Régitörténet-mesélős

Diliház van mint általában, de ha lehet a hét vége felé méginkább. Mindenkinek eszébe jut, hogy jaj ne maradjak már itt hétvégére a fülfájásommal meg a manduláimmal és hanyatt homlok rohan A rendelőbe, ahova ugye napi 24 órában lehet jönni beutaló nélkül (mekkora találmány), igaz, hogy délután hat után csak sürgősségi eseteket fogadunk arra, hogy mi fér ebbe a kategóriába van valami lista papíron, de az inkább afféle útmutató semmint betartandó szabály, szóval ja, belátásunk szerint se küldtünk el senkit a nagyapót se aki bebotorkált a beszáradt fülzsírja miatt, meg nyilván a srácot se aki kisflexszel (eztigykellírni??) lefürészelte majdnem az egész orrát (mondjuk őt én se felejtem el sose, a két szemöldöke közötti bürke tartotta az orrát. Úgy összerakták a dokijaink nem is látszott a heg sem, orr teljes funkcióban működött tovább, büszke is voltam rájuk nagyon).

Onkológiás rendelő is épp ma üzemel,  a váróterem harminc ülőhelyére összegyűlt száz ember eléggé ideges és nyomott hangulatban ül vagy ácsorog.

Meleg van, az egyszem ablak ugyan nyitva, de alig használ valamit. Kitesszük a rendelő ventillátorát az ajtó elé, de már eléggé elterjedt az emberi izzadság és a rákos hús szaga. Néhányan mindig feladják és elmennek, hazaviszik az orrmandulájukat és az arcüregüket majd kezdenek vele valamit sós inhalálással - gondolják. 

Az érkezési sorrend mindig konfliktusokat szül a beteg-beteg, asszisztens-beteg, orvos-beteg, orvos-asszisztens (tetszőlegesen variálható) között, pláne hogy a sürgős eseteket mindenképp előre kell amúgy is venni, és sokan nem értik, hogy miért mehet be a srác előbb (akinek olló áll ki a füléből) dehátcsakmostérkezett!

Egész nap hangzavar van a kicsi, kétvizsgálóágyas rendelőben. Ide-oda szaladgálunk az onkológiás rendelő és a szakrendelő között, éppen ahol nagyobb szükség van ránk. Eközben eszközfeltöltés és fertőtlenítés, katronkezelés, asszisztálás, receptnyomtatás, gyógyszerfeltöltés, mentőrendelés, időpont előjegyeztetés, megkeresni, letelefonálni, kiadni, behívni agyréém. A húsz orvos is folyamatosan pörög az osztály és az ambulancia között, van aki már 36 órája talpon van. Egy idő után mindenki türelmetlen és fáradt.

 A kávé folyamatosan fő a rendelő mögötti kis kucliban - amit pihenőnek neveznek mert van két faszék, egy négyzet alakú, rozoga, ezeréves konyhaasztal, egy új mikró egy huszonöt éves hűtő tetején. A kávéfőzőt mindig valaki hoz, akinek van egy felesleges ha az előző felmondja a szolgálatot. Nem nagyon kávézom, (pedig nagyon szeretem) de bárhol megérzem a kávé illatát, nekem az a kórházhoz kötődik. Az álmos, iszonyatkorán kórházi reggelekhez, amikor még üres volt a feketefehér kockás, frissen felmosott padló és a fertőtlenítő szaga keveredett a frissen lefőtt kávé gőzével.

Halad az idő előre, észre se vennénk, ha nem lenne egyre melegebb. A déli tájolású, belvárosi, nagy ablakos polgári házból nem lehetett jól funkcionáló kórházat csinálni. Képtelen kacskaringós folyosók, nagy belmagasság, magas nehéz ajtók. A meleg csak dől befelé, gyakorlatilag tök mindegy, hogy nyitva vannak a nyílászárók vagy csukva. Néha kikapcsol a fülem, csak csinálom automatikusan a dolgomat, védekezés ez talán az agyam részéről. Működési szünet. 

Van amikor egy doki dühöngi ki magát rajtunk, van amikor egy beteg. Vannak napok mikor úgy érzem minden ember bunkó. Mindenki méltatlankodik, kiabál  vagy egyszerűen csak morcos...

... és a nap nap végére elfogy a kedvesség és kiürül a mosolyzsák és már nem is akarok kedves lenni én sem. Van, amikor úgy megyek haza, hogy soha többet nem akarok visszajönni ide. Haragszom a világra, az országra az emberekre. Mérges vagyok magamra, hogy miért nem tudom ezt az egészet letojni és dolgozni és nem mellre szívni. Nem bírom a bunkó embereket. Nem bírom, ha valaki nem tud alapjáraton kedves lenni. Nem értettem sose, miért nem mosolyog és vidám minden ember mikor sokkal jobb ilyennek lenni. És ezek az emberek elveszik tőlem a saját mosolygásomat is. És akkor elgondolkozom, hogy biztos azért nem kedvesek, mert az ő mosolygásukat is elvette valaki és akkor megint megértőbb vagyok, de valami eldorádót képzelek el, ahol mindenki keves és nyugodt és nem azért mert nincsenek gondjaik, hanem mert emberek vagyunk és én azt akarom, hogy mindenki értse, hogy én nem azért vagyok kedves meg vidám mert könnyűnekem, hanem mert így könnyebb elviselni a nehézségeket. De ma megint megutáltam az embereket.

Bandukolok hazafelé a nehéz szatyraimmal, miután még a boltpénztáros és a buszsofőr is leugatott, előbbi mert apróval fizettem, utóbbi mert nem volt apróm. Már érzem, hogy kezd kiszellőzni a fejem és az arcizmaim visszaállnak rendesbe. A szemem alatti karikákat nem tudom úgyse eltüntetni, de péntek van hurrá és a hétvégén nem ügyelek. A lábaimat ugyan már nem érzem, de már csak húsz méter és otthon vagyok.

A velünk szembeni kocsma teraszáról a tulaj fia, Lajos int nekem, a mobil a fülén szokás szerint, szájában bagó. Visszaintek és rámosolygok.

Végre beesem a házunk ajtaján, lepakolok, átöltözöm gyorsan. Már sül a palacsinta, mikor kopognak a konyhaablakon. 

Lali az, a cigi még mindig ott lóg a szájában - csak néz rám felemelt szemöldökkel.

Meglepetten kinyitom az ablakot és ő meg lerak egy hatalmas bögre gőzölgő, tejszínhabos csokiporos kapuccsinót a párkányra “úgy láttam, ez most jól jönne”. Majd int és visszabattyog az út másik oldalára.