Élmény velem kirándulni

A mindenféle háztartási berendezések üzembehelyezése, és a bútorszerelés-építés mellett még egy dolog van ami időnként veszekedésbe torkollik és ez a hova menjünk, avagy menjünk e valahova kérdése. Előbbi kettőtől a férj kap hisztirohamot, az utóbbitól hősiesen bevallom: én.

Ha mondjuk elindulunk autóval Magyarországra, mindig én vagyok a leghiggadtabb egész úton, nagyon jól kezelem a fáradtságot, a stresszt, az egyhangúságot, mert olyankor tudom hova megyünk, meddig tart, tudom kb. mire számíthatok...

Viszont megőrülök attól, hogy ha hosszú huzavonák után végre megegyezünk (azt is nagynehezen) hogy hova fogunk menni, mit fogunk csinálni és már a kocsiban ülve tíz perc után elhangzik a "ne nézzük meg ezt inkább?" "ne menjünk inkább erre?" álljunk meg itt és itt" stb mondatok. 

Elhatároztam egyszer, hogy soha többet ne kérdezze meg a férj, amikor étterembe akar vinni, hogy mit ennék, vagy hova mennék, mert amit én mondok az úgyse jó. Mondom kínait, elindulunk, félúton megkérdi, nem ennék e inkább steak-et? Mondom nem kösz... Erre megkérdi: indiai? Mondom, minek kérdezted meg ha most meg a város összes éttermét felajánlod kivéve a kínait?

Néha komolyan gondolom, hogy sportot űz ebből.

Szóval megegyeztünk, bár én fenntartásokkal fogadtam, hogy "egy óra alatt ottvagyunk" , de ez inkább a férj időérzékének köszönhető, merthogy olyan neki nincsen de gondoltam, sebaj szabadnaposak vagyunk fél óra, egy óra, kettő mindegy... Nem akartam viszont ilyen gyönyörű napon órákat a kocsiban ülni.

Megnéztem a térképen a neten, hogy ha a nemzeti parkon át megyünk, akkor útközben is akad látnivaló, így a kocsiban eltöltött idő sem megy kárba.

Viszont a GPS nem arra vitt minket, hogy ez a férj hibája volt-e vagy a műszeré eltekitettem ennek vizsgálatától. Szóval bámulhattam a négysávos betonutat. 

Egy idő után úgy éreztem magam mint a Matt Damon csak engem nem a Marsról kellett kimenteni hanem az autópályáról amely a nyolcvanas években ragadt. A férjnek ugyanaz a repertoárja szól a kocsiban húsz éve. Már néhányszor mondtam neki, hogy vége van a nyolcvanas éveknek, és nem is volt annyira jó se zeneileg se divatirányzatokban (pláne Magyarországon), hogy túlzottan hiányozna... 

Amikor felfelé néztem dalt váltott, de akkor meg úgy éreztem bár ne néztem volna sehova.

Éreztem, hogy egyre feszültebb vagyok az autópályától és a nyolcvanas évektől.

Bali hősiesen próbálta kezelni a helyzetet - meg a hisztimet - azt hazudta, hogy Tavistock -nál vagyunk, közbe még a plymouth-i elkerülőn jártunk, illetve álltunk a dugóban és a zenét is kikapcsolta helyette átváltott rádióra... 

Szenvedéseimre a pontot egyik gyermekem tette fel, próbált érdekes témát felhozni érezvén a feszültséget (de ő az a tipus aki kissé másképpen lát a dolgokhoz)  és felhozta az amcsi választásos témát: 

"Ti kire szavaznátok? Én biztos nem arra a Trump-ra.... Nem hisz a climate change - ben. Ez tök hülye.... Nem is értem, pedig mindenhol sok bizonyíték van rá. A David is megmondta. Ühh erről jut eszembe most volt egy tök érdekes film a lájhárok(!)ról, és benne mondta a David, hogy toxic a levél amit esznek és rohadt lassú az digestjük meg az metabolismjuk és attól olyan lassúak meg alszanak folyton. Ja, szal az a Trump egy asshole."

Próbáltam tantrát mormolni - vízeséshezmegyünk, erdőbemegyünk - melegtea a teaházban - jólesz a sétaatermészetlágyöléééén stb. Egy ideig hatott. 

Mielőtt végleg hisztirohamot kaptam volna odaértünk. 

Az interneten egy szó nem esett arról, hogy a vízesés nem völgyben van, hanem konkrétan szakadékban, ahova egy szerpentines lépcsősoron háromnegyed óra az út, vagy egy kevésbé meredek, de annál hosszabb gyalogút. Gondoltuk lefelé a rövidebb meredekebb lépcsősort választjuk, visszafelé meg jövünk majd hosszú lankán. Úgy is tettünk, de így is basszus jó kis túra volt.

Lent a még White Lady vízesésnél is jobban megcsodáltuk a norvég turistákat akik törökülésben fapikuláztak a vízesés alatt - komolyan itt engem még mindig érnek meglepetések - aztán szelfiztünk és elindultunk visszafelé.

Felfelé már még a bőrömön keresztül is lélegezni próbáltam és félúton azt gondoltam inkább én itt is maradok, eljátszom hogy kiment a bokám küldjék értem a hegyidoktort, amikor elszáguldott mellettem két nyolcvanas nyugdíjas bakancsban, szóval inkább összeszedtem magam és vicsorgásra sikerült mosollyal köszöntem vissza. 

A gyerekek azt hazudták, hogy ez már a 15-ös jelzés a gyalogúton és már csak kettő van vissza pedig az még csak a 13-as volt, de értékeltem, hogy próbálnak energiát önteni belém. Azért én megint hisztiközelbe kerültem, mikor felváltva mondogatták, mindjárfelérünk, nézmáottakapu....

A szakadék tetején a teaházban már azon gondolkoztam, időszerű megvenni mostmár azt a kondibérletet, mert ez nem mehet így tovább, hogy én lassan banyatankot meg mamuszt veszek, a vén angol szatyrok meg motorostúrára meg falmászni járnak.

Hazafelé a navigációs tekknikát megjavítva már a parkon keresztül jöttünk, Tavistockban megálltunk a piacon ahol édességet és sajtot zsákmányoltunk, majd a vidékben találkoztunk barátságos lovacskákkal is és odaadtuk nekik a magokat amiket az új zöldség-gyümölcs turmixolónkhoz (NutriBullet) vettünk az egészséges élet jegyében...

Telefonos vidi nektek