Mennek a napok egymás után, lassan közeledünk a mentális teljesítőképességünk határához. A héten többen is panaszkodtunk rossz éjszakákra és mindenki feszült. Az időjárás sem segít, meleg és nagyon nagyon párás. 

Mára azt hiszem túl vagyok a tegnapi sírhatnékon. 

Szarabb napom volt, mert néha lent van az önbizalmam egy egy reggeli hisztit követően, amit amúgy kibeszéltem a Krisztinek és megnyugodtam, de utána meg azért lettem megint morcos, mert a férjem fintorgott egyet az új bőrhatású ruhámra, amiből egy számmal kisebbet vettem, hogy legyen inspiráció és én tök boldog voltam attól, hogy simán be tudtam gombolni - jó nyilván nem nézett ki extrán a kisebb púpok miatt, de rámjött mert megin egy ruhaszámmal kisebb lettem és már ez is majdnem jó rám, de ő leszólta és azzal a fura fintorral kérdezte “ezt minek vetted meg?” , hát néha kurva tapintatlan is tud lenni, csak azért nem haragszom, mert nem szándékosan akar bántani, de rohadtul szarul esett és már az sem segített, hogy utána megdícsérte a fehér bolyhos pulcsimat amit az új fekete szaténszoknyával próbáltam fel. 

Csak úgy jól esett volna, ha inkább az van, hogy ügyes vagy hajrá, merhogy kurvára unom már az elmúlt öt év diétáját és a salátáját, meg hogy lelkiismeretfurdalás nélkül még egy rohadt túrós palacsintára se gondolhatok, és hogy a lányok a melóhelyen egyfolytában muffint meg levelestésztás szarokat kajálnak, meg csokit és kekszet amit a rokonok hordanak befele. És a rokonok sem gondolnak arra, hogy esetleg egy kosár gyümölcsöt küldjenek, na mindegy. Nem fogok tovább sírni emiatt.

Van az a limonádés hülyeség hogy mit csinálj a citromoddal, de arra nincsen semmi, hogy hígfosból mit lehet... nekem a citromra is lenne kreatívabb ötletem azon felül, hogy a képébe nyomnám annak aki folyton ezzel jön a fészbukkon.

Persze mindent, mindenkor lehet kezelni, humorral, életkedvvel ez a hülye citromos példa is ezt akarja mondani. 

Az elmúlt öt évben - tágabban hét - többet értem el, mint sokan egész életükben, - ha csak a kilóimat számolom és semmi mást akkor is - és akkor is kurvajól fogok kinézni abban a H&M műbőrruhában ha senki se hisz benne, csak én.

Csak ez a szar hormonzsír, ez olyan mint egy kapaszkodó polip - nem enged. 

Olyan mint szamáron hegyre menni. 

Olyan, mint vízben futni. 

Olyan mint viharos szélben esernyőt felhúzni. 

Olyan mint a képújság, youtube video száz reklámmal, vagy az összes idegesítő faszság a világban.

NA. Most, hogy kidühöngtem magam jobb is.

Agyilag már tök fáradt mindenki, én is, és sokkal kevesebb kell ahhoz, hogy szar kedvem legyen.

A járványhelyzet - bár a közepén vagyunk még csak - itt délen még mindig nem annyira vészes. Itt is közepes kockázatú a besorolás, de országos viszonylatban még mindig jók vagyunk. Nálunk még mindig folyik a heti tesztelés, úgy ahogy minden egészségügyi és ápolási intézményben, főként az idősek védelme miatt. 

A főnök még mindig főnök, már kétszer elhalasztották az átadás napját, mert a bürokrácia malmai itt is lassan őrölnek.

Lélekben készülök a legkedvesebb ünnepemre, idén ha lehet még jobban várom a karácsonyt, hogy megint összevásároljak minden kacatot a házdíszítéshez, mert minden évben kicsit bővítem a kollekciót. Igaz minden évben tovább tart feltenni a dekorációt, de én nagyon szeretek ebbe a mesebarlangba hazajönni olyankor, megnézni a Polar Express-t és enni a salátámat :(  :) 

A jövőt és a terveket most egy kicsit elengedtem. 

