Ezt a hozzászólást egyben másolom ide, posztként, mert annyira szép és annyira jól esett.Nem tudom hány olyan olvasóm van, aki csak "csendben" olvasgat engem, de ha csak ő egyedül, már akkor is megéri itt irogatnom. Visszajelzésül annyit, hogy a Bolerot ismerem és szeretem, réges-rég egy nagyon mély és maradandó érzelmeket hagyó filmben - Egyesek és mások a címe - hallottam először, azonnal megszerettem.
Tehát a levél:
"Szia Rozamami!
Úgy vettem ki a szavaidból, örülsz annak, ha valaki, aki csendben olvasgat, hírt is ad magáról, hát szeretnék eleget tenni ennek az óhajnak: ím egy újabb sorstárs, nem merem azt írni, lelki társ, mert talán tolakodónak hathat. De annyira döbbenetes a sok hasonlóság (pl. szó szerint megfogalmaztam a páromnak, amit te is, azaz hogy itt minket senki nem szeret, nem ismer el, nem becsül semmire, holott mindig csak adtunk, a végsőkig alkalmazkodtunk stb, de hisz ismered ezt; és ha hiszed, ha nem, a virágokkal is ugyanúgy jártam, mint te, nekem még soha nem sikerült szép virágoskertet kreálnom, mi több, a lakásban vegetáló párák is kimutatják ellenszenvüket irántam, de a legfontosabb hasonlóság a végső összeomlás lezajlása annak mind testi-fizikai, mind lelki vonzataival egyetemben), hogy el kellett gondolkodnom ennek kapcsán pár dolgon. Bocs, ha túl filozofikus lesz, sajnos nálam ez amolyan lelki kényszer. (Ja és kedvenc olvasmányaink is hasonlóak, pl. Titán szirénjei nálam alapmű, József Attila örök favorit és a többi, Lem és társaik, no meg a sci-fi őrület is stimmt, és én is csak olvasok-olvasok-olvasok túlélendő, amit túl kell élni.) Szóval a lényeg: nyilván ismered Ravel Boleróját. Az egy zenei fraktál, ugye. No és ha megnéznénk most felülről azt, amit megélünk egészen lent, szerintem ugyanezt látnánk: most valahogy kibomlik a magyarok közt egy dallam, ezer hangszeren, ezer variációban, mégis önmagát ismételve, de egyre teltebben, egyre zengzetesebben. Valami ebből egyszer kialakul, de innen sosem fogunk egyben rálátni, majd az utókor talán.. És neked és másoknak – a szólistáknak és a zenekarnak – szerintem azért kellett lebukni a loch nessi mélységbe, hogy megmutassák, hogy kell kiúszni a partra, kikászálódni, és saját lábon fütyörészve szabadon elsétálni. Ismerek olyat, aki ezt nem a külső határt átlépve, hanem egy másik határt lebontva tette meg, jurtával, sok gyerekkel, de ez mit sem számít, itt a lelkek felszabadulása a tét. Remélem, értesz engem, ha nem, bocs, én is csak érzem a dolgot, tán megfogalmazni annyira nem tudom. Szóval le a kalappal előttetek, igazi szólista vagy a Boleróban, ha van kedved, hallgasd újra a YT-on, nekem zenehallgatás közben sokszor bevillannak ám a dolgok rendesen.
Mi most épp ott tartunk, hogy várjuk a leadott állásajánlatokra külhonból a választ: istenem, épp a napokban dől el, mi lesz a sorsunk, lehetünk-e mi is szólisták a darabban! Férjem diplomája félig honosítva, már csak a kiegészítő képzést kell hogy elfogadják, tanuljuk itthon a nyelvet magunkban, és meglepő módon haladunk is vele – és izgatottan várjuk a fényt, a jelet, hogy kinyílt végre a kripta ajtaja, és mi is a gyerkőcökkel végre elkezdhetjük élni az életünket, amire a férjem és én szinte születésünk óta csak készülünk-készülünk – tudod, mint a Gyaloggaloppban a sosem odaérő lovag, na valahogy eddig mi is így trappoltunk a mozgójárdán egyhelyben egy magunk alá képzelt nemlétező lovon. Basszfütty.
Én olvasni foglak továbbra is, és ha megkaptuk a rajtjelet, és már szabad levegőt szívhatunk, s sikerült begyógyítani minden sebet, kipihenni ezt a rémálmot, egyszer magam is nekilátok, és közzéteszem a történetemet, mert hiszem azt, egymás életéből is tudunk nagyon sokat tanulni. Klassz ember vagy, nagyra tartalak!
Nagy teli kalapokkal nektek, ölellek; egy, a továbbiakban ismét csöndes olvasód:
Matilda "
Köszönöm
