A változással mindig hadilábon álltam, hát ez most nem az én évem az biztos. 

Ha a COVID ot tekintjük akkor senkié.. szerintem mindenki jobban várja az újévet az átlagosnál. 

A főnök három éve hirdeti az otthont eladásra. Most megvette valaki. 

Mindenki nyugtalan, de végül is ez várható volt, csak  senki nem gondolta, hogy ilyen hirtelen. Azt elmúlt ötven év alatt semmi mással nem törődött.

A férje meghalt, a lánya az esküvője napján hunyt el asztmarohamban, az unokahugával nem nagyon tartják a kapcsolatot már jópár éve nem beszéltek különböző okok miatt. Beleölte az egész életét ebbe az egészbe. Ez volt a munkája, a hobbija, a gyereke, a kedvenc étterme, a szabadideje, a mérge és az öröme.

A családja, ha távolabbról nézzük.

Az adás-vétel eléggé elhúzódott és az egésznek a vége megint a kapkodás. Ebben ő is vastagon benne volt, de ő már csak ilyen. Abszolút nem lepett meg.

Az utolsó pár hét alatt rengeteg munka szakadt a nyakamba, gyakorlatilag egyszerre kellett levezényelnem a közjegyzőket, a munkáltatói szerződéseket, az otthon levő munkatársaim furlough meghosszabbítását, a heti teszteléseket, a támogatásunk elköltéséről szóló számlalistát az önkormányzatnak (sikerült még kinyomnom belőle két emelőt, egy betegfordítót, egy ebédlőbútort, stb) a betegek hozzátartózóinak és a munkatársaimnak írott értesítőket, a meeting jegyzőkönyveket, az új manager által kért ápolási napló mintát, szabályzatokat és auditokat. A seggemen is kelés lesz már, annyit melóztam,  holott amúgy... nem is az én dolgom. Az én dolgom ugyanis az ápolási naplók, a beteg adatvédelem és részben a COVID. Az összes többi egy személyi asszisztens munkája lenne, de hát jelenleg az nincsen.

Múlt hét péntek délutánra vasgolyó volt a fejem helyén és folyt a nyálam...

Ültem a kanapémon és azon gondolkoztam, hogy mennyire sajnálom ezt az egészet. 

Bár nem volt könnyű a főnökkel, és ezerszer kívántam én is, hogy most már legyen valami, mindegy mi csak lépjünk valamerre, de hát ugye mégiscsak eltöltöttem vele kilenc évet (megin öreganyámnak lett igaza: Vigyázz mit kívánsz!). 

Volt  lent és fent, sokszor frusztrált az öreglány az értetlenségével és a szűklátókörűségével. Alapjában véve nem rossz ember, csak borzasztóan maradi és elég nehéz természete van. Persze időszerű a változás, és bár nincsen garancia arra, hogy bármi is jobb lesz, mindenki tudja a lelke mélyén, hogy ez már így nem sokáig mehetett volna amúgy sem.

Az elmúlt hetekben azon gondolkoztam sokat, hogy mihez fog a főnök kezdeni? Nincsen senkije csak ez az otthon és mögötte a lakása ahonnan mennie kell. Kis idővel ezelőttig azt se tudta még, hogy hova. 

Elképzeltem, hogy milyen egyedül lesz a világban itt a COVID következő hulláma elejeközepe felé. Néha elmerengett, mikor megülve az irodámban mesélte, hogy kirámolta a fényképes fiókot, vagy hogy elpakolta a porcelánjait... 

Azt éreztem, hogy hamar fel fogja adni és meghal... azt, hogy ez már nem fog neki menni. Nem fog tudni ehhez az új helyzethez alkalmazkodni ő, aki egész életében reggeltől késő éjszakáig ment a lábain és pörgött folyamatosan, éjszakás 11 órás műszakot csinált még két hete is, nem fog tudni újságot olvasni, teázni és tévézni...

Tegnapelőtt mielőtt haza indultam még egyeztettünk mi lesz a teendő másnap és kifelé menet felinvitált a házba. Szívszorító volt majdnem üresen látni. Hát összeborultunk kicsit és mindketten uralkodtunk magunkon, mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy elérzékenyüljünk - ebben azért hasonlítunk.

Aznap késő délután felbukott. Összevissza bekékült mindene. Bizonygatta, hogy nincsen semmi, csak a keze és a karja fáj egy kicsit. Csalánba nem csap a ménkő.

Tegnap délután viszont egy köhögésnél éles fájdalom hasított az oldalába. Ketten kiabáltunk vele, hogy be kéne menni a sürgősségire mert lehet, hogy valami komoly, de semmi áron nem volt hajlandó - én bordatörésre gyanakodtam, gyanakszom még most is, ami kimozdulhatott a köhögéstől.

 A főnővér adott neki fájdalomcsillapítót én megrendeltem az asztma inhalálóját mert az is ki volt fogyva és elzavartuk pihenni. A háziorvosától erősebb fájdalomcsillapítót is kértünk, meg valami embert aki kijön és ránéz.

Ma egész nap a kanapéjáról osztotta a feladataimat, és párnával a hóna alatt se tudott nagyon mozogni. Azon aggódott folyton, hogy neki ott kéne lenni és intézni a dolgokat, és hogy mennyi dolga lenne.

Az a főnök, akiről mindenki úgy vélekedik, hogy elpusztíthatatlan és szívós most az átlagosnál is fáradtabb és nyúzottabb volt. 

Délután három felé mikor hazaindultam a kezemben egy csomó  postával és a táskámban a nehéz lelkemmel még felmentem a házba, hogy elsoroljam mi van kész mi maradt holnapra. Az ajtó félig nyitva volt. Megálltam a küszöbön és akkor olyannak láttam őt aki valóban: nyolcvanegy év aludt a kanapén a fehér hosszú hajával és a fekete fodros kendőjével betakarva. A házban hideg volt, a leszedett függönyök a másik kanapén, a porcelánok és könyvek dobozokban szerteszét.  Két asztalilámpa égett csak a két sarokban, éppen hogy csak félhomály volt és minden kongott az ürességtől. 

Én úgy megsajnáltam, hogy akkor és ott bőgtem magam el először és örültem, hogy senki nem lát, mert hogyan magyaráznám meg, hogy sajnálom ezt a nagyon morcos és nem annyira nagyon népszerű főnököt.

Hazafelé lefutott előttem az egész élete, pedig csak az elmúlt kilenc évnek voltam egy kicsit részese. 

Az összes stressz, harag, bizonytalanság is csatlakozott hozzám az úton.

Lehetett volna ez egy nagyon pozitív és várakozással teli változás, de nem az lett és most elég dühös vagyok meg elég szomorú.

Tudom,  hogy nem marad így és tudom, hogy lesz valahogy sőt, remélem is, hogy minden rendben lesz.

Mindenki megszokja majd ezt az új helyzetet, az új főnököt -  biztosan én is. Mindenki kivárásra játszik, és pár hónap alatt meglátjuk, ki valamerre, ki marad, hogyan tovább...

Az is biztos viszont, hogy ha Carisbrooke-nak van is mégegyszer ötven éve, akkor sem lesz ugyanaz. 

Csak a jövő bír azzal a tulajdonsággal, hogy mindezt megmutassa.