Kezdek visszatalálni magamhoz.

Rádobtam még egy lapáttal tegnap azzal, hogy nekiláttam a hajamnak.

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de ha padlóra kerülök kicsit, változás kell. A hajam az a formátlan bozont mindig kétségbe ejt, ezért első körben mindig rajta állok bosszút. A férj szerint tanárnénis lett a végeredmény, de szexi fajta.

Teljesen kiismerhetetlen vagyok a önmagam számára. Kezd a hobbimmá válni ennek a nőnek az elemezgetése és most arra jutottam, hogy a fene se ért semmit se.

Az érzéseim csaponganak. Jó nekem(künk) így,  vagy nagyobb társaság, barátok kellenének?

Az állandóságot szeretem e jobban, vagy a változást?  

Azoknak akiknek ez nem tiszta pl: vegyek új kanapégarnitúrát, vagy ragaszkodjak a kiült kockásomhoz, (a férjnek egy másik fajta zöld tévézős van). Hagyjak mindent a fenébe, vagy rámoljam át az egészet megint?

Úgy emlékeztem, hogy megnyugvós, belekényelmesedős ember vagyok, erre most meg kiderül, hogy költöznék, mert nagyobb szekrény kell a ruháknak. Azért a kockaüveges ablak hiányozna. El kéne menni egy másik kockaüvegesbe.

Basszus most esik le, lehet, hogy ez valamiféle kapuzárás? Jön az unoka, meg negyven leszek a nyáron meg ilyenek...

vagy lehet, hogy csak azért van, mert a gyakorlatias énem mondatja velem: menni kell, amikor a klotyón ülve a kislavórt tartom a fejem felett (megvan a kép? Csak kérdezem..) mert csepeg a víz a fenti fürdőből? Mondjuk az jó, hogy pont a wc felett csepeg...péntek óta...csak ugye itt hétvégén még a háború is szünetelne...

A szakik szerintem úgy vannak vele, a csepegés is eláll arra a két napra.

A héten próbáltam elnyomni ezt a filozofálgatós énemet és belebújni a karira kapott hiperszuper kamerám felhasználói utasításába. 

Az összes fotós oldalon elolvastam mindent, amit esetleg eddig még nem - rekeszértékekről, záridőről, fehéregyensúlyról, érzékenységről, mindezek kombinációjáról a különféle objektívekről, azok fényerejéről. Mit mondjak? Nem lettem sokkal okosabb, gyakorlat teszi a mestert, szóval nekiugrok. Biztos lesz néhányszáz szar képem először, de optimista vagyok. Tudom milyen képeket szeretnék majd készíteni, ha kiismertem őuraságát.

A Karácsony amúgy egészen jól sikerült. A vacsora közben még csend volt a teli szájak miatt, aztán egyre erősödő hangzavarban ugyan, de lejátszottuk a karácsonyi kvízt az ajándékbontás után, amivel Olívia lepte meg a családot. Rendesen power point bemutatót csinált tévére kötve, még nyeremény csokiba is beinvesztált. Volt benne film, zene, történelem, humor persze valami módon az ünnephez kapcsolódva. A nyereménycsokit elosztottuk, de annyira belejöttünk a kvízezésbe, hogy ezek után filmidézetes kvízt is játszottunk aminek éjjel félegykor apa horkolása vetett véget.

A kacsa, pulyka, hal, töltött káposzta és több vagonnyi sütemény elfogyasztása után egy jó darabig csak lélegezni kellett, úgyhogy más nem nagyon történt.

Jelen pillanatban anyám üzenetét elemzem, ugyanis ébren sem lennék (álmodnék tovább arról a helyes papucsról) a tegnapi ultrahard műszakom után, ha a még nálam is okosabb telefonomon a messenger rám nem pittyen:

Anyám: -hahó

Én: -Mimami? Most kelek. Jótalutttam...

Anyám:- Elmegyek a postára.

Egy darabig ellesszek ezzel asszem.

Ilyen..."tetszőleges jelző" ...család vagyunk.