Felemelkedés

Írnék is meg nem is.

Van jó sok mondanivalóm, de mostanában nem éreztem szükségét, hogy beszéljek itt, amúgy az életemben sem. Kissé elcsendesedtem egy pár hétre.

Talán mert kicsit beleuntam, hogy úgyse figyel senki, persze hallgatnak, de igazán nem figyelnek ezt éreztem. Aztán lehet az is, hogy olyan sok megbeszélni volt magammal, hogy nem volt igényem arra, hogy másnak beszéljek. Szomorú is voltam belül, nem elkeseredett, csak szomorú. 

Kidolgoztam magamból sok kérdést sok kételyt és szorongást. Próbáltam megint talpra állni és megint visszagondolni sokat, hogy minden sarokba kesergés után hogyan mentem tovább.

Néhány sérelmet kikommunikáltam magamból - ez így de szépen hangzik, konkrétan kettő embert rettentően kulturáltan küldtem el a picsába - az elmúlt hónapban. Egyik este - amikor elsírtam magam a túlsütött hal miatt - elmagyaráztam a családomnak is, hogy kicsit hímestojásként bánjanak velem, legalább csak pár hétig mert nem tudom mi van, de attól elbőgöm magam, hogy az együttvacsorázós estén senki se akart lefotózni az új sárga ruhámban és az új bőrdzsekimben, mert mindenki mással volt elfoglalva és aztán már késő volt, mert a kabátot is le kellett venni az étteremben és már kedvem se volt hozzá elmúlt a varázs... és három hétig őrizgettem ezt a sérelmemet, ami amúgy igazságtalan, mert ők tökre törődnek velem csak nem mindig úgy és akkor ahogyan én elvárnám, de ez nem az ő hibájuk. Nem ők tehetnek róla, hogy az ősz ilyen bebábozódott hangulatban ért engem.

Mindent úgy érzékeltem magam körül, hogy túl sok, túl hangos, túl fényes. Nem akartam a világot az embereket a beszédet egyáltalán semmitse.

A munkahelyemről most nem ejtek szót, annyi elég, hogy káosz van és NAGYON nehéz a beteganyag, tele vagyunk és az új mamókák egy része iszonyatos állapotban van.

Mondjuk ez sem használt a feldolgozási folyamatomnak, de legalább elvonta a figyelmemet - aztán lehet, hogy pont ezért nem volt időm magammal beszélgetni. Komolyan volt két-három hét, amikor minden pillanatban el tudtam volna sírni magam annyira fájt az élet.

Na.

Hát ez van, ez is én vagyok. 

A múlt héten moziban voltunk. Soha nem voltam óriási QUEEN rajongó, de nekem is voltak személyes kedvenc dalaim tőlük. A Bohemian Rhapsody például azért állt közel hozzám mert rettentően visszatalál a fiatalságomba, a Wayne’s World c. film meghatározó dala és egyébként is.... a Show must go on és a Who wants to live forever fájdalmasan szép és az utóbbi amúgy is hegylakó... 

Freddie annyira karakteres, különc, és a végén már szabad művészegyéniség volt, hogy senki nem hagyhatta figyelmen kívül. 

Nagy film. 

Nekem. 

Pont az tetszett benne a legjobban, amit néhányan kritizálnak, hogy semmi nem volt benne kifejtve igazán. Sem a melegsége-biszexualitása, sem a szüleivel való kapcsolata, sem a magánélete sem a konfliktusai. Nem volt benne teátrális haldoklás, sem nagy drámák. És mégis...

Ezzel együtt éppen eléggé lejött a filmből aminek le kellett jönnie. 

Amit maga után hagyott mint ember, az pontosan az az érzés, amikor kijössz a moziból és ürességet érzel. Mélységes bánatot. Nem csak mert elment egy nagy karakter... mert nem kellett volna így lennie. Ha csak egyetlen ponton másként alakul az élet, ha csak egyetlen mondat nem hangzik el, akkor lehetett volna másként. Ha egy ölelés jobban a helyén van, ha egy válasz elhangzik, ha valaki felvesz egy telefont... ha ... ha...ha... ha tíz évvel később történik... még ma is élne.

 Ezt hagyja maga után a film és ezt hagyta maga után ő.

Elgondolkozni, hogy tényleg van e értelme itt kapálózni és egyáltalán helyre lehet e hozni dolgokat, hogy ne legyen késő bármit megbánni. Nem csak Freddie gondolkozott ezen, hanem körülötte mindenki. A film pedig ezt hozza elő. Jó feladat volt ezt megfogalmazni és akik arra várnak, hogy majd jókis bulvár kutakodás lesz Freddie Mercury életében azok el se menjenek.

Voltunk továbbá a papával Exeterben shopping túrán. A nagylánnyal megbeszéltek alapján - tudniillik, hogy ők a játékfélét biztosítják karira, mi "csak" ruházzuk fel őket az óvodára és bölcsődére mert ha minden úgy megy ahogyan fohászkodunk érte, akkor február március körül szükség lesz ezekre.  

Konkrétan lehet, hogy túltoltam -  de legalább lesz ruhájuk - sem a csillogós nussziii-t sem a csillámos ponnii-t (unikornis, mert az is póni) nem hagyhattam ott, a szivecskés cicagatyáról és a pompomos pulcsiról nem is beszélve, a Helga amúgy is igazi nagybetűs csaj.

A Martinnak meg a  traktoros és a minecraftos pulcsikról nem tudtam már a végén se lemondani igaz a starwarsos fürdőköntöshöz meg a bundázott, kőmosott, retrofarmerdzsekihez a férj ragaszkodott. Mindkettőnek vettünk egyen herripokopperes pizsamát, természetesen Griffindor színeiben.

 Tavaszig tuti nem kell semmit venni. :)

Hazafelé a férj megállt a newton abbot-i retail centernél és én próbáltam csodálkozni, de éreztem, hogy a Hobbycraftba megyünk. Meghívott  fonalra, vettem csodákat a télre és betáraztam pamutból mert polipot és unikornist kell horgolnom az unokáimnak.

Ezek után behúzott a Costába és karácsonyízű narancsos forrócsokit ittunk és holland mazsolás csigát ettünk hozzá. 

Ahogyan a forró csoki kortyonként melegített fel, úgy kezdett visszatérni belém az élet és itthon már csak egyetlen nagy sírásra voltam képes, de asszem ez már csak az elmúlt pár hónap elbúcsúztatása miatt, és azóta jól vagyok megint. 

Visszatért a jó kis türelmesen idegbeteg, kedvesen szarkasztikus Róza, aki már azon sem bőgött tegnapelőtt, hogy járni is alig tudott mikor négykor eljött a munkahelyéről és a nyakába szakadt a viharos széllel érkező eső és kettő perc alatt - az előző nap fissen mosott és egy óra alatt frizurára rendezett hajával - szarrá ázott mert az esernyőt értelme se volt felhúzni se... és jött a heti kajaszállítmány a Sainsburytől még főzni is kellett és szaladt a ház ... hát anyád.

... csomagolom a csillogós nussziit és a herrikopperes pizsiket és mosolygok pedig úgy hiányoznak.

A reményhal miatt megin betettük a lottót directdebitbe. Hát ez van.

Most, hogy megin’ - ha fülig nem is ér -  de normális állapotban van a szám, kicsit várom a karácsonyi partit is, nem annyira mint az előző években és asszem új ruhát sem fogok venni hozzá - mert annyi kompenzációs vásárlást vittem véghez az ősszel (bár egy nőnek sose lehet elég ruhája pláne cipője) - hogy inkább előveszek egy pár évvel ezelőttit, de ezt a kijelentésemet nem írnám alá a véremmel azért.

A jövő héten szemklinika - kontroll scan - és szuri.

Kiváncsi vagyok a scan eredményére nagyon, talán most kapok jó hírt is mert ha tartjuk a szokást akkor a múltkori rossz hírek után most jóknak kell jönni. A szuritól most jobban tojok mint akár az első alkalommal pedig ez már a negyedik. Szerintem karácsony előtt már többet nem fogok kapni, ha kell még akkor az úgyis január lesz már. Reméljük a legjobbakat, tudniillik, hogy nem kell a karipartira walking dead szereplőként mennem mint ahogy pl. Londonban jártam... 

Na megyek, mert a konyha romokban. Töltött paprika lesz ma, kb. két éve nem volt, pedig kedvencem.

