Nem szeretem a kiszámíthatatlanságot és a meglepetéseket.
A külső tényezőt.
Amikor valami nem, vagy nem csak rajtam múlik.
A nem látott filmeket, a nem kipróbált éttermeket és a még nem evett ételeket.
Nagyon mélyen egyfajta gyomorgombócom lesz, és nem is nyugszom meg ameddig túl nem vagyok az első tíz percen.
Nem azért, mert nem lehet jó egy mozi, vagy egy új kaja és nem is azért mert egy fehér kiszámítható kockában szeretnék élni ahol mindig egy irányból jön a fény.
Gyerekkoromban a könyvek történetfolyama volt az egyetlen, amiben nem bántam a változást. Ott volt időm alkalmazkodni. Elég gyagyás voltam ahhoz, hogy a Dűnét hatszor elolvassam.
(By the way a férj utálta a mozit.)
Mivel azonban a világ és benne én változások és meglepetések sorozata, muszáj volt a hülye, kemény fejemet valahogyan rászoktatni erre. Ha viszont nem muszáj, akkor kicsit még hisztizek az új étterem, vagy az új film miatt.
A férjem a legnagyobb rajongóm.
Annak apropóján jött ez most elő megint, hogy az elmúlt két év nekem egyáltalán nem esett rosszul. Tök elvagyok az e-könyveimmel, a horgolásommal - oké most még a hülye tanulással megin, néha vannak ilyen vízióim, hogy hatvanöt évesen ülök egy fotelban és még mindig valami vizsgára készülök - egyáltalán én tökre élvezem a változatlanságot.
Megyek ez ellen.
Jó nem úgy kell ezt elképzelni, hogy ilyen nagy lelkicsatákat vívok a depresszió és a hiperaktív őrült között, azon már túl vagyok rég.
Szépen rádolgozom magam az ismeretlenre.
Viszont ez időbe telik. Önnevelésem során nagyon erősen próbálok a rendszer nélküliség felé tendálni, de mindeközben nagyon nehéz azt megértenem, hogy emberek hogyan nem kapnak rohamot a spontaneitástól.
Ha tudom, hogy két hét múlva elmegyünk egy távoli városba egy karácsonyi piactérre és ottalszunk, fel tudok rá készülni. El tudok jutni odáig, hogy tökre várom és lenyomom magamban közel az összes hülye gombócot.
De amikor a napom közepén a férj mondjuk beállít azzal, hogy mejünk - mittomén - világgá, akkor érzem, hogy a beleim keringeni kezdenek és kis csomókká formálódnak.
Mindez ellent mond annak, hogy eljöttem Angliáig a férj után, de megmagyarázza azt, miért ültem egy évig a lakásban ezután.
Megyek ez ellen.
… mert nem várhatom el, hogy mindenki az én dilimhez alkalmazkodjon és a világ normálisabbik fele alakítsa úgy, hogy a moziban adjanak egy brossúrát (mint az operában) hogy mire számíthatsz, (ki hal és ki énekel)…
Pl. legyek már spontán: múlt vasárnap hirtelen utasításba adtam a férjnek, hogy menjünk moziba és nézzük meg a Dűnét. Ő úgy megörült ennek (mert ő is szenved ettől a “nincs benne a mai programban” feleségtől, hogy azonnal elkezdett mozijegyet nézni.
Annyi csalás volt a dologban, hogy én ugye már tudtam a történetet előre, de azt ne várja tőlem senki, hogy hirtelen menjek moziba és még azt se tudjam mit nézek…
Namindegy. A férj utálta a filmet, de azt gondolom erre is igaz ami a Marmite-ra, vagy utálod vagy szereted.
Ezek után érthető is, hogy ez a kovidos két év annyira nem volt megterhelő számomra, ezek a “spontán” dolgok nem nagyon hiányoztak.
Szóval tolom én ezt magam ellen és a végére általában jó sül ki belőle. Csak nem szeretem.
Tíz spontán alkalomra levetítve a statisztika: egyszer lesz dünnyögés a vége (mertesoseakarszsemmitsecsinálni) egyszer-kétszer mondok nemet, vagy belemegyek, de kicsit duzzogok miatta, a maradékban bevállalom a gyomorgombócot és megvárom míg elmúlik és mindeközben próbálok nem olyan képet vágni mint akinek most lőtték a pircinget a mellbimbójába.
