Mennek a napok egymás után, lassan közeledünk a mentális teljesítőképességünk határához. A héten többen is panaszkodtunk rossz éjszakákra és mindenki feszült. Az időjárás sem segít, meleg és nagyon nagyon párás. 

Mára azt hiszem túl vagyok a tegnapi sírhatnékon. 

Szarabb napom volt, mert néha lent van az önbizalmam egy egy reggeli hisztit követően, amit amúgy kibeszéltem a Krisztinek és megnyugodtam, de utána meg azért lettem megint morcos, mert a férjem fintorgott egyet az új bőrhatású ruhámra, amiből egy számmal kisebbet vettem, hogy legyen inspiráció és én tök boldog voltam attól, hogy simán be tudtam gombolni - jó nyilván nem nézett ki extrán a kisebb púpok miatt, de rámjött mert megin egy ruhaszámmal kisebb lettem és már ez is majdnem jó rám, de ő leszólta és azzal a fura fintorral kérdezte “ezt minek vetted meg?” , hát néha kurva tapintatlan is tud lenni, csak azért nem haragszom, mert nem szándékosan akar bántani, de rohadtul szarul esett és már az sem segített, hogy utána megdícsérte a fehér bolyhos pulcsimat amit az új fekete szaténszoknyával próbáltam fel. 

Csak úgy jól esett volna, ha inkább az van, hogy ügyes vagy hajrá, merhogy kurvára unom már az elmúlt öt év diétáját és a salátáját, meg hogy lelkiismeretfurdalás nélkül még egy rohadt túrós palacsintára se gondolhatok, és hogy a lányok a melóhelyen egyfolytában muffint meg levelestésztás szarokat kajálnak, meg csokit és kekszet amit a rokonok hordanak befele. És a rokonok sem gondolnak arra, hogy esetleg egy kosár gyümölcsöt küldjenek, na mindegy. Nem fogok tovább sírni emiatt.

Van az a limonádés hülyeség hogy mit csinálj a citromoddal, de arra nincsen semmi, hogy hígfosból mit lehet... nekem a citromra is lenne kreatívabb ötletem azon felül, hogy a képébe nyomnám annak aki folyton ezzel jön a fészbukkon.

Persze mindent, mindenkor lehet kezelni, humorral, életkedvvel ez a hülye citromos példa is ezt akarja mondani. 

Az elmúlt öt évben - tágabban hét - többet értem el, mint sokan egész életükben, - ha csak a kilóimat számolom és semmi mást akkor is - és akkor is kurvajól fogok kinézni abban a H&M műbőrruhában ha senki se hisz benne, csak én.

Csak ez a szar hormonzsír, ez olyan mint egy kapaszkodó polip - nem enged. 

Olyan mint szamáron hegyre menni. 

Olyan, mint vízben futni. 

Olyan mint viharos szélben esernyőt felhúzni. 

Olyan mint a képújság, youtube video száz reklámmal, vagy az összes idegesítő faszság a világban.

NA. Most, hogy kidühöngtem magam jobb is.

Agyilag már tök fáradt mindenki, én is, és sokkal kevesebb kell ahhoz, hogy szar kedvem legyen.

A járványhelyzet - bár a közepén vagyunk még csak - itt délen még mindig nem annyira vészes. Itt is közepes kockázatú a besorolás, de országos viszonylatban még mindig jók vagyunk. Nálunk még mindig folyik a heti tesztelés, úgy ahogy minden egészségügyi és ápolási intézményben, főként az idősek védelme miatt. 

A főnök még mindig főnök, már kétszer elhalasztották az átadás napját, mert a bürokrácia malmai itt is lassan őrölnek.

Lélekben készülök a legkedvesebb ünnepemre, idén ha lehet még jobban várom a karácsonyt, hogy megint összevásároljak minden kacatot a házdíszítéshez, mert minden évben kicsit bővítem a kollekciót. Igaz minden évben tovább tart feltenni a dekorációt, de én nagyon szeretek ebbe a mesebarlangba hazajönni olyankor, megnézni a Polar Express-t és enni a salátámat :(  :) 

A jövőt és a terveket most egy kicsit elengedtem. 

Annyi sok dolog van amit itt és most kell megoldani, hogy nem érek rá a lottóötösre koncentrálni.

Arra sem akarok, hogy mikor tudunk Magyarországra látogatni, mert az egész covidmizériának nem látni a végét és ez is elszomorít. Ha legalább azt lehetne mondani, hogy február, vagy április, de nincsen egy időpont amire várni lehetne és ez kimerítő.

Az unokák persze iszonyat szépek és okosak és nem győzünk gyönyörködni bennük hol képen, hol skypeon nézegetve őket, persze az Ellie-t látjuk néha, de most a járvány miatt Nóriék is óvatosabbak.

Ki a túró gondolta volna, hogy még a mi életünkben ilyen helyzet bekövetkezik?

És a közhelyek puffogtatása végett meg kell jegyeznem, hogy az emberek egyáltalán nem tanulnak semmiből. Sem a hétköznapi átlagember, sem a nagyfejű politikusok, senki... ezt hagyjuk is ennyiben, hisz ez nincsen és nem is lesz márképp, még akkor sem, ha a hozzám hasonló idealista álmodozók szeretnék ha egyszer valamikor...

Közelebbi dolgokon tudok filózni. Például, hogy utálom a kanapénkat, amit most fizettünk ki éppen, és én az első naptól utálom. Azért utálom, mert én akkor két éve beleszerettem egy másikba, és nem azt vettük meg  (megint), mert ezen többszáz fontot spóroltunk, és rábeszéltek minket hogy kiállítási darab és ennyi meg annyi lejön belőle ha ezt megvesszük, hát megvettük (holott megfogadtam, hogy SOHA de soha nem akarok kanapét párnaháttámlával és levehetős szivacsizékkel). 

Meg például még azon is gondolkozom, hogy kellene nekünk egy nagyobb ágy. A férj panaszkodik, hogy mindenhol én vagyok (pedig fele akkora sem vagyok mint voltam) meg a kutya és hogy tíz centi helyen alszik lapjára állítva, ami nem tudom, hogyan lehetséges ugyanis az én fél seggem a levegőben alszik az éjjeliszekrénnyel egy vonalban. SOHA se volt normális ágyunk és ez még mindig az, amit tizenéve mikor idejöttünk az egyik kollégája ajánlott fel nekünk (igaz a matracot azóta lecseréltük, nagyságrendekkel minőségibb az alvás azóta). 

