyire nehéz annak akinek pl. amúgy is mondjuk mentális problémája van, vagy éppen csak egyedül van. Azoknak akiknek a megélhetésük veszett oda ideiglenesen vagy véglegesen.
Közepes méretű gyerekekkel is kurvanehéz lehetett az elmúlt év, és még mindig nincsen vége. Tudom, hogy az időseknek van a legnagyobb félnivalójuk ettől a vírustól, de kéremszépen most az egyszer próbáljanak nem önzőnek lenni és kicsit belegondolni a családok-fiatalok-gyerekek-egyedülállók-egyetemisták, helyzetébe. (Nem azt akarom mondani, hogy minden nyugdíjas önző, mielőtt még rámverné bárki, sőt én személy szerint nagyon szeretem az öregeket, minden bogarukkal együtt, de azt is tudom, hogy néha nem látnak tovább az orruknál. Jelen pillanatban a családoknak és a dolgozóknak fiataloknak a helyzete sokkal bizonytalanabb, sokkal inkább megnehezedett a hétköznapi életük mint nekik. Bárki bármit mond ebben a pillanatban még mindig a nyugdíjasok élete a legpermanensebb. Csak egy kicsit gondoljanak bele - mármint azok akik eddig nem gondoltak bele, húú remélem nem húzom ki a gyufát mondjuk Marikanéninél vagy Jolánkánál...)
Szóval inkább én is nem panaszkodom, mert jelen pillanatban az én/mi problémáink tökre lófaszok a többiekéhez képest. Krisztiék is elég nehéz időszakon mennek át, oda is sokat gondolunk, aggódunk és szorítunk, hogy minden rendben legyen úgy mint volt.
Nagyon bizakodó vagyok azzal kapcsolatban, hogy egyszer visszakapjuk a normális élet egy szeletét... talán nemsokára. Addig is én jövő héten szabin vagyok (és mellette pár órában dolgozom, micsináljak, nélkülözhetetlen vagyok, de jól jön a plusz mert a Bali még márciusig csak nyolcvan százalékot kap ugyi).
Vegyétek meg a National Geographic magazint mer Zsófilányunknak megjelent egy cikke benne.
Legyetek optimisták, süssetek lángost ma itt is az lesz.
Csőváz
Ma le akartam menni a tengerhez sétálni, de nagyon lóg az eső lába, úgyhogy itt egy kép tavalyelőttről, ahol ilyen kisegér fogakkal baNbulok a kamérába és a férj fejét fénykard szeli át, miközben büszkén mutatja hogy van fagylaltja...
Nem nézünk ki mindig ilyen kurvajól, aznap fodrásznál voltunk :)
