Kösz, inkább hervadok

Hátakkormégegyszer. 

Lehet, hogy ez minden húsvétkor idekerül. Szépítgetem, bővítgetem, megér annyit, hogy ne csak belinkeljem tavalyról, hanem megjelenjen újra. Vigyétek, hirdessétek.

———

Nem gondolkoztam sokat rajta miért gyűlölöm a húsvéti locsolkodós szokást.  Zsigerből utálom. Kicsit kifejtettem tegnap magamban miközben néztem a tévében (férj nézte a híradót) ezt a gyönyörű népszokást.

                                                                                

Ért némi kis trauma engem, ez frusztrált is egy kissé, nagyon kevés ilyen dolog van amitől öt másodperc alatt kiakad a hisztimutatóm és ez az egyik.  Olyan vérnyomás-emelkedésem lesz a húsvéttól, olyan gyűlöletet érzek, olyan dührohamom lesz, hogy még magamat is utálni tudom emiatt.

Egyszer kb. húsz évvel ezelőtt még a férjjel is összeveszekedtünk, mert az egyik barátja abszolút nem vette komolyan kérlelő figyelmeztetésemet, és többedmagával szódával rontott rám húsvét reggel, - amikor is én békésen iszogattam a kávémat a kanapémban - mert mekkora poén ez már nahát!
Míg mindenki jól szórakozott én tehetetlen dühömben kiszaladtam, földhöz basztam a kávéscsészémet és elsírtam magam. Az olcsó padlólappal lerakott konyhában a bögre ripityára törött, és a padlóból is kipattant egy darab (amely ezután minden áldott nap emlékeztetett, mekkora egy hülyepina vagyok amúgy.)
A férj először teljesen ki volt akadva, hogy hogy lehet ilyen gyerekesen viselkedni és nagyon összebalhéztunk. Érted, ÉN vagyok gyerekes.
A barát ugyan bocsánatot kért, de látszott végig, hogy ő se érti és az arcára volt írva, hogy "ekkorahisztispicsátnahát"...

Asszem az összes azelőtti húsvét frusztrációját éltem át abban a szódafröccsben és egyszerűen csak épp akkor borult ki a bili. Mert talán naívan azt gondoltam, hogy felnőttként nem kell elviselnem a megaláztatást és ezt az egész nemakarom tortúrát, amit gyereklányként kellett és ami ellen nem is tudtam tiltakozni, mert nem voltak hozzá eszközeim sem és a szocializációm során belém égett, hogy én vagyok a hülye, mert ez amúgy egy ártatlan szokás, egy vidámkodós poén, egy teljesen megszokott, banálisan normális dolog. Én hülye azt hittem, hogy felnőttként már legalábbis eldönthetem, hogy ha valamiből köszönöm szépen nem kérek.
Miután lehiggadtak a kedélyek megkíséreltem a férjnek is elmagyarázni, (ő meg is értette és el is mondta, hogy ebből a nézőpontból sose vizsgálta)  hogy ez nekem kurvára nem vicces és hogy ezt az undorító, idióta, hülye ősrégi szokást ahol az én bőrömre megy a jópofázás totálisan felesleges fenntartani.

Semmi poén nincsen abban, hogy reggel újra kell magamat bootolni, hajat csinálni, átöltözni és még a nappalit és a kanapét is én hozzam rendbe amíg ők röhögnek és iszogatnak a teraszon. Ő van mindig a legjobban kiakadva, amikor más faszával verik a csalánt, hát ez meg most az én faszom és erdőirtásra használjátok ti, baromi vicces férfiak. Olyan kibaszott, kétségbeesett méreg fut el,még akkor is ha csak a tévében látom a locsolkodást - ENGEM aki amúgy meg minden hülyeségre kapható voltam és vagyok. 

Öltöztem én be tükörtöjásnak farsangon a férj meg szalonna volt, mentem vizidiszkóba (jó mondjuk kissé kényszeres mosollyal az arcomon, de csak a zene miatt) a gyerekeimmel, voltunk (már jóval harmincon felül) meztelen fürdeni az orfűi tóban vagy tizen baráti társasággal - és most is elmennék. Tudok magamon röhögni akár naponta többször is, iróniával és öniróniával éltem túl sok nehézséget az életben.