Puszpá

WonderRózaJedi

Szarzsák

Jackrussell kutyánk a Málna előtt sose volt. Mindig tacskó volt a családban, egy akivel nevelkedtem egy akinek a szerelmi bánatomat panaszoltam. Aztán evidens lett, hogy mikor nekem gyerekeim lettek meg végre egy ház ahol kert is volt, szintén tacskó(jellegűfalusikeverék) kutyát vettünk oda.

A tacskó meleg, nyugodt,  barátságos és szomorúszemű kutya, teli ragaszkodással, hűséggel és bölcsességgel. A legjobb gyerekek mellé. Soha nem fog csalódást okozni, soha nem fogja bántani őket, fáradhatatlan járszótárs, sose unja meg a nyúzást. A háttérből okosan és csendesen figyel ha nincsen szükség rá, és türelmesen üldögél vagy alszik.

Olyan mint egy sokat tapasztalt nagypapa, aki csak akkor szól, ha van mondanivalója. Igazi cimbi.

Fánink távozása után egy évvel megörököltük ugye ezt a szarzsákot.

A jackrussell hát hogyismondjam... ha nem is homlokegyenest, de nagy százalékban ellentéte a tacskólétnek. Ő mindig előtérben kell legyen és mindig a központban. Minden őérte, az ő szórakoztatására, az ő jólétére vagyon teremtve.

Okosabb mint bármelyik kutya akivel életem során találkoztam, nagyon határozott személyiség és végtelenül magabiztos. Óriási karakter. Egy csupa szerethető rosszaság.

Ő meg van győződve róla, hogy ő a családfő és minden ami körülötte történik az őérte van. Kimeríthetetlen szeretetzsák, folyamatosan adja vissza cserébe a szőrével együtt, szóval igazából ez nem igazi önzés, csak olyan magától értetődő elvárás a részéről. 

Én meg vagyok győződve róla, hogy a levélbedobó nyíláson egyszer a levelekkel együtt a postást is berántja mérgében.

Tanítani is ezért nehezebb - szerintem - mert önfejű és makacs. Totál magától megtanul dolgokat és szavakat (amik neki fontosak, vagy csak mert praktikus) de amit tanítani akarsz neki, azt annyira nem szeretné. Minden sejtjével ellenáll, nehogy má cirkuszi majmot csináljunk belőle, neki az a jutalomfalat JÁR és majd körbefordul ha úgy tartja kedve. Bele kell tenni a munkát, megtérül. Az a tipus aki nem hozza oda a papucsodat mert te szeretnéd neki megtanítani, de ha sétálóidő van akkor a hámot kérés nélkül lerángatja a kampóról.

Ha azt szeretnéd, hogy háromezer duracellnyúl egyszerre ugorjon a nyakadba és egy oroszlánfóka lesmároljon csak mondd ki a szót: LABDA...padlószőnyeget is felszedi, Tutankhamont is kiássa neked.

Mindent megjegyez és borzasztó jó az időérzéke. Látja és érti az összefüggéseket a dolgok között. Pl. nem csak olyat, hogy zárom az ajtót lekapcsolom a villanyt = alvás - ami nyilván rutin, hanem pl. ha nem esik az eső akkor nem áll meg lábat törölni az ajtóban.

Este 11 felé odaáll a lépcsőhöz és néz rám "...namivvamivva nem megyünk?" Ért nem csak parancsszavakat, hanem rendes mondatokat is. Név szerint ismeri a családtagokat. Pl. ha azt mondom menj Tamarához akkor a Tami ölébe ül be, nem máséba akkor is ha mindenki itt van. Rettentően sok esze van, de ezt többnyire arra használja, hogy megmutassa mit szeretne, de rádbízza a végrehajtást :)

Ma reggel is. Lebotorkáltam félnyolckor a szabadnapomon. TUDJA, ha nem mentem reggel el, akkor valószínűleg itthon leszek ma és még neki is lesz alkalma velem a kanapén henyélni és még lustálkodni tovább. Reggeli rutin: kikéretőzik pisilni, bejön, én már megkaptam a kávémat apától és a kanapéban iPaddal henyélek. Felugrik és bebújik a plédem vagy köntösöm alá (attól függ épp melyikkel takarózom), ha pedig ezek egyike sincs rajtam - tanácstalanul félrefordított fejjel néz... szinte látom, hogy a kis fejében emberi mondatok cikáznak... "most mivan, nem követed a protokollt... hol a takaróm?" és néz az apró háromszög fejével meg a háromszög füleivel és az okos szemeivel szuggerál. 

