A szombati nagytakarítás és felkarácsonyozás eredményeként tegnap egész nap úgy éreztem magam, mintha nagyanyám tésztagépén átnyomtak volna. Szépen kiterítve száradtam a kanapén.

Mára összeszedtem magam, szóval nekilátok a takarítás legutolsó fázisának: a gyűlölt szőnyegeknek.

Ezen a héten szabin vagyok, bár az emaileket itthonról próbálom kezelni, és holnap pár órára beugrom, mert a COVID tesztemet elküldöm és kinyomtatok pár önéletrajzot a főnöknek.

Vannak változások. A Kriszti a Patricia és a Beáta felmondtak. A karbantartónk sem marad.

Jelen pillanatban egy hétvégi szakácsra és egy karbantartóra van sürgősen szükség, plusz valószínűleg segédnővérre is, mert még egy ember távozik januárban.

Valami elképesztő mennyiségű munka szakadt a nyakamba, viszont a pozitívuma eddig annyi, hogy van mögötte logika és tervszerűség, nem csak úgy random szórjuk a papírokat a világba és NEM irtjuk az erdőt a rohadt nyomtatással.

Még nem döntöttem el, hogyan állok az új főnökkel, de munka szempontjából éppenséggel előrébb vagyok. Az ösztöndíjba szó nélkül belement amúgy, és igazából nem találok kötekednivalót a döntéseiben vagy az előreirányzott változtatásaiban, még ha nem is fog mindenkinek tetszeni minden.

Mint ember ... hát nem tudom. Mint főnök szerintem oké... mint ember? Nem tudom. Nem érzem egyelőre azt, hogy mint ember ott lenne, és nem hiszem, hogy bármikor is ott lesz.

Ahogy én érzem, ez hely neki egy biznisz ami pénzt termel. Nem hiszem, hogy túlságosan bele akar folyni a hétköznapokba. Persze lehetséges, hogy tévedek (nem szokásom) és hogy a rossz irányba visznek az antennáim (nem valószínű). Egyik részem azt mondja, ez nem annyira jó, mert persze kell némi távolságtartás egy főnök részéről, de az érdeklődésnek ez a teljes hiánya nem hat a munkamorálra és a kapcsolatokra túl jól. Másrészről viszont jobb is, mert egy hónap távlatából sem gondolom azt, hogy akarok bármilyen bratyit és egyáltalán nem is kell kedvelnem ahhoz, hogy a munkámat jól ellássam. A furcsa főnök miatt egy pár hétre megtorpantam ezzel a főnökös ösztöndíjjal, de anyám elintézte annyival (ahogy mindig), hogy hülye vagy édeslányom. Két évet kibírsz féllábon, csináld csak meg és utána meg meglátod. Eddig is te húztad az igát kb. a főnök helyett - most legalább lesz értelme. 

Igen, csak én azt gondoltam, hogy kicsit kevesebb munkám lesz... hát nem lett... de legalább a szerepek és a felelősségvállalás kérdése tisztázódott és már ez is nagy szó. A stressz egy részét átpakoltam az új főnökre. Kicsit látom azér rajta, hogy hajlik a háta alatta.

Miután felkarácsonyoztam a házat és az összes ajándékot becsomagoltam (najó nem az összeset, még egy két cucc úton van) részemről a hátralevő hetet a totális semmittevés jegyében szeretném eltölteni. 

Mivel a férj dolgozik mert másodikán ugye vége a második lockdown-nak, így az egész napok az enyémek. Néha jó ez így. 

Mert néha - például most  - felrobbanni tudnék csak tőle. Négy napja keres valami krómos alkatrészdarabot amit a vőjelöltünknek rendelt és nem találja, meg valami apple egeret a tárolóban, amit most tettem rendbe és beraktam oda egy csomó cuccot - mondván karácsonyig már nem kell onnan semmi, és az újrafelhasználós dobozokat is odaraktam meg a levélporszívóját.... és most az egészet összeborítja és szétrámolja egy apple egér miatt ami most kell azonnal. 