Pláne meg nem tartom magamat egy besavanyodott fapinának sem, akit csak az érdekel, hogy ne törjön le a műkörme és ne gubancolódjon be a póthaja vagy ilyesmi...

...sajnos emiatt a marhaság miatt a húsvétot se szerettem sose. 

Vérfeminista sem vagyok, sem férfigyűlölő, köszönöm szépen jól megvagyok a konyhával,  felneveltem négy gyereket, ellátom a családomat, éppen csak annyi tiszteletet és megbecsülést várok el bárkitől amennyit én is megadok, legyen az férfi, vagy nő. Hozzáteszem, hogy nem azért teszem az asztalra a kaját, mert ez a kötelességem, hanem mert szeretem a férjemet és nem azért mosom a zokniját sem, mert dézsába áztatott vizeskötéllel elmagyarázta mi a dolgom...

... és igen. Jó külföldön élni ezért IS, mert húsvét hétfő reggelén nem kell fosnom, hátam  mögé nézni, illetve lehúzott redőny mögött imitálni, hogy nem vagyok itthon.

Nem kell másfél napra  a konyhába zárkóznom és robotolnom, hogy legalább három fajta sütemény legyen, amit - miután jól lefogtak, megtapogattak és elázok: szódától, jéghideg víztől, vagy büdös pacsulitól - majd jól megesznek a faszagyerekek,  akik ezután - míg én átöltözök, megszárítom a hajamat, bedobálom a harmadik garnitúra ruhámat is a mosógépbe, felitatom  a vizet a bútorokról, felmosok meg mittomén - jól megisszák apám borát meg fele pálinkáját, részegek, undorítóak és agresszívak és gusztustalan, viccesnek szánt megjegyzéseket csócsálnak rám két zserbó között. Miután végre elhordták magukat, még elpakolom és elmosom a faszos poharakat meg tányérokat amit maguk után hagynak,  feltakarítom a morzsát meg a cipősarat, és örülök, hogy mennyire kurvajó nő vagyok, hogy így meg lettem alázva háromszor, és/vagy büszke vagyok, mert hányanlocsoltakmeg...



Hát bazdmeg...  legyek inkább idióta, hisztis tyúk, hagyjatok a picsába hervadni.

...én szeretem az embereket...

...a következő firkát kéretik a szarkazmusom teljes tudatában olvasni... nekem már csak ez maradt...


Ha most úgy folytatom: DE, akkor az úgy hangzik, mint mikor Safranek bizonygatja "én szeretem önt Mr. Teufel!"
Alapállapotban tényleg nem is tudom. Szeretem én az embereket?? Muszáj, hogy szeressem valamilyen szinten (tudat alatt) mert ugye segítő foglalkozást válaszottam anno, és a többi opció is erre mutatott. Voltak ugyan próblálkozásaim már korábban is az embermentes fogalkozások keresésére (labor, iroda - monjuk az irodában is oda lyukadtam ki, hogy a végén ügyfelezni is kellett), de a világ túlnépesedése sem abban segít, hogy el tudjam magam szigetelni.
Ehhez még hozzájön az is, hogy bár sosem kerestem a konfliktust és ma sem akarok megmondóember lenni, valahogyan mindig olyan szituációkba keveredem, hogy vagy valaki megsértődik, vagy ahol a végén le is vagyok bunkózva. A leginkább  visszafogni magamat a mindentudásommal kell, mert azt a legtöbb ember nem szereti, és hiába mentegetem magamat azzal, hogy "nem tehetek róla, okosnak születtem, szokd meg te is" nem működik, szóval ezt - kevés sikerrel - lefojtom, pedig ezzel a tulajdonsággal még amerikai elnök is lehet az ember, mint azt láthatjuk. (Jó igaz a Trump fele nem olyan okos mint én, de ez egy elhanyagolható részlet.)
A másik ok ami beletaszít nem kívánt kommunikációba is az pedig a közléskényszerem, (értsd: hülye vagy, de majd én elmagyarázom miért) és ez a két dolog már simán elég, hogy egy rakat fészbukkcsoportból kivágjanak mint macskát szarni. Nagyon keményen próbáltam (a legtöbbször) a mondandómat kozmetikázni -  ezért mondja a férjem azt, hogy tök kulturáltan tudok elküldeni valakit a picsába - viszont néha kilóg a lóláb a mondandómból és egyre gyakrabban megy el az irónia vagy a szarkazmus irányába, ezt keverik össze sokan azzal, hogy bunkó lennék - amúgy most hogy belegondolok, ja valamilyen szinten a szarkazmus a bunkóság kicsit kozmetikázva.
Ez részben anglia hatása, részben a korom (nem a kéményből hanem az évek) és bár még nem pisilek tüsszentéskor, azért az egy ősz hajszálammal feljogosítva érzem magam, hogy ne viseljem türelmesen mások hülyeségét.

