Folyton elvisz az orrom a múltidőbe. Egy-egy szagot ha megérzünk, mintha a láthatatlan illatszál nyomán előtekergő emlékek filmjét néznénk, egy rövid megfagyott pillanat alatt egy egész estés mozit.
Beleszagoltam a nagyzacskó darált dohányba és visszautaztam az időben.
Az első megállónál nagyapám pipafüstje mögül gyerekkorom nyárikonyhája tűnt ki, oda lett száműzve az öreg, mert az “újházban” már nem kapott engedélyt a tupákolásra - ahogy nagyanyám hívta a pipát - és miután anyámék kitették oda a kedvenc fotelét is, morogva bár, de belenyugodott. Lábát az előtte alvó Báró hátán pihentette, madzaggal felkötött, lenvászon nadrágján mindenféle gyanus foltok éktelenkedtek. Szerettem ott kuporogni nála a hűvösben, de azt nem szerettem ha elkapott és megszorongatott. Fura illatok keveredtek a papán és nem mindegyiket szerettem. A pipafüst az más. Az kellemes és a szakállán érezni a legjobban. Akkora tenyere volt, hogy bele tudtam ülni szinte egészen, mint egy nagy puha hintába.
Ha nem a kertben vagy az állatokkat prücskörészett - így hívta nagyanyám a látszatmunkát - csak ücsörgött a nagy, zöld, kiült fotelben, pöfékelt és bújta az újságot. Az első betűtől az utolsóig kiolvasta minden nap. Néha szunyókált, néha meg háborús dalokat énekelt németül meg szlovákul. A szlovákot az orosz hadifogságban tanulta meg két év alatt, mert azokkal volt összerakva - ezt mindig mesélte.... meg azt is, hogy gyalog jött haza negyvenkilenc nyarán, és két hónapig kereste a családját, mert minden svábot elüldöztek és bujdoklásra kényszerítettek az oroszok. A házukban idegenek laktak, nagyanyámat négy faluval odébb találta, egy rokon istállójában húzták meg magukat. Addigra nagyapám már mindent utált ami orosz és háromszor megköszönte az unokatestvérének, hogy befalazta a nagy “felszabadításkor” a nagyanyámat és a lányokat.
Akkor vájogból két kézzel új házat épített, és a ház ma is áll, én még oda születtem.
A következő megálló a dohányszárító csűr.
Két nagy szántón termelték apám és a testvérei a dohányt. Szüret után hosszú kifeszített spárgán száradtak a hatalmas levelek egy - akkor számomra óriási - oszlopok által alátámasztott tető alatt, több szinten. Az unokatestvérem meg apám többméteres, szürke alapon fehér-kék-piros csíkos vászonanyagokat húzott ki és kötözött az oszlopokhoz. Ebbe a függőágyba mi belefeküdtünk és naphosszat olvastunk a hűvös, szellőjárta, dohányillatú pajtában. Erzsinéném házilag főzött hideg málnaszörpjét ittuk, és ha megéheztünk a mama lilahagymás-zsíros kenyeret hozott.
A málnát nagyanyám és mindegyik nagynéném ugyanúgy csinálta. A gyümölcsöt nagy gézszerű anyagba kötötték és fellógatták a nyárikonyhában az asztal alá. Alatta vájdling ahová a málna leve néhány nap alatt, szép lassan kicsepegett. Közben néha szorítottak, tekertek rajta egyet-egyet. Amikor az összes nedű kifolyt, tűzre tették cukorral (ha sok volt akkor szabad ég alatt kondérban) és addig főzték, míg teljesen sűrű lett. Akkor magasnyakú “pálinkás” üvegekbe töltötték és dunsztba tették. A meggyszörpnél ugyanígy jártak el.
Mai napig ha beleszippantok egy kupac málnába, egyből látom magam előtt a csepegő, vérpiros csomagokat amelyek így visszagondolva eléggé szürreálisan néztek ki és más környezetbe helyezve - mondjuk egy Tarantino filmbe - egészen más lenne a hatásuk. Olyan intenzíven jelennek meg a képek a fejemben, szinesben, néha élesebben mint a félhomályos konyha a jelenben.
