A számítógép-függőség fokozatai

Álmomban kinyitottam egy Müller joghurtot, amit elkezdtem enni. A pohár sarkában, a beleborítható gyümölcs helyett egy képernyő, melyen anyámmal skype-oltam.

Reggeli szösszenet

- Balikám ne idd olyan gyorsan azt a kávét! Hol marad az élvezet?

- Sietnem kell...gyorsan megiszom, aztán majd élvezem emlékezetből...

Na ez lett

Nézzétek el nekem, nem villogni akarok, csak úgy örülök...

Partytime outfit

Az asszony nagyon izgatott volt a karácsonyi jó kis partik miatt. 

Talán, mert sosem volt alkalma, kedve, lehetősége igazi partira menni. Talán, mert kicsit több mint egy év elég volt ahhoz, hogy a barátainak tekintse a kollégáit és ez teljesen más megvilágításba helyezi az egészet. 

Őő..csak ruha kell...meg cipő...na meg egy táska...legalább. 

Nem gond, - gondolta, ott az ebay, erre van kitalálva. November elején kezdte a keresgélést. A probléma gyökere mindig abban volt, hogy az elképzeléseitől nehezen tud elszakadni, illetve, csak nagyon nehezen és rossz szájízzel, akkor meg inkább nincs kompromisszum. 

Ebben nagyon - talán túlságosan is - határozott.

Két módon tudta elképzelni a vásárlást. Meglátni és megszeretni, vagy elképzelni és megszeretni. 

Az elsővel az a probléma, hogy nem feltétlen akkor látja, amikor meg is tudja venni, illetve, nem feltétlen boltban látja meg, értsd: zenei videoban, koncerten, utcán egy másik nőn, álmában...mittudomén. ( Nem boltban, oda ugyanis utál menni. )

A másikkal meg az a gond, hogy az elképzelés még nem valószínűsíti, hogy azt egy tervező el is képzelte, és legyártásra került, tehát, hogy létezik az a táska a valóságban is. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy bizonyos összeghatár felett elvből nem vesz semmit, hááát...volt néhány nehéz pillanata na.

Ez a "hiszti" szerencsére mindig belül zajlik, többnyire nagy drámák és törött bögrék nélkül.

Persze az ebay előtt ülve és licitálva olykor az egész család hallotta a sóhajt, többnyire tudva, hogy az elengedés néha fáj, ahogy a ráncolt homlok is mutatja, még mindig nincsen meg AZ a táska, ami az álmai tervezőasztalán készült. Nem kell itt nagy nevekre gondolni, sosem nem volt fontos honnét jönnek a dolgok, közvetlenül Kínából, vagy kerülőúton Kínából. Igaz mindig szerette a minőségi divatot, ismeri a nagy tervezőket, sőt, van egy-két kedvence is, de reprodukálható a nagyok divatja kicsiben is.

A ruha lett meg először. Aztán megtalálta végre AZT a kardit hozzá. A táska nehéz ügy volt, mert minden a részleteken múlik - szerinte. Ha az megvan, minden apróság mehet ahhoz igazítva: fülbevaló, nyaklánc, cipő. Nagy volt a kísértés, hogy a kedvenc lakkbőr bakancsát vegye fel, de igyekezett magát a női vonal felé terelni, ha nem is épp tűsarok, de valami csinos csizma legalább. 

Miután már táskákkal álmodott, végre szembejött ismét az ebay-en A táska. Szerencsére rögtön hat eladónal megvolt ugyanaz, így más időpontokban járt le a licit, az esély is megvolt, hogy megszerezze. Harmadjára sikerült is. A férje csak csendben somolygott a felesége megszállottságán, már hozzászokott, hogy időnként beindul. Nem aggódott nagyon, tudta ha valamelyik összetevő nem lesz meg, ugyanolyan megszállottan fog anyagot keresni, hogy megvarrja magának.

 Ekkor történt, hogy hipnotikus tüneteket mutatva meredt a képernyőre, még kezét is a szájára tette, hogy nehogy felsikoltson. Megint megtörtént. Ott volt a képen egy puha, meleg, fekete, fodros szélű, kötött vállkendő, amit ezer éve keresett. Nem, nem azért mert kell a temetőbe járáshoz, egyszerűen mert ilyen flúgos szegénykém. A kendő fixáras volt. Napokon át mondogatta magának - nem kell, nem kell, nem kell, de máskor jól bevált mantrázós pszichoterápiájával most nem ment semmire.

Végül beadta a derekát és kifizette. Egy hét küzdelem ment kárba, kudarcként kellett volna megélni, de csak mérhetetlen elégedettséget érzett. Cserébe feladta a cipőt. Nem baj majd elkéri valamelyik lányét, vagy tényleg elmegy a lakkbőr bakancsba...majd lesz valami.