Ezekkel együtt szerintem amúgy tök kedves és barátságos vagyok, igaz, hogy kiméletlenül őszinte is (ezt is a férj mondta, ja meg a Kriszti és nekik hiszek) és ez nem mindig segít, mert néha az emberek az őszinteséget sem veszik jól. Kifejlesztettem magamnak egy olyat, hogy ha szépet nem tudok odatenni, őszintét meg (a tapasztalat memóriabank alapján) nem akarok, akkor inkább nem szólok semmit se, de eléggé szenvedős amúgy ez még így is.
A fejemben ilyenkor kíméletlenül dübörög a mondatvonat, és ha engedném csak úgy fülyülne kifelé, mint öreganyám fogai között a trágárság, mikor vakond túrta a veteményesét.

 " ...magad se gondolod komolyan, hogy bárki ebben a szobában elhiszi, hogy te kötöznivaló ráncosbocskor szerelemből lettél kiválasztva a tunéziai kockahas által... hogy ezt az álszent ajvékolást amit itt mindenki véghezvisz komolyan... elmegy az eszem és vissza se jön.... miaszar?? azon aggódsz, hogy a képeken zöldes az esküvői ruha színe pedig vakító fehér volt... én inkább a saját szined miatt aggódnék... bazdmeg nem hiszem el..." és így tovább... de csak ülök a sarokban és elviselem, hogy MINDENKI azt gondolja amit én és mégis részt vesznek ebben a szánalmas előadásban. Ennél a példánál maradva: félreértések elkerülése végett - nincsen nekem bajom azzal, hogy mindenki azt csinál amit akar. Nincsen bajom azzal, hogy hatvanhoz közel állampolgársággal veszteget meg egy tunéziai húszonévest. Mindenkinek joga van azt csinálni amit akar. Joga van elhinni, hogy ez szerelmi házasság, vagy joga van tudni, hogy nem az, de még pár jó évet és egy élő szexbabát megér az egész. De mindehhez fehér menyasszonyi ruhát húzni és elvárni, hogy tapsoljak és éljenezzek, meg gyűjtsem a száraz rózsaszirmot, hogy majd legyen mit dobálni hát DON’t GIVE A SHIT...
Tudom, hogy szociális analfabétának nőttem fel, de azt is hogy nem jó megbántani embereket és ... és esküszöm én egy szót se szólok, ha látok egy ronda kisbabát... NEM vagyok gonosz és nem vagyok szívtelen... sőt. Szerintem bár a szociális intelligenciám a béka segge alatt van, az érzelmi intelligenciám kiveri a plafont. Szerintem ezzel tudok kompenzálni.