Kettő léce el is van törve igaz nem középen, szóval annyira nem zavaró, de na - elég ramaty állapotban van. 

Gondoltam, hogy most, hogy lejárt a kanapé részlete, megpróbálom rábeszélni magam, hogy még egy-két évig kibírom ezekkel és másik kanapé helyett inkább beruházunk egy ágyra mondjuk a januári leárazások idején. 

Jó.. Sokkal jobb a helyzet mint régen, szóval befoghatnám. Volt idő amikor téglasor volt az ágy lába.

Volt idő amikor egy ágykeretben aludtunk a földre tett matracon, mert az összes léc kipattogott minden éjjel és már kurvára untam, hogy beszív az ágyörvény éjjel kettőkor és kettőbe hajtva riadok fel. Néha könnyezve röhögtünk, de legtöbbször nem...

Gyerekek bakker olyan életünk volt (van), hogy egy Mr. Bean epizód kutyafasza ahhoz képest...

hogy néha tényleg azt hiszem meg tudom írni azt a könyvet. Aztán rájövök, hogy még egy nyamvadt blogposztra se van időm, mer épp most is már a rakott kelkáposztát kéne csinálnom és a tiszta ruhát felvinni, porszívózni és kiszedni a mosott ruhát a mosógépből. 

De azért azt még elmesélem, hogy egyszer a férj kipucolta a fülét a fekete szemfestékes fültisztító pálcikával, orvoshoz akart menni, mer aszitte valami speciális fülbetegsége van... és a röhögéstől nem tudtam felvilágosítani sem... 

Vagy amikor hozzáragasztózta a virágos papirtörőt a nyelvéhez...  ja asszem azt már meséltem.

Na megyek megharcolok a kutyával - asszem a porszívót tartja közellenségnek és ahogy tologatom a földön ő meg harapdálja és ugat rá. Így a porszívózás is egyfajta tapasztalás nálunk.

Pusz

Róza

 A változással mindig hadilábon álltam, hát ez most nem az én évem az biztos. 

Ha a COVID ot tekintjük akkor senkié.. szerintem mindenki jobban várja az újévet az átlagosnál. 

A főnök három éve hirdeti az otthont eladásra. Most megvette valaki. 

Mindenki nyugtalan, de végül is ez várható volt, csak  senki nem gondolta, hogy ilyen hirtelen. Azt elmúlt ötven év alatt semmi mással nem törődött.

A férje meghalt, a lánya az esküvője napján hunyt el asztmarohamban, az unokahugával nem nagyon tartják a kapcsolatot már jópár éve nem beszéltek különböző okok miatt. Beleölte az egész életét ebbe az egészbe. Ez volt a munkája, a hobbija, a gyereke, a kedvenc étterme, a szabadideje, a mérge és az öröme.

A családja, ha távolabbról nézzük.

Az adás-vétel eléggé elhúzódott és az egésznek a vége megint a kapkodás. Ebben ő is vastagon benne volt, de ő már csak ilyen. Abszolút nem lepett meg.

Az utolsó pár hét alatt rengeteg munka szakadt a nyakamba, gyakorlatilag egyszerre kellett levezényelnem a közjegyzőket, a munkáltatói szerződéseket, az otthon levő munkatársaim furlough meghosszabbítását, a heti teszteléseket, a támogatásunk elköltéséről szóló számlalistát az önkormányzatnak (sikerült még kinyomnom belőle két emelőt, egy betegfordítót, egy ebédlőbútort, stb) a betegek hozzátartózóinak és a munkatársaimnak írott értesítőket, a meeting jegyzőkönyveket, az új manager által kért ápolási napló mintát, szabályzatokat és auditokat. A seggemen is kelés lesz már, annyit melóztam,  holott amúgy... nem is az én dolgom. Az én dolgom ugyanis az ápolási naplók, a beteg adatvédelem és részben a COVID. Az összes többi egy személyi asszisztens munkája lenne, de hát jelenleg az nincsen.

Múlt hét péntek délutánra vasgolyó volt a fejem helyén és folyt a nyálam...

Ültem a kanapémon és azon gondolkoztam, hogy mennyire sajnálom ezt az egészet. 

Bár nem volt könnyű a főnökkel, és ezerszer kívántam én is, hogy most már legyen valami, mindegy mi csak lépjünk valamerre, de hát ugye mégiscsak eltöltöttem vele kilenc évet (megin öreganyámnak lett igaza: Vigyázz mit kívánsz!). 

Volt  lent és fent, sokszor frusztrált az öreglány az értetlenségével és a szűklátókörűségével. Alapjában véve nem rossz ember, csak borzasztóan maradi és elég nehéz természete van. Persze időszerű a változás, és bár nincsen garancia arra, hogy bármi is jobb lesz, mindenki tudja a lelke mélyén, hogy ez már így nem sokáig mehetett volna amúgy sem.

Az elmúlt hetekben azon gondolkoztam sokat, hogy mihez fog a főnök kezdeni? Nincsen senkije csak ez az otthon és mögötte a lakása ahonnan mennie kell. Kis idővel ezelőttig azt se tudta még, hogy hova. 

Elképzeltem, hogy milyen egyedül lesz a világban itt a COVID következő hulláma elejeközepe felé. Néha elmerengett, mikor megülve az irodámban mesélte, hogy kirámolta a fényképes fiókot, vagy hogy elpakolta a porcelánjait... 

Azt éreztem, hogy hamar fel fogja adni és meghal... azt, hogy ez már nem fog neki menni. Nem fog tudni ehhez az új helyzethez alkalmazkodni ő, aki egész életében reggeltől késő éjszakáig ment a lábain és pörgött folyamatosan, éjszakás 11 órás műszakot csinált még két hete is, nem fog tudni újságot olvasni, teázni és tévézni...

Tegnapelőtt mielőtt haza indultam még egyeztettünk mi lesz a teendő másnap és kifelé menet felinvitált a házba. Szívszorító volt majdnem üresen látni. Hát összeborultunk kicsit és mindketten uralkodtunk magunkon, mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy elérzékenyüljünk - ebben azért hasonlítunk.