Aztán következő héten elmentek a férjével a főutcán a cipőboltba és vettek mindkettőjüknek cipőt is.

Később az étteremben rákérdezett a barátnője, miután kiecsetelte a saját kívánságlistáját:

- ... és te? Van valami kívánságod?

- Óó... Én csak egy új serpenyőkészletre gondoltam...

 

Sajnos arról nincsenek fényképek, hogy a férje e mondat után milyen arcot produkált. Az a sűrű, bozontos szemöldöke, valahova a homloka közepe tájára ugrott, és hazafelé a kocsiban kiröhögték a belüket.

 Jóvannaaa...

Gracie intenzív szakasszisztens és főnővér volt az egyik legnagyobb város központi kórházában.

23 évesen ment férjhez, három kislánya született. A felszínhez ennyi tartozik. 

Eszméletlen humorérzéke, és elképesztő életereje van. 13 éve úgy küzdött a betegséggel, hogy a szakmabeliként végig tudta, mi vár rá.
Semmiféle mesterséges életbentartó beavatkozáshoz nem járult hozzá.

Ma 67 éves.

Sok ilyen nevetésre emlékszem:

"-Hello Gracie...jöttünk, hogy lecsekkoljuk a hátsóját. 

 -Az nem valami impresszív. Menjetek inkább múzeumba."

Ahogy teltek ezek az utolsó hónapok, a betegsége miatt fokozatosan veszített el mindent ami őt a külvilághoz kötötte, ami emberré tette.

Ahogy haladt az idő,  úgy szűkült egyre a tér körülötte, előbb egy háznyira, majd egy szobányira, egy lepedőnyire.

Beszédképessége a múlt hónap végén lett oda. Egy hete még tudott enni, három napja már ez sem megy. 

Az elméje végig tiszta maradt.

Csak nézett a fáradtkék szemeivel, és fogalmunk nem volt mi járhat a fejében, még csak elképzelni sem tudtuk a bánatot, dühöt, elkeseredést, félelmet...

Néhány napja, mikor a szemembe feledkezett, csak néztem vissza rá. Úgy éreztem valamit mondani kéne, megsimogattam és azt hazudtam tudom milyen nehéz. 

Akkor legördült az a könnycsepp a szeme sarkából, talán az utolsó volt. 

A szeme csukva, a kis fakereszt az egyetlen társasága.
Csak vár...

...én meg úgy érzem, menekülni kéne.

Mai megvilágosodás

Nem a legjobb ötlet a zuhanyfülkében galambot eregetni...

Büdös papucs

A szabadnapom reggelén csendre ébredni a legjobb dolog. 

Az már annyira nem, hogy mire bebootolt az agyam, és az akkomodáció meg a konvergencia is beindult (némi szemdörzsölés után), látom, hogy az orrom felett olyan fél méterrel egy jó nagy pók igyekszik leereszkedni a fejemre. Kiülve az ágy szélére, észreveszek egy újabb rokont a sarokban, egy kaszás személyében. A férj már finoman jelezte a héten, hogy vattacukros a telefontöltő az ágy mellett, de elhessegettem azzal, hogy úgyis Halloween van. Fejben már szétszedtem a porszívócsövet és nekiláttam a hálóknak. Álmosan keresgélem a függöny zsinórját, aztán kibámulok a kockaüveges ablakon, a postás meg néz velem szemben...az ő napja is vidáman indult. Még az a szerencse, hogy ahogy a gyerekek nőnek, úgy szokik le az ember a meztelenül alvásról. 

Vannak ilyen törvényszerűségek na. Gondolkozom is egy kicsit ezen, lehet, hogy nyugdíjas korunkban megint pucéran fogunk majd aludni. Azt mondjuk nem tudom, lesz e igényünk rá? Az én lábam már most is folyton fázik. A szőrös bundapapucsomat a család kiszavazta a házból, a kutya meg elvitte valahova, mert szófogadó állat. A férj szerint csak előjött a vadászösztöne. Mezítláb főzöm a teát magamnak, közben jönnek-mennek a fejemben a gondolatok. Levelet írni Párizsba, pizzát sütni ebédre, kicsi takarítás (pókhálózás). Göröggel beszélünk hétvégén, anyuval dél körül, mosni is kell már megint...

Sebaj négy felé kész leszek, aztán befejezem a "danbrownt". 

Hideg ez a nyamvadt kő. Belebújok a férjem bundapapucsába. Ő nem használja. Nem is büdös, csak rohadtnagy. Ülök a teámmal a gondolkozós kanapémban. A gondolatok jönnek...és írni kezdek.