De van olyan, amikor NAGYON nehéz visszafogni magam, mint a kutyám amikor jön a postás és nem ugathat mert a falkavezér (férj) csúnyán néz rá és olyankor ilyen pofalebegtetéssel buffog, hogy úgy ugatna is meg nem is, szóval látszik, hogy uralkodik magán, de nagyon nehezen megy. Kb. én is ilyen szorulásos fejet vágok (ezt is a férj mondta) ha nem üvölthetem valaki arcába "picsába veled komolyan, hogy menné be nyitott szájjal a pitypangerdőbe, ne engem szórakoztassááá" de ez meg olyan vidéki - falunapos - alfahímes hangzású, mondani nem méltó, a gondolással meg úgy vagyok azt úgyse hallja senki... Amúgy a férj azt is mondta jónéhányszor, hogy a test és arcbeszéddel vigyázzak mert a homokomon neonbetűvel olvasható: "kiezahülyefasz"...
Mondtam neki, hogy mikor megismerkedtünk nem zavart a "dugjál meg" felirat! Erre azt volt a válasza: na erről beszélek... kétségbeejtő a nyers modorod néha.
Hát kösz.

...és akkor tényleg. Ez a pökhendi bunkó aki belülről vagyok, meg az a kedves ember aki amúgy (tényleg) vagyok kissé skizofrén helyzet, de simán eléldegélek így - mivel a pökhendi, bunkó hisztérika azért elég mélyen, egy kicsempézett szobában csücsül amit az évek során építettem neki - csak olyankor, amikor pofán üt az élet, gondolkozom el ezen a személyiségtorzuláson. Az őszinteség mint személyiségtorzulás? Najó - túlzott őszinteség mint személyiségtorzulás? Nem tudom.

Sok esetre emlékszem gyerekkoromból.
Mai ésszel tök átértékeltem és értem az egészet már, de igazából akkor nekem ez szorongást és főleg sok szomorúságot okozott. Nem volt bennem gát, félelem és szociális etikett vagy nem tudom hogyan hívják ezt. A legtöbb kicsi gyerekben eleinte nincsen meg ugye, a gyerekek őszintébbek, szókimondóbbak, a felnőttek nevelik beléjük, hogy mikor mit illik vagy nem illik mondani vagy tenni. Belőlem ezt a fajta gát hiányzott. Gyerekkoromban két érték mentén működtem. Jó és rossz. És ha valamiben nem találtam kivetnivalót (mert az nem rossz) akkor átment a szűrőn. Mer a nagyanyám kicsi koromtól csak azt szajkózta, hogy lopni bűn, hazudni bűn, bántani másokat bűn, stb.
Tehát értsd: NEM loptam NEM hazudtam NEM verekedtem.

Az nem volt benne a mama könyvében, hogy ne mondjam meg a tanárnak, hogy hamisan énekel és hogy ez a dal nem is így van - jelentkeztem, felálltam, betartottam a szabályokat... nem értettem miért végeztem a folyosón mégis... vagy, hogy nem mondjuk meg a tanárnak, hogy rossz az eredmény a táblán... vagy, hogy azt nem kell reklámozni, hogy a papát megin talicskán tolta apa haza, mert a szomszéd szólt, hogy ott hentereg a fagyizó mellett...úgy, hogy előtte is látta mindenki, nem gondoltam, hogy titok...  vagy, hogy nem kérdezzük meg az Irma tántit, hogy miért rúzsozza körbe a száját ott ahol nincsen szája.... és sajnos nem is változott semmi sem, hiába mondták, hogy mit és hogy nem illik mondani vagy tenni nem láttam benne mintát. Ami miatt egyszer bajba kerültem, azt és úgy nem csináltam többet, de utána mindig jött egy másik szituáció és én már megin nem tudtam, hogyan nem kell kérdezni, nem megszólalni.
Nem értettem azt se, hogy ha Isten szabályai szerint élek, hogy vagyok mégis mindig szarban?

A saját káromon tanultam meg, kőkemény leckéken keresztül (uszkve húszéves koromra) hogy mikor ne beszéljek. A nővérdiploma után volt egy ötperces monológom a szakvezetőmmel (addig tudtam magamban tartani, mert felismertem az érdekeimet) és utána a bulin se voltam ott.

Anyám kérdezte miért nem mentem el? Azt válaszoltam: mi értelme van úgy csinálni mint ha jól érezném magam, egy olyan helyen ami túl hangos, szar a zene és tömve van olyan emberekkel akiket ki nem állhatok és ami a fotosabb ők se engem. Anyám azt mondta: hahh, erről szól az élet. .. Hát ettől nagyon elkeseredtem, pedig nagyrészben igaza volt. Sajnos.

