Néha, csak úgy ok nélkül, takarításkor véletlenül. Aztán elmerengünk rajta, elôszedjük a többit is nézegetjük, emlékezünk.
Az én férjem nem az a széptevôs, szentimentális típus (kifelé) mint azt már néhányszor felvázoltam.
Minden képre van szarkasztikus, poénos megjegyzése. Ezeken nevetünk, de a szív ugyanakkor érez némi keserûséget. Nem azért, mert a mában élni ne lenne jó, csak talán mert realizáljuk ilyenkor, egyre kevesebb idônk van.
Elôkerült a ballagási (nővérkediplomázós, nem érettségis) képem is. Nem sokkal utána ismerkedtünk meg a Balival.
Később, vacsora közben váratlanul így szól:
"Sosem felejtem el..."
"Mit?"- kérdezem.
"Amikor jöttél, hosszú, szôke, göndör hajad volt és azt a helyes kék miniruhádat viselted, amin olyan kis kammillavirágok voltak."
Meglepôdtem és próbáltam elbagatelizálni: "Ó hol van már az a lány? Bár csak néha én lehetnék!"
"Még mindig az vagy..."
Nem tudom miért csinálja ezt, belepotyogtak a könnyeim a vacsorámba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése