23 évesen ment férjhez, három kislánya született. A felszínhez ennyi tartozik.
Eszméletlen humorérzéke, és elképesztő életereje van. 13 éve úgy küzdött a betegséggel, hogy a szakmabeliként végig tudta, mi vár rá.
Semmiféle mesterséges életbentartó beavatkozáshoz nem járult hozzá.
Semmiféle mesterséges életbentartó beavatkozáshoz nem járult hozzá.
Ma 67 éves.
Sok ilyen nevetésre emlékszem:
"-Hello Gracie...jöttünk, hogy lecsekkoljuk a hátsóját.
-Az nem valami impresszív. Menjetek inkább múzeumba."
Ahogy teltek ezek az utolsó hónapok, a betegsége miatt fokozatosan veszített el mindent ami őt a külvilághoz kötötte, ami emberré tette.
Ahogy haladt az idő, úgy szűkült egyre a tér körülötte, előbb egy háznyira, majd egy szobányira, egy lepedőnyire.
Beszédképessége a múlt hónap végén lett oda. Egy hete még tudott enni, három napja már ez sem megy.
Az elméje végig tiszta maradt.
Csak nézett a fáradtkék szemeivel, és fogalmunk nem volt mi járhat a fejében, még csak elképzelni sem tudtuk a bánatot, dühöt, elkeseredést, félelmet...
Néhány napja, mikor a szemembe feledkezett, csak néztem vissza rá. Úgy éreztem valamit mondani kéne, megsimogattam és azt hazudtam tudom milyen nehéz.
Akkor legördült az a könnycsepp a szeme sarkából, talán az utolsó volt.
A szeme csukva, a kis fakereszt az egyetlen társasága.
Csak vár...
...én meg úgy érzem, menekülni kéne.
Csak vár...
...én meg úgy érzem, menekülni kéne.
2 megjegyzés:
Az úgyse menne.... Mármint a menekülés. Annyit fogsz neki segíteni, amennyit tudsz, és megnyugodva engeded el, hogy megkönnyítetted az útját, amennyire tőled telt.
Sóhaj. Átérzem vagy legalábbis sejtem mit érzel. Itthon ápolom a nagymamámat, betöltötte a nyolcvanat. Vannak jobb napok, olyankor, mint ha nem is lenne semmi gond, a dolgok mennek maguktól. De a nehezebb napok, amikor kizárja a külvilágot és csak csendben réved előre, bezárkózva a maga világába...lassan telnek a percek, és még a levegő is nehezebbnek tűnik. Ölelés.
Megjegyzés küldése