Kismukkcipő és piros dácsia - csapongásos karácsonyi kacsacomb-töltelék poszt

 Gondoltam összedobok itt egy szombat reggeli frissropogóst aztán megyek a dolgomra, mer abból mindig van elég.

A szőnyeg kész (a térdeim is), a lépcsőre már nem futotta a tartalékaimból, de az ember aszonta majd ő megcsinálja - ez két hete volt - de asszem ma nekilátok. A feldiszítés is kész, a kaja és sütiterv is. 

Megvolt a melóban a titkos télapós hülyeség amit minden évben túl kell élnem valahogy (nem szeretem az ilyen izéket). 

Ma este jelenésem van a munkatársamnál, kicsit próbálkoztam jelezni, hogy hát majd meglátom meg izé... de MINDIG rámerőszakolnak valami pár órás kötelező vizitet. NEM akarok partifalatkát, sütit és alkoholt mer felrúgtam a jókis bejáratott diétámat akkor egy hétre - bár mondjuk én alkoholból még most is elképedek, hogy mennyit le tudok bontani nő létemre. Két hete voltam a Jo - val “iszogatni” konkrétan két liter Rose-t és fejenként kettő pinkgint megittunk három óra alatt. Rám az alkohol csak úgy hat, hogy rámászok az emberre mikor hazajövök, ha előtte nem alszom el, de aktus közben simán fel tudnám mondani hogyan számolunk függvény határértéket, vagy elszavalni a Nyári este a temetőben c. verset és nem dülöngélek menés közben vagy ilyesmi.

Tessék itten ülök szépen és iszogatok a Belgrave Sands hotel előkelő étterembárjában.

Viszont ha ma esetlegesen megjönnek postán a gyöngyeim, amit az új projektemhez rendeltem, akkor én inkább itthon maradnék játszani... hát majd meglátom.

Az új főnök amúgy szerintem muris fazon. Vicces kis kopasz, filigrán emberke, van neki bajusza - de azt ritkán látni a maszk miatt - szerintem jó a humora, de az majd csak később fog jobban kifejeződni, most inkább halálra stresszeli magát egyelőre. Elhatároztam, hogy nem viszonyítok folyton mindenkit magamhoz, legyen elég annyi, hogy van sütnivalója. 

Ilyen kismukkcipőben járkál amit én nem hiszem hogy láttam valakin a nyolcvanas évek óta. 

Asszem Irén nagynéném férjének, a vájárkarrier után kimosakodott és ropogósra vasalt Jóskának volt még ilyen és mindig megtörölte a garázs elé letett lábtörlőben mielőtt beszállt a csillógó-villogó piros dácsiába amire hat évet vártak. Ez a kép hogy miért maradt meg az akkor nyolcéves agyamban azt nem tudom, de talán azért, mert annak idején az összes felnőttet belesoroltam a hülye szabályrendszeres kategóriába, amit szerintem a Jóska miatt hoztam létre - pl. mert fagyi evés közben nem mehettem a kocsija közelébe.

Elvileg hamarosan egy proper manager-t is kapunk a nyakunkba (mert ugye ő tulajdonosként van bejegyezve, nem manager-ként), de még nem tudjuk mikor és ki lesz az.

... én tartom magam az úttörők pontjaihoz (az még eddig bevált) és ott segítek ahol tudok, de sajnos tényleg azt látom, hogy durván hajlik a meló alatt. 

Egy kicsikét egyedül maradtam most magammal és nem csak azért mert a Kriszti elment.

A Neisha nincsen ott minden nap csak csütörtöktől vasárnapig, és sok dolog van amit nem tudok megosztani senkivel-bárkivel-mindenkivel, mert üzleti, szakmai vagy emberi etikai probléma lenne bárkivel beszélni bizonyos dolgokról. 

Itthon apónak néha panaszkodhatok, meg anyámra szoktam még időnként rázúdítani a fáradságomat, aztán megyek tovább és kirelaxálom magamból.

Néha amikor érzem a nyanyák összes fájását, annyira meg tudom érteni miért üldögélnek szépen sorban a termálvízben elégedettséggel az arcukon. Néha elkap egy ilyen örvény ami húzza lefelé a hangulatomat, hogy egy ilyen hajlott hátú, töpörödött, süket és vak anyóka leszek nemsokára. Néha jobb az, amikor nem tudod mi vár rád. 

Fájdalommal élni nem vidámság tényleg. Hozzá lehet szokni, és szerintem emelkedik a fájdalomtűrés évről évre, mondjuk azt nem tudom meddig. Gyogyót nem szedek be egyelőre még tolerálom. Télen rosszabb mint nyáron. A szemeimet szúrják továbbra is minden hónapban, még kitart. 

Ebben a hónapban megajándékoztam magamat egy szép fekete kabáttal, két ruhával. Most kicsit spórolok, mert szerintem túltoltuk a karácsonyt mindannyian kicsit... valószínű, hogy mindenki kicsit túlkompenzált ajándékkal, mert mindenkinek elege volt már ebből az évből. Le is csesztem a gyerekeimet, hogy minek költenek ennyit ajándékra (már most se fér a fa alá a sok becsomagolt szépség) de ők is azt mondták, azért mert megérdemeljük.

Amúgy is kell sprórolni, mert a januári leárazások után jön a tavaszi kollekció és tudom, hogy ruhaőrült vagyok, de nem pocsékolok, olyan ruhatáram van amit használok is, amit nem azt eladom vagy megy a munkahelyemre. Nem sajnos pedig cserélnem kellett és remélem még így marad folyamatosan, mert mostanra már a fele ruhatáram az ebayre ment mert mind nagy volt rám, az árát pedig befektetem újabbakba. 

A szállodás iszogatás alkalmát - hamár úgyis kikentem magam -  pedig megragadtam, hogy kipróbáljam a portré szelfi lehetőséget a telomon amit a férjemtől örököltem és a háromszáz bepózolós fotóból lett négy csudajó kép az új szőrös hógolyó pulcsimban. Sajnos így kell elfogadnotok, ahogy öregedek egyre szebb vagyok.

Tessék most ez egy ilyen semmiről se szóló töltelék poszt lett, de mert mindig baxtatva vagyok, hogy nem írok most akkor ezt kapjátok. Komoly témákat most ne várjon tőlem senki. Elég komoly volt ez az év nélkülem is, a saját drámáim nélkül is. Nekem mostanra már olyan labilis a lelkiállapotom, hogy konkrétan egy jószó is megbőget. Viszont cserébe nyugodt vagyok mégis és derűs és csendes, de ez a saját választásom inkább.

Csummantás mindegykinek és boldog bejglit, kellemes zserbót és sok sok mézeskrémest. Vegyetek fel szőröspulóvert és ölelést, (nálunk amúgy konfitált kacsacomb lesz és lilakáposzta meg krumpli és sok süti...majd hozok képet hogy csorogjatok) és nézzetek a jövőbe vakcináltan és (nemcovid)pozitívan.

Tessék a végére - itt vagyok színésznő én.

Szössz

 ... avagy a politika ráhatása...

Reggeli simogatós ébredés: 

- ... hmmmmm... szeretem mikor így buzerálsz...

- ... és még mindjár lemászok az ereszcsatornán is...

A szombati nagytakarítás és felkarácsonyozás eredményeként tegnap egész nap úgy éreztem magam, mintha nagyanyám tésztagépén átnyomtak volna. Szépen kiterítve száradtam a kanapén.

Mára összeszedtem magam, szóval nekilátok a takarítás legutolsó fázisának: a gyűlölt szőnyegeknek.

Ezen a héten szabin vagyok, bár az emaileket itthonról próbálom kezelni, és holnap pár órára beugrom, mert a COVID tesztemet elküldöm és kinyomtatok pár önéletrajzot a főnöknek.

Vannak változások. A Kriszti a Patricia és a Beáta felmondtak. A karbantartónk sem marad.

Jelen pillanatban egy hétvégi szakácsra és egy karbantartóra van sürgősen szükség, plusz valószínűleg segédnővérre is, mert még egy ember távozik januárban.

Valami elképesztő mennyiségű munka szakadt a nyakamba, viszont a pozitívuma eddig annyi, hogy van mögötte logika és tervszerűség, nem csak úgy random szórjuk a papírokat a világba és NEM irtjuk az erdőt a rohadt nyomtatással.

Még nem döntöttem el, hogyan állok az új főnökkel, de munka szempontjából éppenséggel előrébb vagyok. Az ösztöndíjba szó nélkül belement amúgy, és igazából nem találok kötekednivalót a döntéseiben vagy az előreirányzott változtatásaiban, még ha nem is fog mindenkinek tetszeni minden.

Mint ember ... hát nem tudom. Mint főnök szerintem oké... mint ember? Nem tudom. Nem érzem egyelőre azt, hogy mint ember ott lenne, és nem hiszem, hogy bármikor is ott lesz.

Ahogy én érzem, ez hely neki egy biznisz ami pénzt termel. Nem hiszem, hogy túlságosan bele akar folyni a hétköznapokba. Persze lehetséges, hogy tévedek (nem szokásom) és hogy a rossz irányba visznek az antennáim (nem valószínű). Egyik részem azt mondja, ez nem annyira jó, mert persze kell némi távolságtartás egy főnök részéről, de az érdeklődésnek ez a teljes hiánya nem hat a munkamorálra és a kapcsolatokra túl jól. Másrészről viszont jobb is, mert egy hónap távlatából sem gondolom azt, hogy akarok bármilyen bratyit és egyáltalán nem is kell kedvelnem ahhoz, hogy a munkámat jól ellássam. A furcsa főnök miatt egy pár hétre megtorpantam ezzel a főnökös ösztöndíjjal, de anyám elintézte annyival (ahogy mindig), hogy hülye vagy édeslányom. Két évet kibírsz féllábon, csináld csak meg és utána meg meglátod. Eddig is te húztad az igát kb. a főnök helyett - most legalább lesz értelme. 

Igen, csak én azt gondoltam, hogy kicsit kevesebb munkám lesz... hát nem lett... de legalább a szerepek és a felelősségvállalás kérdése tisztázódott és már ez is nagy szó. A stressz egy részét átpakoltam az új főnökre. Kicsit látom azér rajta, hogy hajlik a háta alatta.

Miután felkarácsonyoztam a házat és az összes ajándékot becsomagoltam (najó nem az összeset, még egy két cucc úton van) részemről a hátralevő hetet a totális semmittevés jegyében szeretném eltölteni. 

Mivel a férj dolgozik mert másodikán ugye vége a második lockdown-nak, így az egész napok az enyémek. Néha jó ez így. 

Mert néha - például most  - felrobbanni tudnék csak tőle. Négy napja keres valami krómos alkatrészdarabot amit a vőjelöltünknek rendelt és nem találja, meg valami apple egeret a tárolóban, amit most tettem rendbe és beraktam oda egy csomó cuccot - mondván karácsonyig már nem kell onnan semmi, és az újrafelhasználós dobozokat is odaraktam meg a levélporszívóját.... és most az egészet összeborítja és szétrámolja egy apple egér miatt ami most kell azonnal. 

Néha így eszébe jutnak dolgok amit keresni kell. Az alkatrészből már rendelt másikat, mert nem találta. Néha indolkolatlanul körülményes és százon pörög, én meg tökre az ellenkezője vagyok ebből a szempontból. Kielemeztem én ezt már, és tulajdonképpen kurvavicces. 

Pl. Van reggel amikor annyira elmélyed a gondolataiban vagy a facebook videosávban, hogy egyszerűen nem hallja meg amit mondok, kérdezek. Próbálkozom megtudakolni, hogy mit szeretne enni, vagy hogy mi a terv (ha éppen szabadnapos) hogy én is tudjak tervezni, és ne állítson ide két maszek meló közt kettőkor, hogy menjünk sétálni, amikor éppen mittomén a hűtőtakarítás közepén vagyok. Szóval én így próbálkozom reggel összerakni a tervet, mert én nem vagyok ilyen randomguy mint ő... és egy idő után mondom magamnak... oké most akkor hagyom hadd gondolkozza ki magát, találja meg a RAM-ot, csinálja meg az árajánlatot, kakáljon-kávézzon, nézzen aktuális budapest tévét vagy mittomén én meg akkor addig pl. leülök megírok egy blogposztot, mer itt egyelőre nem tudom kielégíteni a kommunikációs igényeimet - majd talán később.