Aznap késő délután felbukott. Összevissza bekékült mindene. Bizonygatta, hogy nincsen semmi, csak a keze és a karja fáj egy kicsit. Csalánba nem csap a ménkő.

Tegnap délután viszont egy köhögésnél éles fájdalom hasított az oldalába. Ketten kiabáltunk vele, hogy be kéne menni a sürgősségire mert lehet, hogy valami komoly, de semmi áron nem volt hajlandó - én bordatörésre gyanakodtam, gyanakszom még most is, ami kimozdulhatott a köhögéstől.

 A főnővér adott neki fájdalomcsillapítót én megrendeltem az asztma inhalálóját mert az is ki volt fogyva és elzavartuk pihenni. A háziorvosától erősebb fájdalomcsillapítót is kértünk, meg valami embert aki kijön és ránéz.

Ma egész nap a kanapéjáról osztotta a feladataimat, és párnával a hóna alatt se tudott nagyon mozogni. Azon aggódott folyton, hogy neki ott kéne lenni és intézni a dolgokat, és hogy mennyi dolga lenne.

Az a főnök, akiről mindenki úgy vélekedik, hogy elpusztíthatatlan és szívós most az átlagosnál is fáradtabb és nyúzottabb volt. 

Délután három felé mikor hazaindultam a kezemben egy csomó  postával és a táskámban a nehéz lelkemmel még felmentem a házba, hogy elsoroljam mi van kész mi maradt holnapra. Az ajtó félig nyitva volt. Megálltam a küszöbön és akkor olyannak láttam őt aki valóban: nyolcvanegy év aludt a kanapén a fehér hosszú hajával és a fekete fodros kendőjével betakarva. A házban hideg volt, a leszedett függönyök a másik kanapén, a porcelánok és könyvek dobozokban szerteszét.  Két asztalilámpa égett csak a két sarokban, éppen hogy csak félhomály volt és minden kongott az ürességtől. 

Én úgy megsajnáltam, hogy akkor és ott bőgtem magam el először és örültem, hogy senki nem lát, mert hogyan magyaráznám meg, hogy sajnálom ezt a nagyon morcos és nem annyira nagyon népszerű főnököt.

Hazafelé lefutott előttem az egész élete, pedig csak az elmúlt kilenc évnek voltam egy kicsit részese. 

Az összes stressz, harag, bizonytalanság is csatlakozott hozzám az úton.

Lehetett volna ez egy nagyon pozitív és várakozással teli változás, de nem az lett és most elég dühös vagyok meg elég szomorú.

Tudom,  hogy nem marad így és tudom, hogy lesz valahogy sőt, remélem is, hogy minden rendben lesz.

Mindenki megszokja majd ezt az új helyzetet, az új főnököt -  biztosan én is. Mindenki kivárásra játszik, és pár hónap alatt meglátjuk, ki valamerre, ki marad, hogyan tovább...

Az is biztos viszont, hogy ha Carisbrooke-nak van is mégegyszer ötven éve, akkor sem lesz ugyanaz. 

Csak a jövő bír azzal a tulajdonsággal, hogy mindezt megmutassa.

Számvetéses

Azon gondolkoztam a napokban, minekutána lassan lassan itt is készülünk a második hullámra, hogy ezzel az elsővel mi is volt az én összegzésem.

Kicsit elgondolkoztam abba az irányba is, hogy mi lett volna ha ez az egész vírushelyzet ott ér minket Magyarországon... 

Például a férjnek be kell zárni a boltot ami a fő megélhetésünk volt, privát ügyfelekhez ugye nem mehet, szóval szép csendben éhenhalunk és a villanyt és gázt kikapcsolják a házban.

Hozzászámolhatom még azt is, hogy a bolt bérleti díját se fizetjük a semmiből, tehát az újranyitásnak sincs esélye, az iparűzési adóról és egyebekről nem is beszélek. Gyorsan be is fejeztem itt ezt a történetet, mert még belegondolni is rossz. Nem élek ott többé, szóval nem tudom helyileg hogyan, miként éltek túl az emberek, milyen segítséget kaptak a cégek, vagy éppen az idősotthonok vagy ápolási otthonok, de nem hiszem, hogy túlságosan megerőltették magukat az illetékes elvtársak, hogy a kisember kisebédje legalább ne legyen még kisebb. 

Továbbra is nagyon hálás vagyok a sorsnak, az életnek, meg magunknak, hogy nem kellett azt már kipróbálni.

Már terveztem egy ideje, hogy a saját szemszögemből (én aki ápolási otthonban ápolási terveket készítek, meg még adatvédelmi izés is vagyok, meg a COVID 19 is rám maradt, és még az NHS-szel meg a többi szakmais szervezettel való kokettálás) megírom, milyen is volt ez a lockdown erre nálunk. Tudom, hogy már mindenki unja a témát és tele a tökünk már az egésszel, de sajnos még számolni kell ezzel egy darabig.

Nyilván nincsen rálátásom az egészre, és nyilván rohadt sok dolog mehetett volna sokkal de sokkal szervezettebben vagy gördülékenyebben. Nyilván sok kívánnivalót hagyott maga után a rendszer, főleg az első sokkhatás után tartott kicsit sokáig felocsúdni és felzárkózni az állami és privát szerveknek, de végül csak sikerült.

Azzal is tisztában vagyok, hogy más a helyzet egy nagyvárosban és más egy ritkábban lakott régióban, bár azért itt is (szomszéd városban) volt olyan idősotthon amiből kihalt a betegek nagy része a vírusnak köszönhetően, szóval azért volt min pánikolni errefelé (is).

