Hétfő

Van az az általános nézet, hogy micimackó - mint minden medve - a hétfővel.

Hogy szar...meg, hogy fáradt, szottyadt, szomorú mert újra meló van, rabiga, vissza kell rázódni a hétköznapokba, felvenni a munka ritmusát. Utálatos.

Na ez nálunk nincsen így. Kereskedelem, egészségügy, rendőrség, tűzoltóság, vendéglátó- és szállodaipar, szolgáltatások (fodrász, kozmetika, pedikűr-manikűr,) taxisok, szállítmányozás, buszsofőrök, pilóták és légiutaskísérők, masiniszták, meg a többiek, ellenőrök, parkolóőrök, diszpécserek, telefonos ügyfélszolgálatok, kultúra (múzeumok, színházak), a legtöbb média...szóval van rengeteg ember, akinek a hétfő csak egy nap a sok közül. Ezek az emberek azok, akiknek a munkája a  (néhány kivétellel: nem gondolom, hogy nagy gáz lenne, ha valaki nem tudna vasárnap délután műkörmöt csináltatni, vagy múzeumba menni) legfontosabb minden szempontból - gazdaságilag, társadalmilag, tágabb körben és egészen szűk családra levetítve mikrokörnyezetileg is.

Na ez a bevezető el is ment most ebbe az irányba, pedig csak a saját hétfőmről akartam írni, én sem gondoltam, hogy a társadalomnak ekkora részéről van szó. Ha belegondolok, egy harminc negyven százalék olyan kiváltságos (plusz a diákok persze) hogy minden hétvégéje szabad legyen. A társadalom fele simán dolgozik szombat-vasárnap.

Itt a mi városunkban szerintem ez a szám hetven-nyolcvan százalék is lehet szezon alatt.

Térjünk vissza az én hétfőmre.

Kezdődött azzal, hogy vasárnap a délutános műszakom egykor kezdődött volna, de előbb behívtak, mert kevesen voltak...blablabla. Bla. Bla.

Bla.

Bla.

Bla.

Ja. Ha szerényen fogalmazok: eléggé kidolgoztam magam. Este féltízre értem haza, reggel hétkor meg mentem vissza. Ezt úgy nem annyira kedvelem, mikor délutánt követően délelőtt megyek, az egész olyan, mintha ott töltenék egyhuzamban egy napot. Namindegy.

Átlagosan egy kissé rezignáltabb vagyok, de nem szokott ebből gondom lenni, főként, hogy tulajdonképpen nekem a hétfő a péntekem, hisz a kedd és a szerda általában a szabadnapjaim.

Az elmúlt vasárnap viszont bakker bla, bla, bla...

Bla.

Bla.

Tegnap reggel tehát borzasztó zsibbadt aggyal, csapzott fejjel kezdtem.

Első körben a hetes szobában a nénike reggelit kért. Mivel nincsen konyhaszemélyzet a héten reggelente, (bla, bla, bla beteg, szabin van bla, bla, bla,) nekünk kell azt is még...

Tálcára készítem: kávékiöntő, tejkiöntő(cske), cukor, csésze, tányéralátét, müzlistál. 

Rizspehely a tálba.

Merem az instant kávét a bögrébe, abban a pillanatban már meg is kérdeztem magamtól: vazze micsinász? Sebaj, átrakjuk, víz még úgyse ment rá. Öntöm át a hűlye kávéport a kiöntőbe, fele mellémegy. (Vazzemicsináász?)

A fehér tálcát a fehér csipkésszélű(kib..szott) tálcapapírral egyetemben beborítja a fekete por...
Le nem pakolok mindent róla mégegyszer.

Kávépor marad a tálcán, a rizspehely fele is csatlakozik hozzá. (Vazeeemicsinááász?)

Mindezt egy rövid fújással intéztem el. Nem sikerülhetett volna tökéletesebben, minden öt kávészemcsére jutott három szem pehely.

Ekkor ér oda a főnök. Ránéz a tálcára, kikerekedik a szeme. Szó nélkül a forróvíz automata alá tart egy bögrét, két kanál kávéval megkeveri a kezembe nyomja és azt mondja.

15 more minutes in the staffroom. Go.

Bárcsak inkább hazaküldött volna mert ez még bőven csak a kezdet volt!