Ahogy beülök a sarokba és írni kezdek, elkezdi keresni az egeret, szétborítja a tárolót, megkér, hogy ragasszam rá a postacentlit a csomagjára, megkérdezi kérek e kávét (najó ez kedves tőle - kérek), hangosan goldolkozik a balázsfecóról, vagy elkezdi mesélni, hogy a régi kispolszkiba mennyiért tankoltak mikor balatonra mentek vele, keresi a farmerját, zokniját, megkérdezi mi lesz az ebéd...

Vagy például, ha én nem tudok aludni (nincsen ilyen) akkor becsukott szemmel fekszem nyugodtan amíg el nem alszom. Ha ő nem tud aludni, dörzsöli az arcát, sóhajtozik, forgolódik, mocorog, köhög, szipog, prüszköl... mittomén -  mindegy csak zajjal járjon... végső esetben lemegy a nappaliba tévézni és elalszik a kanapén.

... és akkor én újra rájövök, hogy én tényleg nagyon szeretem, de annyira külön ritmusban vagyunk szerintem születésünktől fogva, hogy nem tudom milyen szelek kormányoztak minket egymásba? Akkor megiszom a kávéját és röhögök a budapest tévéjén, felragasztom a hülye postacetlijét, elirányítom a zokni irányába és elmegyek visszapakolom a tárolót amikor becsukja az ajtót maga után.

Jó tényleg szokott segíteni. Szombaton is elment karácsonyfadísz kampókért meg akasztókért. Segített feltolni a lépcsőn a nagypolcot - kicsit lesérült a nagylábujja tőle, de megoldottuk. Segített feltenni az égősorokat is. Jön - megy egész nap, ő így szeret létezni.

Na megyek, mer megtalálta azt a billenytűegeret... 

...szépen megvárom, míg lelép valahova és nekilátok a szőnyegnek... aszongya várjá meg segítek. 

Oké... 

... amíg várok addig kész lesz úgyis.

Olyan kurva bölcs vagyok, hogy életvezetési és házassági youtube csatornát kéne nekem is nyitnom, reggeli ötpercesekkel, mer akkor épp a vécén lenne annyi időm pont. 

Neki meg blogot kéne írni, hogy én mivel idegesítem, mer néha látom a szemében azt a villanást...

Amikor a nem tervezett jövő visszanyal

 .... hát gyerekek megin’ ott vagyunk ahol fél éve voltunk. 

Már rutinszerűen megy a heti tesztelés nálunk, eddig mindenki negatív és reméljük így is marad. A férj a ‘mázlis’ megint mert újabb egy hónapig itthon lesz nyolcvan százalékos fizetéssel mert bezárnak, én meg még igazi szabin se voltam ebben a szezonban... háugyebár mindig lesznek egyenlők és egyenlőbbek 😉 .

A főnök elvileg csütörtökön távozik, és az új főnök meg jön helyette valamikor. Még a képét se láttuk, szóval fogalmam nincsen semmiről. Abból indulok ki, hogy lehet százszor jobb, de max 1.00006 szoros szorzóval rosszabb -  és az utóbbi eshetőséget nem tartja senki igazán valószínűnek.

Egy kis plusz stressz van a dologban számomra, mert annyi szakadt a nyakamba fél évvel ezelőtt, hogy eléggé hajlok alatta. Nem is a munka mennyisége a bibi, mert azzal még elboldogulok, nem bánok beletenni néhány plusz órát, vagy feláldozni néhány szabadnapot. Inkább a csomó olyan dolog amit tök magamnak kell kifigurázni. Vagy mert senki nem csinálta még előtte, vagy mert aki csinálta az nem elérhető, vagy mert tök mindegy hogy aki csinálta nem elérhető mert minden megváltozott és már nem is úgy kell csinálni, vagy a körülmények változtak meg és ezért kell máshogy csinálni... egyszóval vakon, sötétben tapogatózva indultam neki sokszor egy új online rendszernek, vagy egy többlépcsős regisztrációnak, vagy éppen egy adatvédelmi önvizsgálatnak. Szerencsére a természetem olyan, hogy ha valamit meg kell oldani, én nem bánom ha fogalmam nincsen róla az elején, nagyon élvezem a lehetősegeket és megoldásokat felkutatni, vagy éppen átvergődni egy megoldhatatlannak tűnő feladaton, és ilyenekből kijutott bőven. A válaszom a “tudod, hogy kell?” kérdésre mindig az, hogy MÉG nem. 

Mert ugye amúgy is digitalizáció felé megy a világ ennek meggyorsítására még rá is pakolt a koronavírus, plusz nálunk az egész főnökség nyugdíjas mamákból áll (állt). Néha kicsit olyan volt ez, mint pl mikor a főnök a kezembe nyomta az online DBS check (kb. erkölcsi bizonyítvány) igénylési útmutatót, hogy mostantól csak online és így meg úgy. Fingja se az egészről senkinek, én még papírkorában sem csináltam ilyet sose nem hogy digitálisan. A jelentkezést és a személyazonossági tesztet két külön helyen kell megcsinálni, és tele van kérdésekkel amikről pl. fingom se volt mit jelentenek. Vannak ugyanis az angoloknak mindenre nagyon szép szabályos fogalmaik melyek mögött definíciók rejlenek, hát ezeket imádják. Mi számít regulated activity- nek, vagy kit nevezünk volunteer-nek vagy advocat-nak... stb. 

Olyan döntéseket kellett meghoznom sokszor amelyeket rohadtul nem nekem kellett volna meghozni, és olyan pénzügyi szerződéseket igazoltam vissza ... áá mindegy, még én is megijedtem néha. 

Szóval eljutottam oda pár hónapja, hogy jelentkeztem egy vezető gyakornoki ösztöndíjra, de abszolút nem számítottam rá, hogy pozitívan bírálják el. Ezért egy ilyen rezignált állapotban voltam ezzel, már el is engedtem az egészet. Gondoltam majd jövőre újra megpróbálom.  A főnök már nyüstölt egy ideje, hogy menjek, de akkor még ugye nem tudtam, hogy a ő majd hamarosan lelép és nyugdíjba megy, szerintem ő sem tudta, hogy ilyen hirtelen valaki beugrik és megveszi az egész kócerájt.

Most meg kapom az emailt meg a telefont, hogy akkor januártól már mint vezető gyakornok lehetnék a saját munkahelyemen és jajdeszép meg congratulation... 

Szóval most be vagyok tojva, hogy kész tények elé fogom állítani ezzel az új vezetést, ami igazából nem is az én saram amúgy, de mosmámindegy...

Úgy gondoltam, hogy úgyis lesz valami átadási - átvételi meetingünk, és előadom neki melyik munka hol áll, mit kell sürgősen megcsinálnia, mi az ami várhat, mely fontosabb helyeken kell intézkednie, milyen tréningeket kell felhajtani a személyzet részére, mely szerződések járnak le és kellene megújítani,  (ezek ugyanis az én munkaköri leírásomban nincsenek benne) megvárom amíg megemészti (erre kap pár napot) és utána bevezetem neki, hogy ja amúgy januártól Lead Practitioner vagyok én itten, ugye nem baj? 

Na jó finomabban nyilván, de ez lenne a lényeg. Ha nemet mond, akkor így jártam, marad a jó kis nyugis munkám az ápolási tervekkel, amit amúgy is szeretek és tök jó volt nekem amíg nem én vittem a hátamon a főnök összes szarát. Az egyetemen a tanulmányokért felelős nagyon kedves kapcsolattartóm amúgy felajánlotta, hogy ő szivesem beszél az új főnökkel is telefonon és megtámogat, szóval van egy ilyen kártyám is. Amúgy neki magának nem sokat kell ebbe beletennie, a képzés több mint hétezer fontos díját majdnem teljes egészében az állam fizetné, neki öt százalékot (co-investment) kell kifizetnie ami £370 font körüli összeg lesz. 

Csak, hogy tiszta legyen, én ezért lóvét nem kapok, “csak” a képzést magát ingyen. Minden marad a régiben, én dolgozom a munkahelyemen (immáron hivatalosan is lefedve, ami a manager feladatokat illeti) kapom a fizetésem és ennyi. Közben pedig az adott modulban megcsinálom a teszteket, esettanulmányokat, megírom a megírandót, vizsgázok és valaki rendszeresen a nyakamra fog járni és megvizsgálja a seggem nagyítóval miközben dolgozom... Fingom nincsen. Ja.. meg mivel az angol nem a nyelvem ezért még átnyomnak egy angol vizsgán is. Mert ugyen a matek A level-t azt le tudtam tenni az asztalra nekik, de angolt én sose tanultam sehol. 

Ha és amennyiben tovább szeretné az új főni, hogy átvegyek némi melót tőle, én ebbe csak így vagyok hajlandó beszállni. Nagyon stresszes már, hogy úgy kell mindent csinálnom, hogy gyakorlatilag fingom sincsen róla, és úgy kell elmagyaráznom mindenhol, mindenkinek, hogy nem tulajdonképp nem én vagyok a főnök, és tulajdonképpen azt az emailt se a főnök küldte, és de igen van manager, de az nem én vagyok én csak dolgozom helyette. Vagy úgy kérni segítséget valahol, hogy felvilágosítanak róla, hogy forduljak a manageremhez... tényleg bakker? Nem mondod... hát azér fordultam el onnan máshova, mert ő nem tud segíteni, nem evidens ez? 

Na így állunk. Itt ez a lockdown megin, én meg várom a karácsonyt de rohadtul már. Szerintem rázúdítok mindent az új főnire, és ha belerázódott a munkámba kiveszek szabit karácsonyra, lehet, hogy odacsapok az élvezeteknek és mindjár két hetet írok ki.

Addig is gondolkozhat a melóhalmaz közepén, hogyan boldogul nélkülem... 

Mivel az előző havi plusz pénzecskémet - ami nem jutalom volt, hanem a plusz órák nyomták meg a fizumat - elköltöttem az unokákra a mostani pluszt magunkra herdáltam.

Ezt a főnöktől kaptam jutalomként “mer nélkülem ezt az egészet nem tudtam volna levezényelni” - bizony, ezt ő mondta, és az valami, mert amúgy NEM szokott dícsérni, csak baxtatni. Mondjuk ő egy szimpla covid és ápolási otthon adás-vétele nélküli hétköznapot se tudna levezényelni, de mindegy erről nem kell meggyőzni szerintem, ezért is megy nyugdíjba. Az elmúlt másfél év elég volt talán, hogy rájöjjön ez már nem az ő világa.

A férj kapott farmert meg ingeket, pólót meg cipőt és zoknit. Én is kaptam magamnak szőrös pulóvert meg szép csinos pulcsikat (pirosat is), csizmákat és zoknit meg bugyit. Meghívtam egy vietnámi ebédre is, és beszálltam kétszáz fontokkal az új kerekébe... 

Minden este elalvás előtt az unokáimra (úgy hiányoznak a távoliak) és a gyerekeimre gondolok. Aztán a testvéremre, anyukámra. Utána meg a férjre és magamra.

Tegnap elfelejtettem gondolni, olyan hamar elaludtam.

 Mennek a napok egymás után, lassan közeledünk a mentális teljesítőképességünk határához. A héten többen is panaszkodtunk rossz éjszakákra és mindenki feszült. Az időjárás sem segít, meleg és nagyon nagyon párás. 

Mára azt hiszem túl vagyok a tegnapi sírhatnékon. 

Szarabb napom volt, mert néha lent van az önbizalmam egy egy reggeli hisztit követően, amit amúgy kibeszéltem a Krisztinek és megnyugodtam, de utána meg azért lettem megint morcos, mert a férjem fintorgott egyet az új bőrhatású ruhámra, amiből egy számmal kisebbet vettem, hogy legyen inspiráció és én tök boldog voltam attól, hogy simán be tudtam gombolni - jó nyilván nem nézett ki extrán a kisebb púpok miatt, de rámjött mert megin egy ruhaszámmal kisebb lettem és már ez is majdnem jó rám, de ő leszólta és azzal a fura fintorral kérdezte “ezt minek vetted meg?” , hát néha kurva tapintatlan is tud lenni, csak azért nem haragszom, mert nem szándékosan akar bántani, de rohadtul szarul esett és már az sem segített, hogy utána megdícsérte a fehér bolyhos pulcsimat amit az új fekete szaténszoknyával próbáltam fel. 

