Ezt találtam...

...magyarázatot találtam arra, miért nem tudok egy dolognál megragadni, miért tanulok ma is mindig újat és újat, és miért nem tudom (tudtam sohasem) eldönteni mi érdekel igazán. Miért volt, hogy gyermekkoromban balettot, teniszt, zongorát tanultam, matekszakkörre jártam. Mondjuk, nem vagyok sokkal előrébb, de legalább tudom miért van annyi szenvedélyem, miért tudom a számítógépet, a photoshoppot, a videoszerkesztést, vagy fotózni, horgolni, makramézni, varrni, furulyázni, főzni, írni, vagy akár vakon gépelni, hajszárítót szerelni,  fügvényt jellemezni. Miért élveztem mélységesen annak idején a kémiafeladatokat megoldani, hogy kivégeztem az ötszáz oldalas könyvet egy hónap alatt.  Miért érdekelnek a csillagok, a biológia a kémia, vagy más tudományok, a gyógyítás, a pszichológia, a genetika, az evolúciós pszichológia, a lakberendezés vagy a divat, miért vagyok oda a rejtvényfejtésért a könyvekért. Miért szeretek rajzolni, vagy énekelni. Miért akarok most éppen tatting-ot tanulni.


(Elvileg magyar felirat van rajta, úgy másoltam ide, hogy aki nem beszél angolul az is értse, mert nagyon érdekes.)
Kattintsatok:

https://www.ted.com/talks/emilie_wapnick_why_some_of_us_don_t_have_one_true_calling?language=hu

Nyári ropogós

Pár hete megérkezett az "igazi" nyár, melegszaggal, párával, tengeri szellővel.

Tervezgetem, merre tovább az életemmel a munkámmal, nem csak mert lépnem kell mert megőrülök, hanem mert a munkahelyem sem tart már soká (szerintem).

Volt egy klassz lehetőség, véletlenül találtam és az utolsó pillanatban jelentkeztem, de unsuccessful választ kaptam. Kicsit szomorított csak el, valószínűleg összeszarom magam ha sikerült volna - jajmileszmost értelemben. Keresgélek azért tovább, de mivel rohadtul finnyásnak kell mostmár lennem nem biztos, hogy minden héten szembejön egy olyan, amire azt mondanám, nah ez való nekem.

Gyerekből még kettő van velünk. Nóri elköltözött júniusban, Olívia és Tamara még itthon. A Taminak épp az első önéletrajzát rakjuk ma össze, hogy tudjon valami félállásra jelentkezni a suli mellett. A tervei a jövőre nézve kicsit képlékenyek. Az esze megvan, eddig magasan hozta a szinvonalat, de nem nagyon kellett energiát ráforditania. Ez később gond lehet. Kevésbé művészlélek, bár énekel ő is, inkább gyakorlatias fajta, matekos és logikai aggyal tőlem, pörgős, "kissé" hiperaktív személyiséggel a férjemtől.

Egyelőre biznisz és a másodévtől pénzügy. Azt mondta level3 diploma-ig meg akarja csinálni. Utána ha érzi magában az erőt megy egyetemre, ha nem akkor egy bank-ügyintézői ösztöndíjas helyet keres. Tervei vannak, csak legyen kitartása... mellesleg remélem, hogy ez a komoly szak kicsit levakar a szemöldökéből meg a szemkontúrjából, ami amúgy fogalmam nincsen hogyan van genetikailag kódolva, de ugyanilyen fekete meg sötétbarna rúzzsal szaladgáltam ennyi idősen pedig még képet se látott rólam...amúgy gyönyörű a pofija, a haja viszont tegnaptól lila és mostanság inkább Marilyn Mansonra hasonlít nem rám.

Az otthoni kiscsalád nagy változások elé néz, csak szorítok és aggódok. Próbálnak erre-arra, kifelé-befelé meglátjuk melyik jön be. Van egy-két bíztató előjel, talán valami elkerekedik belőle. Talán. 

Csak ez ugye megint költözéssel jár. Komolyan mást se csinál a lányom, csak állandóan költözik. Bakker el is hiszem, hogy már elég.

A férj valamelyik nap az elmentett fájljaimat kereste, mert elfelejtette, hova tette és talált régi fotókat meg videókat (amit tavaly nem találtunk). Nézegette, nézegette és rezignált hangon közölte, hogy ő úgy érzi elveszítette azokat a kicsi, édes gyerekeket, hogy hol vannak, meg, hogy olyan mintha eltűntek volna...