Én rákérdezek: "Mit akarsz?" Erre kétlábra áll és az orrával a kanapé háttámlájára dobott köntösömet megpöcköli és egy ilyen érdekes félásítós félig felnyögös hangot ad ki:"nyigga". 

Mondom: "Szeretnél még betakarózni?" Erre megrázza a fejét és prüszköl egyet olyan lovasan (ez rendszerint igen-t jelent). 

 Lehúzom a köntöst a karfáról és betakarózom, ő bebújik alá, de még háromszor körbefordul hogy megtalálja a kényelmeset, minek eredményeképp az iPadom leborul a tartójával együtt és leöntöm magam kávéval...

Szeretem.

Update: Mire megírtam a posztot és megittam a kávém már megéhezett. Próbálja felhívni a figyelmemet azzal, hogy ugrabugrál és ha odanézek elszalad a konyha irányába. Nem figyelek rá. Most a férjem hónalját böködi az orrával és sértődötten néz.

 Megyek, adok neki enni.

Kis panasz és csakazértis...

...komolyan nem elég bajom volt, hogy minkettő szememet szúrni kellett, ráadásnak még kaptam egy - hát nem akarom lebarbározni, de muszáj... - doktornőt aki hát finoman fejezve ki magam nem volt túl gyengéd. Akiknél eddig voltam szurin tök jól beadták, kicsi fájdalommal járt és szövődmény nélkül - mellékesen jegyzem meg két faszi volt és ettől még ez lehet véletlen...

Hát ezt most nem úsztam meg. Mindkét szememet lezúzta. A balban csak egy kis bevérzés keletkezett a szuri helyén (eddig ilyen se volt), de a jobb szememnél már aznap éreztem, mire az érzéstelenítő hatása elmúlt, hogy valami nagyon nem oké, fájt, könnyezett és túl azon, hogy ott is volt bevérzés a szemhéjam is bedagadt és egyre vörösebb lett az egész. Ahogy vörösödött és fájt, én úgy lettem egyre mérgesebb és egyre elkeseredettebb. Szombat éjjelre már tök bedurrant, alig láttam. A bevérzésen túl még szerintem azzal a szemkitámasztós kampóval a szemhéjamat is lezúzta a nőci, mert belülről látszott, hogy tök vörös és valamiféle hosszanti kékes-fehéres zúzódás is látszott a belső felén, vasárnapra már kívülről is kék volt, plusz miután basztattam, még bevittem valami fasza bacit is, szóval a kötőhártyagyulladás összes fasza kis tünetét IS elkezdtem produkálni. 

Amilyen hülye vagyok, nem is a látásomért aggódtam eközben, hanem, hogy kedden London és én gyönyörű akartam lenni és boldog és már olyan rég vártam ezt a kirándulást és egyre jobban elkeseredtem, mert nem csak hogy kontaklencsét nem tudok betenni így még sminkelni se nagyon. És amikor én ilyen hülye vagyok, hogy valami nem úgy van, ahogyan azt én kitaláltam akkor a frusztráció olyan erős tud lenni, hogy a hisztis boszorka átveszi az irányítást az agyam felett és csak mérges tudok lenni, elkeseredett/de még tartom magam, vagy elkeseredek/és már nem érdekel hol és mikor fakadok sírva. 

Ezzel a hisztivel nem tudok mit kezdeni és elszántan próbáltam helyrehozni a szememet. Vasárnap reggel csipás macskaként ébredtem, délutánra kellett meghoznom a döntést, hogy hétfőn a meló után felhívom a sürgősségi szemklinikás számomat és egyúttal bemegyek a sürgősségire, vagy megpróbálom kiheverni magamtól. Hát osztottam szoroztam és úgy döntöttem miután hétfőn (és az utolsó három másik napban) dolgoztam és csak egy fél délutánom maradt a holnapi kirándulás előtt én inkább a hajmosást és nagygenerált preferálnám, mint az egész délutános orvososdit. Már szombaton elkezdtem magam gyógyítani steril habmosóval és általános szemcseppel valamint napi négyóránkénti Aspirinnel amit nem szedhetnék de jelen pillanatban az izületi vérzés kockázata izgatott kevésbé és muszájkellett gyulladáscsökkentőnek a szememre.