Néha így eszébe jutnak dolgok amit keresni kell. Az alkatrészből már rendelt másikat, mert nem találta. Néha indolkolatlanul körülményes és százon pörög, én meg tökre az ellenkezője vagyok ebből a szempontból. Kielemeztem én ezt már, és tulajdonképpen kurvavicces. 

Pl. Van reggel amikor annyira elmélyed a gondolataiban vagy a facebook videosávban, hogy egyszerűen nem hallja meg amit mondok, kérdezek. Próbálkozom megtudakolni, hogy mit szeretne enni, vagy hogy mi a terv (ha éppen szabadnapos) hogy én is tudjak tervezni, és ne állítson ide két maszek meló közt kettőkor, hogy menjünk sétálni, amikor éppen mittomén a hűtőtakarítás közepén vagyok. Szóval én így próbálkozom reggel összerakni a tervet, mert én nem vagyok ilyen randomguy mint ő... és egy idő után mondom magamnak... oké most akkor hagyom hadd gondolkozza ki magát, találja meg a RAM-ot, csinálja meg az árajánlatot, kakáljon-kávézzon, nézzen aktuális budapest tévét vagy mittomén én meg akkor addig pl. leülök megírok egy blogposztot, mer itt egyelőre nem tudom kielégíteni a kommunikációs igényeimet - majd talán később.

Ahogy beülök a sarokba és írni kezdek, elkezdi keresni az egeret, szétborítja a tárolót, megkér, hogy ragasszam rá a postacentlit a csomagjára, megkérdezi kérek e kávét (najó ez kedves tőle - kérek), hangosan goldolkozik a balázsfecóról, vagy elkezdi mesélni, hogy a régi kispolszkiba mennyiért tankoltak mikor balatonra mentek vele, keresi a farmerját, zokniját, megkérdezi mi lesz az ebéd...

Vagy például, ha én nem tudok aludni (nincsen ilyen) akkor becsukott szemmel fekszem nyugodtan amíg el nem alszom. Ha ő nem tud aludni, dörzsöli az arcát, sóhajtozik, forgolódik, mocorog, köhög, szipog, prüszköl... mittomén -  mindegy csak zajjal járjon... végső esetben lemegy a nappaliba tévézni és elalszik a kanapén.

... és akkor én újra rájövök, hogy én tényleg nagyon szeretem, de annyira külön ritmusban vagyunk szerintem születésünktől fogva, hogy nem tudom milyen szelek kormányoztak minket egymásba? Akkor megiszom a kávéját és röhögök a budapest tévéjén, felragasztom a hülye postacetlijét, elirányítom a zokni irányába és elmegyek visszapakolom a tárolót amikor becsukja az ajtót maga után.

Jó tényleg szokott segíteni. Szombaton is elment karácsonyfadísz kampókért meg akasztókért. Segített feltolni a lépcsőn a nagypolcot - kicsit lesérült a nagylábujja tőle, de megoldottuk. Segített feltenni az égősorokat is. Jön - megy egész nap, ő így szeret létezni.

Na megyek, mer megtalálta azt a billenytűegeret... 

...szépen megvárom, míg lelép valahova és nekilátok a szőnyegnek... aszongya várjá meg segítek. 

Oké... 

... amíg várok addig kész lesz úgyis.

Olyan kurva bölcs vagyok, hogy életvezetési és házassági youtube csatornát kéne nekem is nyitnom, reggeli ötpercesekkel, mer akkor épp a vécén lenne annyi időm pont. 

Neki meg blogot kéne írni, hogy én mivel idegesítem, mer néha látom a szemében azt a villanást...

Amikor a nem tervezett jövő visszanyal

 .... hát gyerekek megin’ ott vagyunk ahol fél éve voltunk. 

Már rutinszerűen megy a heti tesztelés nálunk, eddig mindenki negatív és reméljük így is marad. A férj a ‘mázlis’ megint mert újabb egy hónapig itthon lesz nyolcvan százalékos fizetéssel mert bezárnak, én meg még igazi szabin se voltam ebben a szezonban... háugyebár mindig lesznek egyenlők és egyenlőbbek 😉 .

A főnök elvileg csütörtökön távozik, és az új főnök meg jön helyette valamikor. Még a képét se láttuk, szóval fogalmam nincsen semmiről. Abból indulok ki, hogy lehet százszor jobb, de max 1.00006 szoros szorzóval rosszabb -  és az utóbbi eshetőséget nem tartja senki igazán valószínűnek.

