Emlék a mézeslapok között

 Töltöm a mézes-krémest, a zserbó is kijött már a sütőből…

Nagyon nem szerettem a Jancsiék előtt elmenni még anyám kezét fogva se nemhogy egyedül. Nagyon szorongtam, hogy biztos kint lóg a kisJancsika a fémkerítésen, pedig sose csinált semmit se, csak vigyorgott és próbálta mondani amit sose értettem.  Azt is már előre tudtam, hogy az öreg Jancsi meg majd összeszorítja a kérges markában az arcom és a büdös szájával belemondja a képembe, “az öcséd egy fatökű, neked meg olyan a szömed mint a mérges Balaton”… 

A következő házban laktak a Kintliék, akik mindig haragba voltak Jancsiékkal, mert a kisJancsi kárt tett az állatokban és terrorizálta a szőlőültetvényt.

 Kántorjóskabácsi háza a következő,  közvetlen a nagynénémék mellett. Erzsinéni gyakorta vitt, vagy velem küldött neki egy tál ételt, levest, kerti miegymást. Amióra elment a Kántorné a gyerekkel,  egyedül élt ott. A gaz a házat, a szőr meg a feje minden részét nőtte körbe viszonylag rövid idő alatt,  és néhány láda szalonsör lett minden társasága. Most, hogy odagondolok, nem láttam soha sör nélkül. A fodrásznál azt beszélték, hogy a Kántorné tanácselnökhelyettesné lett két faluval arrébb.

Néném házához érve kívülről tudtam a szagokat. Olykor frissen szedett és fellógatott gyümölcs csepegett az öreg varrógép alatt a lavórba és az émelyítő málna elnyomta a meggy aromáját és belengte az egész gangot. Máskor meg a száradó dohány legedezett lefelé a kötélről, vagy kukoricadarálás porszaga a csűrből. A forrázott tollból tudni lehetett, hogy csirkét vágtak, a émelyítő kesernyés égettcukor szagából hogy szilvalekvár fő.  

Mivel az életem logikus következtetések sorozata volt már akkor is, tudtam, ha a sarokban álló zöld bödönökben van frissen fejtett méz, az lépet jelent a konyhában, valamint: vajas-mézes kenyeret, esetleg - ha szerencsém van - mézes-krémes süteményt is. 

Erzsinéni minenhez is értett, de még úgy is sütött, ahogy senki a környező falvakban. 

Meggyőződésem, hogy azért nem szerettem soha a cukrászdai süteményeket, mert olyan magas volt a léc, hogy azt ott egy süti se ugrotta meg. Vannak még márkázott termékek a fejemben, mint anyám almáspitéje, nagyanyám hájasa, rétese, vagy a másik nagyanyám csörögefánkja, de Erzsinéni maga volt a brand. 

Különösen szerettem olyan hétvégéken lemenni hozzá ha lakodalom készült a kultúrházban. Ilyenkor mesehősökhöz illő bátorsággal mentem át a békáshídon, a főúton, és küzdöttem meg a Jancsibácsival akár egyedül is, mert tudtam, az erdei vasorrú bába mesekunyhójába érkezem. 

A hátsó  hűvös szobába, ahol a redőnyök kis lyukaitól pöttyös lett a fal és süteményből volt az asztal, a szék, a kredenc, a sezlony. Mindenütt tálcákon roskadozott a méteres kalács, a barackok, az almáskrémes, hókiflik, kókuszcsókok, piskótatekercsek, fatörzsek és néha tíz néha harminc torta is.

Privilégium volt bemenni oda, nem nyúlni semmihez, csak nézni és ámulni. Mai napig őrzöm a fejemben  minden részletét például annak az égetett cukorból készült, gyönyörűen díszített, majdnem életnagyságú bölcsőnek. Akkor is ámultam rajta, de visszagondolva tudom is, mennyi munka és ügyesség kellhetett hozzá.

Erzsinéni a régi idők oklevél nélküli mestere volt. A tortarózsák és díszítések ma biztos idejemúltak lennének, de a tehetsége a szorgalma és az affinitása biztos, hogy tovább vitte volna ebbe az új “fondantostorta”világba.

Már jópár éve nem nagyon sütött, kicsit rozoga is lett, meg kicsit szívbajos, ezen a nyáron fáradt el végleg... 

 - Mork hívja Orsont….  kihűlt má’ a sütemény széle?

Hétfő reggeli eszmecsere Kismukkal a főnökömmel

- Valami gond van? Nem vagy mostanában valami jó kedvvel..

