Az elmúlt hetek:

Remélem az időjárás kegyes lesz és nem kapunk annyi esőt, mint a múlt télen. Igaz, hogy meleg volt, meg az is hogy gyönyörű zöld volt minden, csak éppen a kimosott ruhák lógtak szomorúan a szárítón.

A főnővér két hétig ajálgatott egy szárítógépet mindenkinek és amióta a mosó-szárítóm tönkrement, nagyon megéreztem, hogy nem tudok szárítani. Nem luxusból, nem is kényelemből, de ez itt Angliában tényleg fontos, pláne meg a tenger mellett. A páratartalom majdnem mindig 90% körül mozog, mindig minden vizes. Egy életem egy halálom rábólintottam. Fogalmam sem volt, hogy hova a francba fogom tenni, a férjnek meg fogalma se volt, hogyan hozzuk el?

Míg a gép ideért, kiokosodtam a fajtákból. Ez légkivezetéses, ami jó. Csak nem tudtam, hova vezetem.

Mindegy, itt van működik, vettem hozzá rövidebb csővel rendelkező kondenzációs vödröt, mert ügyes vagyok.
Az előszobában, a bejárattal szemben állt szolgálatba, így egyúttal átvette a lépcsőkorlát kabáttartó munkakörét is. (Nem tudom, a gyerekeim valamiért ódzkodnak a fogastól és a cipőspolcoktól.)

A december eleji szabim alatt újra feldíszíthetem az egész lakást, ugyanis újabb egy évre aláírtuk a lakásbérleti szerződést. Kicsit már vágynék a változásra, bár a költözés technikai részét utálom. Ez egy jókis ház, de asszem valamit megint rámolnom kell benne, vagy valami, mert vannak ilyen rohamaim szerintem anyámtól örökölhettem.

A meló változatlan, hol jobb napok, hol kicsit rosszabbak, ha összevonom a tényeket, még mindig azt mondom jó döntés volt a munkaidőcsökkentés. A PIN-t intézzük (vagyis inkább anyám intézi, csomó szar kell otthonról.) Kaptam közben egy érdekesnek mondható ajánlatot. A főnővér elővezette nekem, ha már meg lesz a reg. számom, nem akarnám e csinálni az órái felét? Konkrétan felajánlotta a fele pozicióját. Azt vettem ki a szavaiból, hogy amúgy meg egy idő után az egészet, mert ő tavasz után nem maradna. A főnök nyilván támogatna, mert maradnék, mert ismerem a rendszert, az embereket stb. meg mert szeret...valamiert.

Biztos azt gondoljátok hülye vagyok, és igen, megijedtem a karmától. A Bali három éve azt mondogatja, hogy simán én leszek a főnővér pár éven belül. Jah. Pár éve még simán bevállaltam volna.

Nem. 

Sok indokom van, és biztosan állok még az álláspontomon. Nem, mert diliház van, a főnök lassan, de biztosan tönkrevágja a legjobb hírű magánotthont. A főnővér ezáltal két ember helyett húzza az igát. Nem, mert nem akarnék a jelenlegi kollégáim felett elhelyezkedni, és tudom, hogy ez itt annyira nem olyan, mint ha mondjuk magyar munkahelyen lenne, de akkor sem.

Nem, mert nyilván a főnővér is azért akar elmenni (nem hülye) mert tele van a valaga az egésszel.

Nem, mert ilyen körülmények között folyton ott lógna a fejem felett a bárd egy pókhálófoszlányon, mellette meg egy törött üvegű ablakot csapkodna a téli, torquayi viharos szél, az meg még a Riviera wayen is leszaggatja a díszfüzéreket meg a rendőrlámpákat. 

Nem kösz.

Igen meg tudnám csinálni. Igen, gatyába tudnám rázni a helyet, ki tudnám rántani a szekeret abból a bazinagy dolinából, amibe a főnököm taszajtja. Csakhogy nem azért jöttem(tünk) ide, hogy megváltsam a világot, nem azért, hogy stesszeljek tőlem független dolgokon, hogy hülyére dolgozzam magam.

Ha mérlegre teszem az egészet....hááát...ez nem éri meg.

Huszonévesen még fejest ugrottam volna egy ilyen lehetőségbe, mert voltak karrierálmaim, egyszer régen. 

Csak egy nyugis rendelőintézetet vagy szakrendelést képzelek, ahol kérem a következőt, meg itt a receptje jancsibácsi...uncle john.

Rossznyelvek most azt mondanák, belekényelmesedtem ebbe a nyugati jólétbe. Ja.

Biztos ez is igaz. Meg az is, hogy az életem során stresszhormon intoleranciám lett és már csak nyugalmat szeretnék. Egy átlagos, nyugis melót, egy kispolgári életet egy kicsit giccses, nagy gesztenyefával meg egy nagyon giccses, kis házikóval ( az se lenne baj, ha lenne benne néhány gerenda, meg kockaüveges ablak, kandalló, ilyesmi szar dolgok). Ennyi.

Tudom, amit húsz évesen sajnos nem tudtam, hogy többre lettem volna képes vagy hivatott. Sokféle kreativitás és tehetség csírája volt meg bennem, amire csak rá kellett volna gyúrni.

Kitűnő tervező lettem volna azt hiszem. Kiemelkedő sebész azt hiszem. Azt már az elején elb...sztam.

Amikor ezekre ráébrendtem, pláne meg mikor itt szembesültem az előről kezdés fájdalmával, haragudtam a fiatalkori magamra.

Nem tudom mi van megírva és mi az amin magunk alakítunk, de az biztos, hogy ma már nem számítanak nekem azok a dolgok. 

Ami számít, az a nyugivan, család, egy jó reggeli, jó emberek.

Jön a Karácsony, a party outfit tervezgetés alatt, már kristályos.

Tudom, hogy egy idióta vagyok, de idén kb. a gombhoz vettem a kabátot esete forog fenn, esetleírás később.

Amúgy meg még így is bőven van min aggódnom. 

Az álmok meg nem vesznek el, csak átalakulnak.