Így vagyunk tökéletesek...avagy a kakaós történet

Mindenkinek él a kép a fejében milyennek kell lenni emberként, szülőként, hogyan kell viselkedni ha kollega vagy, szomszéd vagy, vagy csak egyszerűen melléd ülnek a buszon. (Engem mindig megtaláltak a beszélgetni akaró anyókák, az élet értelmét fejtegető részegek, a cigány jósnő és a gyerek aki az öledbe hány.)

Valahogy úgy voltam mindig a miheztartással, hogy amíg összefért azzal amit a világról gondolok és képmutatás nélkül, önmagam meghazudtolása nélkül tudtam előadni a nekem szánt szerepet, addig nagyon jól elboldogultam ezzel a társadalmi elvárással. Az álmosolyt sosem kellett magamra erőltetnem, mert alapjában véve mosolygós természet vagyok.

Miért írom ezt? Mert kaptam egy olyan levelet, amely ennek az ellenkezőjét sugallja.

Azt, hogy én milyen szerény (!) (!!!!!) vagyok, meg alkalmazkodó és, hogy mindent megteszek a családomért, meg hogy milyen jó lehet ebben a családban gyereknek lenni. 

Elcsesztem ezt én srácok nagyon, ha ez jön le, és tudom, hogy basszus tényleg én vagyok a hibás.

Mondjuk, hogy jó e ebben a családban gyereknek lenni, azt a gyerekeimtől kéne megkérdezni, de hogy én ugyanolyan faszkalap vagyok mint a többi ember a földön abban biztos vagyok.

Csak mentegetem magam hogy: de hát nem azért írok blogot, hogy kiteregessem amikor a palacsinta miatt majdnem elváltunk! Nem is azért, hogy elmeséljem, milyen szavakkal küldöm a gyerekeimet ágyba néha éjfélkor, mert már annyira elegem van, hogy csak egy percnyi csöndre vágyom, de ők még rántottát sütnek a forró fejemen és megy a szagelszívó, meg a páraelszívó és a szárító sem járt még le, a férj meg belealudt a bömbölő Discoverybe. 

Nem tudjátok rólam, hányszor veszek mély sóhajt (gondolok, vagy mondok valami csúnyát attól függően hányadik alkalom),  mikor ötvenedszer kezdek bele egy könyv fejezetébe, mert sorban jön mindenki valamivel. Írni és olvasni sajnos nekem kell a csend. Ezzel megmagyaráztam azt is, miért nem tudok kétnaponta írni? 

Igen amikor elkezdtem felnőtté, szülővé valni az én fejemben is élt egy kép. Annak próbálok megfelelni nap mint nap. Nem is tehetünk mást, mint próbáljuk jól csinálni, törekedni rá, de nincsen idol.

Nincsen olyan, hogy nem utálod egy pillanatra sem a családot, gyerekedet, magadat, az életedet. Ahogyan az is előfordult, hogy utáltad anyát és apát néhanap.

Én ezzel úgy vagyok, szivem joga kiborulni, hisztizni, sajnálni magam, utálni a világot inkább, mint hogy folyton megpróbáljak úgy tenni, mintha minden rendben lenne. 

Azt gondolom ez a tökéletesség maga. Úgy vagyunk tökéletes és boldog család, hogy nem viselkedünk úgy. Attól, hogy összevissza a családunk, innen is egy gyerek meg onnan is, szétszéledünk majd újra összejövünk, hogy minden úgy történt ahogyan (semmi sem úgy, ahogy kellett volna).

Nincsen Nagy Könyv. Van akinek van, nekünk nincsen. Egyetlen olyan történet sincsen az életünkben ami oldalt kaphatna benne.

 Ismerek olyan embert, akinek majdnem (!) olyan az élete, hogy lehetne a Nagy Könyvben fejezet. Úgy sikerült nagyjából ahogy szerette volna, szereti a szakmáját, szerelem, házasság, jóemberférj, gyerekek (rendes sorrendben, nem olyan zagyvaság van mint nálunk). Ház hitel nélkül, anyagilag is rendben vannak (jó, beosztással, de szépen élnek). A gyerekek jó kölykök, jól tanulnak. Persze voltak hullámvölgyek, de nagy vonalakban rendben vannak.

Ő egy kicsit mindig példa volt előttem, hogyan is kellene csinálni a dolgokat, de nekem sose sikerült.

Egyszer lezajlott köztünk egy érdekes párbeszéd. 

(Tuti magára fog ismerni, innen üzenem kéne már skypeolni, mondjuk hétvégén.)

Meg lehet érteni belőle egyrészt, hogy mind (én) gyarló emberek vagyunk, másrészt meg megmosolyogtatóan rávilágít arra, hogy a társadalom által felállított elvárások és normák biztosan kellenek, csak nem szabad, hogy képmutatóvá tegyenek minket.

A történet: 

A játszótéren üldögéltünk (mindig ott dőltek el a nagy dolgok), a gyerekek szanaszét, mi beszélgettünk olyan háromperces megszakításokkal pl. hogy kirázzuk a homoksütit a gyerek szájából, vagy hogy abbahagyja a gyurmázást a kutyaszarral.

Na szóval éppen ilyesmi dolgokról dumálunk, amiket fent ecseteltem, amikor ilyen őszinteségrohamom keletkezett, és pironkodva, szemlesütve elmeséltem egy szégyenteljes tettemet az óvónő (!) barátnőmnek.

"....nem vagyok büszke rá és azóta is lelkiismeret furdalásom van, de bakker hatvanadszor mentem ki a konyhába. Melegszenya, vajaskenyér, egyik se volt jó. Aztán tejberizst kért a kis mocsok. Megcsináltam. Azt mondta nem elég édes. Tettem még cukrot bele. Erre megkérdezte,van e még túrósbukta... Mondom van. Odaviszem. Inkább akkor nem kéri a tejberizst, rendben. Akkor azt kérdi kaphat e kakaót a buktához...persze...megcsinálom odaviszem. Erre kinyafogta magából: enneeek bőőőjös a tetejeeee, nem kééjeeem...

Na ott eltörött bennem valami. Amúgy is hullafáradt voltam, majd összeestem az éjszakás műszak után, ez a kis szemétláda meg itt direkt szórakozik velem. Csak a néptáncos alsó- és felsőszoknya halmokat láttam magam előtt és hogy ki kell kérdezni a földrajzot a Zsófitól és..és...és...fogtam a kib...szott kakaót és ráöntöttem a gyerek fejére. Úgy szégyellem magam azóta is...bakker nem vagyok normális!"

Mire az én tökéletes életű óvónő barátnőm elintézte az egészet egy flegma kézlegyintéssel és így szólt hozzám:

"Hahh, nagy dolog! Én meg egyszer belenyomtam - ne ülj az Isti fejére fiam - a fiam fejét a tejbegrízbe."