A mamó után én voltam az első áldozata, de mire észbekaptunk, addigra nem mondom meg mik folytak ki az ajtók alatt. Munka ezzel háromszorannyi, a személyzet fele meg otthon ül a klotyón.
Kisegítő munkaerőt ilyen esetekben nem lehet hívni.
Szinte szkafanderben dolgoztunk egész héten, amiben az ember úgy érzi fél óra alatt zsírjára sül a szalonnája. Szégyen ide, szégyen oda, a napom fénypontja a 10 perces szünetekben beszívott napfény mellett az a szál bagó volt. Valami olyanon nevettünk, hogy úgy néztünk ki, mint a szellemirtók nem tudom melyik részében, amikor egyszer csak nagyon sok munkájuk lett. Ülnek ott rohadt fáradtan a kisértetnyálkás, koszos egyenruhájukban a szájukból lógó cigivel. Ha erre valaki emlékszik, akkor kb. megvan a kép. Délutánonként mikor végre beszálltam az autóba és leültem a seggemre csak egy kicsavart, ezeréves felmosórongy voltam, minden nap azt gondoltam, ok ennél már csak jobb jöhet.
Összesnővéri pályafutásom alatt sem láttam viszont olyat, amit tegnap reggel a tizenkettesben.
Nem részletezném túlságosan, de azt hiszem halványan érzékeltetni tudom a dolgot azzal, hogy hisztis röhögésbe fulladt, mikor a Laura és én a fekáliában úszó fotelt próbáltuk becsomagolni, betuszakolni a liftbe és az udvarra szállítmányozni.
Dave a karbantartó 10 méterről, tűzoltókészülékkel oltotta a problémát, közben csipesz volt az orrán. Esküszöm az ilyenekről fotóriport kéne, mert én se hinném. Azt is elmentettem, hogy ha mégegyszer megkérdezi a Laura tőlem, megyek e az emeletre ébreszteni, azt válaszolom: nem.
Köszönöm Istenem, hogy egész hétvégén szabadnapos vagyok, szerintem tetőzik a dolog, úgyhogy én elvágom magam a mobilhálózatról és elbarikádozom az ajtót.
Köszönöm Istenem, hogy esik az eső, mert a gazolást újabb néhány napra megúsztam.
Köszönöm, hogy volt annyi erőm még tegnap, hogy két napra megfőztem.
Köszönöm, hogy mosolyogva tudom fogadni amikor az élet néha szart borít a nyakamba.