Kicsit megsajnáltam, de nem tudtam megvigasztalni. Ezek ugyanazok a gyerekek, csak felnőttek.

A hülye fejemmel egy hónappal elnéztem a szabimat és július helyett augusztusra írtam ki (szerencsére, mert a férjnek csak augusztusra adták meg). Előbb én kezdek, aztán a férj becsatlakozik, egy hét együtt, majd én vissza a férj még marad. Idén nem ment másképp. Talán ősszel még ki tudunk venni egy hetet együtt. A jóidőt megrendeltem, idén nyáron még csak párszor voltunk a parton, már többen szóltak is, hogy hol vannak Rózáék.

A házat belaktuk, az új dolgokon is már akad kutyaszőr, a gyerekek szobáiban olyan a rendetlenség mint ha tíz éve laknánk itt. A kutya meg se volt illetődve - minden héten telebombázza a háromszorötös udvart és még mindig le akarja ugatni a madarat a fáról, a sirályokat a háztetőről és a szomszédot a kerítésről. 

Amit viszont a postával művel az elképesztő. Levélbedobó van az ajtón, a kutya már időre az ajtó közelében vár és mikor a borítékok csücske már bent van elkapja és berántja az egészet, majd megrázza a fejét úgy, hogy a levelek össze-vissza röpülnek az előszobában. Komolyan bazzeg legalább hozná ide. Mindeközben ribbilliót csap, hogy zeng a háztömb - tehát alvás maximum a postás érkezéséig lehetséges.

Mondtam a férjnek, reggelente inkább húzzon gatyát (magára, nem a kutyára) mert egyszer megérjük bakker, hogy a postás is jön befele majd a lukon a levelekkel együtt. 

Hülye pitbull de komolyan.

Csupaérzés, csupaméreg, csupaszív és sose tudok haragudni rá, mert minden nap három órakor az emeleti szoba ablakában áll és vár engem. Mire az ajtót nyitom már ugrik is két méterre és végigszántja a nyakamat a kömerivel. Édespofa.

Na szóval most ennyivan. Nyári szünetet tartottam én is. Kissé lent voltam egy ideig, panaszkodni meg nem járok ide (nem is akarok, úgy élünk, ahogy szeretnénk, csak most a kölkök kezdik hatodszor újra, és tudom milyen érzés, kicsi égi segítség jól jönne, szóval ha van közvetlen vonala valakinek lécci....)

Elküldtem a szokásos sms-t a reggelibe hátha nyerek, feladtuk a lottót, vettem magamnak egy Converse dorkót (már kb 15 éve szeretnék szóval tök türelmes voltam), egy nyári ruhát. Bideltem egy olyan kicsi táskára, hogy épphogy a telefonom bele fog férni, de elsőre szerelem volt és három fontért igazán megérte. 

Várom a szabimat, mert charity shopping túrát szeretnék, piacozást meg mert a kreatív energiámat muszáj hasznosítanom és vannak projektek a fejemben fotózásilag, horgolásilag, lakberendezésileg. 

Mai elmélkedés

Nem kedvelem, mikor beszélem, tanácsolom mert kérdeznek és kifogásokra találok. Azután ha figyelembe ajánlom, hogy kifogásokból tengernyi van (nekem is) szóval köszönöm, nem kérek többet akkor meg azt kapom, hogy "de persze, nektek könnyű mert szerencsétek volt"...

Hát ahogy vesszük.  Ha a szerencsét egy ilyen ölbepottyanós, szájbagalambos eseménykét értékeled (ahogy az emberek többsége definiálja) akkor nagyon jól be tudok azért pöccenni erre.

Elég szerencsétlennek éreztem magam, hogy fél évre egyedül lettem hagyva a gyerekekkel, holott sose voltunk külön egymástól. Azt is, hogy a férjemnek egyedül kellett boldogulnia egy teljesen idegen környezetben. (Szerencse, hogy repülőjegyre még futotta.) Aztán mire együtt lettünk újra, egy fizetésből ültünk a kétszobás, üres lakásban a gumiágyon és a régi zörgős, hordozható dvd-n néztük ötszázadszor ugyanazokat a filmeket sorban, nem hiszem, hogy ugyanezek az emberek azt mondták volna: ó milyen szerencsések. Nem éltem meg szerencseként, amikor kifogyott az órából az áram és másnap estig nem volt miből feltölteni. (Szerencsére olyankor jókat tudtunk aludni, meg nappal kártyázni.) A következő hónapban ugyanez történt a gázórával (szerencse, hogy errefelé enyhék a telek - hát, azért kicsit fáztunk néha.)