Csak úgy jól esett volna, ha inkább az van, hogy ügyes vagy hajrá, merhogy kurvára unom már az elmúlt öt év diétáját és a salátáját, meg hogy lelkiismeretfurdalás nélkül még egy rohadt túrós palacsintára se gondolhatok, és hogy a lányok a melóhelyen egyfolytában muffint meg levelestésztás szarokat kajálnak, meg csokit és kekszet amit a rokonok hordanak befele. És a rokonok sem gondolnak arra, hogy esetleg egy kosár gyümölcsöt küldjenek, na mindegy. Nem fogok tovább sírni emiatt.

Van az a limonádés hülyeség hogy mit csinálj a citromoddal, de arra nincsen semmi, hogy hígfosból mit lehet... nekem a citromra is lenne kreatívabb ötletem azon felül, hogy a képébe nyomnám annak aki folyton ezzel jön a fészbukkon.

Persze mindent, mindenkor lehet kezelni, humorral, életkedvvel ez a hülye citromos példa is ezt akarja mondani. 

Az elmúlt öt évben - tágabban hét - többet értem el, mint sokan egész életükben, - ha csak a kilóimat számolom és semmi mást akkor is - és akkor is kurvajól fogok kinézni abban a H&M műbőrruhában ha senki se hisz benne, csak én.

Csak ez a szar hormonzsír, ez olyan mint egy kapaszkodó polip - nem enged. 

Olyan mint szamáron hegyre menni. 

Olyan, mint vízben futni. 

Olyan mint viharos szélben esernyőt felhúzni. 

Olyan mint a képújság, youtube video száz reklámmal, vagy az összes idegesítő faszság a világban.

NA. Most, hogy kidühöngtem magam jobb is.

Agyilag már tök fáradt mindenki, én is, és sokkal kevesebb kell ahhoz, hogy szar kedvem legyen.

A járványhelyzet - bár a közepén vagyunk még csak - itt délen még mindig nem annyira vészes. Itt is közepes kockázatú a besorolás, de országos viszonylatban még mindig jók vagyunk. Nálunk még mindig folyik a heti tesztelés, úgy ahogy minden egészségügyi és ápolási intézményben, főként az idősek védelme miatt. 

A főnök még mindig főnök, már kétszer elhalasztották az átadás napját, mert a bürokrácia malmai itt is lassan őrölnek.

Lélekben készülök a legkedvesebb ünnepemre, idén ha lehet még jobban várom a karácsonyt, hogy megint összevásároljak minden kacatot a házdíszítéshez, mert minden évben kicsit bővítem a kollekciót. Igaz minden évben tovább tart feltenni a dekorációt, de én nagyon szeretek ebbe a mesebarlangba hazajönni olyankor, megnézni a Polar Express-t és enni a salátámat :(  :) 

A jövőt és a terveket most egy kicsit elengedtem. 

Annyi sok dolog van amit itt és most kell megoldani, hogy nem érek rá a lottóötösre koncentrálni.

Arra sem akarok, hogy mikor tudunk Magyarországra látogatni, mert az egész covidmizériának nem látni a végét és ez is elszomorít. Ha legalább azt lehetne mondani, hogy február, vagy április, de nincsen egy időpont amire várni lehetne és ez kimerítő.

Az unokák persze iszonyat szépek és okosak és nem győzünk gyönyörködni bennük hol képen, hol skypeon nézegetve őket, persze az Ellie-t látjuk néha, de most a járvány miatt Nóriék is óvatosabbak.

Ki a túró gondolta volna, hogy még a mi életünkben ilyen helyzet bekövetkezik?

És a közhelyek puffogtatása végett meg kell jegyeznem, hogy az emberek egyáltalán nem tanulnak semmiből. Sem a hétköznapi átlagember, sem a nagyfejű politikusok, senki... ezt hagyjuk is ennyiben, hisz ez nincsen és nem is lesz márképp, még akkor sem, ha a hozzám hasonló idealista álmodozók szeretnék ha egyszer valamikor...

Közelebbi dolgokon tudok filózni. Például, hogy utálom a kanapénkat, amit most fizettünk ki éppen, és én az első naptól utálom. Azért utálom, mert én akkor két éve beleszerettem egy másikba, és nem azt vettük meg  (megint), mert ezen többszáz fontot spóroltunk, és rábeszéltek minket hogy kiállítási darab és ennyi meg annyi lejön belőle ha ezt megvesszük, hát megvettük (holott megfogadtam, hogy SOHA de soha nem akarok kanapét párnaháttámlával és levehetős szivacsizékkel). 

Meg például még azon is gondolkozom, hogy kellene nekünk egy nagyobb ágy. A férj panaszkodik, hogy mindenhol én vagyok (pedig fele akkora sem vagyok mint voltam) meg a kutya és hogy tíz centi helyen alszik lapjára állítva, ami nem tudom, hogyan lehetséges ugyanis az én fél seggem a levegőben alszik az éjjeliszekrénnyel egy vonalban. SOHA se volt normális ágyunk és ez még mindig az, amit tizenéve mikor idejöttünk az egyik kollégája ajánlott fel nekünk (igaz a matracot azóta lecseréltük, nagyságrendekkel minőségibb az alvás azóta). 

Kettő léce el is van törve igaz nem középen, szóval annyira nem zavaró, de na - elég ramaty állapotban van. 

Gondoltam, hogy most, hogy lejárt a kanapé részlete, megpróbálom rábeszélni magam, hogy még egy-két évig kibírom ezekkel és másik kanapé helyett inkább beruházunk egy ágyra mondjuk a januári leárazások idején. 

Jó.. Sokkal jobb a helyzet mint régen, szóval befoghatnám. Volt idő amikor téglasor volt az ágy lába.

Volt idő amikor egy ágykeretben aludtunk a földre tett matracon, mert az összes léc kipattogott minden éjjel és már kurvára untam, hogy beszív az ágyörvény éjjel kettőkor és kettőbe hajtva riadok fel. Néha könnyezve röhögtünk, de legtöbbször nem...

Gyerekek bakker olyan életünk volt (van), hogy egy Mr. Bean epizód kutyafasza ahhoz képest...

hogy néha tényleg azt hiszem meg tudom írni azt a könyvet. Aztán rájövök, hogy még egy nyamvadt blogposztra se van időm, mer épp most is már a rakott kelkáposztát kéne csinálnom és a tiszta ruhát felvinni, porszívózni és kiszedni a mosott ruhát a mosógépből. 

De azért azt még elmesélem, hogy egyszer a férj kipucolta a fülét a fekete szemfestékes fültisztító pálcikával, orvoshoz akart menni, mer aszitte valami speciális fülbetegsége van... és a röhögéstől nem tudtam felvilágosítani sem... 

Vagy amikor hozzáragasztózta a virágos papirtörőt a nyelvéhez...  ja asszem azt már meséltem.

Na megyek megharcolok a kutyával - asszem a porszívót tartja közellenségnek és ahogy tologatom a földön ő meg harapdálja és ugat rá. Így a porszívózás is egyfajta tapasztalás nálunk.

Pusz

Róza

 A változással mindig hadilábon álltam, hát ez most nem az én évem az biztos. 

Ha a COVID ot tekintjük akkor senkié.. szerintem mindenki jobban várja az újévet az átlagosnál. 

A főnök három éve hirdeti az otthont eladásra. Most megvette valaki. 

Mindenki nyugtalan, de végül is ez várható volt, csak  senki nem gondolta, hogy ilyen hirtelen. Azt elmúlt ötven év alatt semmi mással nem törődött.

A férje meghalt, a lánya az esküvője napján hunyt el asztmarohamban, az unokahugával nem nagyon tartják a kapcsolatot már jópár éve nem beszéltek különböző okok miatt. Beleölte az egész életét ebbe az egészbe. Ez volt a munkája, a hobbija, a gyereke, a kedvenc étterme, a szabadideje, a mérge és az öröme.

A családja, ha távolabbról nézzük.

Az adás-vétel eléggé elhúzódott és az egésznek a vége megint a kapkodás. Ebben ő is vastagon benne volt, de ő már csak ilyen. Abszolút nem lepett meg.

Az utolsó pár hét alatt rengeteg munka szakadt a nyakamba, gyakorlatilag egyszerre kellett levezényelnem a közjegyzőket, a munkáltatói szerződéseket, az otthon levő munkatársaim furlough meghosszabbítását, a heti teszteléseket, a támogatásunk elköltéséről szóló számlalistát az önkormányzatnak (sikerült még kinyomnom belőle két emelőt, egy betegfordítót, egy ebédlőbútort, stb) a betegek hozzátartózóinak és a munkatársaimnak írott értesítőket, a meeting jegyzőkönyveket, az új manager által kért ápolási napló mintát, szabályzatokat és auditokat. A seggemen is kelés lesz már, annyit melóztam,  holott amúgy... nem is az én dolgom. Az én dolgom ugyanis az ápolási naplók, a beteg adatvédelem és részben a COVID. Az összes többi egy személyi asszisztens munkája lenne, de hát jelenleg az nincsen.

Múlt hét péntek délutánra vasgolyó volt a fejem helyén és folyt a nyálam...

Ültem a kanapémon és azon gondolkoztam, hogy mennyire sajnálom ezt az egészet. 

Bár nem volt könnyű a főnökkel, és ezerszer kívántam én is, hogy most már legyen valami, mindegy mi csak lépjünk valamerre, de hát ugye mégiscsak eltöltöttem vele kilenc évet (megin öreganyámnak lett igaza: Vigyázz mit kívánsz!). 

Volt  lent és fent, sokszor frusztrált az öreglány az értetlenségével és a szűklátókörűségével. Alapjában véve nem rossz ember, csak borzasztóan maradi és elég nehéz természete van. Persze időszerű a változás, és bár nincsen garancia arra, hogy bármi is jobb lesz, mindenki tudja a lelke mélyén, hogy ez már így nem sokáig mehetett volna amúgy sem.

Az elmúlt hetekben azon gondolkoztam sokat, hogy mihez fog a főnök kezdeni? Nincsen senkije csak ez az otthon és mögötte a lakása ahonnan mennie kell. Kis idővel ezelőttig azt se tudta még, hogy hova. 

Elképzeltem, hogy milyen egyedül lesz a világban itt a COVID következő hulláma elejeközepe felé. Néha elmerengett, mikor megülve az irodámban mesélte, hogy kirámolta a fényképes fiókot, vagy hogy elpakolta a porcelánjait... 

Azt éreztem, hogy hamar fel fogja adni és meghal... azt, hogy ez már nem fog neki menni. Nem fog tudni ehhez az új helyzethez alkalmazkodni ő, aki egész életében reggeltől késő éjszakáig ment a lábain és pörgött folyamatosan, éjszakás 11 órás műszakot csinált még két hete is, nem fog tudni újságot olvasni, teázni és tévézni...

Tegnapelőtt mielőtt haza indultam még egyeztettünk mi lesz a teendő másnap és kifelé menet felinvitált a házba. Szívszorító volt majdnem üresen látni. Hát összeborultunk kicsit és mindketten uralkodtunk magunkon, mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy elérzékenyüljünk - ebben azért hasonlítunk.

Aznap késő délután felbukott. Összevissza bekékült mindene. Bizonygatta, hogy nincsen semmi, csak a keze és a karja fáj egy kicsit. Csalánba nem csap a ménkő.

Tegnap délután viszont egy köhögésnél éles fájdalom hasított az oldalába. Ketten kiabáltunk vele, hogy be kéne menni a sürgősségire mert lehet, hogy valami komoly, de semmi áron nem volt hajlandó - én bordatörésre gyanakodtam, gyanakszom még most is, ami kimozdulhatott a köhögéstől.

 A főnővér adott neki fájdalomcsillapítót én megrendeltem az asztma inhalálóját mert az is ki volt fogyva és elzavartuk pihenni. A háziorvosától erősebb fájdalomcsillapítót is kértünk, meg valami embert aki kijön és ránéz.

