A láthatatlan ember...

...aki én vagyok.

Tényleg.

Egy kis melós vagyok a bugyikék egyenruhámban, olyan mint bármelyik kollégám.

És mégsem.

Annyira élvezem.

Mikor néhány látogató rám mered mert a Julyval operákat hallgatunk, és én megfeledkezve magamról még a folyosón is tovább énekelem. Vagy mikor az ebédlőben a tengernyi ember, betegek és látogatók, szól a Classic FM, és valaki kérdi az asztalnál, milyen zene szól? Marha mázlim volt, hogy épp a Sába királynő bevonulása volt, meg mert Händel nagy kedvenc.

Vagy mikor a könyvtárban nézelődöm (melóhelyen) és magasröptű(nek tűnő) irodalmi beszélgetésbe keveredem az egyik dokival. 

Mikor ismerem Dali festményeit, vagy a Vasaló nőt, vagy a Tejöntő asszonyt, esetleg A lányt, azt a gyöngy fülbevalósat. Hogy tudom ki volt Vivian Maier.

Vagy, hogy Lady Gaga meg Tony Bennett iszonyat jók együtt.

Jah? Ki is az a Byron? Vagy Shelley? Ó és Villon?

Siegfried Sassoonról már nem is beszélve, mondjuk őt még a benszülött kutyabőrösök sem sokan ismerik.

"You are too young to fall asleep

for ever;

And when you sleep you remind 

me of the dead." 

Imádom.

Vicces, hogy ebből a pozícióból mennyire meg tudom döbbenteni az embereket. 

Jóleső büszkeséggel tölt el amit tudok (pedig épp csak egy kicsit van az átlag műveltség felett), és szégyellem még mennyi mindent nem. Mennyi dolgot nem láttam még, mennyi mindent nem olvastam, nem hallottam.

Hej pedig még ha azt is tudnák, hogy matekpéldákat rejtvényként, szórakozásból oldani meg milyen jó...

a legnagyobb vágyaim között sem az van első helyen, hogy valami ötcsillagos ágyneműben susogtassam a fenekem. Inkább kóborolnék napokig a Louvre-ban, a National Galleryben, költöznék be pár hónapra a Teatro alla Scala padlására. Úgy, ahogy elmennék egy FFDP koncertre, Stingre, Jason Mrazra. Bejárni és végig enni Toscanát, Provence-ot, megnézni Vegast, Alaskát.

Yellowstone park, Grand Canyon, mittudomén, francos Amerikának olyan természetrajza van, hogy még...

egyszer északifényt látni, egyszer magas hegyről nézni le a felhőkre, esküszöm még a tériszonyom is elmúlna akkor.

Egyszer mammutfenyő erdőben állni, nézni fel és hangyának érezni magam.

Sokat és közelről szagolni a történelmet, a természetet, művészeteket. 

Milyen jó is lenne a világ összes könyvét elolvasni...

Ezek meg elmennek a mittoménmilyen riviérára, vagy egy cruise-ra egy évben kétszer, és azt hiszik tudják hogyan kell élni. 

Na OK, Bora Borára én is elmennék az atollokra épült bungallósba henteregni, meg mondjuk egy párizsi puccos divatházat is megnéznék, míg a férjem eszi a csigát...mondjuk egy inka templom meg egy Galapagos között. 

Ez van. 

A végletek láthatatlan embere vagyok. Kicsit mindenhová tartozom, kicsit meg sehová sem.

Egyik nap füstölt lazac, másnap meg hot-dog.

Puszpá.

Az elmúlt hetek:

Remélem az időjárás kegyes lesz és nem kapunk annyi esőt, mint a múlt télen. Igaz, hogy meleg volt, meg az is hogy gyönyörű zöld volt minden, csak éppen a kimosott ruhák lógtak szomorúan a szárítón.

A főnővér két hétig ajálgatott egy szárítógépet mindenkinek és amióta a mosó-szárítóm tönkrement, nagyon megéreztem, hogy nem tudok szárítani. Nem luxusból, nem is kényelemből, de ez itt Angliában tényleg fontos, pláne meg a tenger mellett. A páratartalom majdnem mindig 90% körül mozog, mindig minden vizes. Egy életem egy halálom rábólintottam. Fogalmam sem volt, hogy hova a francba fogom tenni, a férjnek meg fogalma se volt, hogyan hozzuk el?

Míg a gép ideért, kiokosodtam a fajtákból. Ez légkivezetéses, ami jó. Csak nem tudtam, hova vezetem.

Mindegy, itt van működik, vettem hozzá rövidebb csővel rendelkező kondenzációs vödröt, mert ügyes vagyok.
Az előszobában, a bejárattal szemben állt szolgálatba, így egyúttal átvette a lépcsőkorlát kabáttartó munkakörét is. (Nem tudom, a gyerekeim valamiért ódzkodnak a fogastól és a cipőspolcoktól.)

