Csakazértis

Az ember mikor elfárad, megcsügged.

Mikor halmozottan hátrányos helyzetben érzi magát, és a napjai is még taszajtanak, ne adj isten rúgnak rajta egyet. 

Az nagyon szar dolog. 

A hétköznapjaid habos nyálában fuldokolni, miközben próbálni nem feladni és túlélni és mikor már-már valami kis szakadékony, vékony lila fonálon remény lóg be az ajtó felett mikor megfogod, hogy ezt most el nem ereszted és döbbenten nézed ahogy az egész vattacukorként olvad szét a tenyeredben...

A homlokon egyre több a ránc, a szemtükör egyre fénytelenebb, a fej és a hát egyre hajlottabb lesz.

Csak menni mindig tenni és mégis semmi. 

Semmi sem változik. 

Mindig van egy "majd egyszer" egy "ehelyett" egy "jó lesz ez".

Mindig van miről lemondani, van mit elfelejteni, van mit feladni. 

Még mások élete is csak a saját nyomorúságodat nyomatékosítja, hiába tudod, hogy nem tehetnek róla. Hiába tudják ők is, hogy nem tehetnek róla. Okolni kéne valakit, de kit? Egyre több kétségbeesett kérdésed van amikre nincsenek válaszok.

Este mikor elaludnál felemelkedsz az ágyadból, alig tudsz levegőt venni, de kiabálni sem mozogni nem megy pedig tudod, hogy ott van, de nem hall téged mert egy hang se jön ki a torkodon.

Izzadva és rémülten ébredsz, kimész és még mindig remegő kézzel elszívsz egy cigit... aztán vissza az ágyba reggel korán kell kelni de félsz elaludni újra. Pedig holnap... talán holnap...

...de tudod, hogy a holnap is csak egy újabb holnap, amikor semmi sem lesz másképpen semmi sem fog megoldódni és semmi sem fog történni.

Az egész egy nagy átverés.

Az, hogy az élet szép, meg, hogy mindenre van megoldás, hogy változtatni tudsz az  életeden ... blabla...bla. 

Coelho is menjen a pokolba, meg az összes müllerpéter a szeretet erejével meg az ezoterikus faszságaival. Meg a titok, hogy bevonzod a jót meg ilyen hülyeségek... 

Az egyedül a tetveket tudtad bevonzani, amit a gyerekek az oviból hazahoztak. 

Gyűlik a kétségbeesés, a harag. Néha úgy érzed valakinek be kéne mosni egyet. Mondjuk a gyerek tanárának. Attól boldogabb lennél legalább egy percre csak. Az a frusztráló illendőség is az agyadra megy amit rá kell erőltetni erre az egyre betegebb szülő - tanár kapcsolatra, főként ha a tanár is egy fapina...

Beteg kapcsolat, de tényleg... ezt még sose fogalmaztad meg így magadnak. Beteg. 

Nyalni, jópofázni, úgy tenni mintha Etelka-néni nem lenne egy gyerekgyűlölő szardarab. Utálod a többi szülőt ezért, ők meg téged utálnak, mert te vagy a különc hülye, aki sose beszélget senkivel...

Minden nap belehalsz a munkádba. 

Presztizsbetegség, álságosság, bájolgás, felszínesség. Törtetés, karrierizmus, korrupció, seggnyalás.

Félelem, hatalommánia, lelketlenség, felborult értékrend.  

Minden nap belehalsz a hétköznapokba. Hallod a kollégáidat, vagy az embereket a buszon. 

Beszélnek, beszélnek...bárcsak megnémulnának. Bárcsak mindenki elolvadna.

Önzőnek és gonosznak érzed magad mert nem akarsz így élni. Mert nem tudsz elégedett lenni azzal amit kaptál. Mert nem érzed, hogy örülni kéne, hogy van munkád,  hogy van hol laknod, hogy eddig még elevickéltetek valahogy, hogy nem vagy képes tovább jó pofát vágni, hogy nem tudsz tovább küzdeni, hogy úgy érzed fel fogod adni és nem tudod a gyerekeknek megmagyarázni miért így és miért nem úgy...

Mások is megerősítenek benne, hogy veled van a baj. 

Takony vagy. 

Mint egy darab zöld takonyra úgy néznek rád az emberek. 

Látod a szemükben, hogy lenéznek, mert mindent annyira rosszul csinálsz, hogy képtelen vagy normálisan élni és kaját venni a gyerekeidnek...

Egy idő után ez is elmúlik. Már rád se néznek. Láthatatlan leszel.

Ekkorra már a düh, kétségbeesés és az önsajnálat mellé még betalál a bűntudat is.

Van az a szajkó "a boldogság csak hozzáállás kérdése". Ahhha...

Az ikeaanyukák és a százfogú apukák dumája.

Nálatok is vannak szajkók: "Majd lesz valahogy, úgy még nem volt, hogy valahogy ne lett volna..." hát mondjuk ez nem annyira bíztató, de legalább valamit tudsz mondani akkor, amikor a reménytelenséget nem lehet kimondani. Vannak még ilyenek: "Pár év múlva már csak nevetünk az egészen", vagy "A jóisten akkora terhet rak mindenkire amekkorát el tud viselni"... van még ilyen hülyeség mondjak még?

"A pénzen nem lehet boldogságot venni". Mondjuk kaját meg áramot igen.

"Ami nem öl meg attól erősebb leszel". Jah, vagy betegebb.

Ez a sokminden minden néma pillanatban végigfutott az agyamon.
Főleg répapucolás közben.

Aztán reggel felkeltem, és úgy mosolyogtam tovább, mintha az lenne a legtermészetesebb. 

Varrtam a farsangi jelmezt, kikerültem a tanárt, előreengedtem a nénit a buszon. Havonta elmentem a turkálóba mert nőttek a lányok mint a gaz eső után.

Tálaltam a virslis-pizzakrémes tésztát vacsorára, megstoppoltam a cicanadrágokat és tettem egy rongyszőnyeget a lyukas padlófilcre. Kitettem a lavórt a gardróbba a repedés alá, mert mondták, hogy megint esni fog az éjjel. Fogtam a férjet meg a kutyát és ágybabújtunk és nevettünk. 

Fogalmam nincsen, hogy csináltuk.

Fogalmam nincsen honnan volt rá energiánk, de minden nap hálás vagyok, hogy mertünk mindent magunk mögött hagyni és újrakezdeni. 

Januárban lesz hét éve, hogy a férjem felszállt arra a gépre.