Ma egész nap a kanapéjáról osztotta a feladataimat, és párnával a hóna alatt se tudott nagyon mozogni. Azon aggódott folyton, hogy neki ott kéne lenni és intézni a dolgokat, és hogy mennyi dolga lenne.

Az a főnök, akiről mindenki úgy vélekedik, hogy elpusztíthatatlan és szívós most az átlagosnál is fáradtabb és nyúzottabb volt. 

Délután három felé mikor hazaindultam a kezemben egy csomó  postával és a táskámban a nehéz lelkemmel még felmentem a házba, hogy elsoroljam mi van kész mi maradt holnapra. Az ajtó félig nyitva volt. Megálltam a küszöbön és akkor olyannak láttam őt aki valóban: nyolcvanegy év aludt a kanapén a fehér hosszú hajával és a fekete fodros kendőjével betakarva. A házban hideg volt, a leszedett függönyök a másik kanapén, a porcelánok és könyvek dobozokban szerteszét.  Két asztalilámpa égett csak a két sarokban, éppen hogy csak félhomály volt és minden kongott az ürességtől. 

Én úgy megsajnáltam, hogy akkor és ott bőgtem magam el először és örültem, hogy senki nem lát, mert hogyan magyaráznám meg, hogy sajnálom ezt a nagyon morcos és nem annyira nagyon népszerű főnököt.

Hazafelé lefutott előttem az egész élete, pedig csak az elmúlt kilenc évnek voltam egy kicsit részese. 

Az összes stressz, harag, bizonytalanság is csatlakozott hozzám az úton.

Lehetett volna ez egy nagyon pozitív és várakozással teli változás, de nem az lett és most elég dühös vagyok meg elég szomorú.

Tudom,  hogy nem marad így és tudom, hogy lesz valahogy sőt, remélem is, hogy minden rendben lesz.

Mindenki megszokja majd ezt az új helyzetet, az új főnököt -  biztosan én is. Mindenki kivárásra játszik, és pár hónap alatt meglátjuk, ki valamerre, ki marad, hogyan tovább...

Az is biztos viszont, hogy ha Carisbrooke-nak van is mégegyszer ötven éve, akkor sem lesz ugyanaz. 

Csak a jövő bír azzal a tulajdonsággal, hogy mindezt megmutassa.

Számvetéses

Azon gondolkoztam a napokban, minekutána lassan lassan itt is készülünk a második hullámra, hogy ezzel az elsővel mi is volt az én összegzésem.

Kicsit elgondolkoztam abba az irányba is, hogy mi lett volna ha ez az egész vírushelyzet ott ér minket Magyarországon... 

Például a férjnek be kell zárni a boltot ami a fő megélhetésünk volt, privát ügyfelekhez ugye nem mehet, szóval szép csendben éhenhalunk és a villanyt és gázt kikapcsolják a házban.

Hozzászámolhatom még azt is, hogy a bolt bérleti díját se fizetjük a semmiből, tehát az újranyitásnak sincs esélye, az iparűzési adóról és egyebekről nem is beszélek. Gyorsan be is fejeztem itt ezt a történetet, mert még belegondolni is rossz. Nem élek ott többé, szóval nem tudom helyileg hogyan, miként éltek túl az emberek, milyen segítséget kaptak a cégek, vagy éppen az idősotthonok vagy ápolási otthonok, de nem hiszem, hogy túlságosan megerőltették magukat az illetékes elvtársak, hogy a kisember kisebédje legalább ne legyen még kisebb. 

Továbbra is nagyon hálás vagyok a sorsnak, az életnek, meg magunknak, hogy nem kellett azt már kipróbálni.

Már terveztem egy ideje, hogy a saját szemszögemből (én aki ápolási otthonban ápolási terveket készítek, meg még adatvédelmi izés is vagyok, meg a COVID 19 is rám maradt, és még az NHS-szel meg a többi szakmais szervezettel való kokettálás) megírom, milyen is volt ez a lockdown erre nálunk. Tudom, hogy már mindenki unja a témát és tele a tökünk már az egésszel, de sajnos még számolni kell ezzel egy darabig.

Nyilván nincsen rálátásom az egészre, és nyilván rohadt sok dolog mehetett volna sokkal de sokkal szervezettebben vagy gördülékenyebben. Nyilván sok kívánnivalót hagyott maga után a rendszer, főleg az első sokkhatás után tartott kicsit sokáig felocsúdni és felzárkózni az állami és privát szerveknek, de végül csak sikerült.

Azzal is tisztában vagyok, hogy más a helyzet egy nagyvárosban és más egy ritkábban lakott régióban, bár azért itt is (szomszéd városban) volt olyan idősotthon amiből kihalt a betegek nagy része a vírusnak köszönhetően, szóval azért volt min pánikolni errefelé (is).

Tehát:

Minden napomat azzal kezdtem - és kezdem - hogy egy másfél két órát olvasom a hírleveleket - bennük a szabályozásokat, az új rendelkezéseket és lehetőségeket - belőlük a ránk vonatkozókat kiszűröm és próbálom úgy intézni, hogy nekünk az jó legyen. Érteni kell ezalatt: új szabályok a látogatásra, betegátvétel-átadás, személyzeti dolgok pl. kötelező és hasznos tréningek, ki, hol, hány helyen hogyan dolgozhat (illetve többnyire nem dolgozhat) milyen új standard van az ápolási tervben, hogyan kell dokumentálni a teszteket, a tünetellenőrzést betegnél, látogatónál, személyzetnél. Minimum elvárások a rizikóvizsgálatokkal, auditokkal stb.  Támogatásokra való pályázás és jelentkezés, hasznos és/vagy kötelező online meetingek és webinarok éééés végtelen a sor. Plusz, mivel itt mindent rohadt komolyan vesznek beteg- és emberjogilag: nincsen szarral gurigázás. MINDEN beteggel alá kell íratni pl a COVID teszt beleegyezést aki nem tudja aláírni (mert mondjuk mentális állapota miatt nem tud rendelkezni, ott a kijelölt személy, ha az sincsen akkor “best interest decision” és a szakmai teamnek kell aláírni legalább kettőnek. Szóval nem ám csak úgy pálcikázunk meg böködünk. 

Csak, hogy értsétek, pl a CQC (Care Quality Commission) hozott egy olyan “ajánlást”, hogy az ápolási naplóban ki kellene térni arra, hogy ha egy beteg pl. siket vagy halláskárosult (pláne ha még beszélni sem tud, mert olyan is van) akkor a személyzet által viselt maszk megakadályozza abban, hogy értse mit mondanak neki (gátolja a szájról olvasást) tehát - meg kell vizsgálni az ilyen helyzeteket és feltárni a problámát, majd felvázolni rá megoldásokat. Pl nálunk van mondjuk öt olyan beteg akit ez valamilyen formában érint, nekem ezt az ápolási terv készítésekor figyelembe kell vennem, mert ugye a személyzetnek eszerint a terv szerint kell eljárni az ápolás során.

 Ez ugyan “csak” ajánlás, de kb. olyan mint mikor anyád azt mondta “ajánlom, hogy ne hozz egyest” vagy “ajánlom, hogy hazaérj éjfélre”. 

A férj három hónapig itthon volt és a fizetése nyolcvan százalékát kapta ezalatt. Nyilván a vállakozásban nem nagyon tudott dolgozni a teljes zárlat alatt egyáltalán, az enyhítés alatt hébe-hóba, tehát az a része a jövedelmünknek kiesett. Én ugyanúgy dolgoztam tovább a lockdown alatt, ahogy előtte. Ez az alapállapot.

A háztulaj és az ügynökség még a kezdetekkor sms-ben jelezték, hogy ha szükségünk van fizetési szünetre (payment holiday) akkor jelezzük.

A banktól sms jött, hogy kedvező feltételekkel személyi hitelhez folyamodhatunk, vagy emelhetjük az overdraft-ot (minuszba lemenős folyószámlahitel) ha szükségünk van rá. 

SMS jött a háziorvostól, hogy hol lehet online konzultációt kérni, a szemklinikától, hogy melyik nap fognak hívni időpontot egyeztetni és hogy a levél- és leletkézbesítés szünetel a posta kímélése és a fertőzésmegelőzés miatt. 

A rendszeres gyógyszerrendelések (magáncélú) amúgy is applikáción keresztül mentek már régóta a rendelővel és a gyógyszertárakkal együttműködve. Amúgy ebben az egész mizériában a munkahelyemen is gyógyszerellátásban volt a legkisebb fennakadás, az  többé kevésbé zökkenőmentesen működött. 

A szupermarketekben időkorlát, létszámkorlát, maszk, sorbanállás következett. Ahogy láttam és tapasztaltam, az emberek baromi fegyelmezetten követték a szabályokat. Az online vásárlást és az összegyűjtős vásárlást egy időre el lehetett felejteni (nagy bánatomra), mert az önkormányzat lefoglalta az összes szállítási időpontot azok számára, akik a veszélyeztetett kategóriába tartoztak (shielding). A kiszállítás tehát csak azoknak volt elérhető akik ezért voltak otthon - idősek, krónikus betegek, immunbetegek stb. A vásárlást is maximálták, három termékben - vagyis nem vehettél háromnál többet ugyanabból a termékből. Az elején a tészta, tojás, rizs, tej eléggé akadozott, de abszolút nem volt lehetetlen beszerezni bármit, mondjuk előfordult, hogy két helyre kellett menni érte, de nem volt hiány igazából semmiből sem, legalábbis itt.

A velünk még egy háztartásban élő legkisebb gyerekünk besegített a fizetése felével, így minden döccenő nélkül átvészeltük ezt a három hónapot, ez volt a mi vissza nem térítendő támogatásunk.

 Házrészletünk még nincsen ugye, a bármi többit (pl. bérleti díj, ülőgarnitúra részlete stb.)  simán fizettük tovább. A hűtő végig tele volt és semmilyen rezsiszámlával vagy házbérleti díjjal vagy ingatlanadóval vagy autó kötelezővel nem maradtunk el egyetlen eggyel sem.

A bizniszeknek kibocsátott, vissza nem térítendő segélycsomagra is lehetett jelentkezni az önkormányzatnál, ezt mi a saját bizniszünkre nem vettük igénybe.

A munkahelyemen a fő gondot a védőfelszerelés beszerzése jelentette. Az elején még elvoltunk a raktárkészletből amit a főnököm nagy előrelátásában (paranoiájában ami néha azért jól jön) felhalmozott, de egy másfél hónap után már nagyon sürgető volt a probléma. A káosz egy ideig tartott csak. A kezdeti akadozások után az állam a nagyobb ellátóhelyeket lezáratta és onnantól már “belsősként” könnyebb volt hozzájutni az eszközökhöz. Ezen kívül szerződést kötöttek az ebay-el is, ahol egy sürgősségi portált nyitottak egy külön webfelülettel. Ide regisztrációért kellett folyamodni külön, és egy előre meghatározott mennyiséget ingyen berendelhetünk - ez nekünk a személyzet számával arányosan: hatszáz maszk, hatszáz pár kesztyű, ötven plasztik arcvédő pajzs vagynemtom hogy magyarul mi (visor) háromszáz védőkötény és másfél liter sterilizáló gél. Ezt a mennyiséget minden héten ingyen megrendelhetem. 

Ezen kívül az összes extra védőfelszerelés költségszámláit havonta benyújthatjuk az önkormányzat felé és ennek nyolcvan százalékát is kifizetik. 

A támogatásról amit hozzánkvágtak már tettem említést a múltkor.

Ágyszámtól függően kapja az összes privát szektorban működő ápolási otthon, szociális otthon, idősotthon függően az ágyszámtól és a működési profiltól. Mi a húsz ágyra huszonnégyezer fontot kaptunk két részletben fertőzésmegelőzésre. Épp most igyekszünk elkölteni. A csajok kaptak új egyenruhákat, három helyen lett cserélve padlóburkolat, nekem ugye a zárt iroda teljes bútorzattal (még az üvegfal nem épült be, de hamarosan már egy szép akváriumban fogok ülni). Van már egy teljes életfunkciós tálca (ebből kéne még vagy kettő, de a főnök elég nehéz eset mondom én). Beszereztünk fali diszpenzereket a védőfelszereléshez, de pl. táblát amin a látogatók számára találhatók instrukciók, új klinikai hulladéktárolókat is vettünk stb.

 Ebből a pénzből lesz még néhány új konyhai cucc, talán egy (vagy merészebb álmaimban kettő) új beteg emelő. A személyzeti “öltöző” lesz még kicsit felturbózva valahogy, és ha futja még az ebédlőt akarnám a főnivel lecseréltetni, már annyit beszéltem neki, hogy talán hajlik rá. Ordenáré ronda és ezer éves textiles székek vannak benne ami abszolút alkalmatlan mindenre, hacsak arra nem, hogy több kolónia baci és atka jól ellegyen benne, én tűzrevágnám az egészet már holnap.

Ahogy szépen vége lett a szigorításoknak, sok intézkedés maradt a régi. Szerintem az elsőből tanulva az állami szervek próbálnak minél nagyobb óvatossággal eljárni, még az emberek helyett is. Sok helyen ugye maradt a maszk, az NHS-ben ki és be tesztelnek (mármint ha be kell menned a kórházba, és ha kijössz a kórházból), nálunk is heti tesztelés van mostantól megint. Hetente küldik a teljes tesztkiteket. 

Érdekes intézkedés volt az “eat out, to help out” felhívás a néphez, hogy menjenek zabálni -  röviden annyi volt hogy hétfő-kedd-szerdán minden étteremben (aki csatlakozott, tehát majd minden étterem) féláron lehetett enni egész augusztusban. Az éttermek áfáját elengedték, és a kaja másik felét az állam fizette ki. Mindezt azért, hogy segítsék az újraindulást - nem csak az éttermekről szól ez ugye, hanem a beszállítókról, termelőkről, hentesekről, tenyésztőkről, stb.stb.

Ahogy én láttam, elég sikeres volt az akció, minden tömve volt egész augusztusban.

Persze itt is sorolhatnám a negatív és nem annyira szépen kinéző dolgokat. A férj munkahelyén is volt létszámcsökkentés, nem a melósok hanem a fejesek között és ahogy hallom ez az általános máshol is. Sok szálloda nem nyitott ki újra és néhány étterem is bezárt. Sokan dolgoznak még mindig csökkentett munkaidőben kevesebb bérért. Sok étterem nem tudta megoldani a szabályok betartását - pl. asztaltávolság - így ételfutárral vagy elvitelre főzéssel oldják meg egyelőre. 

Sokan maradtak munka nélkül, hozzánk is jelentkezett konyhai kisegítőnek egy nő aki előtte szállodában irodás volt.

Nagy vonalakban szerintem az emberek is eléggé együttműködőek, több a szabálykövető mint az idióta.

A szabályozások és intézkedések valamint a segítség és a támogatás az első kaotikus állapota nem volt egy leányálom, de el tudom képzelni, hogy ebből a főpróbából ami élesben ment mindenki tanult. Sokkal hatékonyabb és kevesebb fertőzést és halált követelt volna ez az egész, ha az a rendszer ami mostanra felállítottak egy kicsit gyorsabb ütemben készül el... de hát, betudom annak, hogy azért ez egy nagy ország, és talán nem olyan egyszerű ez mint ahogyan kívülről sokat elmagyarázzák. Én csak tudom, mert vannak olyan dolgok amik még  így is két hónap szervezést igényelnek (pl. a heti tesztelés beindítása) és még nincs vége. 

A jó hír az, hogy ha tényleg T-sejt immunitás  lesz a velejárója a SARS2 fertőzésnek  (ahogy az új tanulmányok utalnak rá) akkor talán van remény arra, hogy egy normális(abb) életbe térjünk vissza néhány éven belül, persze ez sok minden mástól is függ... 

Abból indulok ki, hogy örüljünk annak, hogy ez “csak” ennyi volt/van és nem több, még úgy is, hogy ez is rettentő sok volt emberileg, társadalmilag és gazdaságilag. 

Ennél még SOKKAL rosszabb járvány is jöhetett volna és nincsen arra sem garancia, hogy a jövőben nem lesz ilyen vagy még ilyenebb. Molekuláris biológiai és mikrobiológiai tanulmányaimból egyetlen dologra próbálok koncentrálni amikor a pánik vagy a paranoia jeleit észlelném magamon, amit annak idején a borzasztó okos és borzasztó szigorú tanárúr ismételgetett tudniillik hogy 

(kb. idézem) 

A vírus érdeke hosszútávon az, hogy a vírusgazda minél tovább túléljen, ha a vírusgazda ugyanis elhalálozik akkor a vírusnak is annyi (illetve legalábbis egy idő után és legalábbis a koporsóban kevés lesz az esélye a következő gazdára és a további szaporodásra) szóval nem érdeke lerombolni az ötcsillagos wellnesshotelt. A vírusevolúció jó iránya a vírus szempontjából az, ha a virulencia nő, a mortalitás csökken. 

Az más tészta, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy egy adott vírus rájöjjön erre, de azért feltétlenül bizakodni enged ez a hír.

Róza

 

Ágyő vitéz kis gárdahadnagyom

 ....énekeltem torkomszakadtából a budapestévére.

A férjem egy hitetlenkedő arckifejezése után megjegyezte, hogy ennyi idő után is még simán meg tudom lepni, és hogy ne változzak meg sose merúgyszeret, na jó ezt nem mondta, de gondolta...

Mert volt a mulatós nagyanyám  aki mikor káposztalavelet töltött, vagy hájas tésztát kenegetett folyton ilyeneket hallgatott és riszálta a hátsóját is és közben énekelt a forrógőzös konyhában. A nagyapám akkor már nem élt, ha élt volna valószínűleg kimorgott volna a konyhasarki rökamiéról ahol folyton “döglött” két berúgás között, és akiről csak annyi emlékem van, hogy az öcsém - akit fatökűnek szólított - félt tőle, és én se szerettem a szemébe nézni, mert mindig haragudott rám, ha a konyhai kredenc fiókjában turkáltam. 

Emlékeim nagy részében goromba volt és utált mindenkit. Amikor ivott és nem utált mindenkit, akkor se szerettem a füstszagú kocsmában büdös sportszeletet majszolva rá várni, mert mindig azt mondta, még csak egy gurítás és megyünk, de én tudtam, hogy még néhány csoki lecsúszik addig amíg ő mégegyszer és mégegyszer elgurítja a kuglit.

Aztán vagy felmarkolja a papírtizeseket és jobb kedve lesz, vagy nem és akkor megint morogni fog egész délután.

Ez a mama viszont tovább énekelt. Csakazértis a kertben. Vagy a szőlőben.

És mikor a papa eltávozott az örök kuglimezőkre, ő sem maradt ott egyedül messzi, eladta a szőlőt, pincét, a házat, a földet, anyám és az öccse közelebb költöztették hozzánk.

Nagyanyám nem volt az a típus akit nehéz átültetni. 

Nyugdíjas táncolókba járt a barátnőivel - méghozzá a városba - a Vasutasba meg a Susogóba -  és össze is szedett magának egy oldalkocsis Pistabácsit, ami nem volt kis telesítmény, tekintve hogy az özvegyasszony kínálat messze meghaladta a betölthető üresedések számát az arra alkalmas özvegyemberek oldalán.

Onnantól kezdődött a jóélet, mindenhova eljárkáltak - gyógyfürdőbe, kültéri strandra, látogatókörútra rokonsághoz. Ők ketten eszméletlen jelenség voltak, Pistabácsi szikár, vékony ember, nagyon mély pipadohányos beszéddel, és akkor is vicces volt amikor amúgy nem... a mama meg ugye alacsony, kerek, pirospozsgás asszonyság.  Ahogy volt otthonkásan, beszállt az odalkocsiba, felvette a bukósisakot és mentek az erdőbe gombászni... mittomén ... mindig mentek valahova, csak azért a gombászni jutott eszembe, mert egyszer hazaállítottak egy strandlabda nagyságú kenyérgombával, és a mai napig érzem az ízét a számban. (Egyszer randira készülvén elkéstem a városi buszt és a Pistabácsi felajánlotta, hogy elvisz. Csak kettő feltételem volt: nem veszi le a bukósisakot és leszereli az oldalkocsit... elvitt....)

Sosem felejtem el, hogyan vágta el a mama egy nyisszel a tyúk vagy egy nagyobbal a nyúl nyakát, hogyan rántotta ki a nyulat a papucsából (szőréből),   vagy hogyan kalapálta fejbe a halat amit apám hozott a tóról.  Mindig megengedte, hogy ráugorjak a hal úszóhólyagjára, ami ha jól csináltam pukkant egy nagyot.

Tudom. Barbár népség vagyok, életem filmjében benne lesz a forrázott toll szaga, a kongó vájdlingok, a malacvisítás, füstön lógó stifolderek és svártlik szaga, a meleg zsírgőzös tél, a piros hó, a pájsli íze, a hájasztészta és a tejleves. Benne lesz a nyárikonyha zöld ajtaja, a műanyag szalagfüggöny, a szőlő és a bor íze,  meg a köpködő boszorkány a hűvös pince falán. 

... meg a knédli és a házi csigatészta.

Két világ közé születtem, amit ha közelről vizsgálunk nagyon ugyanaz, mégis nagyon más.

Egy mélyen katolikus és egy nagyon lazán református világ közé. Egy tüke magyar, szorgalmas, parasztcsalád, és egy jómódú, sváb, rátarti, borcsináló család közé. 

A kukorica és a szőlő közé.

... és mert ez mind mind a vitéz gárdahadnagyról jutott eszembe, azért főzök  gombapörköltet, úgy ahogyan mulatós mamám csinálta csípősen, krumplisan és tarhonyásan - betyárosan - ahogy az alföldön főznek, meg mert amúgy is imádok mindent ami gomba. Azért gárdahadnagyot énekelni asszem nem fogok főzés közben és segget riszálni sem, de ettől még van reláció nagyanyámmal bőven.

Carpe diem lélek volt ő  - amiben én még fejleszem magam, de ahogy öregszem nekem is egyre jobban megy és ahogyan ezen a héten a történések állnak mögöttünk és körülöttünk, igazolódni látszik, hogy ez az egyetlen járható út ebben az élet dologban, mert semmi másnak nincsen semmi értelme, de tényleg... 

Ki is gondolta volna, hogy erre a kis kevés gondolatra is jó volt ma a budapest tévé.

Régi szössz

Eszembe jutott egy régi blama.
Nyáron a Balatonon nyaraltunk, egy rokon nyaralójában és mikor a gyerekeim engedték rejtvényt fejtettem, a Bali meg nyírta a füvet folyton mer imádja csinálni, meg amúgy is az volt az alku, hogy olcsón kapjuk a nyaralót ha lenyírjuk a füvet.

Amikor elkezdődött az ovi, minden gyereket megkérdeztek az óvónők, ki mit csinált a nyáron?

Tamara háromévesen előadta egy mondatban az egészet
“ Mi voltunk a kenderparton. Anya rejtőzött, apa meg füvezett.”

45

Na már pont egy hónapja ide se bagóztam, viszont mentségem, hogy nagyon elfoglalt hónap volt ám ez.
Írom, ahogy jön, ne keressetek benne rendszert.

Az elmúlt pár hétben volt vagy öt-hat nap, amikor minden pillanatban tudtam volna sikítani vagy bőgni minden különösebb ok nélkül és mégis sok okból.
Szerintem úgy, ahogyan mindenki, én is besokalltam már ettől a pandémiától, attól, hogy október óta nem voltam szabadságon, attól, hogy a főnök túlstresszel mindenkit, attól, hogy alig tudjuk kitenni a lábunkat bármerre. Attól, hogy még mindig bizonytalan, hogy szeptember körül el tudunk e menni látogatóba a nagylányékhoz. Attól, hogy elegem van a huszonixedik szembökésből már, a várótermekből, a maszkokból, a kézfertőtlenítőkből.
Az önkormányzat és a kormány néhol jó és logikus, néhol meg kivitelezhetetlen és eszement intézkedéseket hoz és ez iszonyatosan meg is nehezíti plusz egyre több munkát is ad nekem minekutána már a COVID 19 coordinator IS én vagyok.

Most is ezzel a heti teszteléssel kiteszik a fejemet teljesen.
Értem én hogy az olyan nagy ápolási és szociális otthonokban ahol több mint nyolcvan beteg vagy idős van ott sokkal több a személyzet és némi szervezéssel “egyszerűbb” megoldani, hogy felállítsanak egy teszter team - et és kész.
De nálunk ahol max húsz beteg van, és a szakszemélyzet kb huszonpár, rohadtul be vannak osztva a műszakok és senkit nem lehet nélkülözni, hogy negyvenkét embert (összes munkavállaló) hetente leteszteljünk.  Nem tudunk személyzetet nélkülözni még napi egy-két órára sem, főleg, hogy még mindig négyen vannak furlough - n, nem lehet megoldani, hogy mindenki ugyanazon a heti egy vagy két napon bejöjjön tesztelésre - van olyan ember aki heti egy napot dolgozik, van aki tizenhat órát hétvégén, van teljes munkaidős, állandó éjszakás, állandó délutános,, összevissza de tényleg.
Akkor most kitaláltam, hogy ha így nem lehet megoldani, akkor mindenki tesztleje le magát és regisztrálja  a tesztjét, majd pedig adja le nekem.
Megjelölünk három napot - pl hétfő, szerda, szombat ahová berendelem a futárt aki összegyűjti és viszi a laborba. Na ezzel meg az a gáz, hogy a munkatársaim harmadának nincsen fingja se róla, hogy hogy regisztráljon és ez nem is az ő hibájuk igazából, mert a nővérszakma amúgy is elöregedett és azokét úgyis nekem kell csinálnom. Akkor meg jobb lenne a hétfő, csütörtök, péntek akkor ott vagyok ha segítség kell.
Ilyeneken filozofálok és eközben újabb problémák merülnek fel, pl a múlt heti online meetingen (NHS) már meg is tudtuk, hogy néhány helyen már meg is kezdték a heti tesztelést.
Lázasan elkezdünk telefonálgatni, hogy mivan, mert mi még a heti-havi  tesztcsomagokat sem kaptuk meg.
Mondták nyugi van egy kis késlekedés / átfedés, rengeteg tesztet kell kiküldeniük, jövő héten remélhetőleg megjön.
Szóval ez most így lesz ez az őrület megint, hetente a személyzetet, havonta a betegeket, szóval lesz olyan hét amikor “csak” negyven tesztet, lesz olyan hét mikor majd hatvanat kell megcsinálni. Beállítok most egy bárkód szkennert is, hogy ne kelljen a tesztek azonosítóit bepötyögni a billentyűn, mert az is csak lassítja az egészet plusz magasabb a hiba esélye is.
Még nem próbáltam ki, de majd kitalálom és meglátjuk hogy működik - még a jövő hét zenéje lesz.

Jó pont, hogy az államtól - illetve közvetlenül az önkormányzattól kaptunk több mint huszönötezer font vissza nem térítendő támogatást fertőzés megelőzésre (majd kétmillió jött le ide Torbayba, azt osztják el ágyszámtól függően).
Szeptember végéig kell elkölteni. Azért merek róla beszélni, mert ez amúgy tök nyilvános (mint ahogy általában minden) és a government oldalán el lehet olvasni a feltételeket meg a részleteket.

Összegzés és lóvé:
https://www.gov.uk/government/publications/adult-social-care-infection-control-fund

A kondíciókról pedig itt lehet olvasni:
https://www.gov.uk/government/publications/adult-social-care-infection-control-fund/about-the-adult-social-care-infection-control-fund

Öt napunk volt arra, hogy leadjuk az elképzeléseinket és az önkormányzat áldását adja rá. A szerződésben hat kondició volt megadva, amibe bele kellett férni.
Ennek a terveit is egyedül kellett kidolgoznom mert a főnök öt nap alatt odáig jutott, hogy lefirkált hat szót amit nem lehetett elolvasni.


Minekutána minden szentnek maga felé hajlik a keze, mondtam a főninek mikor kész lett a terv, hogy beletettem a zárt iroda létrehozását is - a meglévő “open office” helyett ami konkrétan az ebédlő merthogy ott ülök. Nem mert szólni egy rossz szót se rá :) Persze van benne minden más hasznos dolog is (wet room, orvosi és vizsgálati műszerek, emelő, stb)
Mondjuk a hat kondicióba nem volt egyszerű belenyomorgatni a dolgokat, de érvekért sose kellett a szomszédba mennem tanácsért.
A következő héten megköszönte az önkormányzat a terveket és azt írták ha pár napon belül semmi kifogást nem támasztanak, tekintsük elfogadottnak.

A magam részéről elfogadottnak tekintettem, és már meg is rendeltem az asztalomat, székemet, iratfiókomat, a főnök felméreti az ebédlő hátuljába behelyezendő üvegfal és üveg tolóajtó helyét, hogy az elszeparált irodát létrehozzuk.

Szóval ja, elég elfoglalt voltam.

Már helyretoltam a fejemet, de ez az icipici citrom még mindig ott van a gyomrom tájékán és szerintem egy darabig ott is marad.

Az összes pozitívumot latba kellett vetnem, hogy helyretegyem a fejemet és a legnagyobb baj az volt, hogy a nagy dologban még időm sem volt magamba szállni és elmélkedni. Normálisan a kreativ tevékenységeim közben szoktam relaxálni, de most azt sem ment, befejeztem az aktuális dolgokat, elfogyott a fonalam és most az anyagiak is épphogy kijöttek a járvány alatt nullára, nem akartam ilyesmire költeni.

Most, hogy egy icipicit normálisabb a helyzet - bár szerintem sose lesz már olyan mint volt - már kifelé jövök magamból is.
Örülök a két tök új unokának. Édesek, gyönyörűek. A gyerekeimre büszke vagyok és imádom őket.
A férjet is imádom, még az IKEA áruházba is képes lett volna eljönni az asztalért (de közben nem kellett, mert az egyik munkatársam ma megy épp Exeterbe és elhozza).
Örülök, hogy vannak jóbarátok az életemben (végre) - AndréKriszti főleg akiket ezúton is szeretek (még akkor is ha a Tibivel SOSE értünk egyet, de az is nagy szó ha találsz valakit akivel érdemes vitázni valamin) de úgy szeretem őket, hogy még Andrérijjő koncertre is képes lennék elmenni velük...
Hálás vagyok azokért akik szeretnek, mert tudom, hogy azért ha nem is vagyok túl bonyolult, de szokványosan szocializált sem.
A nyárnak is örülök.
Annak, hogy végre ki lehet azért mozdulni.
Aztán örülök - majd - az új irodámnak. A születésnapomnak - mer a családomat imádom amúgy is és két új ruhám is lett és egy új ikea kávéasztalom - ha ma ideér.
Cserébe megcsináltam a - mindenki kedvence saját recept -  citromtortámat és töltött paprikát és még ma magam miatt a marhapörit is.

A hasamon még dolgozom - motivációnak megvettem egy álomszépet ami majdnem olyan mint Zimmermann - Dolce&Gabbana keveréke lenne>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

eszközként pedig beruházok végre egy sétagépre, mer én edzőterembe el nem megyek...

Azt is elhatároztam, hogy télre veszek műszőrt magamra, mert évek óta vacillálok ezen, hogy ki fog hülyének nézni mer “képzeli ez magát Londonba bazz” és úgy döntöttem nem érdekel. Ahhoz elég idős vagyok már, hogy leszarjam és le fogom.

Mert ez a hülye vírus is megmutatta, milyen az amikor egyszer élünk és én nem vehetem fel az alatt az egy életem alatt a narancsos, zöldes szőrkabátot mer ki mit fog szólni....
Ehhez tartsátok magatokat.

Nesztek. Kikerázott szülinapi, lufifejemmel  bemutatkozik: Dolce  és  Gabbana 🤭😉

Pusszancs
Szülinapos Róza AKI. MA. MARHAPÖRIT. FŐZ. NOKEDLIVAL. ÉS . HOLNAPTÓL. NEM. ESZIK. TÖBBET. SEMMIT. A. BÜDÖS. ÉLETBE.



Update: Nem lesz ma új asztalom. A kollégám azt mondta, hogy két kilométeres sor áll az exeteri ikeában. Hát.. mondhattam volna előre: vasárnap van, gondolom ott lehet fél Devon.
Szóval el kell mennünk mindenképpen jövő héten külömben nem lesz VITTSJÖ (vagymi) asztalom.

Szivesen vagyok Margaret.

Na. Hogy értsétek, mikor azt beszélem, hogy milyen jó a VOGUE magazinból, vagy az online híres dizájner oldalakról lopni az inspirációt.
Nem fogom a kereket újra feltalálni.
Mindig hallom, hogy jáááj a dizájnerek, meg kiveszimeg az ezerfontos ruhát. Hát aki megteheti megveszi, sokan pedig megtehetnék mégsem veszik meg.. de nem is ez a lényeg.

A lényeg, hogy pl a Dolce & Gabbana habos, szellős, romantikus és nagyon feminin ruhái (pl. lásd fent) mindig is kedvenceim voltak. Mikor beöltözöm virágosba a férjem konzekvensen Margaret-nek szólít, de azt hiszem ez csak a virágoknak szól, mert szerintem amúgy tetszik neki is.

A divat trendeket nem úgy kell értelmezni, hogy mindenáron loholni muszáj utána. Le kell venni azt, ami tetszik, aztán át kell rágni, hogy abból ami tetszik mi az ami passzol a személyiségünkhöz.
Hiába divat a batikolt hatás mostanság, ha úgy érezném magam benne mint egy pecásjózsi.
Ezzel együtt mégis fontos, hogy néha kilépjünk a komfortzónánkból és valami meghökkentő formát, vagy színt adjunk a mindennapokhoz csak mert izgalmas. Erre jó az, ha nézegetjük guccsiékat és átkonvertáljuk a saját ízlésünkre. Így maradunk frissek, maiak és mégsem csinálunk magunkból bohócot.

Szóval folytatva ahol abbahagytam én ebbe a rózsás hangulatba szerettem bele egy jó ideje, láttam itt - ott és egyre jobban tetszett. Nagyon elképzeltem magamat ezerszer is egy ilyenben vagy hasonlóban.
Egy nyári estén, andalogva ha végre valahára újra kinyitnak az éttermek a parton.

Kerestem, nézelődtem,  átpörgettem hetente a jó kis webáruházaimat és vártam, hogy mikor jut valamelyik fast fashion brandnek végre eszébe, hogy hát vannak ezek a rózsás dolcsegabbanák...

És két héttel ezelőtt vettem egy nagy levegőt és végre megvettem ezt:

Első látásra szerelem volt. 

Kicsit még letornázom a karanténhájamat a hastájékomról, de amúgy jól áll. (Olyan vagyok benne, mint egy nagyrózsás homokóra.)

Nem dolcsegabbana, nem tiszta selyem, (és nem hatos méret), viszont nem is került ezer fontba, nagyon könnyű, rugalmas nyári anyag és már a gardróbban várja azt a langyos estét.

A másik - trópusi mintás - nyáriruhámnak is hasonló a története. (Anyám első reakciója “kicsit cigányos, de amúgy nem rossz” :)  )

Hát, ez is én vagyok, vagyis inkább ez vagyok én.

Majd megkérem a férjem, hogy fotózzon le ebben a szülinapomon és feltöltöm a képet ha elég szalonképes. Mondom: HA szalonképes.

Amúgy idén végre kicserélem a nappali színeit is, amit három éve nézegetünk.  

Oda is átragad ez a hangulat egy kicsit, persze csak annyira, hogy azért a férj ne érezze túltolva a rózsákat...

Margaret

Élethelyzet

... amikor itthon vagyok egyedül, bugyi és melltartó nélkül henyélek zuhanyzás után egy szál valamiben, és ajtót kell nyitnom egy kétméteres fekete csávónak aki az amazonról rendelt bodzás vodkát szállítja ki és aki képes tizenöt percet várni, míg az útlevelemet keresem mert igazolnom kell a születési évemet...