Tehát:

Minden napomat azzal kezdtem - és kezdem - hogy egy másfél két órát olvasom a hírleveleket - bennük a szabályozásokat, az új rendelkezéseket és lehetőségeket - belőlük a ránk vonatkozókat kiszűröm és próbálom úgy intézni, hogy nekünk az jó legyen. Érteni kell ezalatt: új szabályok a látogatásra, betegátvétel-átadás, személyzeti dolgok pl. kötelező és hasznos tréningek, ki, hol, hány helyen hogyan dolgozhat (illetve többnyire nem dolgozhat) milyen új standard van az ápolási tervben, hogyan kell dokumentálni a teszteket, a tünetellenőrzést betegnél, látogatónál, személyzetnél. Minimum elvárások a rizikóvizsgálatokkal, auditokkal stb.  Támogatásokra való pályázás és jelentkezés, hasznos és/vagy kötelező online meetingek és webinarok éééés végtelen a sor. Plusz, mivel itt mindent rohadt komolyan vesznek beteg- és emberjogilag: nincsen szarral gurigázás. MINDEN beteggel alá kell íratni pl a COVID teszt beleegyezést aki nem tudja aláírni (mert mondjuk mentális állapota miatt nem tud rendelkezni, ott a kijelölt személy, ha az sincsen akkor “best interest decision” és a szakmai teamnek kell aláírni legalább kettőnek. Szóval nem ám csak úgy pálcikázunk meg böködünk. 

Csak, hogy értsétek, pl a CQC (Care Quality Commission) hozott egy olyan “ajánlást”, hogy az ápolási naplóban ki kellene térni arra, hogy ha egy beteg pl. siket vagy halláskárosult (pláne ha még beszélni sem tud, mert olyan is van) akkor a személyzet által viselt maszk megakadályozza abban, hogy értse mit mondanak neki (gátolja a szájról olvasást) tehát - meg kell vizsgálni az ilyen helyzeteket és feltárni a problámát, majd felvázolni rá megoldásokat. Pl nálunk van mondjuk öt olyan beteg akit ez valamilyen formában érint, nekem ezt az ápolási terv készítésekor figyelembe kell vennem, mert ugye a személyzetnek eszerint a terv szerint kell eljárni az ápolás során.

 Ez ugyan “csak” ajánlás, de kb. olyan mint mikor anyád azt mondta “ajánlom, hogy ne hozz egyest” vagy “ajánlom, hogy hazaérj éjfélre”. 

A férj három hónapig itthon volt és a fizetése nyolcvan százalékát kapta ezalatt. Nyilván a vállakozásban nem nagyon tudott dolgozni a teljes zárlat alatt egyáltalán, az enyhítés alatt hébe-hóba, tehát az a része a jövedelmünknek kiesett. Én ugyanúgy dolgoztam tovább a lockdown alatt, ahogy előtte. Ez az alapállapot.

A háztulaj és az ügynökség még a kezdetekkor sms-ben jelezték, hogy ha szükségünk van fizetési szünetre (payment holiday) akkor jelezzük.

A banktól sms jött, hogy kedvező feltételekkel személyi hitelhez folyamodhatunk, vagy emelhetjük az overdraft-ot (minuszba lemenős folyószámlahitel) ha szükségünk van rá. 

SMS jött a háziorvostól, hogy hol lehet online konzultációt kérni, a szemklinikától, hogy melyik nap fognak hívni időpontot egyeztetni és hogy a levél- és leletkézbesítés szünetel a posta kímélése és a fertőzésmegelőzés miatt. 

A rendszeres gyógyszerrendelések (magáncélú) amúgy is applikáción keresztül mentek már régóta a rendelővel és a gyógyszertárakkal együttműködve. Amúgy ebben az egész mizériában a munkahelyemen is gyógyszerellátásban volt a legkisebb fennakadás, az  többé kevésbé zökkenőmentesen működött. 

A szupermarketekben időkorlát, létszámkorlát, maszk, sorbanállás következett. Ahogy láttam és tapasztaltam, az emberek baromi fegyelmezetten követték a szabályokat. Az online vásárlást és az összegyűjtős vásárlást egy időre el lehetett felejteni (nagy bánatomra), mert az önkormányzat lefoglalta az összes szállítási időpontot azok számára, akik a veszélyeztetett kategóriába tartoztak (shielding). A kiszállítás tehát csak azoknak volt elérhető akik ezért voltak otthon - idősek, krónikus betegek, immunbetegek stb. A vásárlást is maximálták, három termékben - vagyis nem vehettél háromnál többet ugyanabból a termékből. Az elején a tészta, tojás, rizs, tej eléggé akadozott, de abszolút nem volt lehetetlen beszerezni bármit, mondjuk előfordult, hogy két helyre kellett menni érte, de nem volt hiány igazából semmiből sem, legalábbis itt.

A velünk még egy háztartásban élő legkisebb gyerekünk besegített a fizetése felével, így minden döccenő nélkül átvészeltük ezt a három hónapot, ez volt a mi vissza nem térítendő támogatásunk.

 Házrészletünk még nincsen ugye, a bármi többit (pl. bérleti díj, ülőgarnitúra részlete stb.)  simán fizettük tovább. A hűtő végig tele volt és semmilyen rezsiszámlával vagy házbérleti díjjal vagy ingatlanadóval vagy autó kötelezővel nem maradtunk el egyetlen eggyel sem.

A bizniszeknek kibocsátott, vissza nem térítendő segélycsomagra is lehetett jelentkezni az önkormányzatnál, ezt mi a saját bizniszünkre nem vettük igénybe.

A munkahelyemen a fő gondot a védőfelszerelés beszerzése jelentette. Az elején még elvoltunk a raktárkészletből amit a főnököm nagy előrelátásában (paranoiájában ami néha azért jól jön) felhalmozott, de egy másfél hónap után már nagyon sürgető volt a probléma. A káosz egy ideig tartott csak. A kezdeti akadozások után az állam a nagyobb ellátóhelyeket lezáratta és onnantól már “belsősként” könnyebb volt hozzájutni az eszközökhöz. Ezen kívül szerződést kötöttek az ebay-el is, ahol egy sürgősségi portált nyitottak egy külön webfelülettel. Ide regisztrációért kellett folyamodni külön, és egy előre meghatározott mennyiséget ingyen berendelhetünk - ez nekünk a személyzet számával arányosan: hatszáz maszk, hatszáz pár kesztyű, ötven plasztik arcvédő pajzs vagynemtom hogy magyarul mi (visor) háromszáz védőkötény és másfél liter sterilizáló gél. Ezt a mennyiséget minden héten ingyen megrendelhetem. 

Ezen kívül az összes extra védőfelszerelés költségszámláit havonta benyújthatjuk az önkormányzat felé és ennek nyolcvan százalékát is kifizetik. 