Én értem.
Értem, hogy a hülye, kifordult, gyors és spontán világ nem az én elvárásaim felé tendál, de az én belső nyugtalanságomat csak az állandósággal tudom kompenzálni.
Amikor tudom_előre_mi_fog_történni.
Volt idő, amikor a még a bármilyen új mozi történetét is elolvastam, mielőtt beültem rá.
Volt idő, amikor még szombat reggel bundáskenyeret kellett ennem teával.
Azt hiszem, hogy nem vagyok bolond. Annyira fontos lenne, hogy emberek megértsétek, vagy legalább megpróbáljátok megérteni, hogy mi zajlik egy ilyen rendszerszerű fejben.
Azt hiszem, hogy azt kellene megérteni, hogy nem főleg másoknak nehéz ez, hogy egy ilyen emberrel kell élni, vagy éppen az anyja vagy a testvére (esetleg barátja, de abból nekem kevés akadt az első 46 évben, a többit majd meglátjuk).
Kurvára nem egyszerű nekem sem magammal élni.
Még úgy sem, hogy a legnagyobb részét ezeknek a dolgoknak már (egyedül, rohadt sok melóval) sikerült elengednem. Elviselni a viszonylagosan állandó rendszertelenséget (ez volt a legnehezebb, és ezen dolgoztam a legtovább) például úgy, hogy négy gyereket nem lehet agyamenten megtervezett környezetben felnevelni. Lehetetlen. A gyerek maga a rendszertelenség, spontaneitás (spontán dugott kukoricát az orrába, barkát a fülébe és az ujját a lefolyóba) és a rendetlenség. Szóva köszi lányok sokat segített.
Megyek ez ellen.
Nem mindig sikerült.
Utáltam a spontán utazást (nyolcadmagunkkal kisbusszal) Papukra, a mai napig hisztériázom belülről ha eszembe jut.
Túl spontán utazásunk egy februári Vasárnap volt, már nem tudom, hogy a férj melyik haverjának jutott eszébe…
SEMMI nem volt megtervezve, és ami igen az sem úgy lett (amit egyébként megmondtam előre, konkrétan az összes előrejelzésem bejött - mint amúgy általában).
Kurvára hideg, hó, minden kurvára zárva, a kurva hegyre fel se jutottunk mert nem volt kurva hólánc, a hazaúton minden gátizmomra szükségem volt, hogy ne pisáljam össze magam és a korona ékköve - India helyett aznapra - egy kétes kinézetű, tökismeretlen harkányi étterem, ahova (nekem azt mondták) csak pisilni mentünk be, de a banda többi tagja már az éhhalál szélén járt és enni is kellett.
Ettől sokkal hosszabb történet volt ez (konkrétan ráment az egész kurva nap) és mindenki röhög már rajta, amin én még ma sem tudok.
Az összes energiámmal arra koncentráltam, hogy egész úton csendben maradjak (a férj szerint azért néha kihallatszott).
Ez a hülye pánik, amit én egy gombócba szorítok és a gyomromban tárolom segített viszont hozzá, hogy végtelen türelmet fejlesztettem ki. Noha a kettő totálisan ellentmond egymásnak, mégis következnek egymásból.
Mert azt néztem, hogy a hisztimmel vagy a rossz kedvemmel mások kedvét is elrontom, szóval inkább csenben maradtam néha sikerült néha nem, de jó tréning.
Van ugyanis egy venomszerű lény bennem, aki mindenkit felfalna miközben szarkasztikus megjegyzésekkel szórakoztat, de ebből kívülről a legtöbb esetben semmi sem látszik. Ezt én rohadt nagy teljesítményként élem meg és el is várom, hogy mindenki értékelje - még akkor is ha nem tud róla. :)
Ja.
Még ma is tart a fejlődés. Majd nyolcvan évesen már kapható leszek szerintem egy hirtelen jött karaoke partira is (mer az kb. elképzelhetetlen).