 Többnyire sose kéne szólnom semmit annyi véleményem van, de mondom, mára megtanultam a többségét kordában tartani. Viszont ha visszanézek tudom ma már, hogy  emiatt nem voltak barátaim, emiatt éreztem iszonyatosan magányosnak magam gyerekkoromban. A könyveim nélkül túl se élem. A végén még ki is lyukadok oda, hogy a könyvek neveltek. Amit nem értettem az emberekből azt értettem meg a könyvekből.... és mégis, még ma is szociális analfabéta vagyok belül, hiszen még egy ártatlannak tűnő horgolóscsoportból is kivágtak (igen megint, egy másikból). 

Ennek az egésznek totálisan ellentmond az a tény, hogy tulajdonképpen rohadt jól tudok emberekkel bánni. Valahogy kitanultam, kikompenzálom a gyengeségeimet és épp az érzelmi intelligencia segít ebben a legtöbbet, valamint furán fricskán: az őszinteség is. Pont az, ami a legtöbb problémámat is okozza.

Amíg tolerálok addig tehát minden ok. A baj akkor van, (elég sokára) ha elfogy a türelem.

  Jól kielemeztem megint magam és rájöttem, hogy bár nem jogos, érthető a kidobás a csopiból. A facebook egy social media benne van a nevében, én meg antagonista vagyok :)
... ha más eredménye nem is volt, megint elgondolkodtatott és önvizsgálatra késztetett:

Tojok rá... szeretsz nem szeretsz nem kapsz mást. Ez a végeredmény.
Horgolóscsoport nélkül meg megvagyok. Úgyis szebben horgolok mint ők. BEBEBE

Parfüm

Egyszer rég a tizenkilenc éves én síelni voltam az osztrák alpokban és akkor megesett amiről sokan azt mondják, hogy nincsen is olyan. Első látásra szerelem.
Annyira szerelem volt, hogy se nem láttunk, se nem hallottunk. Sülve főve, egész nap (és egész éjjel) együtt voltunk. Hó, nevetés, lesiklás, napsütés, hegyek, iszonyatromantika, gyönyörű táj, akkora fenyők amekkorákat sose láttam addig... mi kell még?

Ezalatt  a hét alatt történt, hogy egyik vásárlás során parfümöt szagoltam. Nálunk még kuriózum volt a MINTA parfüm, és hát hogy még abból hozni is lehetett ilyen kicsike fiolát hát oda voltunk az örömtől mi csajok. Volt egy illat amit nagyon megszerettem, és bár abban az időben főleg otthoni pénzben drágának számított, mégsem volt a drága parfümök közül való. Csak egy kis hétköznapi valami, viszont nagyon erős, vagány,  fűszeres sárgadinnye dominanciájú illattal.
Elizabeth Arden-Sunflowers
Vittem is belőle haza négy mintát kisüvegben és kincsként őriztem.

Hazatérve a szerelem tovább lángolt, bár neki el kellett mennie németbe melózni, ugyanis egy idje ott élt az édesapja.
Heti egy telefonkártyát elhasználtam hogy negyven percet beszélhessünk, egyszer pedig ő hívott az apja kontójára így három-négynaponta tudtuk a kapcsolatot tartani. Egy hónap múlva otthagyta miattam Németországot és az apját akinél mellesleg dolgozott.
Egy zsák ajándékot hozott többek között A parfümöt, szives mackót, pezsgőt, rafaello golyót meg minden jófélét...Emlékszem aznap az anyukája töltött káposztát csinált a kedvére, aztán habossütit ettünk és csinzánó pezsgőt ittünk, és egész éjjel felváltva jártunk hányni.