A támogatásról amit hozzánkvágtak már tettem említést a múltkor.

Ágyszámtól függően kapja az összes privát szektorban működő ápolási otthon, szociális otthon, idősotthon függően az ágyszámtól és a működési profiltól. Mi a húsz ágyra huszonnégyezer fontot kaptunk két részletben fertőzésmegelőzésre. Épp most igyekszünk elkölteni. A csajok kaptak új egyenruhákat, három helyen lett cserélve padlóburkolat, nekem ugye a zárt iroda teljes bútorzattal (még az üvegfal nem épült be, de hamarosan már egy szép akváriumban fogok ülni). Van már egy teljes életfunkciós tálca (ebből kéne még vagy kettő, de a főnök elég nehéz eset mondom én). Beszereztünk fali diszpenzereket a védőfelszereléshez, de pl. táblát amin a látogatók számára találhatók instrukciók, új klinikai hulladéktárolókat is vettünk stb.

 Ebből a pénzből lesz még néhány új konyhai cucc, talán egy (vagy merészebb álmaimban kettő) új beteg emelő. A személyzeti “öltöző” lesz még kicsit felturbózva valahogy, és ha futja még az ebédlőt akarnám a főnivel lecseréltetni, már annyit beszéltem neki, hogy talán hajlik rá. Ordenáré ronda és ezer éves textiles székek vannak benne ami abszolút alkalmatlan mindenre, hacsak arra nem, hogy több kolónia baci és atka jól ellegyen benne, én tűzrevágnám az egészet már holnap.

Ahogy szépen vége lett a szigorításoknak, sok intézkedés maradt a régi. Szerintem az elsőből tanulva az állami szervek próbálnak minél nagyobb óvatossággal eljárni, még az emberek helyett is. Sok helyen ugye maradt a maszk, az NHS-ben ki és be tesztelnek (mármint ha be kell menned a kórházba, és ha kijössz a kórházból), nálunk is heti tesztelés van mostantól megint. Hetente küldik a teljes tesztkiteket. 

Érdekes intézkedés volt az “eat out, to help out” felhívás a néphez, hogy menjenek zabálni -  röviden annyi volt hogy hétfő-kedd-szerdán minden étteremben (aki csatlakozott, tehát majd minden étterem) féláron lehetett enni egész augusztusban. Az éttermek áfáját elengedték, és a kaja másik felét az állam fizette ki. Mindezt azért, hogy segítsék az újraindulást - nem csak az éttermekről szól ez ugye, hanem a beszállítókról, termelőkről, hentesekről, tenyésztőkről, stb.stb.

Ahogy én láttam, elég sikeres volt az akció, minden tömve volt egész augusztusban.

Persze itt is sorolhatnám a negatív és nem annyira szépen kinéző dolgokat. A férj munkahelyén is volt létszámcsökkentés, nem a melósok hanem a fejesek között és ahogy hallom ez az általános máshol is. Sok szálloda nem nyitott ki újra és néhány étterem is bezárt. Sokan dolgoznak még mindig csökkentett munkaidőben kevesebb bérért. Sok étterem nem tudta megoldani a szabályok betartását - pl. asztaltávolság - így ételfutárral vagy elvitelre főzéssel oldják meg egyelőre. 

Sokan maradtak munka nélkül, hozzánk is jelentkezett konyhai kisegítőnek egy nő aki előtte szállodában irodás volt.

Nagy vonalakban szerintem az emberek is eléggé együttműködőek, több a szabálykövető mint az idióta.

A szabályozások és intézkedések valamint a segítség és a támogatás az első kaotikus állapota nem volt egy leányálom, de el tudom képzelni, hogy ebből a főpróbából ami élesben ment mindenki tanult. Sokkal hatékonyabb és kevesebb fertőzést és halált követelt volna ez az egész, ha az a rendszer ami mostanra felállítottak egy kicsit gyorsabb ütemben készül el... de hát, betudom annak, hogy azért ez egy nagy ország, és talán nem olyan egyszerű ez mint ahogyan kívülről sokat elmagyarázzák. Én csak tudom, mert vannak olyan dolgok amik még  így is két hónap szervezést igényelnek (pl. a heti tesztelés beindítása) és még nincs vége. 

A jó hír az, hogy ha tényleg T-sejt immunitás  lesz a velejárója a SARS2 fertőzésnek  (ahogy az új tanulmányok utalnak rá) akkor talán van remény arra, hogy egy normális(abb) életbe térjünk vissza néhány éven belül, persze ez sok minden mástól is függ... 

Abból indulok ki, hogy örüljünk annak, hogy ez “csak” ennyi volt/van és nem több, még úgy is, hogy ez is rettentő sok volt emberileg, társadalmilag és gazdaságilag. 

Ennél még SOKKAL rosszabb járvány is jöhetett volna és nincsen arra sem garancia, hogy a jövőben nem lesz ilyen vagy még ilyenebb. Molekuláris biológiai és mikrobiológiai tanulmányaimból egyetlen dologra próbálok koncentrálni amikor a pánik vagy a paranoia jeleit észlelném magamon, amit annak idején a borzasztó okos és borzasztó szigorú tanárúr ismételgetett tudniillik hogy 

(kb. idézem) 

A vírus érdeke hosszútávon az, hogy a vírusgazda minél tovább túléljen, ha a vírusgazda ugyanis elhalálozik akkor a vírusnak is annyi (illetve legalábbis egy idő után és legalábbis a koporsóban kevés lesz az esélye a következő gazdára és a további szaporodásra) szóval nem érdeke lerombolni az ötcsillagos wellnesshotelt. A vírusevolúció jó iránya a vírus szempontjából az, ha a virulencia nő, a mortalitás csökken. 

Az más tészta, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy egy adott vírus rájöjjön erre, de azért feltétlenül bizakodni enged ez a hír.

Róza

 

Ágyő vitéz kis gárdahadnagyom

 ....énekeltem torkomszakadtából a budapestévére.

A férjem egy hitetlenkedő arckifejezése után megjegyezte, hogy ennyi idő után is még simán meg tudom lepni, és hogy ne változzak meg sose merúgyszeret, na jó ezt nem mondta, de gondolta...