Asszem a család kicsit megszokott már engem. Szeretem tudni mit kapok pl szülinapra vagy karácsonyra, tudják már, hogy nekem nem lehet igazán ajándékot venni (nagyon nehezen megy az arcbeállítás, meg az, hogy hogyan kell örülni, még akkor is ha örülök, hát még ha nem, jó ebben is már azért sokat fejlődtem, de egyszerűbb ha tudom mire kell számítani.)
A férj is próbálja tudni, hogy a spontán gyeremenjünk izéket legalább reggel közölje, hogy délutánra beleedződjön a fejembe.
Nagyon sok öruralom és energia vész el amikor hirtelen a rég tervezett hazautazást pl. repülőre kellett tenni. Az öruralomba fáradtam el. Meg bőgtem is a fodrásznál emiatt és nem is amiatt, hogy amúgy bimbit vágott a fejemből… amiatt később bőgtem…
Rohadt nehéz volt ám úgy Magyarországra utazni, hogy eleve teljesen idegen helyen kell lenni két hétig, plusz SEMMI sem úgy lesz ahogyan el lett tervezve, plusz még a saját autónk megszokott kis otthonos és ismerős környezete sincsen velünk. Sok idegen embert és tömeget tolerálni a repülőn odavissza plusz a reptér a macera és mindezt elbaszottan rövid hajjal ami kb még tíz évet rátesz a kinézetemre is.
Rohadtul türelmesen és alkalmazkodóan végigcsináltam ezt az egészet is, csendben és fegyelmezetten húztam a bőröndöt a betonon és közben a hisztim már a piros zónában, de az önuralmam tartja a rácsot, hogy ne áradjon ki a repüléstől való rettegésem vagy az előttem álló két hét miatti hisztériám.
Szerintem rettenetesen sikeres volt amúgy ahogy én ezt menedzseltem. Halál büszke vagyok magamra és azt remélem, hogy a fentiek ismeretében értitek, hogy miért.
Másnak ez max egy napos kellemetlenség. Sokat dolgoztam és dolgozom én azon, hogy mindenki elhiggye, hogy nekem is csak ennyi.
/Nyilván a cél is segített.
Rohadt jó volt látni a kölyköket és velük időt tölteni, rohadtul szar ez így hogy ők ott vannak. Tudom, hogy külön család meg minden, de valahogy nem érzem magunkat így egésznek, de ez már megin olyan, amit magammal kell lejátszani és kész./
Valahogy úgy képzelem, hogy fut egy program mindenki fejében. Normálisan ez a program alkalmazkodik és tanul, folyamatosan fejlődik olyan módon, hogy kis programokat nevel saját magából mint egy növekvő fa az ágait.
Nálam meg van ez a program, amit folyton basztatni kell. Egy kicsit korcsos ága van ennek a fának, amit folyton nyesegetni meg vitaminozni kell mer az istennek se akar nőni.
Régen ez így hangzott: bakker, gyere erre türelmesen, erre van cukorka, nincs is annyira sötét a szobádban, az új suliban lehet, hogy majd lesznek barátaid, felejtsd már el a nyolckarú embersütős szörnyet amit véletlen az alfaholdbázisban láttál (akkor egy fél évig nem néztem tévét).
Ma: és bár a cukor hízlal és infarktust okoz, a sötétség ijesztő és nem csak mert amúgy is félvak vagyok, a repülés természetellenes, és a világ egy marok paranoid hatalommániás idióta kezében van, azért te csak próbálj meg boldog lenni és örülni a napfelkeltének, hinni a föderációban, és készülni a holnapra még akkor is ha sajnos FOGALMAD NINCSEN mi fog történni.
Többnyire sikerül.
Róza.
Aki. Winchesterbe. Megy. Hamarosan. Karácsonyi. Piacra. És. Ott. Is. Alszik.
(Mer a Premier Inn-ben amúgy kurvakényelmesek a matracok.)
… és a kovid nem vicc.
Oltassatok lécci, ne legyetek idióták, akik azt harsogják, hogy bebeoltottmégisbeteg, adjátok vissza a sosevolt hitemet az emberekben… lécci.
Ha nem vagyunk beoltva a férjjel, ti ezt már nem olvashatnátok.
Komolyan.
… na megyek, sütök magamnak bunkáskenyeret.
