Mai elmélkedés

(Avagy megemlékezés Harapós Ameliáról...)

Van abban valami bájos, ha egy 97 éves mami utolsó szavai ezen a világon:

" Shut up you silly bitch!" ( Fogd be a szád, te hülye kurva!)

..hát, ha a rokonok kérdeznék, majd kitalálok valamit...

Pènteken mindenki ujja keresztbe plííz

Pèntek egykor kèrek mindenkit szépen, gondoljon egy pillanatra ide, és küldjön egy kis univerzumsugallatot... Nagy és okos biológuspalántát ugyanis behívták az egyetemre interjúra az ösztöndîj ügyében, és ha sikerül megkapnia, akkor megint egy lépéssel közelebb kerül az álmaihoz. Ez nem az az asszisztensi àllàs, amirôl írtam, hanem egy ösztöndíjpàlyázatot is beadott, mèg az után egy hèttel.

Bàr mondtam neki, hogy a  megíràsa miatt màr önmagában megèrdemelnè, hogy megkapja, annyit dolgozott rajta. 

Az ösztöndîj egyben tartalmazza a mester fokozatot ès a PhD -t, szóval nagyon nagy dolog ( nekünk ).  Fedeznè a tanulmányi költsègeket,  plusz èvi 13 000 font ösztöndíjat is kapna. Molekuláris biológia, genetika, mikrobiológia területre szól a pályázat, szûkebben víruskutatás a tèma.

Nagy dolog ez na mondom èn...

A gyerek borzasztóan izgul, de egyben nagyon várja is. 

 Szóval, ujjak keresztbee,

 köszi.

Elôítèletek

Mamò: hmmm, nice.  what is this? Is this porridge? ( hmm finom..mi ez? Zabkása?)

Èn: no, this is carrots and mint soup. ( nem, mentás rèpaleves)

Mamò: oohh... I don't want any more...( oh, nem kèrek többet)

Èn: I like you Amy..( szeretlek Amy)

Mamô: ohh really? But, I don' want to marry again..( oh tènyleg? De nem akarok többet házasodni...)

...

Van jóhírünk! Legnagyobb nagylányunk vőlegénye három napja dolgozik. A próbanapja jól sikerült, egyből fel is vették a szálloda bárjába, ugyanabba a szállodába amelyiknek az étterem részen Nórilányunk is dolgozik. Örülünk ennek nagyon, mindenki büszke is rá, mert talpraesett módon viselkedett, még akkor is ha közben félt egy kicsit. A másik - nem kisebb - oka, hogy örülünk, hogy anyám ráncai (najó ráncocskái) is egyből kisimultak, és megszabadultunk a napi rutinkérdésektől - mikor? nézted? felhívtad? miért nem? stb.
Zsófinagylány is elküldött már pár önéletrajzot (állatorvos labor, élelmiszerlabor) de mivel nem nagyon akarnak messze kerülni tőlünk (titokban én is ebben reménykedtem) korlátozottak a lehetőségei, mondhatni errefelé nem minden sarkon van kutatólabor. Van most egy "nagyonállás", csak titokban súgom, mert félek, hogy már kezd kiürülni a bőségszarunk- a plymouth-i egyetemre keres egy valami japán nevű prof. kutatóasszisztenst. Jó kis bsc állás lenne, ahol molekuláris biológiát és bioinformatikát kérnek főként.
A szakdolgozata keretében végzett két év kutatómunkája éppen ezt a területet öleli fel. A pályázási határidő már lezárult, elvileg öt héten belül értesítenek. Küldtem annak a tamagocsinak egy kis coelhos univerzumsugallatot, mert hát sose lehet tudni.

Anyám lassan repül hazafelé. Szegénykém végigbicegte a három hetét itt nálunk, de lehet, hogy még otthon is kettőt hozzásántikál. Az volt, hogy belerúgott a talpával (!) abba az összesen 5 cm-es lépcsőbe, amire kétszer hívtuk fel a figyelmét, mert a csalad többi tagja is összesen netto ötször rúgott bele, vagy lépett félre rajta, (kivéve engem, de én a beköltözés után bevésési ceremóniát tartottam belőle, mert ha én lerokkanok a család életképtelenné válik, legalábbis ezzel babusgatom a nélkülözhetetlenségemet).
Az eset után a két egészségügyes megállapította - nem tört, a valóság szerint minimum repedt, anyám szerint meg kib...szott angol lépcső...(nem mintha a lépcső nemzetiségének bármi köze lenne a használhatóságához, bár ez kétségtelenül nem mindenre igaz angliában.)
Anyám más tekintetben nagyon jól érezte magát, kivéve, hogy folyton fázott, pedig a mínusz huszas télhez képest ez a tavaszi 17 fok abszolút üdítőnek kéne hasson - csak anyámról tudni kell, hogy a 38 fokos hőségben is kertészkedni képes, a strandon meg forogni a napon, mint a csirke a grlillben. Szóval ő 20 (fok) alatt fázik, kib..szott angol időjárás.
Kert rendben, képek majd..megvárom a virágzást. A kerítést, virágládákat, házat kívülről lefestettük. A projekt teljesítve, anyám úgy hajtotta a családot, hogy mindig az amerikajifilmes vijetnámos kiképzőtisztek jutnak eszembe ha elkiáltja magát.
Anyám keddre már jegyet is váltott hazafelé. Túl hamar elment ez a három hét, de minden nap többször is megölelgettem és megpuszilgattam, hogy kitartson a következő találkozásig.

Megint egyet előre...meg egyet hátra

Megérett az elhatározás bennünk, hogy ismét lépünk egyet: most megint a férjem jön. Három évet lehúzott technician-ként itt a pc-world-ben.
Kibővítettük a profilját a linkedin-en és megpályázott pár állást. Ez most nem létkérdés, nem sürgős, ki fogjuk várni a megfelelőt. Az egyik ok természetesen a fizetése. Szépen megéldegélünk, szép kis bérleményben, nem szenvedünk hiányt semmiben sem, így hát nem égető a dolog, de ideje váltania. Ezzel a munkakörrel borzasztó elégedett volt három éve, szerencse is mellé állt, mert az első munkahely megszerzése a legnehezebb, pláne ha nem mondjuk mosogatni, vagy takarítani szeretne az ember.
Mostanra viszont kifutott a dolog, már nincsen benne kihívás, ez a másik ok, hogy változásra van szüksége. Az évek során az összes angol kidőlt mellőle, és még egyedül is nem egyszer vezeti a havi régióstatisztikát, ami nem kis dolog, tekintve, hogy nagyvárosokat (Plymouth) is maga mögé szorít, pláne meg, hogy ott ketten hárman végzik ugyanezt a munkát amit ő egyedül. Nem fényezem, ez az igazság.

Velem kapcsolatban annyi játszódik most bennem, hogy kétségbe vonom a kitartásomat és a türelmemet, de valószínűleg ez az elmúlt két hét túlóráinak is köszönhető. Kicsit madárnak is éreztem magam, mintha már csak én dolgoznék a munkahelyemen, mindenki más csak nyaralni járna oda. Természetesen ez nem igaz, de akkor is feltűnő, hogy nekem van a legtöbb túlórám, és még az előzőekben említett papírmunka tekintetében is több lett az, mint gondoltam. Ráadásul az egész az én nevem alatt fut, holott arról volt szó, hogy csak segítség kell. Szóval elment az első paksaméta rendelés, háttéranyag, anamnézis, és vizeletvizsgálati eredmény az én nevem alatt. Bátorkodtam szólni a főnökömnek, hogy ha valami nem stimmel, akkor ő fogja letelefonálni, mert azért annyira még nem jó az angolom, hogy az NHS központtal tárgyaljak, meg nem is vetne jó fényt az egy jó hírű magánotthonra a régióban, ha valami sehonnétjött makogna a vonal másik végén.
Kicsit fel is húztam magam, mert csomó olyan dolog volt, amit magamnak kellett kitalálnom, hogyan is csináljam, mert előttem se csinálta senki sem, és mindenki csak csóválta a fejét, akitől tanácsot próbáltam kérni. Meg is jegyeztem (megkockáztatva egy gúnyoros vonalat a szám szélén), hogy bazzeg erre kéne traininget szervezni az NHS-nek, nem a bullying-ra, a sexual abuse-re, meg a standaid használatára, ami már a valagunkon jön ki. Erre mit mondott a főnököm? Irjam meg a kérvényt, ő meg meglátja kit tud rá szerezni... Hábeszarock...
Szóval most egy kicsikét túlcsordult a bili nálam. Hullafáradt is voltam, és mikor zombiztam itthon a fotelomban (gyerekek így hívják, amikor bámulok magam elé, és nem hallok) azon siránkoztam magamban, hogy hiába a rohadtnagy mindentudásom (beleértve a furulyázást), itt fogok elkopni ebben az otthonban. Tudom, hogy hálásnak kéne lennem, meg azt is, hogy jajdeörültem neki, hogy egyáltalán túljutottam egy interjún, és rémálmaim vannak attól, hogy másik állást keressek egyenlőre... de kicsit most elkeseredtem és megtorpant az optimizmusom.
Mert folyton gondolkozom - egy latin kifejezésen, amit tudnom kellene, vagy, mert a főnővér öt álló percig nem talált bele egy egyértelmű vénába, vagy, mikor a kötéscserénél fordítva teszi fel a rétegeket egy sebre... és nem szólhatok bele, nem mondhatom, hogy segítenék... lehet, hogy a szakmát nem lehet elfelejteni, de azért kopik a tudás, arról nem is beszélve, hogy biciklin se ültem már 15 éve, hát nem is mernék felszállni rá.