Mert volt a mulatós nagyanyám  aki mikor káposztalavelet töltött, vagy hájas tésztát kenegetett folyton ilyeneket hallgatott és riszálta a hátsóját is és közben énekelt a forrógőzös konyhában. A nagyapám akkor már nem élt, ha élt volna valószínűleg kimorgott volna a konyhasarki rökamiéról ahol folyton “döglött” két berúgás között, és akiről csak annyi emlékem van, hogy az öcsém - akit fatökűnek szólított - félt tőle, és én se szerettem a szemébe nézni, mert mindig haragudott rám, ha a konyhai kredenc fiókjában turkáltam. 

Emlékeim nagy részében goromba volt és utált mindenkit. Amikor ivott és nem utált mindenkit, akkor se szerettem a füstszagú kocsmában büdös sportszeletet majszolva rá várni, mert mindig azt mondta, még csak egy gurítás és megyünk, de én tudtam, hogy még néhány csoki lecsúszik addig amíg ő mégegyszer és mégegyszer elgurítja a kuglit.

Aztán vagy felmarkolja a papírtizeseket és jobb kedve lesz, vagy nem és akkor megint morogni fog egész délután.

Ez a mama viszont tovább énekelt. Csakazértis a kertben. Vagy a szőlőben.

És mikor a papa eltávozott az örök kuglimezőkre, ő sem maradt ott egyedül messzi, eladta a szőlőt, pincét, a házat, a földet, anyám és az öccse közelebb költöztették hozzánk.

Nagyanyám nem volt az a típus akit nehéz átültetni. 

Nyugdíjas táncolókba járt a barátnőivel - méghozzá a városba - a Vasutasba meg a Susogóba -  és össze is szedett magának egy oldalkocsis Pistabácsit, ami nem volt kis telesítmény, tekintve hogy az özvegyasszony kínálat messze meghaladta a betölthető üresedések számát az arra alkalmas özvegyemberek oldalán.

Onnantól kezdődött a jóélet, mindenhova eljárkáltak - gyógyfürdőbe, kültéri strandra, látogatókörútra rokonsághoz. Ők ketten eszméletlen jelenség voltak, Pistabácsi szikár, vékony ember, nagyon mély pipadohányos beszéddel, és akkor is vicces volt amikor amúgy nem... a mama meg ugye alacsony, kerek, pirospozsgás asszonyság.  Ahogy volt otthonkásan, beszállt az odalkocsiba, felvette a bukósisakot és mentek az erdőbe gombászni... mittomén ... mindig mentek valahova, csak azért a gombászni jutott eszembe, mert egyszer hazaállítottak egy strandlabda nagyságú kenyérgombával, és a mai napig érzem az ízét a számban. (Egyszer randira készülvén elkéstem a városi buszt és a Pistabácsi felajánlotta, hogy elvisz. Csak kettő feltételem volt: nem veszi le a bukósisakot és leszereli az oldalkocsit... elvitt....)

Sosem felejtem el, hogyan vágta el a mama egy nyisszel a tyúk vagy egy nagyobbal a nyúl nyakát, hogyan rántotta ki a nyulat a papucsából (szőréből),   vagy hogyan kalapálta fejbe a halat amit apám hozott a tóról.  Mindig megengedte, hogy ráugorjak a hal úszóhólyagjára, ami ha jól csináltam pukkant egy nagyot.

Tudom. Barbár népség vagyok, életem filmjében benne lesz a forrázott toll szaga, a kongó vájdlingok, a malacvisítás, füstön lógó stifolderek és svártlik szaga, a meleg zsírgőzös tél, a piros hó, a pájsli íze, a hájasztészta és a tejleves. Benne lesz a nyárikonyha zöld ajtaja, a műanyag szalagfüggöny, a szőlő és a bor íze,  meg a köpködő boszorkány a hűvös pince falán. 

... meg a knédli és a házi csigatészta.

Két világ közé születtem, amit ha közelről vizsgálunk nagyon ugyanaz, mégis nagyon más.

Egy mélyen katolikus és egy nagyon lazán református világ közé. Egy tüke magyar, szorgalmas, parasztcsalád, és egy jómódú, sváb, rátarti, borcsináló család közé. 

A kukorica és a szőlő közé.

... és mert ez mind mind a vitéz gárdahadnagyról jutott eszembe, azért főzök  gombapörköltet, úgy ahogyan mulatós mamám csinálta csípősen, krumplisan és tarhonyásan - betyárosan - ahogy az alföldön főznek, meg mert amúgy is imádok mindent ami gomba. Azért gárdahadnagyot énekelni asszem nem fogok főzés közben és segget riszálni sem, de ettől még van reláció nagyanyámmal bőven.

Carpe diem lélek volt ő  - amiben én még fejleszem magam, de ahogy öregszem nekem is egyre jobban megy és ahogyan ezen a héten a történések állnak mögöttünk és körülöttünk, igazolódni látszik, hogy ez az egyetlen járható út ebben az élet dologban, mert semmi másnak nincsen semmi értelme, de tényleg... 

Ki is gondolta volna, hogy erre a kis kevés gondolatra is jó volt ma a budapest tévé.

Régi szössz

Eszembe jutott egy régi blama.
Nyáron a Balatonon nyaraltunk, egy rokon nyaralójában és mikor a gyerekeim engedték rejtvényt fejtettem, a Bali meg nyírta a füvet folyton mer imádja csinálni, meg amúgy is az volt az alku, hogy olcsón kapjuk a nyaralót ha lenyírjuk a füvet.

Amikor elkezdődött az ovi, minden gyereket megkérdeztek az óvónők, ki mit csinált a nyáron?

Tamara háromévesen előadta egy mondatban az egészet
“ Mi voltunk a kenderparton. Anya rejtőzött, apa meg füvezett.”

45

Na már pont egy hónapja ide se bagóztam, viszont mentségem, hogy nagyon elfoglalt hónap volt ám ez.
Írom, ahogy jön, ne keressetek benne rendszert.