A nyári meleg por illata elvisz a szántóra, a muskátli levelének illata a házunk udvarába, a hideg fasírt a harkányi strandra, a hideg sültoldalas pedig a Rózsamamámhoz a villánykövesdi búcsúba (vagy ahogy faluhelyen mondták - bucsuba...). Ülök a gangon, és Rózsanagyapám meséli, hogy az a betyár a nagyapja vagy dédapja vagymi, és hogy mindenki RózsaSándor volt az egész visszamenőleges alföldi családban. Nagyanyám meg őrizget valami sárgult újságcikket erről meg az utódokról és anyámnak is megvolt egy darabig ugyanez. Hogy ebből miazigasság kérem én aztat meg nem mondom, de még nem döntöttem azt sem el, milyen abba gondolkozni, hogy egy tömeggyilkos lett volna a szépapám (vagymi).... hinnnye.
Úgy képzelem, van az agyunkban egy kicsike molekulapolc, ahol feliratok állnak.
A BALATON felirat alatt a májkrémes uborkás zsemle és a nedves iszap szagmintája van, tapintás érzékszervének ott a langyos nyári szél, és a napsütés tüze a bőrön, ízlelésnek a dinnye és a főtt kukorica, hallásnak ott a fák susogása és az, ahogyan a víz csapkodja a hullámtörésnek odapakolt köveket, látószervünk ezernyi elraktározott képe van mindezek alá rendelve. Ezek ott sorakoznak mind, szépen rendbetéve a fejemben egy redőny mögött amelyeket az érzékekből felvillanó idegszikrák mozgatnak fel és le, ahogyan egy fotocellás ajtó nyílik a fény-nyaláb megszakadása (fotoelektromos hatás és imádom a fizikai kémiát igen) miatt. Egyszerűen zárul az áramkör és elöntenek az emlékek.
Az ISKOLA felirat alatt a ceruzahegyezéssel létrejövő langyos faforgács és a rohadt szendvics emléke mellett ott van tornazsákom zokniszaga, az ebédlő semmivel össze nem téveszthető menza illata, egyéb érzékeknek pedig ott a hideg kő amin ültünk az aulában, gyerekzsivaj, folytonos kattogások, a tanár hangja “nemfutafolyosón, eznektek gyülekező, mégmindignemtudja hogykellsorbanállniii, nemlóbálja a tornazsákját merfültövönvágom” amelyek a koponyámon belül oda-vissza hangzanak mint a kiálltás egy mély völgyben.
Bármelyik érzék útján jutok el ezekhez a polcokhoz, az összhatás egyszerre csal könnyet a szemembe és húzza mosolygásra a számat.
Na evvan. Ilyen egy szagemlékezős iromány volt ez. Így karácsony táján amúgy is kissé szentimentálisabb vagyok, és az év vége meg az idő múlása is rátesz még erre egy lapáttal.
Az angolosan már két hete feldíszített karácsonyfa alatt angolosan szépen gyűlnek az ajándékok, várom a lovamat, van ott a nevemre több kisebb mellett egy nagy doboz amit - mikor senki nem látta - megráztam és nem nyávogott, szóval nem tudom mi van benne. Izgi. Mindenkivel szembe tudok szállni aki azt a demagóg sablonos szöveget nyomja, hogy a karácsony nem az ajándékokról szól. De igen. Arról is. Akármilyen kicsi az a meglepetés, akármilyen kézzel fabrikált is, akkor is szép ez a szokás, hogy megajándékozzuk egymást. Mert szeretjük egymást, mert kigondoljuk, megtervezzük és általában el is találjuk. Voltak a mi életünkben csóróbb karácsonyok, és voltak kicsit módosabb karácsonyok, de összességében igenis számít, hogy ajándékozunk. Akkor is, ha csak egy vicces zoknit és akkor is ha mittudomén aranygyűrűt. Adni jó, és nem kell képmutatónak lenni - kapni is.
Most viszont viszlát, megyek szagolom tovább az életemet, tegyétek ti is azt.
Bódogos Önnepeköt kívánok mindenkinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése