Nem akarok a világ betegsègeirôl beszèlni, van neki elèg... sokszor van, hogy elgondolkozom, vajon jogunk van- e a ma emberekènt optimistának, vagy legalábbis optimista pesszimistának lenni. Sajnos nagyon kevès embert ismerek, aki nem csak kènyszert èrez a jóra, hanem tesz is nèha valamit. Tipródtam azon is, hogyan írjam meg a tegnap törtènteket anèlkül, hogy valami màsodkategòriàs, amerikai katasztròfafilm, vagy filmdràma pátosza jöjjön le belôle, mert az èlet több annál, mint, hogy valami nyálas zenével èrjen vèget, mialatt a többiek patogatott kukoricát zabálnak.
Egyik bentlakònk, nevezzük Pete-nek hònapok òta tudja, hogy meg fog halni. Ezt azèrt fontos megemlíteni, mert az öregeink többsège csak vàrja a halált, kisebb rèszük már az èletet sem nagyon fogja fel.
Szòval Pete azt gondolta eddig ( saját szavaival ), hogy ô túl fiatal, túl jòkèpû, es túl boldog ahhoz, hogy bármi rossz dolog jöjjön szembe. Aztàn mire realizálta, hogy tènyleg elromlott valami, addigra kèsô lett. Tavaly karácsony után èrkezett hozzánk, ès èn ismèt vègignèzhettem, hogyan fogy el egy èlete derekán levô ember, nemcsak testileg, hanem lelkileg is. A külömbözô lelki fázisokon keresztül jutott el mostanra a belenyugváshoz, mely nèmi csalòdott szomorúsággal vegyítve azòta is ott ül a szemeiben. Megírt néhány bíztató szót az unokáknak, de nem bùcsùzott el a gyerekeitôl. A felesège is próbál ùgy tenni, mintha minden rendbejönne, de egyre kevèsbè sikerül neki.
Tegnap èn kísértem el Pete-et a kòrhazba egy vizsgálatra. Két hete verôfènyes napsütès van, többször felajánlottam, hogy kiviszem a kertbe, de azt hiszem azèrt nem akart menni, mert csak egy ùjabb dolog lett volna a listán, ami miatt fáj innen elmenni.
Amikor visszafelè indultunk a mentôvel, a kòrhàzi àpolòk valami tengerparti grillezèst emlegettek. Pete erre elejtett egy fèl gondolatot, szerintem csak vèletlenül szavakkal is kimondva, mert elôtte sosem hallottam ilyeneket tôle: " na, a tengert sem fogom látni többet..." ( ez a mondat is mutatja, hogy mennyire fontos az itt èlôknek a tenger).
Amikor elindultunk, a mentô váratlanul a Riviera way felé vette az irányt. Vègigmentünk a parton, majd felmentunk az öböl széléig. Ott megállt a sofôr. Mindkèt mentôs kiszállt ès kinyitották az oldalsò ajtòt.
Èn meg ültem ott, és azon erôlkôdtem, hogyan ne bôgjem el magam, megnyugtatok mindenkit: az erôlkôdèsem nem járt sikerrel.
Annyi sok közhely volt a fejemben, hogy meg sem kísèrlem leírni mindet. Aztán jöhettek volna a demagóg elképzelèsek arról, hogy milyennek kène lenni a világnak, az embereknek, hogy hogyan kène a többieknek Pete szemèvel làtni a világot, hogy becsüljèk az itt töltött idôt... Ezeket a gondolatokat elhessegettem mert èrtelmetlenek.
Hazaèrve viszont hosszan gondolkoztam ismèt, hogy mit keresek èn itt, hogyan kerültem ide, ès mièrt èpp velem törtènnek ilyesmi dolgok mostanság?
