...én szeretem az embereket...

...a következő firkát kéretik a szarkazmusom teljes tudatában olvasni... nekem már csak ez maradt...


Ha most úgy folytatom: DE, akkor az úgy hangzik, mint mikor Safranek bizonygatja "én szeretem önt Mr. Teufel!"
Alapállapotban tényleg nem is tudom. Szeretem én az embereket?? Muszáj, hogy szeressem valamilyen szinten (tudat alatt) mert ugye segítő foglalkozást válaszottam anno, és a többi opció is erre mutatott. Voltak ugyan próblálkozásaim már korábban is az embermentes fogalkozások keresésére (labor, iroda - monjuk az irodában is oda lyukadtam ki, hogy a végén ügyfelezni is kellett), de a világ túlnépesedése sem abban segít, hogy el tudjam magam szigetelni.
Ehhez még hozzájön az is, hogy bár sosem kerestem a konfliktust és ma sem akarok megmondóember lenni, valahogyan mindig olyan szituációkba keveredem, hogy vagy valaki megsértődik, vagy ahol a végén le is vagyok bunkózva. A leginkább  visszafogni magamat a mindentudásommal kell, mert azt a legtöbb ember nem szereti, és hiába mentegetem magamat azzal, hogy "nem tehetek róla, okosnak születtem, szokd meg te is" nem működik, szóval ezt - kevés sikerrel - lefojtom, pedig ezzel a tulajdonsággal még amerikai elnök is lehet az ember, mint azt láthatjuk. (Jó igaz a Trump fele nem olyan okos mint én, de ez egy elhanyagolható részlet.)
A másik ok ami beletaszít nem kívánt kommunikációba is az pedig a közléskényszerem, (értsd: hülye vagy, de majd én elmagyarázom miért) és ez a két dolog már simán elég, hogy egy rakat fészbukkcsoportból kivágjanak mint macskát szarni. Nagyon keményen próbáltam (a legtöbbször) a mondandómat kozmetikázni -  ezért mondja a férjem azt, hogy tök kulturáltan tudok elküldeni valakit a picsába - viszont néha kilóg a lóláb a mondandómból és egyre gyakrabban megy el az irónia vagy a szarkazmus irányába, ezt keverik össze sokan azzal, hogy bunkó lennék - amúgy most hogy belegondolok, ja valamilyen szinten a szarkazmus a bunkóság kicsit kozmetikázva.
Ez részben anglia hatása, részben a korom (nem a kéményből hanem az évek) és bár még nem pisilek tüsszentéskor, azért az egy ősz hajszálammal feljogosítva érzem magam, hogy ne viseljem türelmesen mások hülyeségét.

Ezekkel együtt szerintem amúgy tök kedves és barátságos vagyok, igaz, hogy kiméletlenül őszinte is (ezt is a férj mondta, ja meg a Kriszti és nekik hiszek) és ez nem mindig segít, mert néha az emberek az őszinteséget sem veszik jól. Kifejlesztettem magamnak egy olyat, hogy ha szépet nem tudok odatenni, őszintét meg (a tapasztalat memóriabank alapján) nem akarok, akkor inkább nem szólok semmit se, de eléggé szenvedős amúgy ez még így is.
A fejemben ilyenkor kíméletlenül dübörög a mondatvonat, és ha engedném csak úgy fülyülne kifelé, mint öreganyám fogai között a trágárság, mikor vakond túrta a veteményesét.