Hétfő délutánra a házipatikám és az immunrendszerem, valamit a sírás jótékony és tisztító hatásának eredményeképpen kidolgoztam magamból ezt a dolgot, a zúzódás még fájt, de a felülfertőzés lohadóban volt. 

.... viszont nem vettem fel az új sárgacsíkos ruhámat és az új bőrdzsekimet amit már hetekkel ezelőtt kitaláltam, mert ahhoz nekem nagyon boldognak és magabiztosnak kellene lennem és most csak egy töpörödött, összetörött nyanyának éreztem magam.  Ezen az se segített, hogy London messze van és én nem vagyok rendben egészen, és hosszú volt az út és így már a kedvem se volt az aminek lennie kellett volna, amúgy meg tényleg töpörödött vagyok a százötvennégy centimmel szóval ezen is csak a magassarkú csizmám tudott volna emelni egy kicsit, de a szemfájás mellett nem vagyok akkora hős de tényleg. Meg nem is akartam hőst játszani, mert nem is éreztem magam se jedinek se superwomannek az elmúlt öt napban - mer amúgy de, de most nem...

Szóval bakancsban, kardigánban és szemüvegben kicsit kelletlenül indulásra készen, de nem túl lelkesen és kicsit sajnálva magamat veselkedtünk neki az útnak kedden reggel.

ImádomLondon óriási és csudaszép, heteket el lehetne tölteni ott (lakni nem akarnék). 

A múzeum is csodás és hatalmas, nem is tudtuk az egészet még bejárni, de kiválasztottuk azokat a részeket amik nagyon érdekeltek és úgy mászkáltunk.

Az ŰR részlegen voltunk a legtöbbet, de hát nem is lehet ezt elmesélni igazából. Van ott a fejed felett rakéta, és leszállómodul, meg van igazi holdkomp és uhhh.. Minden interaktív és érintőképernyős és minden beszél és van hologram meg jövő áááhh..

Aztán Watson és Crick féleredeti első DNA modelje, és és és.... csak magamat ismétlem áááhh .., 

Fel van építve (BENT!!!)  egy (kettő, de egyik kisebb) komplett olajfúrótorony 1791-ből bakker.  Egyik ámulatból a másikba estünk és jópár kilométert beletettünk a lábainkba.

...és láttam a Hold egy darabját. Öcsém.

Estére pedig már elég fáradtan érkeztünk meg Bödőcsre akin ismét borzasztóan jól szórakoztunk és cidert ittam  papa meg sörlicint és nevettünk sokat. 

A hazafelé úton én nagyon mélyen bealudtam, csak mert a fájó - sajgó szemem pihentetése közben lementem alfába, úgyhogy nem tudtam teljesíteni a szolgálatot a férjem mellett, tudniillik, hogy beszélgetőpartnere és társasága legyek a hazaúton mert nekem abból a Tower bridge és a city modern épületeinek látványa után egyetlen képkocka nincsen meg, kivéve a pisilést a readingi pihenőben. 

Hazaestünk és (szemmosás után) ideheveredtünk a kanapéra és itt is ért a reggel, apa ébresztett az imént kávéval.

Az irónia ott van, hogy mára se híre se hamva a pirosságnak a duzzanatnak és a nyáladzásnak. Icipicit ég a szemem, de mintha az egész nem is lett volna. 

Lehet, hogy a nevetés is használt.

Még van két szabadnapom, összeragasztom magam. Na.

.

jah.. tudom Jedi vagyok de..

...még egy Jedi se tarthat meg egy fél égboltot maga felett és most úgy érzem mázsás súlyként nehezedik rám az élet.

Meglengetem majd a szuperhős jediköpenyem és lerázom az egészet és nem ússzátok meg jövök majd még panaszkodni ide, mert közben eszembe jutott, hogy miért is kezdtem el annak idején ezt az írás dolgot, hát azért, hogy lepakoljam ide a bánatomat és akkor jobb is lett. 