Nem hiszem, hogy a gyerekeim szerencseként élték meg, amikor napokig hagymás kenyeret ettek, (szerencse, hogy a hagyma egészséges), vagy azt sem, hogy nem egyszer feküdtek le éhesen és azért nem az Üvegtigrist nézték, mert kolbászt esznek benne (szerencsére volt olyan filmünk is amiben nem ettek vagy ittak - főleg akciófilmek)... vagy, hogy hónapokig nem vettünk nekik ruhát, cipőt, hogy otthon kellett hagyniuk a barátaikat, de sorolhatnám...

Szerintem ők sem látták még annak értelmét akkor, hogy minek jöttünk ide? 

Nem szeretem ezt a szót, hogy szerencse. Degradáló a befektetett áldozatokat és munkát nézve. Azt a lehetőséget meg kell teremteni, hogy szerencsés lehess és az a nehéz munka. Mondhatnám úgy is, hogy a szerencse nem adja ingyen magát. Van egy egyenlete, aminek egyik oldalán a szerencse áll, a másikon meg azok a dolgok, amiket te tudsz beletenni.

Aki nyer a lottón az szerencsés. Annyit tett bele az egyenletbe, hogy kitöltött egy szelvényt és feladta (de enélkül az se megy).

Magunkat viszont csak óvatosan nevezném szerencsésnek - főleg ha az egész életünket vesszük alapul. 

Szóval ja. Az út előtted van. Ilyen szerencséje bárkinek lehet.

Jah és még valami a végére. Eléggé szerencsétlennek éreztem magunkat az életünkben, de utólag ez is átértékelődni látszik. Épp azért sültek jól el a dolgok talán, mert nem hittük el, hogy szerencsétlenek vagyunk. Mondhatni - nem stimmelt az egyenlet.  A befektetett munka tükrében semmiképp. Utólag ez látszik igazolódni. 

Konzekvencia: A befektetett munka, az akarat, az áldozatok, mi, ezek mind az állandók a mi szerencsénk egyenletében.

Csak egyetlen dolog változott. A földrajzi elhelyezkedés.

Az eredményt meg mindenki számolja ki maga.

Szössz

A férfi ha csipkelődik:

Egy, csak egy leány van éppen szingli módban: Olívia.

Amikor lejön az emeletről és menni készül, az apja épp hazaér...

- Huu milyen szépen kirittyentél Olívia... Mész megint horgászni???

- ??? De appaaaa...

Sokszor van, hogy úgy a mezőn ordibálás nem elég.

Felvenni egy kesztyűt és ütni kéne, vagy tányért törni és bömbölni egy jót.

Ehelyett csak felhúzom magam, számolgatok ezerkétszázhuszonháromig és próbálom rendbetenni a dolgokat a fejemben és más fejében. 

Változtatni.

Mert apám azt mondta, aki nyavajog annak még nem fáj eléggé. 

Próbálok nem dünnyögni és elégedetlenkedni. 

Szóval vettem egy mély levegőt... nagyon mélyet.

A magam dolgában döntöttem. Már csak várnom kell.

Folyt.köv. 

... az úgy volt, hogy kicsit már kezdtem büszke lenni, pedig eleinte nagyon tiltakoztam.

Sose szerettem a focit, sőt a többi csapatsportot se. Ha választanom kéne mindenképp - mondjuk, hogy mit néznék ha muszáj lenne akkor pl. korcsolyát, műugrást, atlétikát.

Apa és az öcsém nagyon focisok.

Anya lábujjhegyen locsolta a virágot a tévé tetején, apa szótlan tűrte, csak akkor mordult fel, mikor anya diszkréten visszahajtotta a terítő csücskét mely jelentékeny részt takart ki a képernyőből.

Emlékszem olyanra gyerekkoromból, hogy apa akkorát bukfencezett örömében, hogy a lábával fellökte a tévét álványostól-virágostól-eozinzsolnaystól. Ez a fociőrült dolgot valami egészen fura, érthetetlen életérzésként aposztrofáltam, legalább annyira érthetetlen női lelkemnek, mint amikor valaki meg tudja külömböztetni az egyik autót a másiktól. 