...és motoroztunk sokat mert jött a nyár és Orfűre mentünk strandolni... és a szerelem kitartott.
... és táncoltunk a hétvégi falusi bálban, és a hátán vitt át éjszaka a pocsolyán mikor nyári eső miatt árvíz volt az úton.
... és a piacon zöldséget árultunk, mert segítettünk az anyjának mikor beteg volt, és a cigányoktól vásároltunk lopott borsót, és hajnalban keltünk mert mentünk pestre a nagybanira áruért... és a szerelem tartott.
... és voltunk valami esküvőn is, és tartottam neki a szatyrot mert úgy berúgott mint a szamár... és a szerelem még mindig ott volt velünk.
... és hasaltam a földön nála és nagyon sokat játszott nekem tangóharmónikán főleg az orosz fantáziát szerettem nagyon hallgatni.
...és hasalt mellettem és tátott szájjal nézte, hogyan fejtek rejtvényt, mert ő még senkit se látott aki tíz perc alatt megfejt egy kétoldalast és lemérte az időt stopperral.

... és egyszer csak ahogy jött úgy múlt el az egész.
Azt mondják, hogy a nagy, lángoló szerelmek nagyon hamar elégetik az üzemanyagot és azért hamvadnak el olyan gyorsan. Elég nehezen engedtem el, de más volt az utunk. Ő visszavágyott külföldre, én családot szerettem volna és gyerekeket.. és őt... mindig. Az önzésünkből nem engedtünk és nem is voltunk készek feladni egymásért a saját dolgainkat.

Az egész nagy buborékból nekem csak a parfüm maradt. Egy ideig még rá emlékeztetett azért nem akartam megválni tőle.
Aztán már csak szerettem nagyon az illatot és nem nagyon tudtam meg nem is akartam váltani. Mindig próbálkoztam ideiglenesen mással, aztán visszatértem és egy idő után feladtam a próbálkozást.

Aztán jött a Bali nekem, aztán a gyerekek, elment tíz év is és nekem ugyanolyan illatom volt a konyhában, a szülőszobában, a munkában, az ágyban.
Egyszer csak otthon hiánycikk lett, hogy a forgalmazó szüntette be a behozatalát, vagy leálltak a gyártással egy időre nem tudom, de nem lehetett beszerezni.
Amikor kiköltöztünk ide, már mindenféle illatokat kipróbáltam, és volt-van néhány amit ma is használok. Nagyon szeretem a Dior Jadore-ját, de az csak nagyon ritka vendég a háznál mert borzasztó drága, magamnak meg nem venném, és ha a család dobja össze még úgy se nagyon... ja... Illatos vízér ennyit na.. hát na nem...
Kissé olcsóbb kategória az YSL-Cinema és a Givenchy-Amarige amelyeket rendszeresen használok és nagyon szeretem mindkettőt és nagyon be is osztom magamnak. A hétköznapi izzadós melós napokon az egyfontosból beszerzett mittoménmiket fújkálom magamra - bár a Kriszti szerint megérdemlem a márkásat hétköznapra is, de ezt még rágom magamban.

Elment újabb tíz év...
és akkor jött a karácsony. Nem is írtam még le miféle szép dolgokat kaptam. Nálam a több kisebb ajándék a nyerő és ezt tudja a család is, szeretek sok-sok csomagot kibontani.
Jött a Chanel allure vörös matt rúzs, a leopárdmintás kistáska, Ancestry génteszt, horgolós könyvek, sok csokik, arckrémek, menő sampon-balzsam-hajtonik-hővédőspray, fekete bocskorszíj cukorka és.... A parfüm.

A lányok vásárlás közben akadtak rá, a nevetségesen olcsó nagy 100ml-s kiszerelésre.
Amikor kibontottam elképedve kérdeztem, "háteztmeg honnét szereztétek?".
" ... hát találtuk neked, mert ennek olyan szaga van amilyen neked volt mikor kicsik voltunk és hozzád bújtunk vagy megöleltünk, mikor este meséltél meg énekeltél...
olyan ANYASZAGA van..."


Hát elmorzsoltam egy könnycseppet is amikor senki se látta.
Fogalmuk nem volt, hogy mit vettek.

Ilyen ez az élet dolog...
Ez az illat ami elkísért mindannyiunkat, engem a férjet és a gyerekeket is,  és ami mindegyikünknek teljesen más múltat jelent.

...na aszittem a héten, hogy túl vagyok egy újabb hullámvölgyön, de ma találtam egy cumit a kanapéba dugva és elbőgtem magam. Kb. majnem egy éve ott lehet. 

