Egészen odáig eveztem innen, hogy micsoda duplázott, fura egy életem volt nekem tizen- huszonévesen.
Onnan, hogy életem nagy szakítása után (nevezzük KIS Ő-nek, aki azután talált egy lányt és igen, meg is nôsült) még a kemény metálos csaj mögött az a bálozós, keringôért és csárdásért megörülô kislány voltam, akit a metálos bandából még a legjobb haverok közül is csak kevesen ismertek.
Hogy legalább annyira imádtam táncolni, hétvégenként bálba szökdösni (a haverok, nem a szüleim elôl), mint amennyire imádtam csütörtökön a Nevkoba heavy metal koncertre menni, vagy Megadeth-et bömböltetni a szobámban.
Nem, nem néztem Dáridót Lajcsival péntekenként és nem hallgattam a konyhában Betli duo-t... De mondjuk tegye mindenki a szívére a kezét és vallja be, a dáridós címdalt, meg minimum a kékaszemét mindenki tudja...
Kimondottan utáltam a vásári, gagyi, két szintis utánzós vackot. Meg a diszkót. A dizsi nekem tucc tucc volt a gagyimulatós meg ucá uccá...
Fura dolog ez. Van olyan, hogy igényes mulatós? Mondjuk lagzis zene, trombitás, harmonikás, rendes hangszeres, ha értitek. Na azok voltak a jó bulik.
Volt egy csapatunk ott is. Egy teljesen másik. Ôket is imádtam egytôl-egyig. Józsi a keringőkirály... Hahh..
A sváb táncok a véremben voltak, úgy születtem, hoztam a génjeimben magammal. Latin, vagy szirtaki ritmusok sem hoztak zavarba egyáltalán. Simán el lehet mondani, hogy akkoriban több mint hat éven át a tánc volt az életem (legalábbis hetente kétszer az egyik fele: pénteken és szombaton). Asszem anyai nagyanyámtól is örökölhettem valamit, mondjuk odáig nem merészkedtem, hogy még a konyhában lecsófőzés, meg hájastésztakészítés közben is rázzam a fenekem, ahogy ő tette hatvanix évesen.
Nem pasizni jártam, nem inni, nem rosszalkodni (arra ott voltak a rockos esték) csak a tánc vonzott oda minden héten. Emellett azt is számolgattam, mikor van esély, hogy az unokatestvéreim közül még valaki férjhezmenjen.
Sokszor még a hazafelé úton is csárdáslépésben táncoltunk barátokkal.
Egyszer emiatt beleestem a gázosgödörbe (nem azért volt gázos, mert beestem, hanem mert a gázvezeték miatt kett feltúrva az egész falu) és annyira röhögtünk, hogy nem tudtam kimászni és elhagytam a kedvenc fehér bálicipőm fele párját, mert vaksötét volt és beleragadt a sárba. Ki kellett dobnom a ruhámat is és teli voltam horzsolásokkal és apa lekente mercurochrommal, amitől még a következő bálban is úgy néztem ki, mint az angolok halloweenkor.
Elkérdeztem magamban, vajon fogok e még az életben keringôzni?
Megyek e még vajon igazi magyar lakodalomba? Svábbálba?
Az unokatestvérek elkeltek, én itt élek Angliában, de ha Magyarországon élnék sem sok esély lenne.
Józsit az asszony rövid pórázon tartja, van aki elment Ausztriába céencézni, van aki fôvárosba ment férjhez, vannak, akikről nem tudok semmit. Lakodalmat is csak az tart akinek van miből és már igazi sátras falusi lagzit egyre ritkábban...pedig igazi kulturkincs van a kezünkben - kezemben...az...
Mert van egy dupla DVD (ami amúgy az egyetlen valaha készített videofelvétel amin apám is szerepel) az utolsó igazi, nagy, (ötszáz fős), sváb lagziról a polcomon. A felvétel 1990 kissé csípős novemberében készült, vhs kazettán volt eredetileg.
A német (rothadókapitalista) rokonoknak már akkor volt videokamerájuk, több órás összeállításban láthatjuk a disznóvágást, valamint egy hadosztálynyi csirke legyilkolását, majd a főzés, sütés, süteménykészítés folyamatait. Vájdlingban a túró száz tojássárgával, ahogy 10 asztalon nyújtották és sodorják a rétest a kultúrházban. A sarokban fatüzelésű kályhák, mindenki svábul beszél, a zenészek már előző nap este kisebb bulit csináltak munka ordas részének végén, ahol mindenki táncol munkásruhában, otthonkában, kendőben, susogós adidaszban.
