Mai elmélkedés

Apró kis csalódások egy adott emberben egy idő után összeadódva végleges kiábrándultsághoz vezetnek. 

Olyan mintha a sok tövistől már nem tudnál a rózsához férni.

Mikor késekkel keresztezett úton már minden lépés fájna amit megteszel, de még szarrá vágatod a lábad mielőtt végérvényesen feladnád az utat.

Mint viharos, havas széllel szemben azt se látni már hova igyekszel.

Mozgó szigeten szalmaszállal evezni a part felé, tizenegyezer darabra törött tükröt ragasztgatni, csak hogy még egyszer meglássuk benne a másik rég elfeledett, igazi arcát.

Szétszakad a finom háló, ami halvány, selymes szálakkal szőtte össze a gondolatokat, emlékeket, élményeket. 
Lapjaira hullik az együtt írt könyv, mert elfárad a ragasztó. Ha újra olvasni próbálnád, az idő által keményre fagyasztott, merev cérnái dermedt kukacokként pattognak ki belőle.

Olyan mintha a könnyek egy kis bugyorban összegyűlnének, aztán egyszer csak elárasztanak és elmossák a hidat ami összekötötte azt a két világot.

Aztán marad egy irónikus mosoly, mellyel a fotóját nézegetheted és amin rólad már csak egy halvány, oldalról vetülő árnyék emlékezik meg, (meg egy üveg pia, amit a levágott kezedben tartasz)...

Szóval csak óvatosan...