- Hát… igazából úgy érzem, inkább lennék otthon…

- Azt gondoltam, hogy itt is otthon vagy…    (mármint a munkahelyemen)

- … én is azt gondoltam.

Lefotóztam az ábrázatát:

… a lecsóba

 Borzasztó szoros lesz ez, miután a karácsonyt kell elővennem a tárolóból, főzök, mosok és tervezem lefesteni a lépcsőkorlátot (befejezendő feladat két héttel ezelőttről), plusz némi DIY -t is terveztem még mára. Holnap megint festünk, már csak a Tami szobája van vissza, de az is elég holnapra pláne, hogy még egy fiókos szekrényt is össze kell rakni este.

Az évem kissé hektikus volt. Hónapról hónapra rengeteg tanulnivalóval, beszámolóval, vizsgával és esszével. Ugyan jó ötletnek tűnt, hogy lezavarom a három éves diplomát egyben nyári szünet nélkül másfél év alatt, de mondanom nem kell ez így rohadt szoros. Mindeközben munka, havi két szemklinika időpont, háztartás és egyebek…

Néha volt hisztiroham, idegállapot, néha nyugisabb időszakok, de összességében a következő évtől várom azt, hogy minden lenyugodjon körülöttem. Az első és legnagyobb projekt az új munkahely után nézés, mihelyt a kezemben a diploma. Nem tudok tovább itt dolgozni és nézni, hogyan esik szét az egész, hogyan pusztítja el ez a faszi amit a régi főnököm ötven évig épített. A mese a régi, ennek a kismukknak fogalma nincsen az emberekről és az ápolásról, egy idióta manipulatív faszkalap aki mindenkit hülyének néz.

Én bevettem az arcszűkítőt az utóbbi hónapokban, teszem a dolgom és megpróbálom rezignáltam tudomásul venni, hogy ennyi volt. Már nem stresszelek rajta, csak néha még elszomorít.

A munkatársaim hetven-nyolcvan százaléka már lelépett. A külföldről, szponzor keretben behozott dolgozóink egy része beválik, másik részéből kurvajó szalagmunkás lenne, de nem betegápolásra valók. A szponzor licensz körül is sok a sáros részlet, én nagyjából már összeraktam a képet mit művel ez az ember, de ezekről csak megérzéseim és alapos gyanum van, ami arra elég, hogy borzasztóan elégedett vagyok azzal, hogy annak idején határozottan és ellentmondást nem tűrve utasítottam vissza, hogy az egészben részt vegyek. Néha megszáll valami szégyennel fűszerezett káröröm, amikor nézem hogy emberünk hónapról hónapra szarban áll, van, hogy mellkasig, van hogy nyakig. Olyan szinten hiányán van a vezetői és menedzseri képességeknek, előrelátásnak és tudásnak, hogy néha már vicces. Szórakoztató látni, hogy MINDEN papírforma szerint zajlik annak minden következményével, ő meg áll értetlenül és fingja se róla, hogy ez mind miatta… Érdekes emberek vannak.

A gyerekeim többé kevésbé jól vannak. Az okos nagylány a végén jár a mesterszaknak, még képlékeny az útja a doktori fokozat felé, mindenképp anglia, de az irány és az időpont még nem kristályos. 

Ötunokás nagyi lettem (bazzeg durva) a múlt héten hétfőn, Nóriéknál megszületett a második kislány. Kisebb döci után tegnap mentek haza, minden oké, csak egy kisebb fertőzést kapott valahonnan és megfigyelték.

Tami és Olívia dolgozik szinte egyfolytában. Az Olíviáék által nyitott új szalon nagyon megy, rengeteg munkája van. Tök klassz helyen van és nagyon igényesen is néz ki, majd ha megyek lábápolásra vagy mittomén valamikor akkor csinálok pár képet.  Tami kb nélkülözhetetlen a gyógyszertárban, nagyon szereti a munkáját és sokat dícsérik mind a főnökei mind pedig az emberek.

Balikám dolgozik továbbra is, most éppen karrierválságot él meg, nézeget valami más rendszeres munkahelyet, a cége ugyanúgy működik ilyenkor karácsony előtt sok melója van abban is, de a rendszeres mellékállását le akarja cserélni, úgy néz ki hogy a következő év mindkettőnkre változást hoz.

Voltunk a nyáron otthon is, egy rövid időre, asszem doki és szemszuri ide vagy oda én má nem szeretnék többet autóval menni. Nagyon szenvedtem, főleg hazafelé. Amikor itt Exeternél baleset miatt dugó volt, én azt hittem belehalok. Idegállapotba kerültem teljesen, hogy basszus húsz percre vagyunk itthonról, másfél nap autózás után… és NEM és NEM érek haza soha. Azt éreztem, hogy a lábam nincsen, a seggem a hátamon, a beleim felpuffadva, a fejem strandlabda és menten lehúzom az ablakot és kiüvöltök a rekettyésbe egy kurvaannyát.

Szerencsére a férjem keresztül kasul ismeri Devont, és lementünk egy tájvidékre és kikerültük azt az útszakaszt, mert ő is látta, hogy kb még öt perc és a következő évben terápiára fog menni a fizetése fele. Nagyon szégyelltem magam, és nem is szóltam, nem is beszéltem, nem is sírtam, csak szenvedtem de azt nagyon…  Szóval legközelebb inkább kihagyok egy injekciót és megyünk repülővel, amitől ugyanúgy parázok, de legalább csak két és fél órát. Elbaszott egy alak vagyok na. Pedig amúgy tényleg személyiségem vajpuha és nem vagyok egy idegbeteg típus alapból na…

Kicsit idegállapotban voltam attól is, hogy az új kapapéink szállítását kétszer tették hátrébb, de már végre megjön jövő péntekre… 

Minthogy a régit már három hete eladtuk, itt kempingezünk a punnnnpaágyon a nappali közepén mint koránbevándorló korunkban. Az egész ház kifestve, tapétázva, bútorok összerakva, szőnyeg lerakva, asztal, óra stb átfestve, új függönyök fenn oszt bumm… nincsen kanapé hogy üljek rajta és horgoljak. 

Lista a következő poszthoz: (avagy, hogy tanulunk még mindig a saját hibáinkból: negatív és pozitív benyomások az elmúlt évből)

- jó-e a festékspriccelő gépezet 

- viszontagságok a punnpaágyon

- a tévé, tévéállvány és az ablak-függöny összefüggései

- miért festékes a kutya orra

- a szőnyegtisztítóember

- a többi még eszembe jut

Kicsit Kadarkais, mert ezek mögött még bármi lehet, de majd én úgyis tudom mit köll írni erről.

Röviden ennyi fért. Megpróbáok jönni, sokminden lenne még, de lazsáltam eleget és neki kell állnom a listának mer sose végzek…úristenféltizenegy… 

Maradok a spektrumon, de kedves és nyugis, csaknéhahisztis Róza, aki… nem… fázik… és …. nem …éhezik… Angliábaa…

Addig is itt egy szössz

 Kissé pösze unoka videóhívásban:

- …és mindá kalácson és jhönni fog a hézuszka…

Apja kiszól a konyhából:

- …igen, nálunk ilyen mexikói istenség szállítja az ajándékokat idén még…

Jóvanmána

 Annyira sűrű az élet most, de nem keresek mentséget. Nem volt kedvem írni, néha kell egy kis alkotói szabadság.

Bocsánatot kérek azoktól, akik rendszeresen idelátogatnak és várják az új híreket, vagy csak néha egy bejelentkezést.

Mostanra beérett, hogy megint irogatnom kell. A hülye email is amúgy megint spambe tett mindent, úghogy nem is vettem észre, hogy a legutóbbi poszthoz egyáltalán jött hozzászólás. 

Azt is gondoltam, hogy jó is, senkinek sem hiányzom, legalább nincsen lelkifurkám mert nem  írok… aztán elmentem a spam mappába ma,  mert nem jött meg egy újabb “virágosruha” rendelés visszaigazolása, és látom ám, hogy “aggasztó ez a csend”, jövök ide,, hát itten meg olvasom, hogy legalább a hozzászólásokhoz írhatnék…

Tényleg bocs. Eléggé egocentrikusan csak magammal foglalkoztam az elmúlt egy évben. Azt a nagyon kevés szabadidőmet ami volt próbáltam teljes kikapcsolással tölteni. Szó szerint ezen a nyáron a tengert nem láttam, pedig itt lakok tíz percre a parttól.

Vasárnap be kell fejeznünk a falfestést, de szombaton reggel a kutyáshenyélős teázós időt beáldozom, és írok egy helyzetjelentést, aztán majd meglátom, hogyan tovább.

Addig is itt vagyok csíkosban, az unokatesóm szerint gyönyörűen és anyósom szerint fiatalon.

Aki még itt, annak köszönöm.