A december eleji szabim alatt újra feldíszíthetem az egész lakást, ugyanis újabb egy évre aláírtuk a lakásbérleti szerződést. Kicsit már vágynék a változásra, bár a költözés technikai részét utálom. Ez egy jókis ház, de asszem valamit megint rámolnom kell benne, vagy valami, mert vannak ilyen rohamaim szerintem anyámtól örökölhettem.

A meló változatlan, hol jobb napok, hol kicsit rosszabbak, ha összevonom a tényeket, még mindig azt mondom jó döntés volt a munkaidőcsökkentés. A PIN-t intézzük (vagyis inkább anyám intézi, csomó szar kell otthonról.) Kaptam közben egy érdekesnek mondható ajánlatot. A főnővér elővezette nekem, ha már meg lesz a reg. számom, nem akarnám e csinálni az órái felét? Konkrétan felajánlotta a fele pozicióját. Azt vettem ki a szavaiból, hogy amúgy meg egy idő után az egészet, mert ő tavasz után nem maradna. A főnök nyilván támogatna, mert maradnék, mert ismerem a rendszert, az embereket stb. meg mert szeret...valamiert.

Biztos azt gondoljátok hülye vagyok, és igen, megijedtem a karmától. A Bali három éve azt mondogatja, hogy simán én leszek a főnővér pár éven belül. Jah. Pár éve még simán bevállaltam volna.

Nem. 

Sok indokom van, és biztosan állok még az álláspontomon. Nem, mert diliház van, a főnök lassan, de biztosan tönkrevágja a legjobb hírű magánotthont. A főnővér ezáltal két ember helyett húzza az igát. Nem, mert nem akarnék a jelenlegi kollégáim felett elhelyezkedni, és tudom, hogy ez itt annyira nem olyan, mint ha mondjuk magyar munkahelyen lenne, de akkor sem.

Nem, mert nyilván a főnővér is azért akar elmenni (nem hülye) mert tele van a valaga az egésszel.

Nem, mert ilyen körülmények között folyton ott lógna a fejem felett a bárd egy pókhálófoszlányon, mellette meg egy törött üvegű ablakot csapkodna a téli, torquayi viharos szél, az meg még a Riviera wayen is leszaggatja a díszfüzéreket meg a rendőrlámpákat. 

Nem kösz.

Igen meg tudnám csinálni. Igen, gatyába tudnám rázni a helyet, ki tudnám rántani a szekeret abból a bazinagy dolinából, amibe a főnököm taszajtja. Csakhogy nem azért jöttem(tünk) ide, hogy megváltsam a világot, nem azért, hogy stesszeljek tőlem független dolgokon, hogy hülyére dolgozzam magam.

Ha mérlegre teszem az egészet....hááát...ez nem éri meg.

Huszonévesen még fejest ugrottam volna egy ilyen lehetőségbe, mert voltak karrierálmaim, egyszer régen. 

Csak egy nyugis rendelőintézetet vagy szakrendelést képzelek, ahol kérem a következőt, meg itt a receptje jancsibácsi...uncle john.

Rossznyelvek most azt mondanák, belekényelmesedtem ebbe a nyugati jólétbe. Ja.

Biztos ez is igaz. Meg az is, hogy az életem során stresszhormon intoleranciám lett és már csak nyugalmat szeretnék. Egy átlagos, nyugis melót, egy kispolgári életet egy kicsit giccses, nagy gesztenyefával meg egy nagyon giccses, kis házikóval ( az se lenne baj, ha lenne benne néhány gerenda, meg kockaüveges ablak, kandalló, ilyesmi szar dolgok). Ennyi.

Tudom, amit húsz évesen sajnos nem tudtam, hogy többre lettem volna képes vagy hivatott. Sokféle kreativitás és tehetség csírája volt meg bennem, amire csak rá kellett volna gyúrni.

Kitűnő tervező lettem volna azt hiszem. Kiemelkedő sebész azt hiszem. Azt már az elején elb...sztam.

Amikor ezekre ráébrendtem, pláne meg mikor itt szembesültem az előről kezdés fájdalmával, haragudtam a fiatalkori magamra.

Nem tudom mi van megírva és mi az amin magunk alakítunk, de az biztos, hogy ma már nem számítanak nekem azok a dolgok. 

Ami számít, az a nyugivan, család, egy jó reggeli, jó emberek.

Jön a Karácsony, a party outfit tervezgetés alatt, már kristályos.

Tudom, hogy egy idióta vagyok, de idén kb. a gombhoz vettem a kabátot esete forog fenn, esetleírás később.

Amúgy meg még így is bőven van min aggódnom. 

Az álmok meg nem vesznek el, csak átalakulnak.

Szössz

Tami - Meghívtak campre a Casey-ék gardenjébe...

Én - De október van, folyton esik...

Tami (mindentudó arckifejezéssel) - Anyaaa, tentbe leszünk, waterproof!