 " ...magad se gondolod komolyan, hogy bárki ebben a szobában elhiszi, hogy te kötöznivaló ráncosbocskor szerelemből lettél kiválasztva a tunéziai kockahas által... hogy ezt az álszent ajvékolást amit itt mindenki véghezvisz komolyan... elmegy az eszem és vissza se jön.... miaszar?? azon aggódsz, hogy a képeken zöldes az esküvői ruha színe pedig vakító fehér volt... én inkább a saját szined miatt aggódnék... bazdmeg nem hiszem el..." és így tovább... de csak ülök a sarokban és elviselem, hogy MINDENKI azt gondolja amit én és mégis részt vesznek ebben a szánalmas előadásban. Ennél a példánál maradva: félreértések elkerülése végett - nincsen nekem bajom azzal, hogy mindenki azt csinál amit akar. Nincsen bajom azzal, hogy hatvanhoz közel állampolgársággal veszteget meg egy tunéziai húszonévest. Mindenkinek joga van azt csinálni amit akar. Joga van elhinni, hogy ez szerelmi házasság, vagy joga van tudni, hogy nem az, de még pár jó évet és egy élő szexbabát megér az egész. De mindehhez fehér menyasszonyi ruhát húzni és elvárni, hogy tapsoljak és éljenezzek, meg gyűjtsem a száraz rózsaszirmot, hogy majd legyen mit dobálni hát DON’t GIVE A SHIT...
Tudom, hogy szociális analfabétának nőttem fel, de azt is hogy nem jó megbántani embereket és ... és esküszöm én egy szót se szólok, ha látok egy ronda kisbabát... NEM vagyok gonosz és nem vagyok szívtelen... sőt. Szerintem bár a szociális intelligenciám a béka segge alatt van, az érzelmi intelligenciám kiveri a plafont. Szerintem ezzel tudok kompenzálni.

De van olyan, amikor NAGYON nehéz visszafogni magam, mint a kutyám amikor jön a postás és nem ugathat mert a falkavezér (férj) csúnyán néz rá és olyankor ilyen pofalebegtetéssel buffog, hogy úgy ugatna is meg nem is, szóval látszik, hogy uralkodik magán, de nagyon nehezen megy. Kb. én is ilyen szorulásos fejet vágok (ezt is a férj mondta) ha nem üvölthetem valaki arcába "picsába veled komolyan, hogy menné be nyitott szájjal a pitypangerdőbe, ne engem szórakoztassááá" de ez meg olyan vidéki - falunapos - alfahímes hangzású, mondani nem méltó, a gondolással meg úgy vagyok azt úgyse hallja senki... Amúgy a férj azt is mondta jónéhányszor, hogy a test és arcbeszéddel vigyázzak mert a homokomon neonbetűvel olvasható: "kiezahülyefasz"...
Mondtam neki, hogy mikor megismerkedtünk nem zavart a "dugjál meg" felirat! Erre azt volt a válasza: na erről beszélek... kétségbeejtő a nyers modorod néha.
Hát kösz.

...és akkor tényleg. Ez a pökhendi bunkó aki belülről vagyok, meg az a kedves ember aki amúgy (tényleg) vagyok kissé skizofrén helyzet, de simán eléldegélek így - mivel a pökhendi, bunkó hisztérika azért elég mélyen, egy kicsempézett szobában csücsül amit az évek során építettem neki - csak olyankor, amikor pofán üt az élet, gondolkozom el ezen a személyiségtorzuláson. Az őszinteség mint személyiségtorzulás? Najó - túlzott őszinteség mint személyiségtorzulás? Nem tudom.

Sok esetre emlékszem gyerekkoromból.
Mai ésszel tök átértékeltem és értem az egészet már, de igazából akkor nekem ez szorongást és főleg sok szomorúságot okozott. Nem volt bennem gát, félelem és szociális etikett vagy nem tudom hogyan hívják ezt. A legtöbb kicsi gyerekben eleinte nincsen meg ugye, a gyerekek őszintébbek, szókimondóbbak, a felnőttek nevelik beléjük, hogy mikor mit illik vagy nem illik mondani vagy tenni. Belőlem ezt a fajta gát hiányzott. Gyerekkoromban két érték mentén működtem. Jó és rossz. És ha valamiben nem találtam kivetnivalót (mert az nem rossz) akkor átment a szűrőn. Mer a nagyanyám kicsi koromtól csak azt szajkózta, hogy lopni bűn, hazudni bűn, bántani másokat bűn, stb.
Tehát értsd: NEM loptam NEM hazudtam NEM verekedtem.