Csak nézem a felvételt (szerencsére csak kétszer látszom rajta) és elgondolom, hogy drága Margit néném elment Jancsi bátyám után, nagyapám, nagyanyám, majd a másik nagyanyám, Kati néném, édesapám, mennyi sokan nincsenek már itt...
Emlékszem a felismerésre, Timivel (másodunokatesóm, egyidősek vagyunk) teljesen lefagytunk mint a szúnyog novemberben, mikor rádöbentünk, nem vagyunk többen. Mi vagyunk az utolsók, vagy a soronlevők, a következő generáció még túl fiatal a házasodáshoz...
Visszakanyarodva nem tudom hova, keressétek meg a fonalat - az a KIS Ő lelépett aztán épp úgy fogadtam meg dühömben és megbántottan, hogy majd találok valaki olyat, vagy jobbat is, de igaziból nem tudtam hinni benne, ahogy Adele sem...
Aztán kis kitérő után - amikor is kihasználtam a férfiakat és semmibe vettem őket, letaposott sziveken és összetört lelkeken átgázolva találkoztam a NAGY Ôvel aki sem táncolni nem tud igazán sem a heavy metalért nincsen oda. Megjegyzem ez kb az összes különbség közöttünk. (Jah meg a tv.)
Így vagyunk jól együtt. Apával sajnos már nem ismerhették egymást, pedig lehet, meg tudta volna tanítani egy két szerelős fogásra, az Ossian lényegére, meg pár tánclépésre...
Minthogy a "rendszerváltás" után a viszonylagos, lassú, nyugodt életnek vége lett, jött a rohanás, a kispénzűség...minden ami ezzel jár.
Nekünk már nem lett sátras, sváblagzi. Se hintó, se lovak, se zenekar, se vonulás...mondjuk nem is tudom mi lett volna? Nem vagyok az a magamat ünneplő típus.
A mi "legszebb napunkon" egy teherautó mellett két személygépkocsi és egy bicikli állt a hivatal előtt.
A vőlegény majdnem elkésett, mert maszekolt és még a hidegtálért meg a tortáért is be kellett mennie. Aztán meg olyan gyorsan hajtott haza, hogy kicsit összekeveredtek a hidegtálon a dolgok.
Mire végre mi elindultunk volna, az a tetves öreg Fiat nem akart megint, de végül csak megsajnált minket az istenadta...Volt még kapatos anyakönyvvezető, aki leverte a nagykönyvével a cserepesvirágot az asztaláról, és a másik oldalon a pezsgőt csak azért nem, mert a Csababácsi ott állt a kamerával és megfogta.
Fel akartak minket még úgy is venni, ahogy kijövünk az ajtón, mégiscsakugye...nem templom, meg nincs rózsaszirom dobálózás, de adjuk meg a módját. Csak mivel nem puccos nagy esküvő volt, az ajtó egyik szárnya volt csak nyitva, és látszik a felvételen, hogy betojok a röhögéstől, mert nem férünk ki egymás mellett a fél ajtón, csak oldalazva...
Ettük a gasztroteamtől vagy honnan rendelt hidegtálat, a többször is szétázott - majd kiszáradt és ettől sehol sem egyenes kerti asztalon. Anyám meg a komaasszonyom nem akartak tortát enni, mert állandóan a fogyókúrájukkal voltak elfoglalva, én meg megsértődtem, mert a fehér bálna szerepében nem éreztem odavalónak, hogy két negyven kilós vitatkozik velem a saját esküvőmön...
Negyven fok volt abban a májusban, én a magam varrta göncömet mégsem vehettem le, mert milyen szép vagyok, ezzel szemben a férjem rövidgatyában meg trikóban bontogatta a nászajándékba kapott törölközö-grillsütő-pohárkészlet dobozokat.
A mi nem lagzinkon nem volt tánci, meg apu sem vezetett az oltár elé. A gyerekeim a játszótéren játszottak míg én a maradék tortát is felfaltam csakazértis... Mézesnap kettő volt, mert anyám elpaterolta mind a négy gyereket hétvégére és este beültünk a kádba mi ketten, és azon röhögtünk, ez mekkora spórolás már, hogy kettőnknek két deci víz elég...
Hát jó. Nincsen esküvői képünk a falon, csak egy video az is inkább inkább burleszk mint klasszikus emlékezős...
Mégis katasztrofálisan szép volt...így utólag legalábbis...
Álmomban parketta nyikorgása még a fülemben ugyanolyan, csak ketten keringôztünk apával körbe-körbe mert mi kezdjük el, és mi fejezzük be.
Jó lett volna apával keringőzni az esküvőmön, de e hónapban volt húsz éve, hogy elment és akkor még nem tudtam, de nekünk azon a hideg novemberi lagzin volt az utolsó tánc.
Azok a szép pillanatok. Azok fognak számítani.