A másik amitől megijedtem most, hogy olyan gondolatok mászkálnak fel-alá a fejemben egy ideje, hogy én valami egészen mást szeretnék csinálni. Távol az egészségügytől, távol a bajtól, a haláltól. Kicsit becsukni ezt az ajtót, és kinyitni egy egészen másikat. Egy virágosabbat, jókedvűbbet. Nem tudom. Hülye vagyok?

Lemaradtam...

...legalábbis az eseményekkel mindenképpen. Nagyon sűrű két hét van mögöttünk.

Rám testáltak a munkahelyemen némi szakmai hozzáértést igénylő papírmunkát. Minden újonnan érkezőnél vizeletvizsgálat, vérnyomás, súly stb. általános állapot felmérése. Anamnézis a betegtől (amennyiben lehetséges) illetve az előző orvosi papírokból szemezgetve. Intake-output folyadéktáblázat készítése meghatározott ideig. Mindezen adatok alapján ki kell töltenem 6 előre meghatározott pathway közül azt a kettőt vagy hármat ami a betegre vonatkozik, és a gyógyszerelés fénymásolatával valamint a megrendelővel együtt a további eszközigénylést (pelenka, betétek, törlőkendők, alátétek, rendszeresen használandó krémek, stb.) elküldeni faxon az NHS központnak. Kicsit nagy falat ez nekem, ( jól be is ijedtem először), de a főnököm azt mondta nincsen más akit megbízhatna ezzel, mert a papírok telis-teli vannak latin kifejezésekkel szavakkal, és még ő sem mindent ért belőle. Azt is megtudtam, hogy ez egy új eljárás, ami most január 1.-el lépett életbe, eddig nem kellett ilyen bonyolult papírozás ezekhez, de mostantól csak akkor fizet az NHS, és akkor ingyenesek ezek az eszközök, ha minden előírás szerint ki van töltve. Arról is biztosított, hogy honorálni fogja a fáradozásaimat (bár előre láthatólag havi kb. 4 óra pluszmunkát fog jelenteni, legalábbis a leírások és útmutatók átrágása után így számoltam.)
Ezentúl ha papírmunkám van, azt munkaidő után elvégzem, majd a jelenléti ívemre beírom a plusz órát és hazamegyek. Kis szervezést igényel ugyan, mert Balikám az ebédidejében szokott hazahozni, azt mindig úgy számoljuk, hogy jó legyen, de megoldható. Nyárra nem úszom meg - jogsi kell - ismét kell valami amitől betojhatok.
A melóban amúgy is katasztrófahelyzet ismét, a főnővér ugyanis felmondott, az elmúlt két hétben hárman jelentettek beteget, ketten szabadságon vannak, és péntekre már zárlat alatt voltunk az influenza miatt.
Szombat reggel egy kolleganőmmel ketten néztük egymást műszakkezdéskor, hárman ismét nem jöttek dolgozni, az agency 10 órára küldött helyettest, addig meg mi szaladgáltunk turbó üzemmódban, amit ugye még kávé+redbullal se lehet bírni, már ha innék olyat. Minden napra kaka voltam mire hazaértem, úgyhogy a fotelból irányítottam az éppen főzéshez kedvet érző gyereket, de némi segítséggel jó kis vacsorákat varázsoltak azért. Egyetlen szabadnap jutott 11 nap alatt a múlt péntek, de legalább a plusz órák miatt ez a fizetésemen is meglátszott...