Amikor a vonulós-éneklős magyar drukkereket láttam az utcán vonulni ott messze, még csak ez az összefogás tetszett, hogy lám-lám mégiscsak. Még az egy két "vesszentrianont" is ignorálnom sikerült, pláne hogy még eléggé (többé-kevésbé) balhémentesnek is ment az egész...

Aztán Gera góljánál már kicsit kezdtem érteni ezt a fociizét. 

Akaratlanul is pattantam fel a kanapéról (pedig nem is néztem a meccset, csak odakandikáltam időnként) és a saját kiáltásom is meglepett. Valamit kétségtelenül megfogtam belőle. Gondoltam is, milyen kár, hogy apa nem érte meg, hogy ezek ott vannak, mert hogy örülne ő is... ilyesmik jártak a fejemben... A stadionban szinte csak a magyarokat lehetett hallani, tényleg berántott engem is ez a pirospólós érzés.

Aztán felébredtem. 

Bonjour buzi franciák

Cristiano homoszexuál

Gratulálok.

Belegondolni is ijesztő...

Majdnem elhittem.

Mindezeken túl se tudok mit mondani. Hajrá magyarok? Jah. Hajrá. 

Összefogás? Röhögnöm kell.

Szégyellem magam. (és nem mert magyar vagyok, mielőtt belekötne bárki)

Folyton melegem van a melóban. Ápolási otthon ugye, folyton mint az inkubátorban úgy vannak tartva a nénik-bácsik.

Joanie felvetette, hogy kéne szerelni a lámpára ilyen propellert, hogy hűtse a fejemet. Modtam is neki keserű iróniával, hogy a főnök tutira értékelné az ötletet.

Azt is folyton mondogatom neki, hogy el ne felejtse - ne hajtogassa folyton, hogy én vagyok a kedvence, meg időnként mikor rájön a haldoklás próbálja mellőzni, hogy engem hivogat mert nem veszi jól ki magát és amúgy is többségében azért rendesen el van látva akkor is ha nem vagyok ott. Annál is inkább mivel ha nem, akkor nekem panaszkodik én meg beszólok, de nem kell ezt még feljebb tornázni és szobrot se kell nekem emelni. Nem álszerénységből, hanem mert sose szerettem ha celebrálnak, még a szülinapomon se azt is titokba tartom inkább. Nem tudom, asszem ezt a részt anyámtól örökölhettem.

Na ma meg ellenőrzést kaptunk. Ilyenkor szociális szervizes főnök meg területi főnővér csekkolás van, hirtelen minden bejelentés nélkül.

Egyszer csak megjelentek, én nyitottam ajtót. Ilyenkor a zabszem a valagunkban van. Minden dokumentációt ellenőriznek, beszélnek a betegekkel, személyzettel, benéznek mindenhova, rádnyitják az ajtót sehol se vagy biztonságban.

Sylviánál voltam épp, láttam befelé menet hogy a Joanie ajtaja be van csukva. Na gondoltam is magamban, jól ellátja az öreglány őket röhögnivalóval arra a napra - meg lesz oldva, hogy vidáman ellenőrizzenek.

Ebéd után már nem bírtam a kiváncsiságommal, fogtam egy tejeskávét és betelepedtem hozzá, faggatni kezdtem mit kérdeztek, miket válaszolt...

"hát..." kezdte "mondtam nekik, kéne egy ventillátor a lámpára mert folyton izzadtok... "

én már itt kész voltam - az öreglány rendelt a területi főnöktől egy propellert a lámpára érted!!

Jó.. kérdeztek rólunk is? - kérdezem. "Ó hát igen, kérdezték, hogy meg vagyok e elégedve az ellátással, meg hogy milyen a személyzet? Mondtam nekik, hogy te vagy a legjobb nővér a világon és a legkedvesebb ember és hogy te vagy a kedvencem..."

Joanie basszus nem mondod komolyan! - hüledeztem.

Mire felemeli az ujját mintha pisztolyt tartana és rám kacsint - "Megetted!"

Kösz... Ez az én bőrömre viccelődik. Komolyan nem igaz a nyanya....

Délutánra megint meghalni készült. Azt mondta, ma lesz a napja, szóval lehet, hogy holnap már nem találom itt.

Elbúcsúztam... megint. Hátha nem csak szivat.