Hát így megy ez. 

Hülye tyúk vagyok komolyan. 

Gyorsan kiengeszteltem magam és elküldtem az embert az Argosba átvenni a fonalamat amit még pénteken rendeltem az új nappali párnáimhoz, és még próbáltam rákoncentrálni a csudálatos tavaszi időre, a csudálatos tavaszi ruhámra.

Holnap el is rámolom a telet és kitakarítok nagyon, meg még van a fejembe egy ilyen nappaliátrendezkedős megint, mert rosszul vagyok attól, ha mindig ugyanaz... (a férj meg attól van rosszul, hogy mindig más...) 

Már előre be is jelentettem neki óvatoskodva és cirógatva, hogy holnap kicsit átrámolok és ő meg könyörgő hangon mondta mint egy ovis a pénztárnál, hogy "de a tévét nem lehet... és akkor én honnét fogom néézniii... és akkor... de én így akarom ugyanilyen pozícióban..." hát megígértem, hogy nem mozgatom el a kerek kanapéját (csak egy kicsit, azt nem fogja észrevenni, kell a hely mert a polcot el akarom dönteni, mert kell a hely a falikárpitomnak - igaz még nem kész), a tévét meg ott egye meg a fene ahol van - bár szerintem nem jó ott... 

Most jött meg a heti kajaszállítmány, én meg várom a Balit (mer ma együtt főzünk) addig is ugrottam két levelt a Star Trek Timelines-ban, de néha belealudtam abba is, mert olyan de olyan fáradt voltam a héten, hogy még... 

A ketyegőm sem volt jól, folyton összevissza ment úgyhogy kikapcsoltam a kávét teljesen, most már csak teát iszom azt is csak módjával. Nem tudom mi volt előbb a tyúk vagy a tojás.. Nem tudom, hogy attól lett e ilyen szívdobogásos stresszes érzésem, mert stresszelek azon hogy szívdobogásos érzésem van, vagyis hogy melyik volt az előzmény... vagy csak lett egy kis ritmuszavarom és ettől stresszelek és ez meg még rosszabbá teszi. Mindegy hamarosan meglesz az echo időpont mert a genetikások kértek nekem konzultációt. 

Se stroke-ot se szívizét nem akarok kapni.... még.... 

Hétfőn megin szemorvos, scan és szuri. Azon is van mit szarolni, mer múltkor már a szemnyomásom is magas volt és adtak cseppeket rá. Meg akkor már azon is izéltem, hogy júniusban mentünk volna unokalátogatóba, de elhalasztottuk szeptemberre, mert még az sem biztos hogy szeptemberben repülhetek ( a szemem miatt ) úgyhogy lehet, hogy így is úgy is kocsival kell mennünk. 

A kedvem kicsit jobb, bár tegnapelőtt nagyon fájtam mindenhol (kezdem már megszokni, de még vannak szarabb napok), és egész nap próbáltam a vizet inkább kiizzadni, de délutánra inkább kibőgtem. Szegény Kriszti, pedig nem miatta volt tényleg. 

Amúgy is a fél melóhely engem istápolt (szerintem már rohadt unalmas lehetek, én már magamat is unom higgyétek el) és extra adag sültkrumplit kaptam ma is, hiába mondtam, hogy az új ruhámat nem bálnára szabták senki se fogadott szót és beírtak engem is a kajarendelésbe.

 Mindenki csak tömi a fejem - a férjem is. Ez ilyen emberi dolog: sírsz, vagy szomorú vagy nesze bazdmeg egyél. Hát egy öt kiló felpattant karácsony óta, szóval én most inkább mennék vissza a reggeli zöldséglevemre meg a délutáni salátámra. Rogyásig rendeltem a hűtőt gyümölccsel és zöldséggel, a férj meg is jegyezte, hogy olyan a hűtő mintha valami űrhajó botanikus kertje lenne... " a héten legelünk mama?"

Kicsit ketyegős, kicsit vérszegény, kicsit vak Róza...

Üzenem a jótündérnek, hogy beszédem van vele.