...a múlt héten ugyanis az is esedékes volt, és így abból csippentve kipótoltuk a tévére már amúgy is félretett adagot. Nevessetek ki, de ez nekünk óriási dolog, hogy lett lapostévénk, merazolyanjó. Amúgy is mindketten GEEK-ek vagyunk a férjjel, tudom, hogy fogyasztó társadalom meg kapitalizmus meg minden, meg a világ másik fele, és különben is civilizációs betegek vagyunk mind....de nem tudjuk leszarni ezeket a technikai cuccokat - és mi még ráadásul használjuk is őket rendesen, mentegetem magam állandóan. És igen, nem vettük meg két hónapja az eggyel kisebbet, sem a múlt hónapban az eggyel hülyébbet, inkább spóroltunk tovább, és azt vettük meg amelyik előtt ámulva - bámulva álltunk. Nahát megvan a 3D-s világunk,  húúú meg haaa, hát ennyi szépségért tudok lelkesedni na, pedig nem is vagyok tévéguru. Ültünk itt mind a heten szemüvegben egész este, az volt egy látvány, még kukoricát is vettünk.
Néha azért nehéz eldönteni tényleg egy légy van a szobában vagy az csak a 3D, és érdekesen hajolgatunk a fejünkkel ha jön egy repülő, de ez az ami lenyűgöző.

És akkor jött ilyen gondolat nálam - nálunk -, hogy megosztani az örömöt...igenám de kivel? Anyósom lefitymálja, meg úgyse ért hozzá, anyám infarktust kap, az öcsém rosszallóan fejet csóvál, az ismerősökről nem is beszélve...
El is határoztam, hogy nem fogom szégyellni, és igen is elkezdem levetkőzni ezt a hülye belénk nevelődött szarságot. Nem akarok attól tartani folyton mit szólnak mások.
Éppen kezdünk NORMÁLISAN ÉLNI, megdolgoztunk érte. Akinek nem tetszik.... - na jó ez kezd kicsit "tudodmitrókabazdmegatalicskádat" utóérzésű monológba átmenni, nem is folytatom tovább.

Ma, meg holnap a térdeimnek és a hátamnak is lett végre két szabadnapja, így a ronda angol fotelomból nem is nagyon keltem ki délelőtt, csak a még nálam is okosabb telefonomat bökdöstem. Kiolvastam a blogelmaradásaimat, befejeztem egy könyvet. Végre megélhettem néhány óra csendet - ez különösen fontos lett az életemben, már ha eddig nem jött volna le mennyire szeretem a hangok nélküli délelőttöket. A 23 gondozottunk szobájából ugyanis egész nap a tévét hallom, mindenki szobájából más csatornát, 8-as hangerő felett, ami tekintve hogy minden szobaajtó nyitva enyhén szólva kaotikus.


Most elmegyek 50 gombát meg sajtot panírozni, de 2060-ban remélhetőleg ezt is kiváltja nálunk egy jó kis "énarobot", én meg híres író leszek addigra, mert nyugdíjba megyek, és lesz időm írni - pff.

Kataszrófahelyzet...

...mert az mi más lehet (szerintetek) amikor egy idősotthonban hasmenésjárvány van?

A nagyapám kedvenc viccének csattanója cikázott az agyamban egész nap "már nyakig vagyok a sz.rban még mindig látsz??"

A desszert Imodium kapszula volt a mamóknak, a Floating Island-ot (kb. madártej) majdnem mind mi ettük meg.
Holnap mi fosunk.