Van nekem továbbá egy angol vőjelöltem aki pontosan tudja mikor kell hirtelenjében beugrania egy ananászos pizzával hozzám (valami tele patája van vagymi) és most azt tolom be az arcomba lelkiismeretfurdalással és fokhagymás majonézzel mártogatva bár a lelkifuritól kissé más az íze, de állom a sarat.

(Terápiás céllal - naná - ) vettem egy kurvaszép és puha mustárszínű kardigánt, hogy up to date legyek az idei őszi divattal és rendeltem egy csillogósos unikornisos  kendőstólát (mert csak), még nem érzem ezek hatását, de nem adom fel.

E hét pénteken szemszuri lesz délután kettőnegyvenötkor.  A legutóbbi scan után (múlt péntek) mindkét szemembe megnyertem már, mert  a jobb szemem előtt is görbül az Amsler rács.

Csak a férj tudja meg a Kriszti. Családnak egy szót se.

Jedi vagyok, vagymi...

... az éjjeli invázió a főutcán ért minket. A férjjel a Bank Bar neonfényeit használtuk fénykardként a harcban. Nem tom hogy jött ide a KobayasiMaru de azt is teljesítettem aztán felébredtem, megittam a céklás zöldséges turmixomat és elmentem dolgozni. Pá.

Hős vagyok. A céklalé miatt legalábbis...

Megyünk, megyünk...

Londonfalva Bödőcs.

Ki jön még?

Tökre várom, de nem jobban mint Párizsot.

Az elmúlt három nap melóval telt. Szombaton szarul voltam, megint fájt mindenhol és ráadásként a szarszemem is sajgott, azon az oldalon fejem is fájt és nem bírtam világosba nézni, legszivesebben napszemüvegben lettem volna és ehhez még egész nap hőemelkedésem is volt - még a gyogyó ellenére is. Így dolgoztam végig a napot, hujjdejóvót.  

A sürgősségi szemészes telefonszámon azt mondták (mer nekem olyanom is van), valszeg enyhe steril gyulladás és ha nem lesz jobb egy-két napon belül akkor menjek be. Vasárnapra a szervezetem szerintem kidolgozta magából, mert sokkal jobban voltam, ma meg már nyoma se volt az egésznek. A PiXiE-s facebook oldalon mindenféle vajákokat is mondanak, de olvastam ott egy linkben, hogy sok múlik a kaján. MEGIN. Szóval ja. 

Ezentúl még kevesebb szénhidrát és hús és még több zöld és gyümölcs - mondjuk a seggemnek se árt. Minden reggel a turmixomba nyers céklát is teszek, kicsit földízű, de kibírható és rohadtul megdobja a reggelemet energiával.

Halálosan boldog vagyok a 14 fontos asdás ruhámmal és a húszfontos nembőrdzsekimmel.  Ultravagányan fogok kinézni egy hosszú csizmával és fullsminkben. Ezt a marks and spenceres ruha elengedésével mondom úgy, hogy abszolút nehezemre esett megválni attól, de NEM akarok ötven fontért ruhát venni és másik hatvanért MÉGEGY kabátot és meg vagyok győződve róla, hogy bár a ruha teszi az embert, a ruha származhat bárhonnan. Aztán még közbe annyira belendültem, hogy a maradékon amit megspóroltam még egy nagyonszép és nagyonkék pulcsira is tellett, mert azt meg öt fontért bideltem az ebayen. Szóval erre a hónapra teljesen kielégítettem magam öltözködésileg. JAH nem. 

Még el kell mennem egy téli gatyát venni, mer nincsen nadrágom és itt az ősz, de az annyira nem sürgős mert a tél még nincs itt, pláne meg a kari parti - de mondjuk azt már szervezzük. 

Munka röviden:

A főnök még mindig hülye, a meglágyult anyókákat ma lebasztam mer má úgy tele volt a tököm, hogy a Mardzsit levetkőztetni nem tudtam a Mu-t meg felöltöztetni, valamint egyre inkább tele a tököm azzal, hogy semmit se azért csinálunk mert jó a betegeinknek, hanem egyre inkább azért, hogy jó legyen a főnöknek és befogjuk a száját. Szerintem egyszerűbb lenne venni neki egy masszírozós fotelt és betömött szájjal beleszíjjazni, de ezzel a véleményemmel nem mertem még előjönni.