Egy kis plusz stressz van a dologban számomra, mert annyi szakadt a nyakamba fél évvel ezelőtt, hogy eléggé hajlok alatta. Nem is a munka mennyisége a bibi, mert azzal még elboldogulok, nem bánok beletenni néhány plusz órát, vagy feláldozni néhány szabadnapot. Inkább a csomó olyan dolog amit tök magamnak kell kifigurázni. Vagy mert senki nem csinálta még előtte, vagy mert aki csinálta az nem elérhető, vagy mert tök mindegy hogy aki csinálta nem elérhető mert minden megváltozott és már nem is úgy kell csinálni, vagy a körülmények változtak meg és ezért kell máshogy csinálni... egyszóval vakon, sötétben tapogatózva indultam neki sokszor egy új online rendszernek, vagy egy többlépcsős regisztrációnak, vagy éppen egy adatvédelmi önvizsgálatnak. Szerencsére a természetem olyan, hogy ha valamit meg kell oldani, én nem bánom ha fogalmam nincsen róla az elején, nagyon élvezem a lehetősegeket és megoldásokat felkutatni, vagy éppen átvergődni egy megoldhatatlannak tűnő feladaton, és ilyenekből kijutott bőven. A válaszom a “tudod, hogy kell?” kérdésre mindig az, hogy MÉG nem. 

Mert ugye amúgy is digitalizáció felé megy a világ ennek meggyorsítására még rá is pakolt a koronavírus, plusz nálunk az egész főnökség nyugdíjas mamákból áll (állt). Néha kicsit olyan volt ez, mint pl mikor a főnök a kezembe nyomta az online DBS check (kb. erkölcsi bizonyítvány) igénylési útmutatót, hogy mostantól csak online és így meg úgy. Fingja se az egészről senkinek, én még papírkorában sem csináltam ilyet sose nem hogy digitálisan. A jelentkezést és a személyazonossági tesztet két külön helyen kell megcsinálni, és tele van kérdésekkel amikről pl. fingom se volt mit jelentenek. Vannak ugyanis az angoloknak mindenre nagyon szép szabályos fogalmaik melyek mögött definíciók rejlenek, hát ezeket imádják. Mi számít regulated activity- nek, vagy kit nevezünk volunteer-nek vagy advocat-nak... stb. 

Olyan döntéseket kellett meghoznom sokszor amelyeket rohadtul nem nekem kellett volna meghozni, és olyan pénzügyi szerződéseket igazoltam vissza ... áá mindegy, még én is megijedtem néha. 

Szóval eljutottam oda pár hónapja, hogy jelentkeztem egy vezető gyakornoki ösztöndíjra, de abszolút nem számítottam rá, hogy pozitívan bírálják el. Ezért egy ilyen rezignált állapotban voltam ezzel, már el is engedtem az egészet. Gondoltam majd jövőre újra megpróbálom.  A főnök már nyüstölt egy ideje, hogy menjek, de akkor még ugye nem tudtam, hogy a ő majd hamarosan lelép és nyugdíjba megy, szerintem ő sem tudta, hogy ilyen hirtelen valaki beugrik és megveszi az egész kócerájt.

Most meg kapom az emailt meg a telefont, hogy akkor januártól már mint vezető gyakornok lehetnék a saját munkahelyemen és jajdeszép meg congratulation... 

Szóval most be vagyok tojva, hogy kész tények elé fogom állítani ezzel az új vezetést, ami igazából nem is az én saram amúgy, de mosmámindegy...

Úgy gondoltam, hogy úgyis lesz valami átadási - átvételi meetingünk, és előadom neki melyik munka hol áll, mit kell sürgősen megcsinálnia, mi az ami várhat, mely fontosabb helyeken kell intézkednie, milyen tréningeket kell felhajtani a személyzet részére, mely szerződések járnak le és kellene megújítani,  (ezek ugyanis az én munkaköri leírásomban nincsenek benne) megvárom amíg megemészti (erre kap pár napot) és utána bevezetem neki, hogy ja amúgy januártól Lead Practitioner vagyok én itten, ugye nem baj? 