...nem tudom, valami van a levegőben gyerekek...demoskomolyan.

Ennyire nem lehet jó az a bőr-haj vitamin, és csak egy hete szedem.

Space X

A fotó a Forbes online - ról származik

Néztük élőben a SpaceX kilövést és másnap a csatlakozását a Nemzetközi Űrállomáshoz. Nekem - nekünk ez nagy élmény volt, kicsit a történelem szagát is éreztük a levegőben.
Amúgy is gyengém az űrutazás meg a csillagok és bolygók, meteorok, ködök és fekete lyukak, meg minden ami a világegyetemről szól. Imádtam a Cosmos c. sorozatot vagy Stephen Hawking könyveit, minden sci-fi - t vagy nem sci-fi-t ami űrben járszódik (pl. Apollo 13) .. na elkanyarodtam...
Szóval néztük ezt a dolgot nagy izgalommal és én közben úgy elméláztam:

Van ez az űrállomás... ott kereng a Föld körül, Szaúd Arábia, Korea, Kína, Amerika, Anglia mind csak foltoknak tűnnek onnan, némi barna és zöld meg felhőkkel takart hegyek, erdők és vizek.
Ahogyan  Radnóti is írta “ki géppel száll fölébe annak térkép e táj” ...

Az űrállomáson együtt vannak és voltak külömböző országokból származó emberek, és mindannyian együtt dolgoztak egy vagy több közös cél érdekében. 16 ország vesz részt a programban és az ESA 11 tagjával is van együttműködés. A magyar származású Charles Simonyi is járt az űrállomáson ha jól tudom kétszer is. Ott senki sem veszélyezteti a munkát, hiszen nem csak a másiknak nem akarnak rosszat, hanem maguknak sem. Egymásra vannak utalva, felelősek magukért és mindenki másért is. Mindegy, hogy kívül hordják a szaporítószervüket, vagy belül, hogy családosak, vagy egyedülállók, hogy milyen vallásúak, miben hisznek, milyen elveik vannak, hogy kit szeretnek és kivel alszanak. Mindegy, hogy honnan jöttek, milyen a színük, kultúrájuk, hogy szeretik e a mákostésztát.

... és akkor a gondolataimban arra jutottam, hogy azt kéne megérteni a világon élő milliárdnyi embernek, hogy mi itt egy űrállomáson élünk. Lebegünk a feketeségben, napenergiával működünk, oxigént lélegzünk és nincsen semmi amiért fontosabb lenne tennünk mint azért, hogy békében éljünk egymással.
Mert akár tetszik akár nem, egymásra vagyunk utalva talán még jobban mint az az öt ember aki most odafenn van.

Biztos idealista vagyok, meg álmodozó.
De szerintem igazam van... ez ilyen egyszerű is lehetne.







Amúgy akit a tudomány és az űrdolgok nem hatnak meg ennyire, annak is ajánlom az International Space Station / ISS Instagram oldalát.

https://www.instagram.com/iss/?hl=en

Lélegzetelállító képet kaphatunk odafentről, hogy mennyire jelentéktelenek vagyunk mi idelent.

Második felvonás

Nehéz pár napunk volt. Aggodalommal teli és feszült.
Kedden estére úgy döntött éppen aktuális útban levő unokánk, hogy kikaratéjjozza a magzaburkot, így nagylányuknak elkezdett szivárogni a magzatvize.
Mentő, kétségbeesés, két tüdőérlelő szuri és ma - pénteken szülésindítás a 33 héten.
Hát... na..

Így esett, hogy ma már megint  nagyszülők lettünk újra.
Iván Gregor 2140 grammal és 48 cm - rel jött a erre a kifordult világra.
Mindehhez sikerült egy 8-9 - es APGAR értéket hoznia. Stramm kiskölyök, ahogy most állnak a dolgok egy-két nap inkubátorral megússza, kicsit még túlnyomáson kapja az oxigént, de nem kiabálunk el semmit se ugye.
Az elmúlt három hónapra még ez az utolsó két hét elég sűrű volt, huszonegyre húztunk megint lapot...


Túl vannak, vagyunk rajta. Mos már megint csak előre.

Másféle mindennapi vidámságaink is vannak.

A férj hozott búzadara helyett kukoricadarát “véletlen”. Megint elkezdte emlegetni a puliszkát, ami nemfinom.

Mondtam neki, hogy olyan íze van, mintha juhot nyalogatnék és nem kell. Erre azt válaszolta, hogy nem tudja milyen íze van a juhoknak... mondtam, hogy én se de kb olyan lehet, mint  a puliszkának.

“ Azt amúgy tudtad, hogy a puliszkát régen pulisznak hívták, csak annyira szerették az emberek, hogy elkezdték becézni?”

Szerintem kell neki csinálnom puliszkát mielőtt nekilát és juhtúróban fog úszni a konyhám.

Asszem ma éjjel lehet, hogy már tudok aludni.

Zajlik az élet, kicsit jó lenne betalálni most egy lassú, nyugodt holtágba megint.

Kómaközeli állapotban jelentem:

18.-án huszonhat órás vajúdás után, nem sokkal éjfél előtt megszületett a harmadik unokánk.
Mindenki okés, két nap után már szépen kajál és alszik. A szülők kissé elfáradtak már így  a kezdésre, de már minden rendben látszik. Csak messziről csodáltuk meg szájmaszkban, de talán nem sokára kézbevehetjük.
Rossz, hogy nem lehetek ott segíteni, de legalább főzök nekik, arra se legyen addig gondjuk.

Csudaszép golyófejű gyerök.

Ez a hét mindannyiunknak nagyon fárasztó volt, Olívia is költözik kész a lakás.

Itt is minden a feje tetején áll, már nagyon várom, hogy beinduljon végre a padlószőnyeg - tisztító kölcsönzés. Teljes kitakarítást és szanálást kell végeznünk és kicsit rendezkednem is kell meg újítgatnom, mert már kezdem unni a miliőt.

Kinéztem magamnak egy fotelt is végre, jövő hónapban megveszem...

meg díszpárnákat is,  és jóvóna néhány új függönyféle is, de arra nem biztos, hogy jut majd meglátom még.

Múlt héten befejeztem életem legszebb kispokrócát vagymittomén takaró, pléd nemtom nem jó egyik név se rá... a Krisztié lett. Már tök rég akartam neki valamit csinálni, hát ez lett az övé és most a sajátomat is csinálom ugyanilyet, mert én is beleszerettem - ugyan három napja hozzá se nyúltam, mert életem a családom és a konyha... Egyfolytában úgy érzem, hogy etetek, mosok, mosogatok, teregetek (tönkre ment a szárítóm és lockdown van). Ja. 

Tizenhat nyolcszög, kilenc négyzet, tizenkettő nagy háromszög és négy kis háromszög, valamint kilencmillióegszáznyolcvankettőezerhatszáznegyvennégy fonalvég elvarrása a sok szín miatt... de megérte. 

NA.

Nincsenmostmás. Hulla vagyok. Megdícsértem magam két espadrilles szandállal és két nyáriruhával.

Holnap reggel ne keltsetek fel.

Puszpá

Róza

Szedett-vedett poszt

Elkezdtem ezt a posztot, aztán elment két nap és már tök nem tudtam, hogy mit akartam írni...
Aztán el is kezdtem rendesen, de pár nap múlva ki kellett törölnöm mert már nem aktuális...

Folytatva - újrakezdve:

Négy hétig itthon voltam.
Bár nagyon fura volt így dolgozni, lelkiismeretesen csináltam a munkámat minden nap, és még sokkal többet is - mert mikor heti egy- kétszer bementem mindig rámborult a főnök munkája is, pl. horribilis mennyiségű email küldés és levelezés, adatgyűjtő táblázatok, védőmaszk és egyéb kutatás rendelés, online meetingek és webkonferenciák. A nagyja amúgy a titkárnő dolga lenne, de ilyen - olyan okok miatt többnyire rám marad ez is. Néha nem értem, hogy a ló.aszba tudok ennyi dologra koncentrálni egyszerre. Szóval inkább visszamentem pár hét után rendesen dolgozni mert nekem ez így nem ment. A saját dolgommal boldogultam volna, de minden mással nem.


Múlt héten a  Balival összeraktuk a teraszon a kertibútort (és még azóta is együtt alszunk), végre ki lehet ülni oda rendesen. Még szeretnénk kinti világítást, meg valami gazt a sarokba... ilyesmi.
Amikor hazajövök,  minden délután húzom ki a belem és ott horgolgatok vagy olvasok ötig, akkor bújik a ház mögé a nap.

A Tami új fésülködőasztalát is összeraktuk és még mindig nem válunk, szóval fejlődünk.

Ma házassági évfordulónk volt, amit mindketten jól el is felejtettünk ebben a nagy bezártságban. Reggel fél tízkor jutott eszünkbe.
Ennek örömére vettünk creamtea-t és pimms-et és teraszoztunk. Papó hozott nekem cép virágot is és tacskókutyás üdvözlőkártyát. Én főztem neki kínai takeawayt mert azt kívánta a szentem. Estére meg lesz creamtea.

Jó volt ez így.

Olívia is home office-ban dolgozik a konyhaajtót ezért napközben csukva tartjuk mert borzalom a firstline technical supportot hallgatni egész nap.

Amióta ennyit vagyunk együtt rájöttem, hogy a család vásárlási szokásai totálisan eltérnek az enyémtől.
Ők - velem ellentétben - tök random módon megveszik a dolgokat. Nekem ha kell valami, hatvanszor körbejárom, megnézem hol - mi - mennyi, sőt ha komolyabb az összeg akkor ismertetőket is megnézek mert nem akarom feleslegesen kiadni a pénzem és szart venni. Amikor eldöntöm akkor is mindig alszom rá egyet és csak utána vásárolok.
Nekik ha kell valami, elmennek ebay, amazon mittomén és megveszik.

A férj vett lábmaszkot. Ez egy csomag, amiben valami trutyi van és bele kell tenni a lábfejedet kilencven percre. A dolga az lenne, hogy négy  nap után hatalmas lepedőkben lehámlasztja a halott, száraz bőrt és babatalpakat varázsol.  Undorító, de hatásos. Kb úgy néz ki mikor hámlik, mint egy leprás lába, de komolyan...

Van ilyen. Csak sok a gagyi másolat is. Nem mindegy hol, melyik, mennyi és milyen fajta, pláne meg a részletek.
Na ilyen részletekkel a családom nem foglalkozik.
Ott kezdődik, hogy a férj a negyvenötös lábára megvette a közepes méretet. Hát persze, hogy nem ment rá. A két párat szétszedtem és egy párat eszkábáltam belőle, hogy rá tudjuk tenni a csülkeire.
Az Olívia pont akkor jött haza, amikor itt üldögélt benne.

 “Ilyent vettetek?? Úristen ezzel vigyázzatok, egyszer én is vettem ilyet nyaralás előtt és rátettem a lábamra, mindenki elkerült egy hétig Tenerifén azt hitték valami súlyos lábbajom van, mer ilyen lepedőkben foszlott a bőr róla egész héten... “

Fúúúj..

Most komolyan. Más is így vásárol?
Az egyik megveszi a gagyit ami ráadásul kicsi. A másik meg kidob egy halom pénzt egy jó brand-re és nyaralás előtt két nappal teszi fel mikor van  leírás benne amit el se olvas és amúgy  is videókkal van tele a youtube.
Egyszer az egyik munkatársam férje liciten nyert az ebayen egy márkás farmert és megérkezett egy borítékban.. kiderült, hogy barbiKen gatyát vett kilenc fontért.

Eszemmegáll.


