Töltöm a mézes-krémest, a zserbó is kijött már a sütőből…
Nagyon nem szerettem a Jancsiék előtt elmenni még anyám kezét fogva se nemhogy egyedül. Nagyon szorongtam, hogy biztos kint lóg a kisJancsika a fémkerítésen, pedig sose csinált semmit se, csak vigyorgott és próbálta mondani amit sose értettem. Azt is már előre tudtam, hogy az öreg Jancsi meg majd összeszorítja a kérges markában az arcom és a büdös szájával belemondja a képembe, “az öcséd egy fatökű, neked meg olyan a szömed mint a mérges Balaton”…
A következő házban laktak a Kintliék, akik mindig haragba voltak Jancsiékkal, mert a kisJancsi kárt tett az állatokban és terrorizálta a szőlőültetvényt.
Kántorjóskabácsi háza a következő, közvetlen a nagynénémék mellett. Erzsinéni gyakorta vitt, vagy velem küldött neki egy tál ételt, levest, kerti miegymást. Amióra elment a Kántorné a gyerekkel, egyedül élt ott. A gaz a házat, a szőr meg a feje minden részét nőtte körbe viszonylag rövid idő alatt, és néhány láda szalonsör lett minden társasága. Most, hogy odagondolok, nem láttam soha sör nélkül. A fodrásznál azt beszélték, hogy a Kántorné tanácselnökhelyettesné lett két faluval arrébb.
Néném házához érve kívülről tudtam a szagokat. Olykor frissen szedett és fellógatott gyümölcs csepegett az öreg varrógép alatt a lavórba és az émelyítő málna elnyomta a meggy aromáját és belengte az egész gangot. Máskor meg a száradó dohány legedezett lefelé a kötélről, vagy kukoricadarálás porszaga a csűrből. A forrázott tollból tudni lehetett, hogy csirkét vágtak, a émelyítő kesernyés égettcukor szagából hogy szilvalekvár fő.
Mivel az életem logikus következtetések sorozata volt már akkor is, tudtam, ha a sarokban álló zöld bödönökben van frissen fejtett méz, az lépet jelent a konyhában, valamint: vajas-mézes kenyeret, esetleg - ha szerencsém van - mézes-krémes süteményt is.
Erzsinéni minenhez is értett, de még úgy is sütött, ahogy senki a környező falvakban.
Meggyőződésem, hogy azért nem szerettem soha a cukrászdai süteményeket, mert olyan magas volt a léc, hogy azt ott egy süti se ugrotta meg. Vannak még márkázott termékek a fejemben, mint anyám almáspitéje, nagyanyám hájasa, rétese, vagy a másik nagyanyám csörögefánkja, de Erzsinéni maga volt a brand.
Különösen szerettem olyan hétvégéken lemenni hozzá ha lakodalom készült a kultúrházban. Ilyenkor mesehősökhöz illő bátorsággal mentem át a békáshídon, a főúton, és küzdöttem meg a Jancsibácsival akár egyedül is, mert tudtam, az erdei vasorrú bába mesekunyhójába érkezem.
A hátsó hűvös szobába, ahol a redőnyök kis lyukaitól pöttyös lett a fal és süteményből volt az asztal, a szék, a kredenc, a sezlony. Mindenütt tálcákon roskadozott a méteres kalács, a barackok, az almáskrémes, hókiflik, kókuszcsókok, piskótatekercsek, fatörzsek és néha tíz néha harminc torta is.
Privilégium volt bemenni oda, nem nyúlni semmihez, csak nézni és ámulni. Mai napig őrzöm a fejemben minden részletét például annak az égetett cukorból készült, gyönyörűen díszített, majdnem életnagyságú bölcsőnek. Akkor is ámultam rajta, de visszagondolva tudom is, mennyi munka és ügyesség kellhetett hozzá.
Erzsinéni a régi idők oklevél nélküli mestere volt. A tortarózsák és díszítések ma biztos idejemúltak lennének, de a tehetsége a szorgalma és az affinitása biztos, hogy tovább vitte volna ebbe az új “fondantostorta”világba.
Már jópár éve nem nagyon sütött, kicsit rozoga is lett, meg kicsit szívbajos, ezen a nyáron fáradt el végleg...
- Mork hívja Orsont…. kihűlt má’ a sütemény széle?