Ja és készült a (nem meztelen) seggemről egy fotó, de így se szalonképes (a seggem). Benne van a levegőben, hogy majd a következő életemben megint az lesz. 

Kicsit fáj is az élet, a genetikám mellett is, mert a nagy és okos gyerek, meg anyám nem jönnek ki egymással (ottan messzi Budapestön) és anyám meg a Tomi se és egymás agyára mennek, de muszáj lenne nekik kooperálni, de nem tudnak és sose értettem én ezt és nem tudok semmit se tenni azért, hogy ez ne így legyen. Ennyit erről fájdalmas része ez most az életemnek. Anyám nem egy egyszerű móka, mellette nőttem fel, de a lányom nem és így abszolút nem tudják egymást kezelni. Vagyis hát nem is kezelni kéne, hanem csak nem is tudom... 

A közeljövőről röviden:

Csütörtök éjjel jön magyarhonból a sógornőm és még egy nőci akit nem ismerünk és szombaton elmegyünk hajóval és elszórjuk Lajost a tengerbe, hogy örüljön. Hozzák a hamvakat - sógornőmnek Lajos a barátja volt és Jennynek meg a testvére. Tudom szürreálisan hangzik, de hát az egész életünk egy szürreális utazás -  már megszoktam.

 (Mert igazából nem hiszem, hogy van még valaki akinek van egy sógornője és egy nem ismert Jenny-je akik hoznak egy Lajos hajóskapitányt azért, hogy itt e kis öbölben leljen végső nyugalomra. )

Fura dolgokat produkál az élet, de hát a jó úttörő segít ahol tud... vagy az a kisdobos?? 

Nehéz szülés

Kanapés nap van.

Báááár, még ilyenkor is van dolog, de jobb azért kanapéról intézni a heti bevásárlást, vagy áhítozni a Marks&Spencer-ben mert megin beleestem egy ruhába meg egy piros kabátba, a ruhának holnap fizunapkor megpróbálok ellenállni, a kabátot nem vehetem meg mert van öt kabátom, és ebből kettő piros és a férjem lehet beadja a válópert.

Ennél sokkal több dolgom nincsen ma. Tegnapelőtt - mivel megint esedékes volt a szőnyegek tisztítása - reggel jött a Bali a rug doctorral én meg nekiestem a Tamarával. Balinak egyre több a melója a kis vállalkozásban, ő eléggé be volt mára táblázva, de nem is akartam, hogy ő csinálja, mert nem leszólásképpen de a múltkor már látszott hogy a nappaliba leérve tele volt a töke az egésszel mert jó csíkos lett. Látszott, hogy már nem tartott ki a kezdeti lendület és lelkesedés, csak túl akart lenni rajta, én meg azóta (kb négy hónapja) seldoni kínnal nézegettem a csíkokat a szőnyegen végül egy sóhajtással vettem egy szürkét a tetejére, de így is TUDTAM hogy ott vannak a csíkok és ez idegesítő. Plusz energiába kerül, hogy elhesegessem az ilyen gondolatokat, mert egyáltalán nem akarom az időmet pazarolni azzal, hogy szőnyegcsíkokon gondolkozok. A szőnyegpucolással nem az a baj, hogy szőnyegpucolás. 

A körítéssel van gáz. Kipakolni ágyat, asztalt, kutyát, pókokat, ágy-asztal-kanapé alatt mindig találsz egy kis aprót, hajgumit, ollót, stb amit ugye nem lehet felporszívózni csak úgy egyszerűen le kell érte hajolni kétszázkilencvenszer - már azon gondolkozom legközelebb kölcsön kérem valamelyik mamámtól azt a fogós végű pálcát ami van nekik és azzal fogom felkapkodni ezt a sok szart. A fejemben közben megjelent amikor régen a parkőrök peckes járással ilyen szúrósbottal gyűjtötték az eldobált buszjegyet meg almacsutkát... 