Az álmaimat mostanában Tim Burton és Salvador Dali szerelemgyereke rendezi és Luc Besson a producer.pl tegnapelőtt:
Egy nagy falitükrön keresztül voltam skypeon Jeff Goldblum-mal és még volt ott valaki akit nem tudok megnevezni. A beszélgetés a matrac segítségével jött létre - valahogy az ágy matraca szolgáltatta a technikai (spirituális, vagy varázslatos) hátteret a beszélgetéshez, és ha leszálltam róla, akkor megszakadt a vonal.  Szines törölközőket is álmodtam. 
Valamiért még az álom egy részében nagyon - nagyon nagy szomorúságot éreztem. Újraéltem a reménytelen szerelem minden fájdalmát, amit tizenévesen, csak alanya nem volt, vagy legalábbis nem emlékszem.
Tamara is benne volt meg Olívia, számolgattuk mikor melyikünk meddig dolgozik mert a tükörbeszélgetés idejének elosztása valamiért fontos volt. A végén egy borzasztó vicces külsejű, kékszínű, hoszzúlábú és hoszútollú beszélő madárral bicikliztem szülőfalum újtelepén és a Csárli presszóban jégkrémet ettünk. 

Végül:

Szerelős szössz a férj telefonbeszélgetéséből:
... nem hiszem, hogy érdemes megjavíttatni... most érted, rákölt nyolcvan fontot a tízéves laptopra és utána meg kb annyi, hogy lesz egy hétzenés kvarcórája.

Karantéma


Személyiségrajzot is lehet készíteni a ma reggeli eszmecseréből.


- Mindig csodálkozom mikor elkezdem inni az Actimelt, hogy milyen sok belefér ilyen kicsi flakonba...
- ... én meg mindig sajnálom, hogy olyan kevés van benne mert olyan finom...
- ... szerintem meg pont elég...

Asszem ezt a témát kimerítettük.

... hát gyerekek jól látjátok a dolgot...
... be vagyunk ide zárva... meg esett is...

Az Olívia a konyhában dolgozik - telefonos ügyfélszolgálat - a konyhaajtó napközben csukva. Én a nappaliban az ölemben a laptoppal csinálom amit tudok, néha telefonon vagyok néha be kell ugranom a melóhelyre (szerencsére kettő perc gyalog). Tami a gyógyszertárból minden nap hulla fáradtan jön haza, halál ami ott van. Balikámék bezártak, ő kényszerpihenőn van itthon.

A maradék időben próbálunk egymással együtt élni. Ebben sokat segít, hogy szeretjük egymást.
Nem tudom elképzelni, milyen úgy összezárva lenni, hogy pl valakik már válásközeli állapotban vannak.

Nekem az íráshoz csend kellene és én már nem voltam csendben egy hónapja. Ha nem MINDENKI van ithon akkor is VALAKI itthon van és amikor az a VALAKI elmegy akkor VALAKI megjön.
Spektrumom teljes hosszában és széltében próbálom kontrollálni, hogy NE kapjak agybajt a tévétől, diznitől, zenebonától, miközben MINDIG megy vagy a mosógép, vagy a páraelszívó, vagy a mikró, szárító, hajszárító VALAMI.
VALAKI mindig kukoricát pattogtat, mos, tojást süt, ruhát szárít, x-boxozik vagy mittomén. VALAKI mindig használja a wifis füllhallgatót, amikor a másik nézi a tévében a megszűnt vasútvonalakról szóló videocsatornát.
Ha próbálok olvasni, valakinek közlendője támad, ha bármilyen esély van arra, hogy valaki kérdez valamit úgy számolósat horgolni is esélytelen.

Anyám és öcsém kilencven százalék, hogy nem jönnek május másodikán, és nem láttam anyut hát majdnem három éve...
Lehet, hogy a májusi friss unokánkat se fogjuk látni egy jódarabig, és még a jövő zenéje, hogy a szepemberre tervezett hazautat a még egy friss unokáért és a meglévő kettőért meg tudjuk e ejteni... én párizsért már rég nem nyafizok, sőt semmiért se. Örülnék csak inkább ha mindenki  ahogy most rendben van úgy rendben is marad és ennyi.

Az okok, amiért még nem nyírtuk ki egymást:
Szépen megcsináljuk a műszakunkat, addig a férj elugrik bevásárolni, vagy segíteni valakinek - mindig van kinek. Tévét néz fülhallgatóval, vagy zenél.
Aztán ha lejár a melóidő, általában együtt főzünk valamit, együtt eszünk. Vettünk új pakli franciakártyát, letöltöttük a buliappot és jókat röhögünk. Beszélünk a családdal skypeon, a lányok minden nap csoporthívásban vinnyognak fent a szobában.
Várom hátha ASOS - ba vagy GEORGE- ba jönnek valami jó tavaszi cuccok ha már van ilyen Blue Light Card-om és jósok kedvezmény van rája, főleg most, hogy ilyen népszerűek lettünk mi első vonalas dolgozók.
Horgoltam nem számolósat, terápiásvásároltam, majd pedig a férj terápiásvásárolt nekem (egy elefántos inget, (a zarás leopárdos-tigrises testvérét, már alkudoztam napok óta rá ebayen, de még mindig foghúzós volt az összeg, amíg én gondolkoztam ő megvette - gondolom cserébe nem basztathatok senkit a kussal), szóval visszahúzódva a magam világába örülök csak és várom ennek az őrületnek a végét...

... amikor majd megint kiülhetünk a Breakwater teraszra, sétálhatunk a tengerben, kompozhatunk, autózhatunk végig a nemzeti parkon, ihatunk teát a rózsabisztróban lent Cockingtonban.
Hiányoznak a Krisztiék is, meg amúgy a napi rutin élet.
Addig is kimegyünk tapsolni csütörtökön esténként, horgolok nem számolóst, a férj kivégzi a diznicsatornáját, az Olívia kinézi az összes sorozatot a Tami kialussza magát. Nóri már csak egy hónapot főzögeti a gyereket, utolsó hónapos bálna. Ő is szegényke bezárva, a vásárlást mi szoktuk intézni neki.

Zsófiék otthon együtt, szerencsére a Tomi tud otthonról dolgozni mer ő ilyen programtesztelő program tesztelő programokat ír meg tesztel vagy valami ilyesmi :)))

Nem mondom, hogy néha nem borul ki valaki valami apróságon, de valaki helyrerakja vagy jól kiröhögjük.
Még csak egyszer sírtam. Az nem kis teljesítmény.



Most gyorsan írtam ezt is, mert a férj elment Buscopanért a Tami gyógyszertárába mer a másik gyeröknek kiújult a kólikája (tavaly epeműtéte volt). Amúgy High School Musical slágereket hallgat mellettem ami elég idegesítő, (de már  nagyot fejlődött az a képzeletbeli buborék amit magam köré növesztettem) és a szárítógép is megy.... de nem csesztetem mert csinált nekem scrambled egg on toast-ot meg teát... nah, most még énekelni is elkezdett...

Nyolcadszor próbálom átolvasni amit írtam, de a férj közben hazaérve,  délafrikával telefonált épp  - dixon ügyfélszolgálat - és minden mozzanatában elmagyarázza most nekem, hogy miért hülye ott mindenki...
szóval bocsi ha valami értelmetlen vagy félreütés van vagy mittomén....
hozott nekem kávét.... most ukulelét néz a fészbukkvideosávon...

Pusszpá és kitartást 

Róza

Nagyon örülök azért, hogy kettő embernek is hiányoztam 

xxxxx

Sajnálós poszt

örökreszemüvegesmaradok (néha fájdalmasan sajnálom magam emiatt)
maissajnáltammagam (szar szem hét volt, a szemnyomásom még mindig rendetlenkedik plusz a múlt héten kicsit lezúzták a bal szemmozgatós szalagjaimat vagy mit,  szerintem a szemkampókkal)
befordultamkicsit (mer a strandot se javasolják már - nabummneki jöhetanyár - na nem mintha a nagy seggem olyan épületes látvány volna)
(szóval a tiltólistára került a medencés víz is (míg tart a kezelés) a verekedés, súlymelés, repülés, stb mellé).

megyünktovábbpozitívan... majd holnaputántól
(holnap offos vagyok, még megengedett tovább sajnálni magamat).

Ha valaha nyerek az angol lottón megveszem magamnak a Balatont kilóra.

Szemügés Róza

Na.

Most, hogy így norbit és  a brexitet magam mögött hagytam és a tej még mindig egyötven, nem akarom magamra haragítani azt a kevéske, de lelkes megmaradt olvasótáborom, gondoltam már kéne valamiről beszámolni.

Az is igaz, hogy annak idején nem másnak, hanem magamnak irogattam és ma se kéne legyen másként, de nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy néhányan itt várjátok hetekig a posztot és nem jön. Annak idején én is éreztem így magam mikor még az ősidőkben Myreille blogját olvastam, meg a Senki sem Sziget-et.

Annyi száz gondolat kavarog és kavarog a fejemben és még mindig nem értem, hogy lehet negyvenöt évesen ilyen buggyant tehénnek lenni már, hogy nem tudok rendet vágni köztük.

Monnntam azuramnak is  - és le is lettem szépen cseszve “mehogy negatív vagy és valami baj van a fejeddel” mondtam neki kösz, pont erre volt szükségem... pont amikor az kéne, hogy valaki (a képzeletbeli baráton kívül) megsimogasson és megveregesse a vállamat, hogy amúgy én mindent jól csinálok és ne aggódjak már annyit.
Aztán előkerülnek a múltból azok az emlékfoszlányok, amelyek igazából azt mutatják, hogy engem frusztrálni és rugdosni kell, mert anélkül nem lépek ki a komfortzónámból. Nem tudom, hogy a férj ezt igazából tudja, ösztönösen tudja, vagy csak parasztkodik időnként, de inkább nem próbálom ezt kinyomozni, nehogy csalódás érjen.

Aztán ezzel a január végei depresszív hangulatomnak vége is lett melyben nem kevés szerepe volt a Zarás és Debenhamses leárazásoknak és a karácsonyi kocaköntös sem zavart már annyira, bár a vissza az egészséges életbe minden hétfőn elhangzott. NADE mostan megint itt a vasárnap és újult erővel nyitjuk meg a fasting app ot a telefonban.

Azért tegnap jó volt a grill lazac gnoccival és ma gammon lesz lilakáposztával és narancsszósszal.
UHHH rohadt nehéz ám úgy diétázni, hogy kurvajól főzök.


A munkámat még mindig szeretem, bár egyre nagyobb kihívások elé állít a főnököm, meg én saját magamat. Kicsit be kell húzni a féket majd így tavasz előtt, mert az sem nagyon jó, ha túl nélkülözhetetlen az ember lánya. Konkrétan nincsen senki aki bármelyik melómat megcsinálja. Pont.
Volt egy hét szabim február elején, és utána két hét kemény meló mire mindent behoztam.
Namost így elég nehéz lesz július végén két-három hétre hazalátogatni. Megbeszélhetném, hogy beállítunk egy új laptopot a rendszerrel és akkor bárhonnan dolgozhatok, de most komolyan, jó lesz az nekem?? Szerintem nem. Viszont az sem, ha végig azon aggódom, mi van és naponta húszszor felhívnak és first line supportot kell majd nyomnom miközben az új unokámat etetem.

... hogy ez mennyire fura, de komolyan...
Valahogy én elakadtam úgy harminc éves korom környékén és azóta törlődnek a szülinapok.. jó mondjuk csak az agyamból, nyilván azért rajtam nem az látszik, hogy harminc lennék.

Három látogatónk lesz májusban - anyám, öcsém meg öcsi barátnője. Mielőtt jönnek megint házpakolásos lázban égek majd aminek előjeleként  már vettem új szőnyeget és kinéztem egy fotelt meg egy állólámpát.
Anyámmal menni kell zoknicipőt (így hívja a kötött sportcipőt) venni mert elirigyelte tőlem, de neki sötétkékben kell és carbootsra is kell menni mert imád piacozni meg a Primarkba hálóingért.
Lehet, hogy elugrunk londonfalvára is - mondjuk én inkább mennék még délvidékebbre mint ahol lakunk, valami öreg pub emeletén megaludni, napközben meg erdőt járni, de nem én diktálok.

Márciusban Kőhalmi -  London Krisztiékkel, újszépautóval kirándulunk egyet én már nagyon, de nagyon várom, mert hosszú volt a tél és elég is volt a szélből és esőből.
.... és még az is lehet, hogy nyárra készen lesz a Krisztiék VITORLÁSA és majd mehetünk púposkodni és nyújtózkodni a tengerre,,, és mosmá télleg legyen nyár!
Na!
Most jól írtam egy posztot a semmiről. Megyek sonkát sütni.
Puszpá
Róza