Na jó finomabban nyilván, de ez lenne a lényeg. Ha nemet mond, akkor így jártam, marad a jó kis nyugis munkám az ápolási tervekkel, amit amúgy is szeretek és tök jó volt nekem amíg nem én vittem a hátamon a főnök összes szarát. Az egyetemen a tanulmányokért felelős nagyon kedves kapcsolattartóm amúgy felajánlotta, hogy ő szivesem beszél az új főnökkel is telefonon és megtámogat, szóval van egy ilyen kártyám is. Amúgy neki magának nem sokat kell ebbe beletennie, a képzés több mint hétezer fontos díját majdnem teljes egészében az állam fizetné, neki öt százalékot (co-investment) kell kifizetnie ami £370 font körüli összeg lesz. 

Csak, hogy tiszta legyen, én ezért lóvét nem kapok, “csak” a képzést magát ingyen. Minden marad a régiben, én dolgozom a munkahelyemen (immáron hivatalosan is lefedve, ami a manager feladatokat illeti) kapom a fizetésem és ennyi. Közben pedig az adott modulban megcsinálom a teszteket, esettanulmányokat, megírom a megírandót, vizsgázok és valaki rendszeresen a nyakamra fog járni és megvizsgálja a seggem nagyítóval miközben dolgozom... Fingom nincsen. Ja.. meg mivel az angol nem a nyelvem ezért még átnyomnak egy angol vizsgán is. Mert ugyen a matek A level-t azt le tudtam tenni az asztalra nekik, de angolt én sose tanultam sehol. 

Ha és amennyiben tovább szeretné az új főni, hogy átvegyek némi melót tőle, én ebbe csak így vagyok hajlandó beszállni. Nagyon stresszes már, hogy úgy kell mindent csinálnom, hogy gyakorlatilag fingom sincsen róla, és úgy kell elmagyaráznom mindenhol, mindenkinek, hogy nem tulajdonképp nem én vagyok a főnök, és tulajdonképpen azt az emailt se a főnök küldte, és de igen van manager, de az nem én vagyok én csak dolgozom helyette. Vagy úgy kérni segítséget valahol, hogy felvilágosítanak róla, hogy forduljak a manageremhez... tényleg bakker? Nem mondod... hát azér fordultam el onnan máshova, mert ő nem tud segíteni, nem evidens ez? 

Na így állunk. Itt ez a lockdown megin, én meg várom a karácsonyt de rohadtul már. Szerintem rázúdítok mindent az új főnire, és ha belerázódott a munkámba kiveszek szabit karácsonyra, lehet, hogy odacsapok az élvezeteknek és mindjár két hetet írok ki.

Addig is gondolkozhat a melóhalmaz közepén, hogyan boldogul nélkülem... 

Mivel az előző havi plusz pénzecskémet - ami nem jutalom volt, hanem a plusz órák nyomták meg a fizumat - elköltöttem az unokákra a mostani pluszt magunkra herdáltam.

Ezt a főnöktől kaptam jutalomként “mer nélkülem ezt az egészet nem tudtam volna levezényelni” - bizony, ezt ő mondta, és az valami, mert amúgy NEM szokott dícsérni, csak baxtatni. Mondjuk ő egy szimpla covid és ápolási otthon adás-vétele nélküli hétköznapot se tudna levezényelni, de mindegy erről nem kell meggyőzni szerintem, ezért is megy nyugdíjba. Az elmúlt másfél év elég volt talán, hogy rájöjjön ez már nem az ő világa.

A férj kapott farmert meg ingeket, pólót meg cipőt és zoknit. Én is kaptam magamnak szőrös pulóvert meg szép csinos pulcsikat (pirosat is), csizmákat és zoknit meg bugyit. Meghívtam egy vietnámi ebédre is, és beszálltam kétszáz fontokkal az új kerekébe... 

Minden este elalvás előtt az unokáimra (úgy hiányoznak a távoliak) és a gyerekeimre gondolok. Aztán a testvéremre, anyukámra. Utána meg a férjre és magamra.

Tegnap elfelejtettem gondolni, olyan hamar elaludtam.