A melóból mindig hazahozom a magazinokat. Sosem veszek, mert drágák, de amikor kidobásra ítélik a mamák, mindig elkérem ami érdekel. Házas, kertes, varrós, divat stb.
Szeretem szépítgetni a lakást, meg amúgy is sokszor elképzelem milyen lenne az álomotthon nekem, nekünk.
Délelőtt megnézegettem a tegnapi szerzeményeimet (ezúttal házak magazint) aztán a főzés után folytattam a horgolós projektemet.
Horgoltam tovább a tizenötödik sortól, számoltam magamban a bővítést a huszonötödik sorig amikor is anyám telefonált azzal, hogy valami tánti elhunyt a világ másik felén, mi vagyunk az egyetlen örökösök és ránk hagyódott a háza meg a nyaralója. Át is küldte a képeket, megadta az ügyvéd számát, hogy időpontot egyeztessünk.
Mikor megébredtem, csak az bosszantott, hogy még mindig a tizenhatodik sornál tartok.
(Ház?
Lesz, lesz. Nem lesz, nem lesz. Jó, nem leszek álszent, persze, hogy jó lenne...
Tudat alatt biztos vágyom rá, talán csak a biztonság érzése miatt, vagy mert így szoktam meg. A poén az, hogy ha házra gondolok, vagy szűkebb értelemben otthonra, akkor nem a pécsi lakás, vagy a falusi házunk jut eszembe, nem is egy jövőbeli idealizált, elképzelt otthon.
Apám háza jelenik meg, vagyis az az otthon ahol felnőttem.)
2 megjegyzés:
Kell
Gondolom az előzőre gondoltad.
Igen kell. Jó lenne mielőbb.
Asszem kinőttem az antiszociálizmusomat.
Megjegyzés küldése