Szössz

Hierarhia

Anya - Zsófi pakold be a mosogatógépet lécci...

Zsófi - Nóóórííí

Nóri - Olííviaaaa

Olívia - Tamaraaaa

Szössz

... avagy a jó munkakapcsolatról...

Ülök a melóban ott ahol a király is egyedül szokott ücsörögni.

Egyszer csak Stacey dörömböl az ajtón és jó hangosan kiabál, hogy zeng bele a folyosó:

- Are you having a poo darling?

Ezután csak a mamók szobájában tartózkodó a látogatók kacaját hallottam.

A harmincórás munkahetem elkezdődött, úgy néz ki beválik nálam, bár kétségtelen, hogy sokkal több időm így sincsen. Az elmúlt héten elintéztük a biznisz-számlanyitást is.

Elmentünk  a megadott időpontra (!) a bankba, már ez is gyanus kellett volna legyen. Egy nagyon kedves Yvonne fogadott minket azzal, hogy kövessük. Kimentünk az ügyféltérből, nagy számzáras fémajtókon, majd kulcsos fémajtókon át, tisztára mint egy kémtörténetben. Addigra már gondoltam, hogy külön irodába megyünk, kezdtem is aggódni, hogy egy kicsit alulöltöztünk (farmer és ing, gatyó és szépkardi) - már két bizniszmenhez képest. Leültünk, megkínáltak minket teával, kávéval.
Nyahhh, szóval mire megittuk a teát, lett folyószámlája a vállalkozásnak. Minden el lett szépen magyarázva kétszer, jó hülye kérdésekekre is válaszoltunk, valamint a biztonsági kérdésekre adott válaszokat felírtuk hat helyre a Balival fejenként kétszer. Nem azért mert hülyék vagyunk ennyire, nem is azért mert nem tudjuk mondjuk a Bali anyjának a lánykori nevét. Minden rendszer másként kéri ezeket, tököm se tudja sokszor, hogy hány nagybetűt kértek, meg, hogy van e szám benne vagy nincs és azért ez nem egy skype account, amiből mindenkinek négy van.
Kaptunk szép nagy zöld bizniszes mappát, benne kisezer tájékoztatóval, visszaküldendőkkel meg a néni névkártyájával, amit azonnal mindketten lefényképeztünk a teloval, és még be is vittük a névjegyzékbe. Szerencsére befejeztük mielőtt elkezdhettem volna aggódni, hogy rövidesen a gyormrom korgása hallhatóvá válik abban a hatalmas csendes irodában.
Fogtuk a szép nagy bizniszcsomagot, beültünk a szemben levő KFC-be és benyomtunk egy BigDaddy-t kukoricával.

Bár a vállalkozósdi közös ügy, látom benne a saját jövőmet is, de még nem tudom mennyire lesz ez az én szerepem.
Időközben ugyanis újra bejött az angol nővérregisztárciós PIN téma a hétköznapjaimba. Nem tudom jó e ez nekem, de végül is a fél életemet végigtanultam, nem lenne baj, ha nem menne kárba. Kicsit változott a szabályozás, tehát a nagylányom beleásta magát az ismertetőkbe és elkezdtük intézni a papírokat. Otthon anyura vár a nagyja, erkölcsi bizonyítvány, EU-s házassági anyakönyvi, eü. hatósági igazolás (baszki 25 rongy az ára). Itt is kellenek ugyanezek, plusz bizonyítványok. A magyar nyelvű papírok hiteles fordítása, majd az összes dokumentum hiteles fénymásolata a kitöltött regisztrációs formanyomtatvánnyal együtt. Elleszünk vele egy darabig.
A lényeg, hogy ha a PIN-t megkapom, sok tekintetben kibővülnek a lehetőségeim, ezzel együtt a felelősségem is. El kell kezdenem összeszedni az itteni nővéri adminisztrációra és egyéb protokollokra vonatkozó ismereteket, információkat.

A meló kicsit nyugisabb most, hogy csak heti négyszer megyek. Várom a szabimat december elején, várom a Karácsonyt mert imádom, megint szép lesz a ház, partiszervezés folyamatban.

Az ősz gyönyörű és egy kicsit szomorú vagyok mert nem tudom megörökíteni. A fényképezőgépem eladódott (még idejében, egy éves volt, így nem buktunk sokat rajta), újat meg még nem vettünk arra spórolni kell még, mert mostanra megértem technikailag egy tükörreflexes masinára. Basszus apukám nem gondolta még anno, hogy ilyen drága hobbira predesztinál engem.
Nagyon nagyon várom, nagyon hobbim lett a fotózás, nem is gondoltam, hogy ennyire tud hiányozni.
Majd újranővérkoromban úgy szeretnék elkezdeni utazgatni végre, hogy a hátamon van a kanondéééé....

Mai elmélkedés

Ilyen súlyos tüneteim még sosem voltak: tegnap este fél kilenckor belealudtam az ebaybe...