Karácsony / otthonban és otthon

Megerősítést nyert bennem a gyanú, hogy az angolok nagy része enyhén szólva infantilis - és nem csak ami karácsonyt illeti. Egész Angliáról nem tudok nyilatkozni, de Devon olyan mint egy nagy óvoda.
 Eddig is szembeütköző volt, hogy a benzinkutastól a postásig mindenki a fejére ragasztja a mikulás sapkát november végén, szerintem abban is alszanak, de most, hogy túl vagyunk a karácsonyi ünneplésen a munkahelyemen még ez is megerősített a véleményemben. (Bár ezt végül is hozadékként könyvelem, hisz jobb ez, mint szomorú szemű szürke Gandalf az esőben, ahogy otthon szokták.)

A főnökasszonyom amúgy is energikus nőszemély, de ebben a hétben a Túl a sövényen hiperaktív mókusára emlékeztetett (abban az állapotában, mikor megitta az energiaitalt). Vagy, még olyan is volt, mint "Q" a Star Trekben, hol itt tűnt fel, hol ott, és mindenhol további bonyodalmakat okozott az utasításaival.
Volt olyan, hogy egy perc különbséggel összetalálkoztam vele a földszinten, és az emeleti folyosó végén is, gondolkodóba is ejtett erősen, hogyan csinálja?
A készülődés már egy hete zajlott, jött fodrász, pedikűrös, manikűrös, volt nagytakarítás, (a díszítést már ugye rég megcsináltuk), gardróbokat rendbe kellett tenni, karácsonyos ágyneműt húztunk, terítékek, szalvéták, vázák, miegymás...
Karácsony előnapjától meghatározott menetrend szerint zajlottak a dolgok, a struccot már hajnali ötkor betették a sütőbe, így mikor a reggeles műszakkal megérkeztünk, már finom illatok terjengtek. A főnök a fejünkbe nyomott egy fejpántot (én csillámos mikulássapkát kaptam). Egész nap abban kellett dolgozni, én az enyémet másnapra "véletlenül" itthon felejtettem, helyette kaptam két szarvon fityegő angyalkásat, nem tudtam még eldönteni, melyikben néztem ki hülyébben.
Az idősekre előre becédulázott ünnepi öltözéket adtunk (már aki nem fekvőbeteg, mert azok ünnepi hálóinget kaptak).
A fürdetés, és gyógyszerkiosztás után feltettük az ünnepi terítéket, és megkezdtük a lábra állítható, (de legalábbis kerekekre) öregek kitoloncolását az ebédlőbe. Volt aki nem akart jönni, de a parancs az parancs kérem.
A nap fémpontya az ukulelés cigányember volt, (fogalmam nincsen honnan találták elő), aki az ebédlőben karácsonyi dalokat ukulelézett, és sajnos énekelt is hozzá, valamint néhány mamó is csatlakozott. Rémborzalmas cherryszerű valamivel kellett koccintani, és bekapcsolódni az éneklésbe. A szünetünkben kaptunk forró csokit pillecukorral, sütiket és buktákat. Secret santát is válaszottunk magunknak a fánk alól, és a főnök szétosztotta  a karácsonyi kártyákat (mindenki mindenkinek adott ez ilyen angolos dolog), a kártyában némi pulykapénz is volt, ettől csak nagyobb kedvvel dolgoztunk tovább.
Mindezek mellett látogatók rohama is volt, a karácsonyi ajándékok bontogatásába is be kellett segédkezni, plusz emellett a szokásos napi feladatok is ugye - vagyis hullára dolgoztuk magunkat, de legalább a hangulat jó volt hozzá. Iszonyatrengetegsokat kellett beszélnem, állítom ebben a két napban legalább 2 másodperccel megrövidült a reflexidőm, viszont agyhalott zombi lettem mire hazaértem. Itthon aztán málenkij robot a konyhában, csináltam zserbót, baracksütit, meg házibonbont, pulykasültet, csatnit, hozzá libazsírban sütött krumplit. Másnap hidegtál lazaccal, maradék pulykasülttel, kukoricasalátával stb.
A mai szabadnapomon beállítom a gyerekeket halat panírozni, mert én tök alkalmatlan vagyok semmire, mindenre, akármire (ki-ki válogathat), a férj bevállalta a heti mosást, teregetést a gyerekek csinálták a héten, takarítottak is, és a kicsi rendesen kivette a részét a karácsonyi vacsora elkészítéséből.
 Életem első óriásmadár-sültje jól sikerült, de annak ellenére, hogy tényleg nagyon finom volt - mindannyian egyöntetűen kijelentettük, hogy maradunk a kacsánál. Az ajándékokra csak este 11 - kor került sor, mert  a nagylány bevállalta az esti műszakokat a héten a szállodában, így megvártuk, míg hazaér.