Annyi sok dolog van amit itt és most kell megoldani, hogy nem érek rá a lottóötösre koncentrálni.

Arra sem akarok, hogy mikor tudunk Magyarországra látogatni, mert az egész covidmizériának nem látni a végét és ez is elszomorít. Ha legalább azt lehetne mondani, hogy február, vagy április, de nincsen egy időpont amire várni lehetne és ez kimerítő.

Az unokák persze iszonyat szépek és okosak és nem győzünk gyönyörködni bennük hol képen, hol skypeon nézegetve őket, persze az Ellie-t látjuk néha, de most a járvány miatt Nóriék is óvatosabbak.

Ki a túró gondolta volna, hogy még a mi életünkben ilyen helyzet bekövetkezik?

És a közhelyek puffogtatása végett meg kell jegyeznem, hogy az emberek egyáltalán nem tanulnak semmiből. Sem a hétköznapi átlagember, sem a nagyfejű politikusok, senki... ezt hagyjuk is ennyiben, hisz ez nincsen és nem is lesz márképp, még akkor sem, ha a hozzám hasonló idealista álmodozók szeretnék ha egyszer valamikor...

Közelebbi dolgokon tudok filózni. Például, hogy utálom a kanapénkat, amit most fizettünk ki éppen, és én az első naptól utálom. Azért utálom, mert én akkor két éve beleszerettem egy másikba, és nem azt vettük meg  (megint), mert ezen többszáz fontot spóroltunk, és rábeszéltek minket hogy kiállítási darab és ennyi meg annyi lejön belőle ha ezt megvesszük, hát megvettük (holott megfogadtam, hogy SOHA de soha nem akarok kanapét párnaháttámlával és levehetős szivacsizékkel). 

Meg például még azon is gondolkozom, hogy kellene nekünk egy nagyobb ágy. A férj panaszkodik, hogy mindenhol én vagyok (pedig fele akkora sem vagyok mint voltam) meg a kutya és hogy tíz centi helyen alszik lapjára állítva, ami nem tudom, hogyan lehetséges ugyanis az én fél seggem a levegőben alszik az éjjeliszekrénnyel egy vonalban. SOHA se volt normális ágyunk és ez még mindig az, amit tizenéve mikor idejöttünk az egyik kollégája ajánlott fel nekünk (igaz a matracot azóta lecseréltük, nagyságrendekkel minőségibb az alvás azóta). 

Kettő léce el is van törve igaz nem középen, szóval annyira nem zavaró, de na - elég ramaty állapotban van. 

Gondoltam, hogy most, hogy lejárt a kanapé részlete, megpróbálom rábeszélni magam, hogy még egy-két évig kibírom ezekkel és másik kanapé helyett inkább beruházunk egy ágyra mondjuk a januári leárazások idején. 

Jó.. Sokkal jobb a helyzet mint régen, szóval befoghatnám. Volt idő amikor téglasor volt az ágy lába.

Volt idő amikor egy ágykeretben aludtunk a földre tett matracon, mert az összes léc kipattogott minden éjjel és már kurvára untam, hogy beszív az ágyörvény éjjel kettőkor és kettőbe hajtva riadok fel. Néha könnyezve röhögtünk, de legtöbbször nem...

Gyerekek bakker olyan életünk volt (van), hogy egy Mr. Bean epizód kutyafasza ahhoz képest...

hogy néha tényleg azt hiszem meg tudom írni azt a könyvet. Aztán rájövök, hogy még egy nyamvadt blogposztra se van időm, mer épp most is már a rakott kelkáposztát kéne csinálnom és a tiszta ruhát felvinni, porszívózni és kiszedni a mosott ruhát a mosógépből. 