Kicsit túltoltam magam ezzel a szőnyegdologgal meg pakolással, aztán még főztem is és kimosattam a mosógéppel-szárítóval, de azt is el kell pakolni, ágyneműt is húztunk, meg új szőnyeget is vettem a Taminak, és még mi is? Jah... a Tami matracát is lecseréltük. Tudjátok milyen nehéz egy ágymatrac? Fel kellett az újat cümbölni, az után azt mondtam na én ezt nem csinálom visszafelé a régivel mégegyszer, külömben is krónikásgenetikám van, nem is emelhetek fel egy kacsatollnál nehezebb dolgot amúgy (najó nem, úgy húsz kiló a határ egyébként). Aki kialálta nekem ezt a szembetegséget elgondolkozhatott volna, hogy hogyapicsába lehet úgy életet élni, dolgozni, hogy nem emelsz... sehogy bakker. A rohadt vödröt se mértem le bőrőndmérővel, amiből a vizet töltöttem a szőnyegtisztítóba.

A régi matracot tehát bevittük (najó behúztuk - nem emeltem mer a Tami kiabált velem) az én szobámba ( az van az udvar felől) és kierőltettük az ablakon. Hogy miért élveztük ezt annyira mint két gyerek azt nem tudom, de nagyon jó ötletnek tűnt ledobni az emeletről.... és akkor az ablak kallantyújába beakadt - mert amúgy is voltak kicsike lyukak már rajta - és végighasadt az a selyemszerű fedőanyaga. Leesett és a teljes külső fal magasságában ott lógott tovább és himbálózott az ablak alatt. A kutya lentről, óriási mérgesen ugatta a lényt, mi kb fuldokoltunk a röhögéstől, nem tudtuk kiakasztani azt a kicsi anyagdarabkát mert a matrac a teljes súlyával húzta lefelé és annyira feszült. Akkor a Tami hozott ollót az meg nem ment be alá, végül megtaláltuk apa szikéjét és miközben Tami lement, hogy megakadályozza, hogy a matrac kilapítsa a kutyát én elvágtam végre a köldökzsinórt. Nehéz szülés volt, de ezután meg azon röhögtünk,  hogy milyen lehetett (volna mer a szomszéd nem volt itthon- legalábbis nem érzek fűszagot az udvarból azért gondolom) kivülről látni ezt az ablak szülte matracdolgot.

Arra emlékeztetett ez az egész, mikor a régi házat még magyarhonban szétvertük és a régi óriási hajdubojlert a lapostetőn a havon megszánkáztatták a fiúk és úgy repült le a ház végén. Valamiért nekünk embereknek néha örömet okoz teljesen inadekvát dolgokat repülni rátni. Esély nem lett volna lecűgölni amúgy se a lépcsőn, kb egy teljes Appalache hegység volt  a gyomrában.

Tegnapra melóban ha azt mondom nem voltam toppon, akkor rettentően szépen fogalmazom meg magam és ezzel azt is  ahogyan éreztem magam. Három nyanya is megjegyezte, hogy szarul nézek ki, és ha ezt kilencven feletti féleszű mamáktól hallod, akkor egész nyugodtan elhiheted. A Kriszti azt mondta, csak azért látom magam szardarabnak mer nem tettem fel reggel szempillaspirált. Ennek folyományaképpen ma renoválást tartok (értsd: hajat mosok) és teszek fel szempillaspirált. 

Ezzel a fáradt lelkesedéssel be is bukkoltam egy hét szabit karácsony előttre (a Kriszti is és akkor jókis exeteri karácsonyivásár meg ilyen programokat gondoltunk és  a fiúkat meg hagyjuk a bányában dolgozni - ez a terv), mert ez a hét elég volt ahhoz, hogy megváltoztassam azt az állláspontomat, miszerint a maradék szabimat majd ünnepek után veszem ki...

Az angolom fejlődik. A munkatársaim lelkesen tanítanak  - még mindig - és  elértünk egy olyan területre, ami kezd érdekes lenni és amelyek biztosan nincsenek benne sem a Project English-ben sem a Headwayben sem pedig az angol Tesz-vesz városban.

Az elmúlt hét termése: fanny flap (nagyajak - nem az orchideáé), flick your bean (ujjal klitorisz pöckölgetése szóval gyakorlatilag maszturbálás), hump (konkrétan dugás).

 A gyerekeim le vannak nyűgözve, mikor egy-egy ilyet bedobok a társalgásba.