Az nem volt benne a mama könyvében, hogy ne mondjam meg a tanárnak, hogy hamisan énekel és hogy ez a dal nem is így van - jelentkeztem, felálltam, betartottam a szabályokat... nem értettem miért végeztem a folyosón mégis... vagy, hogy nem mondjuk meg a tanárnak, hogy rossz az eredmény a táblán... vagy, hogy azt nem kell reklámozni, hogy a papát megin talicskán tolta apa haza, mert a szomszéd szólt, hogy ott hentereg a fagyizó mellett...úgy, hogy előtte is látta mindenki, nem gondoltam, hogy titok...  vagy, hogy nem kérdezzük meg az Irma tántit, hogy miért rúzsozza körbe a száját ott ahol nincsen szája.... és sajnos nem is változott semmi sem, hiába mondták, hogy mit és hogy nem illik mondani vagy tenni nem láttam benne mintát. Ami miatt egyszer bajba kerültem, azt és úgy nem csináltam többet, de utána mindig jött egy másik szituáció és én már megin nem tudtam, hogyan nem kell kérdezni, nem megszólalni.
Nem értettem azt se, hogy ha Isten szabályai szerint élek, hogy vagyok mégis mindig szarban?

A saját káromon tanultam meg, kőkemény leckéken keresztül (uszkve húszéves koromra) hogy mikor ne beszéljek. A nővérdiploma után volt egy ötperces monológom a szakvezetőmmel (addig tudtam magamban tartani, mert felismertem az érdekeimet) és utána a bulin se voltam ott.

Anyám kérdezte miért nem mentem el? Azt válaszoltam: mi értelme van úgy csinálni mint ha jól érezném magam, egy olyan helyen ami túl hangos, szar a zene és tömve van olyan emberekkel akiket ki nem állhatok és ami a fotosabb ők se engem. Anyám azt mondta: hahh, erről szól az élet. .. Hát ettől nagyon elkeseredtem, pedig nagyrészben igaza volt. Sajnos.

 Többnyire sose kéne szólnom semmit annyi véleményem van, de mondom, mára megtanultam a többségét kordában tartani. Viszont ha visszanézek tudom ma már, hogy  emiatt nem voltak barátaim, emiatt éreztem iszonyatosan magányosnak magam gyerekkoromban. A könyveim nélkül túl se élem. A végén még ki is lyukadok oda, hogy a könyvek neveltek. Amit nem értettem az emberekből azt értettem meg a könyvekből.... és mégis, még ma is szociális analfabéta vagyok belül, hiszen még egy ártatlannak tűnő horgolóscsoportból is kivágtak (igen megint, egy másikból). 

Ennek az egésznek totálisan ellentmond az a tény, hogy tulajdonképpen rohadt jól tudok emberekkel bánni. Valahogy kitanultam, kikompenzálom a gyengeségeimet és épp az érzelmi intelligencia segít ebben a legtöbbet, valamint furán fricskán: az őszinteség is. Pont az, ami a legtöbb problémámat is okozza.

Amíg tolerálok addig tehát minden ok. A baj akkor van, (elég sokára) ha elfogy a türelem.

  Jól kielemeztem megint magam és rájöttem, hogy bár nem jogos, érthető a kidobás a csopiból. A facebook egy social media benne van a nevében, én meg antagonista vagyok :)
... ha más eredménye nem is volt, megint elgondolkodtatott és önvizsgálatra késztetett:

Tojok rá... szeretsz nem szeretsz nem kapsz mást. Ez a végeredmény.
Horgolóscsoport nélkül meg megvagyok. Úgyis szebben horgolok mint ők. BEBEBE