Minden összevetve, jó kis Karácsony volt ez, ma pedig Finlandiás estét tervezünk a Balival, beiktatva némi borozgatást is. Még az is lehet, hogy beizzítjuk a fürdőkádat, mert megérdemeljük.

Két hete készen lettünk a nagy művel - azaz a munkahelyemet is karácsonyi díszbe öltöztettük - csak ugye mi kiléptünk a mátrixból egy időre, ezért nem tudósítottam.
Íme a végeredmény:

Szössz

...avagy adventi hangulat:

Anyó szobájába lépve látom, hogy az előtte napon szétosztott adventi kalendárium összegyűrve a szemetesben van.

- Eddie, miért etted meg az összes csokit a kalendáriumból? - kérdezem
- Mert látni akartam a képeket alattuk...

Szössz

Desszert leturmixolva, kanalazom szépen a páciens szájába:

- What is this?
- Your pudding - this is jam tart...
- Hm...the taste seems like hairy soup...


(- Mi ez?
- Az ön desszertje - a neve lekváros torta...(kb. mint a mi rácsos linzerünk)
- Hm.. olyan az íze mint egy szőrös levesnek...)

Fáradtan, de vigyorogva ballagtam ma haza, mert reggel az éjszakások azzal köszöntöttek minket, hogy Michael eltévedt az éjjel egy ajtónyit, és Amelia gardróbjába könnyített a hólyagfeszülésén. (Amelia ma egész nap mezítláb volt, mert az össszes topikája elázott.)
Már korán reggel könnyesre nevettük magunkat.

Hétköznapok

Kisebb nagyobb bukkanókkal, (néha maradnak el dolgok itthon) de belerázódtunk az új rendszerbe. Mostanra merem kijelenteni, hogy megszoktam a helyemet a melóban, már nem parázom össze magam semmitől, kiismerem magam a bentlakók között, tudom melyik kollégámmal hányadán állok. Ennyi idő kellett, hogy kicsit határozottabbnak, és magabiztosabbnak érezzem magam közöttük. Segített az is, hogy simán megbízhatónak értékeltek, és sok dolgot rám is bíznak. Néha ha helyettes jön az Agency-től (mert sosem vagyunk elegen) mellém adják, hogy segítsem a munkáját, vagy mutassak meg neki ezt-azt, magyarázzam el mi hogy van, vagy vezessem körbe. Ha a főbejáró csengője szól, már ki merem nyitni az ajtót -- nevessetek ki, de nekem ezek nagy sikerélmények.

Visszatért a kezdeményezőkészségem is, ennek köszönhetően már nem érzem magam ijedt nyuszkónak a ketrec sarkában. Vannak jobb és rosszabb napok mint mindenhol, nálam a rosszabb napok azok, amikor kevesen vagyunk, és térdig lejárom a lábaimat. A jobb napokon megvan a létszám, és szépen kényelmesen elvégezhető a munka. A rosszabb napokon is jól érzem magam azért, mert ha kevesen is vagyunk, de lehet egymásra számítani mindenben, és néha már a sírva röhögés határán vagyunk három óra felé... A rosszabb napok után viszont ájulásközeli állapotban esem haza, és aztán egy órán át csak ülök a fotelban feltett lábakkal, és csak utána tudom rászánni magam a mosásra, vagy főzésre.

A lakók között is vannak jobbak és rosszabbak, de a rosszabbak sem rosszak, csak maximum kicsikét nyűgösebbek. A legnyűgösebb hölgyeménnyel nekem még nem gyűlt meg a bajom, de csak azért, mert még nem vett rólam tudomást - egyenlőre a levegő kategóriába tartozom, de a többiek azt mondták, ennek még egyenlőre örüljek. 

Teljességgel beleestem viszont néhányukba.