De azért azt még elmesélem, hogy egyszer a férj kipucolta a fülét a fekete szemfestékes fültisztító pálcikával, orvoshoz akart menni, mer aszitte valami speciális fülbetegsége van... és a röhögéstől nem tudtam felvilágosítani sem... 

Vagy amikor hozzáragasztózta a virágos papirtörőt a nyelvéhez...  ja asszem azt már meséltem.

Na megyek megharcolok a kutyával - asszem a porszívót tartja közellenségnek és ahogy tologatom a földön ő meg harapdálja és ugat rá. Így a porszívózás is egyfajta tapasztalás nálunk.

Pusz

Róza

 A változással mindig hadilábon álltam, hát ez most nem az én évem az biztos. 

Ha a COVID ot tekintjük akkor senkié.. szerintem mindenki jobban várja az újévet az átlagosnál. 

A főnök három éve hirdeti az otthont eladásra. Most megvette valaki. 

Mindenki nyugtalan, de végül is ez várható volt, csak  senki nem gondolta, hogy ilyen hirtelen. Azt elmúlt ötven év alatt semmi mással nem törődött.

A férje meghalt, a lánya az esküvője napján hunyt el asztmarohamban, az unokahugával nem nagyon tartják a kapcsolatot már jópár éve nem beszéltek különböző okok miatt. Beleölte az egész életét ebbe az egészbe. Ez volt a munkája, a hobbija, a gyereke, a kedvenc étterme, a szabadideje, a mérge és az öröme.

A családja, ha távolabbról nézzük.

Az adás-vétel eléggé elhúzódott és az egésznek a vége megint a kapkodás. Ebben ő is vastagon benne volt, de ő már csak ilyen. Abszolút nem lepett meg.

Az utolsó pár hét alatt rengeteg munka szakadt a nyakamba, gyakorlatilag egyszerre kellett levezényelnem a közjegyzőket, a munkáltatói szerződéseket, az otthon levő munkatársaim furlough meghosszabbítását, a heti teszteléseket, a támogatásunk elköltéséről szóló számlalistát az önkormányzatnak (sikerült még kinyomnom belőle két emelőt, egy betegfordítót, egy ebédlőbútort, stb) a betegek hozzátartózóinak és a munkatársaimnak írott értesítőket, a meeting jegyzőkönyveket, az új manager által kért ápolási napló mintát, szabályzatokat és auditokat. A seggemen is kelés lesz már, annyit melóztam,  holott amúgy... nem is az én dolgom. Az én dolgom ugyanis az ápolási naplók, a beteg adatvédelem és részben a COVID. Az összes többi egy személyi asszisztens munkája lenne, de hát jelenleg az nincsen.

Múlt hét péntek délutánra vasgolyó volt a fejem helyén és folyt a nyálam...

Ültem a kanapémon és azon gondolkoztam, hogy mennyire sajnálom ezt az egészet. 

Bár nem volt könnyű a főnökkel, és ezerszer kívántam én is, hogy most már legyen valami, mindegy mi csak lépjünk valamerre, de hát ugye mégiscsak eltöltöttem vele kilenc évet (megin öreganyámnak lett igaza: Vigyázz mit kívánsz!). 

Volt  lent és fent, sokszor frusztrált az öreglány az értetlenségével és a szűklátókörűségével. Alapjában véve nem rossz ember, csak borzasztóan maradi és elég nehéz természete van. Persze időszerű a változás, és bár nincsen garancia arra, hogy bármi is jobb lesz, mindenki tudja a lelke mélyén, hogy ez már így nem sokáig mehetett volna amúgy sem.

Az elmúlt hetekben azon gondolkoztam sokat, hogy mihez fog a főnök kezdeni? Nincsen senkije csak ez az otthon és mögötte a lakása ahonnan mennie kell. Kis idővel ezelőttig azt se tudta még, hogy hova. 

Elképzeltem, hogy milyen egyedül lesz a világban itt a COVID következő hulláma elejeközepe felé. Néha elmerengett, mikor megülve az irodámban mesélte, hogy kirámolta a fényképes fiókot, vagy hogy elpakolta a porcelánjait... 