Puszpá

Megint egy első

A tavaszi napsütés ugyanannyira lélekmelegítő és üdítő, mint amennyire rohadtul idegesítő is. 

MINDEN látszik, a foltok a konyhaszekrényeken, a por a levegőben ami rátelepedett már mindenre és nyolcvan százaléka emberi bőrszeletke (fúj). Kicsi zsírcseppecskék - amik amúgy láthatatlanok - a napfényben csillogva heccelődnek, tökömkivan... hát takarítok... pedig ma lustálkodni akartam délelőtt, és rántotthúst sütni délután.

 (má kb. egy éve nem csináltam és sztrájk van). 

Ablakmosást is kéne már rendelni, (vagy venni egy olyan hosszú izét de azt meg megin hova a túróba teszem), de várok vele tavaszig. Belülről letörlöm addig is. 

Ma reggel azonban még valamit észrevettem a verőfényes előszobábai tükörben, amikor a hajamat fogtam hátra a takarításhoz. A jobb halántékomon egy szép, tőből fehér csillogó hajszálat. Hát eljött ez is. 

Meglepő módon egyáltalán nem szomorogtam rajta, vagy ilyesmi. Sőt, kicsit olyan volt, mint az első csók, az első szerelem, az első minden.

Ez is egy első, még ha nem is nyom annyit a latban. Ahogy az idő halad előre úgyis egyre kevesebb ilyen élmény lesz  és gondolom egyre kevesebbre tudok majd így rámosolyodni. Nem gondolom, hogy egy első látogatás a reumatológusnál, vagy egy első vérnyomáscsökkentő bevétele ugyanilyen hatással lenne... bár kitudja?

Nem zavar az öregedés. Minek aggódjak olyan dolgon amit nem lehet se elkerülni se arrébb tolni se elfedni. Ideig óráig talán. 

Szebb viszont ha valaki szépen öregszik, mintha folyton küzd ellene és múmiát csinál magából. Szeretem a férj fehér haját és szakállát, nem zavarnak a szarkalábaim és az ősz haj sem. 

Ott belül húszévesek vagyunk mindketten (najó néha öt) és nem hiszem, hogy ez valaha változni fog, bármi van... (na erre kellene emlékeznem amikor sajgó csípővel ébredek amúgy... )

Szóval mivannekem bebebe...

Már alig várom, hogy  felvegyem az új selyemszoknyámat fehér pólóval meg tornacipővel és kiüljünk tengerpartira - többnyire a mólókávézóba vagy a brixhami bisztróba -  és megcsillogtassam ezt az egyszem ősz szálamat a napon. 

Kutyás szössz

(prűdek távolmaradását kérem)

A kutya haragszik porszívóra. Nem tudjuk miért, biztosan mert hangos és oda-vissza megy a szőnyegen mint valami betolakodó... 

Szóval harcol vele... én meg visszaharcolok, hogy még rátegyek neki egy lapáttal...

“...micsinász??? Ne menekülj grrr... mer beszívom a farkad....grrr”

Mire a férj - ...őőő csak egy óvatos kézfeltartással jelezném, esetleg egy kaján kacsintással... van itt olyan aki nem menekül...

Szóval

...bármilyen elánnal is magyarázom ezt, sokan a huszonegyedik században se értik, hogy miért jó az, hogy minden ember azt tesz amit csak akar, egészen addig amíg nem árt ezzel másoknak. Főként nem megítélni senkit sem a bőre színe, vallása, szexuális irányultsága alapján, de ezer és egy egyéb dolog alapján sem. 

Kizárólag az alapján lehet és kell megítélni bárkit, hogy milyen ember és pont. Nincs DE...

...és százszorosan igaz a fenti elmélet, amikor a brezsnyevi szemöldök egy “night out” (buli) ellen dolgozik - és már fullsminkben hangos angol káromkodások közepette sem találom az egyetlen megmaradt szemöldökcsipeszemet - amikor a lányom egyik haverja szánakozva nyújtja felém az övét, és bársonyos férfihangon közli, hogy tartsam meg nyugodtan, neki van még vagy három a táskájában...