Angliáról mesélek

A temetés

Amikor apu meghalt, a veszteség okozta fájdalom ellenére, vagy éppen azért éreztük igazságtalannak és bántónak, hogy a pap nem engedte hogy akár a ravatalnál akár csak kint a templomelőtt vagy igazából bárhol szólhasson a November Rain. Apa azt választotta volna magának, és mi is neki.

Ehelyett a hülye sólyomszárnyán száll, meg a csak a jók mennek el... namindegy. Igen, nekünk ez fontos lett volna, de aki ezt nem érti, annak hiába magyaráznám.

Nem volt semmi személyes a temetésben, csak a szokásos vallásos blabla, felállunk, énekelünk, leülünk, felállunk, énekelünk, letérdelünk, imádkozunk. Az összegyűlt sereglet kilencven százaléka folyton a maradék tíz százalékot (javarészt a mamák - jézusbközepe) figyeli, hogy mikor kell felállni, leülni, térdepelni. Elhivatottságot színlelve tátognak a nótáknál, az imák szövegét senki se tudja és közben mindenki alig várja - köztük én is - hogy túl legyünk már mindenen.
Ennek az egész dolognak semmi köze a hithez, pláne meg nem apámhoz, hogy mi máshoz van köze azt itt most nem részletezem, mert senkit sem akarok megbántani vele. Az egész Istenhit dolgot másképpen képzelem és tudom, hogy apa is így volt ezzel. 

Biztosan vannak az országban nyitottabb és kivételesebb plébániák, én is találkoztam anno olyan pappal, aki teljesen máshogyan állt a dolgokhoz, de a baj az, hogy a változás lassú és nem is főleg a papokon múlik. A nyáj is húzza visszafelé az egészet. Több összetevős az biztos, de az egészből érzem én azt amit a nagyanyám mondott mindig "Kislyányom a jó gyógyszer olyan, mint a jó imádság. Ha nem elég keserű, nem is használ." Kb ez úgy mindenre igaz a (keresztény katolikus) vallással kapcsolatban Magyarországon. Nem tudom, milyen egy polgári temetés ott, mert olyanon nem voltam soha.

Miért is írtam le ezt? Nem azért mert itt fingták a passzát szelet ezt megint kihangsúlyoznám, de annak, hogy lehet ezt (is) másképpen csinálni, iskolapéldáját láttam tegnap.

Az először is nincsen pátosz, teátrális, álságos izé. Őszinte az egész.

Az első amivel szembesültem a meghívón a dresscode volt - "brightest as possible" (lehető legüdébb) azonnal tudta mindenki, hogy ezt a Joanie kérte így. Természetesen mindenki csinos volt, de senki sem fekete gyászruhában. Virágos és pöttyös kosztümök (én is az egyik kedvenc, fehér alapon szines virágos blúzomban voltam) zöldes és kékes zakók a férfiakon stb. 

Általa választott dalok szóltak a ravatalnál. Pl:

Főleg arra van az egész megemlékezés kihegyezve, hogy elmondják az elhunyt élettörténetét. Megemlékeznek a nehéz időkről ahol helytállt, az örömekről a bánatokról, veszteségekről. Elmondják, milyen ember volt (kissé szarkasztikusan egy két rossztulajdonságot is megemlítve), beleszövik az egész családot, unokákat, dédunokákat, ükunokákat. Persze van benne egy két rövid dal, amit itt is felállva kell énekelni. Volt benne két rövid szónoklat is, abszolút olyan ami Joanie-re jellemző volt. Kis vidám párbeszédek és történetek is elhangoznak, főleg olyanok amiken nevetni lehet.

Másodszor, minden úgy történik ahogyan azt az ember (lehetőség híjján a család) szeretné.

Minden. Nincsen kötözködés, diktatúra. Főleg azért nincsen, mert ha lenne is olyan elvetemült aki szájára venné, hogy "jééézamilyen temetésvoltezmááá" arra is tojnának, de azért az esetek nagy részében megmarad egy jól behatárolható, de elég széles "normalitás" sávjában. 

A baromi nagy felvilágosultságommal és nyitottságommal vagyok nagyra mindig, de egy percre nem értettem az egész ceremónia végét, főleg mert belém is ivódott jó sok abból a gyöpösségből amiről már megemlékeztem itt párszor. A befejező mozzanat ugyanis, hogy az utolsó mondat után váratlanul és hirtelen felhangzott ez:

"Érkezem, jobb ha elkezditek a partit"  

Azt tudtam, hogy a Joanie nagy kedvence volt a Boyzone, de pillanatig azt hittem itt a végén, hogy vagy ő volt már kicsit beszámíthatatlan a vége felé, vagy a fiai értettek félre valamit, vagy összekeverték a zenét vagy nemtom. Mellettem ült az egyik munkatársam családostul és látták rajtam a zavartságot, hogy mosmivan? 

Akkor azt mondta, nyugi minden ok. 

"A temetés nem a veszteség siratása, hanem az elhunyt életének ünneplése." Amikor hazajöttem, hosszasan gondolkoztam ezen. Eljutottam oda, hogy sokkal könnyebb ilyen felfogással elengedni valakit. Volt olyan pillanatom, mikor azt mondtam el sem megyek a temetésre, de nagyon örülök, hogy elmentem. Sikerült jól megsiratnom és  kiröhögnöm az öreg szatyrot.
Kétségtelen hogy volt stílusa. 

Joanie itt kettőnk történetének a végén, utoljára tanított nekem még valamit.