Az elmúlt pár hétben volt vagy öt-hat nap, amikor minden pillanatban tudtam volna sikítani vagy bőgni minden különösebb ok nélkül és mégis sok okból.
Szerintem úgy, ahogyan mindenki, én is besokalltam már ettől a pandémiától, attól, hogy október óta nem voltam szabadságon, attól, hogy a főnök túlstresszel mindenkit, attól, hogy alig tudjuk kitenni a lábunkat bármerre. Attól, hogy még mindig bizonytalan, hogy szeptember körül el tudunk e menni látogatóba a nagylányékhoz. Attól, hogy elegem van a huszonixedik szembökésből már, a várótermekből, a maszkokból, a kézfertőtlenítőkből.
Az önkormányzat és a kormány néhol jó és logikus, néhol meg kivitelezhetetlen és eszement intézkedéseket hoz és ez iszonyatosan meg is nehezíti plusz egyre több munkát is ad nekem minekutána már a COVID 19 coordinator IS én vagyok.

Most is ezzel a heti teszteléssel kiteszik a fejemet teljesen.
Értem én hogy az olyan nagy ápolási és szociális otthonokban ahol több mint nyolcvan beteg vagy idős van ott sokkal több a személyzet és némi szervezéssel “egyszerűbb” megoldani, hogy felállítsanak egy teszter team - et és kész.
De nálunk ahol max húsz beteg van, és a szakszemélyzet kb huszonpár, rohadtul be vannak osztva a műszakok és senkit nem lehet nélkülözni, hogy negyvenkét embert (összes munkavállaló) hetente leteszteljünk.  Nem tudunk személyzetet nélkülözni még napi egy-két órára sem, főleg, hogy még mindig négyen vannak furlough - n, nem lehet megoldani, hogy mindenki ugyanazon a heti egy vagy két napon bejöjjön tesztelésre - van olyan ember aki heti egy napot dolgozik, van aki tizenhat órát hétvégén, van teljes munkaidős, állandó éjszakás, állandó délutános,, összevissza de tényleg.
Akkor most kitaláltam, hogy ha így nem lehet megoldani, akkor mindenki tesztleje le magát és regisztrálja  a tesztjét, majd pedig adja le nekem.
Megjelölünk három napot - pl hétfő, szerda, szombat ahová berendelem a futárt aki összegyűjti és viszi a laborba. Na ezzel meg az a gáz, hogy a munkatársaim harmadának nincsen fingja se róla, hogy hogy regisztráljon és ez nem is az ő hibájuk igazából, mert a nővérszakma amúgy is elöregedett és azokét úgyis nekem kell csinálnom. Akkor meg jobb lenne a hétfő, csütörtök, péntek akkor ott vagyok ha segítség kell.
Ilyeneken filozofálok és eközben újabb problémák merülnek fel, pl a múlt heti online meetingen (NHS) már meg is tudtuk, hogy néhány helyen már meg is kezdték a heti tesztelést.
Lázasan elkezdünk telefonálgatni, hogy mivan, mert mi még a heti-havi  tesztcsomagokat sem kaptuk meg.
Mondták nyugi van egy kis késlekedés / átfedés, rengeteg tesztet kell kiküldeniük, jövő héten remélhetőleg megjön.
Szóval ez most így lesz ez az őrület megint, hetente a személyzetet, havonta a betegeket, szóval lesz olyan hét amikor “csak” negyven tesztet, lesz olyan hét mikor majd hatvanat kell megcsinálni. Beállítok most egy bárkód szkennert is, hogy ne kelljen a tesztek azonosítóit bepötyögni a billentyűn, mert az is csak lassítja az egészet plusz magasabb a hiba esélye is.
Még nem próbáltam ki, de majd kitalálom és meglátjuk hogy működik - még a jövő hét zenéje lesz.

Jó pont, hogy az államtól - illetve közvetlenül az önkormányzattól kaptunk több mint huszönötezer font vissza nem térítendő támogatást fertőzés megelőzésre (majd kétmillió jött le ide Torbayba, azt osztják el ágyszámtól függően).
Szeptember végéig kell elkölteni. Azért merek róla beszélni, mert ez amúgy tök nyilvános (mint ahogy általában minden) és a government oldalán el lehet olvasni a feltételeket meg a részleteket.

Összegzés és lóvé:
https://www.gov.uk/government/publications/adult-social-care-infection-control-fund

A kondíciókról pedig itt lehet olvasni:
https://www.gov.uk/government/publications/adult-social-care-infection-control-fund/about-the-adult-social-care-infection-control-fund

Öt napunk volt arra, hogy leadjuk az elképzeléseinket és az önkormányzat áldását adja rá. A szerződésben hat kondició volt megadva, amibe bele kellett férni.
Ennek a terveit is egyedül kellett kidolgoznom mert a főnök öt nap alatt odáig jutott, hogy lefirkált hat szót amit nem lehetett elolvasni.


Minekutána minden szentnek maga felé hajlik a keze, mondtam a főninek mikor kész lett a terv, hogy beletettem a zárt iroda létrehozását is - a meglévő “open office” helyett ami konkrétan az ebédlő merthogy ott ülök. Nem mert szólni egy rossz szót se rá :) Persze van benne minden más hasznos dolog is (wet room, orvosi és vizsgálati műszerek, emelő, stb)
Mondjuk a hat kondicióba nem volt egyszerű belenyomorgatni a dolgokat, de érvekért sose kellett a szomszédba mennem tanácsért.
A következő héten megköszönte az önkormányzat a terveket és azt írták ha pár napon belül semmi kifogást nem támasztanak, tekintsük elfogadottnak.

A magam részéről elfogadottnak tekintettem, és már meg is rendeltem az asztalomat, székemet, iratfiókomat, a főnök felméreti az ebédlő hátuljába behelyezendő üvegfal és üveg tolóajtó helyét, hogy az elszeparált irodát létrehozzuk.

Szóval ja, elég elfoglalt voltam.

Már helyretoltam a fejemet, de ez az icipici citrom még mindig ott van a gyomrom tájékán és szerintem egy darabig ott is marad.

Az összes pozitívumot latba kellett vetnem, hogy helyretegyem a fejemet és a legnagyobb baj az volt, hogy a nagy dologban még időm sem volt magamba szállni és elmélkedni. Normálisan a kreativ tevékenységeim közben szoktam relaxálni, de most azt sem ment, befejeztem az aktuális dolgokat, elfogyott a fonalam és most az anyagiak is épphogy kijöttek a járvány alatt nullára, nem akartam ilyesmire költeni.