Azt éreztem, hogy hamar fel fogja adni és meghal... azt, hogy ez már nem fog neki menni. Nem fog tudni ehhez az új helyzethez alkalmazkodni ő, aki egész életében reggeltől késő éjszakáig ment a lábain és pörgött folyamatosan, éjszakás 11 órás műszakot csinált még két hete is, nem fog tudni újságot olvasni, teázni és tévézni...

Tegnapelőtt mielőtt haza indultam még egyeztettünk mi lesz a teendő másnap és kifelé menet felinvitált a házba. Szívszorító volt majdnem üresen látni. Hát összeborultunk kicsit és mindketten uralkodtunk magunkon, mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy elérzékenyüljünk - ebben azért hasonlítunk.

Aznap késő délután felbukott. Összevissza bekékült mindene. Bizonygatta, hogy nincsen semmi, csak a keze és a karja fáj egy kicsit. Csalánba nem csap a ménkő.

Tegnap délután viszont egy köhögésnél éles fájdalom hasított az oldalába. Ketten kiabáltunk vele, hogy be kéne menni a sürgősségire mert lehet, hogy valami komoly, de semmi áron nem volt hajlandó - én bordatörésre gyanakodtam, gyanakszom még most is, ami kimozdulhatott a köhögéstől.

 A főnővér adott neki fájdalomcsillapítót én megrendeltem az asztma inhalálóját mert az is ki volt fogyva és elzavartuk pihenni. A háziorvosától erősebb fájdalomcsillapítót is kértünk, meg valami embert aki kijön és ránéz.

Ma egész nap a kanapéjáról osztotta a feladataimat, és párnával a hóna alatt se tudott nagyon mozogni. Azon aggódott folyton, hogy neki ott kéne lenni és intézni a dolgokat, és hogy mennyi dolga lenne.

Az a főnök, akiről mindenki úgy vélekedik, hogy elpusztíthatatlan és szívós most az átlagosnál is fáradtabb és nyúzottabb volt. 

Délután három felé mikor hazaindultam a kezemben egy csomó  postával és a táskámban a nehéz lelkemmel még felmentem a házba, hogy elsoroljam mi van kész mi maradt holnapra. Az ajtó félig nyitva volt. Megálltam a küszöbön és akkor olyannak láttam őt aki valóban: nyolcvanegy év aludt a kanapén a fehér hosszú hajával és a fekete fodros kendőjével betakarva. A házban hideg volt, a leszedett függönyök a másik kanapén, a porcelánok és könyvek dobozokban szerteszét.  Két asztalilámpa égett csak a két sarokban, éppen hogy csak félhomály volt és minden kongott az ürességtől. 

Én úgy megsajnáltam, hogy akkor és ott bőgtem magam el először és örültem, hogy senki nem lát, mert hogyan magyaráznám meg, hogy sajnálom ezt a nagyon morcos és nem annyira nagyon népszerű főnököt.

Hazafelé lefutott előttem az egész élete, pedig csak az elmúlt kilenc évnek voltam egy kicsit részese. 

Az összes stressz, harag, bizonytalanság is csatlakozott hozzám az úton.

Lehetett volna ez egy nagyon pozitív és várakozással teli változás, de nem az lett és most elég dühös vagyok meg elég szomorú.

Tudom,  hogy nem marad így és tudom, hogy lesz valahogy sőt, remélem is, hogy minden rendben lesz.

Mindenki megszokja majd ezt az új helyzetet, az új főnököt -  biztosan én is. Mindenki kivárásra játszik, és pár hónap alatt meglátjuk, ki valamerre, ki marad, hogyan tovább...

Az is biztos viszont, hogy ha Carisbrooke-nak van is mégegyszer ötven éve, akkor sem lesz ugyanaz. 

Csak a jövő bír azzal a tulajdonsággal, hogy mindezt megmutassa.