Cérnára "cinegérre"

Mindig szerettem fabrikálni. Mindegy volt mit. Tetszett az élmény: létrehozni valamit. Büszkeséggel töltött el mikor mondjuk a gyerekek farsangi jelmezét készítettem el, vagy épp egy finom és szép süteményt. Valahogy tudtam varrni, varrógépet használni. Sose tanultam. Valahogy ezek a dolgok bennem vannak. (Ahogy pl. a hajvágás meg a körömfestés, makramé, mittudomén...meg most a horgolás). Már gyerekkoromban rajongásig szerettem a Három szabó legények mesejátékot. Mindig olyan igazmondós varróeszközöket szerettem volna, az tök jó lehet - gondoltam akkor.

Imádom félretenni a dolgokat "jó lesz még valamire" pecséttel és igen, általában jó is volt valamire.

Gyûjtögetéseim okán mindig volt pár kincsesdobozom telis-teli szalagokkal, hímzôcérnákkal, fonalakkal, szakadt nyakláncoknál, vagy régi csatoknál kevés dolog volt, ami jobban fel tudott dobni. Az ajándékokról, virágokról eltettem a szalagot, papírt, a régi kabátokról levágtam a gombokat, prémet.

Tudták ezt rólam a környezetemben jópáran. 

Egyrészt sokszor akadt varrni, fabrikálnivaló a baráti társaságban, másrészt mindig eszükbe jutottam ha épp egy nagyi hagyatékában volt néhány kabátgomb. 

"Örököltem" ilyen módon pl. textildarabokat, szalagokat, zippzárakat, gyöngyöket, mindenféle kincset.

Egyszer egyik ismerős egy egész vagon hímzőcérnával állított be, lett is belőle a gyerekeknek makramé karkötő és miután ők is megtanulták a módját, ezerszámra gyártották ezeket.

Kaptam anyu ismerősétől temérdek maradék bőrt, abból ékszerek, rátétek készültek. Volt egy barátunk, aki dekoros volt, szanáláskor elhordtunk tőle több mázsa öntapadós cuccot, parafatekercseket, zsírpapírt, selyempapírt annyit, hogy még az óvodának is jutott belőle bőven.

Ezeket a kincseket nagyrészt feléltük. Ami maradt és mennyiségileg nem volt költöztethető azt újfent megörökölte az ovi. Az ezeréves varrógépemet anyu kapta vissza.

Aztán eljöttünk. Magam mögött hagytam nem csak barátokat, családot, hanem szeretett tárgyaimat is.

A tárgyak később követtek, de a régi kincsekből csak keveset tudtam megmenteni.

Egy kevés maradékot hoztam magammal, azt is "feléltük" az első hónapokban, mikor tévé és számítógép hijján pl. hímzéseket csináltak a gyerekek dobozokból szétszedett kartonra. Nagyon "szegényembervízzelfőz" szaga volt az egésznek, de elütötték vele az időt.

 Bőszen nekiláttam úrja félretenni mindent amit csak találtam.

Később kavicsokat szedtünk össze a tengerparton és kifestegettük őket, még ajándékba is vittünk belőle Magyarországra. Épp a napokban derült ki, ezzel a hülyeségemmel nem vagyok egyedül.

Az évek alatt egész jó mennyiség jött össze, már nem estem kétségbe, ha leszakadt egy gomb, vagy tönkrement egy zippzár. Megint volt mihez nyúlni.

Sokszor előfordult, hogy pl. a férj kérdezte, nincs e véletlenül egy kicsit nagyobb kulcskarika valahol a pendrive-jainak. Hát persze, hogy volt egy éppen megfelelő, más alkalommal a Zsófi kért tőlem valami színes-szalagosat, valami csillogót, ezt azt amazt, nem is tudtam mit akar csinálni belőle, de eléborítottam a cuccost és mindent megtalált amit akart. Szép kis felirat készült a gyereksarok falára.

Balikám meglepett egy kis varrógéppel két éve karácsonyra. Itthoni dolgokhoz is nélkülözhetetlen, mi ugyanis nem vagyunk szabványméret. Hosszú a nadrág szára, bő a váll, lötyög a derék, szétment a zippzár.

Néhány alkalommal már varrogattam a melóhelyre is, beszegtem törölközöket, javítottam a mamókák ruháit. Többször megkértek már egy-egy nadrágfelvarrásra a munkatársaim, legtöbb alkalommal a szakácsnőnknek - Jo-nak -  szoktam levágni, felszegni, átalakítani.

Nem vagyok profi, de azért elboldogulok.

Jo egy meglepő hírrel jött kb. három hete. Az egyik ismerőse (aki régebben javítgatta a ruháit) egy varrógépet kíván hagyományozni valakire (rám), mert ő már nem tud többé varrni izületi betegsége miatt. Örömmel elfogadtam a zsákbamacskát egy régi, de iszonyat jó állapotú Singert kaptam, valahogy más vele varrni, biztonságosabb, simulékonyabb, megbízhatóbb. Olyan mint egy Nokiáról Iphone-ra nyergelni. (Nem tehetek róla geek és almabuzi is vagyok.)

A mai napon reggel kilenctájt így szól hozzám az egyik mosónőnk Jill - Menj le a nővérszobába, van ott egy kis ajándék neked egy szatyorban.

Ajándék? Milyen ajándék?

Olyan meglepi volt, hogy ilyet nem kap ám minden évben az ember.

Ahogy pakoltam a szatyrot, totál elérzékenyültem, homályos tekintet, köszönöm, ölelés.

Tudtam, hogy Jill anyukája néhány hete halt meg. Azt is, hogy ilyen régimódi mama volt (amilyen biztos én is leszek, vagy lehet, hogy már félig az vagyok), szeretett hímezni, varrni.

De nem ám csak a dolgok voltak kincsek. Már a dobozokat is gyengéden vettem kézbe. A háborús évekből való dohánytartónak kijár egy kis simogatás.

Egy élet volt bennük. Egy egész emberöltő. Kiolvasható volt, milyen szeretettel, igyekezettel volt a gazdájuk a kézimunkázás iránt.

Mintha a saját nagyanyámé lett volna, olyan szépségeket fogok belőlük készíteni.

Megígérem, hogy csak olyan emberek nadrágjára varrok gombot belőle, akik megérdemlik.

Így történnek a dolgok úgy, mintha el se jöttem volna ilyen messzire.

Minden változik, és semmisem.