Most, hogy egy icipicit normálisabb a helyzet - bár szerintem sose lesz már olyan mint volt - már kifelé jövök magamból is.
Örülök a két tök új unokának. Édesek, gyönyörűek. A gyerekeimre büszke vagyok és imádom őket.
A férjet is imádom, még az IKEA áruházba is képes lett volna eljönni az asztalért (de közben nem kellett, mert az egyik munkatársam ma megy épp Exeterbe és elhozza).
Örülök, hogy vannak jóbarátok az életemben (végre) - AndréKriszti főleg akiket ezúton is szeretek (még akkor is ha a Tibivel SOSE értünk egyet, de az is nagy szó ha találsz valakit akivel érdemes vitázni valamin) de úgy szeretem őket, hogy még Andrérijjő koncertre is képes lennék elmenni velük...
Hálás vagyok azokért akik szeretnek, mert tudom, hogy azért ha nem is vagyok túl bonyolult, de szokványosan szocializált sem.
A nyárnak is örülök.
Annak, hogy végre ki lehet azért mozdulni.
Aztán örülök - majd - az új irodámnak. A születésnapomnak - mer a családomat imádom amúgy is és két új ruhám is lett és egy új ikea kávéasztalom - ha ma ideér.
Cserébe megcsináltam a - mindenki kedvence saját recept -  citromtortámat és töltött paprikát és még ma magam miatt a marhapörit is.

A hasamon még dolgozom - motivációnak megvettem egy álomszépet ami majdnem olyan mint Zimmermann - Dolce&Gabbana keveréke lenne>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

eszközként pedig beruházok végre egy sétagépre, mer én edzőterembe el nem megyek...

Azt is elhatároztam, hogy télre veszek műszőrt magamra, mert évek óta vacillálok ezen, hogy ki fog hülyének nézni mer “képzeli ez magát Londonba bazz” és úgy döntöttem nem érdekel. Ahhoz elég idős vagyok már, hogy leszarjam és le fogom.

Mert ez a hülye vírus is megmutatta, milyen az amikor egyszer élünk és én nem vehetem fel az alatt az egy életem alatt a narancsos, zöldes szőrkabátot mer ki mit fog szólni....
Ehhez tartsátok magatokat.

Nesztek. Kikerázott szülinapi, lufifejemmel  bemutatkozik: Dolce  és  Gabbana 🤭😉

Pusszancs
Szülinapos Róza AKI. MA. MARHAPÖRIT. FŐZ. NOKEDLIVAL. ÉS . HOLNAPTÓL. NEM. ESZIK. TÖBBET. SEMMIT. A. BÜDÖS. ÉLETBE.



Update: Nem lesz ma új asztalom. A kollégám azt mondta, hogy két kilométeres sor áll az exeteri ikeában. Hát.. mondhattam volna előre: vasárnap van, gondolom ott lehet fél Devon.
Szóval el kell mennünk mindenképpen jövő héten külömben nem lesz VITTSJÖ (vagymi) asztalom.

Szivesen vagyok Margaret.

Na. Hogy értsétek, mikor azt beszélem, hogy milyen jó a VOGUE magazinból, vagy az online híres dizájner oldalakról lopni az inspirációt.
Nem fogom a kereket újra feltalálni.
Mindig hallom, hogy jáááj a dizájnerek, meg kiveszimeg az ezerfontos ruhát. Hát aki megteheti megveszi, sokan pedig megtehetnék mégsem veszik meg.. de nem is ez a lényeg.

A lényeg, hogy pl a Dolce & Gabbana habos, szellős, romantikus és nagyon feminin ruhái (pl. lásd fent) mindig is kedvenceim voltak. Mikor beöltözöm virágosba a férjem konzekvensen Margaret-nek szólít, de azt hiszem ez csak a virágoknak szól, mert szerintem amúgy tetszik neki is.

A divat trendeket nem úgy kell értelmezni, hogy mindenáron loholni muszáj utána. Le kell venni azt, ami tetszik, aztán át kell rágni, hogy abból ami tetszik mi az ami passzol a személyiségünkhöz.
Hiába divat a batikolt hatás mostanság, ha úgy érezném magam benne mint egy pecásjózsi.
Ezzel együtt mégis fontos, hogy néha kilépjünk a komfortzónánkból és valami meghökkentő formát, vagy színt adjunk a mindennapokhoz csak mert izgalmas. Erre jó az, ha nézegetjük guccsiékat és átkonvertáljuk a saját ízlésünkre. Így maradunk frissek, maiak és mégsem csinálunk magunkból bohócot.

Szóval folytatva ahol abbahagytam én ebbe a rózsás hangulatba szerettem bele egy jó ideje, láttam itt - ott és egyre jobban tetszett. Nagyon elképzeltem magamat ezerszer is egy ilyenben vagy hasonlóban.
Egy nyári estén, andalogva ha végre valahára újra kinyitnak az éttermek a parton.

Kerestem, nézelődtem,  átpörgettem hetente a jó kis webáruházaimat és vártam, hogy mikor jut valamelyik fast fashion brandnek végre eszébe, hogy hát vannak ezek a rózsás dolcsegabbanák...

És két héttel ezelőtt vettem egy nagy levegőt és végre megvettem ezt:

Első látásra szerelem volt. 

Kicsit még letornázom a karanténhájamat a hastájékomról, de amúgy jól áll. (Olyan vagyok benne, mint egy nagyrózsás homokóra.)

Nem dolcsegabbana, nem tiszta selyem, (és nem hatos méret), viszont nem is került ezer fontba, nagyon könnyű, rugalmas nyári anyag és már a gardróbban várja azt a langyos estét.

A másik - trópusi mintás - nyáriruhámnak is hasonló a története. (Anyám első reakciója “kicsit cigányos, de amúgy nem rossz” :)  )

Hát, ez is én vagyok, vagyis inkább ez vagyok én.

Majd megkérem a férjem, hogy fotózzon le ebben a szülinapomon és feltöltöm a képet ha elég szalonképes. Mondom: HA szalonképes.

Amúgy idén végre kicserélem a nappali színeit is, amit három éve nézegetünk.  

Oda is átragad ez a hangulat egy kicsit, persze csak annyira, hogy azért a férj ne érezze túltolva a rózsákat...

Margaret