Imádom Elsie-t az egyesben lakó mamót, aki egy tünemény. Bár a háromnegyed eszét már elhagyta, imád élni, enni, és nevetni. Édes, öreglányos, fogak nélküli kiejtése van, amit erősen szoknom kellett, de mára úgy elviccelődünk, mintha a nagyanyám lenne. A papírszalvéta a legkedvesebb ajándék amit kaphat, órákat elvan azzal, ha szép egyforma csíkokra tépkedheti. Ezt a mulatságot csak egy jó kis csésze tea, vagy az ebédje kedvéért hajlandó megszakítani. Legszívesebben felkapnám és hazavinném.

 A másik kedvesem Eunice a 106 éves gondozottunk, aki bár lábra már nem tud állni, majdnem teljesen önellátó. Egyik fülére sem hall már, de nagyon jól olvas szájról. Imádja a táncot nézni a tévében, mindig kapcsolgatni kell neki a csatornákat. Valaha ő is táncolt, ennek bizonyítékaként gyönyörű képek sorakoznak a komódján. Az ő kedvenc foglalatossága, hogy folyton jegyzetel - milyen nap van, hol milyen táncos műsor lesz, mi lesz ebédre a héten stb. mert már nem tudja megjegyezni ezt a sok dolgot.

Amelia pedig a legzsörtölődősebb és legrondább szájú vénasszony akivel valaha találkoztam, mégis van benne valami szerethető. Utál fürdeni, fésülködni, és egyáltalán mindent ami azzal jár, hogy kizökkentik a fotelban üldögélésből, vagy ágyban fekvésből.

 Nagyokat tudok nevetni a beszólásain, a káromkodások sem hoznak már zavarba. Több szinonímáját tudom az utcalánynak mint magyarul... Amúgy meg egy kocka csokival le lehet venni a lábáról, de olyankor sem változik kezesbáránnyá, csak halkabban morog, és míg csoki van a szájában addig sem harap.

Egyetlen kicsi fájdalmam, hogy Balival kevesebbet vagyunk együtt (kb. kétszer-háromszor esik egy napra a szabadnapunk havonta), emiatt sokszor este tovább fent vagyunk, hogy kicsit dumáljunk, vagy nézünk valami tévéshazait, esetleg kártyacsatázzunk az ágy közepén (meg még egyebeket, és azt is az ágy közepén), aztán három ilyen nap után bealszunk félnyolckor, mert kiütköznek a hiányzó órák.

Most viszont szabad hétvégém lesz, és az ő off napja is szombatra esik, terveztünk egy "ősz-színű" kirándulást a Becky Falls - hoz ismét (nyár színűn már voltunk), de egy kollégája meghívott minket családostul ebédre, így a kirándulást elhalasztottuk.  

"Álmában csönget egy picit..."

A történet ma háromszor játszódott le...   :-)
Hívócsengő szól - 4-es szoba, felrohanok a staff room-ból ahol a szünetünket töltjük.
A négyes szobában Amy a fotelban, lógó fejjel alszik- odamegyek hozzá, megfogom a vállát...
- What's the matter Amy? (Mi a baj Amy?)
... a szemüveg mögül rám néz csodálkozva:
- I don't know...why? (Én nem tudom...miért? )

Sutyi képek a munkahelyemről

A munkahelyem utcafronti kép a google-ból:

Némi lesifotó tőlem (telefonnal):

Bejárat - kicsikét a szobába is beleshetsz:

Folyosó - jobbra és balra két-két szoba (...és az elmaradhatatlan virágos padlószőnyeg ):

A teázó-olvasó-kártyázó - télikert (conservatory)  - itt volt az állásinterjúm is.
A kertre nyílik, a sövény öt méter magas, ekkorát az életben nem láttam:

A mai ebédem (és a bentlakó mameszoké is): lazac, töltött paradicsom, párolt krumpli és zöldbab citrommártásban- mögötte a nagy piros púp a desszert - summer pudding - egész eprekkel töltött toastkenyér málnamártással leöntve - elég ha annyit mondok sose ettem ilyet, nem is nagy valami - de isteni volt - jah, és Mrs. Miller még elszaladt a konyhába egy kis tejszínhabért, direkt miattam, merthogy mint mondta, - úgy az igazi.

A kajákat rendre lefotózom majd, mondhat aki amit akar az angol konyhára, de ez a szakácsnő (Fülöp-szigetekről  :D ) istenieket főz.

Túl az első két munkanapon

Az első napom a munkában (hétfő) 7:45-15:00 ig tartott, a második nap ugyanazzal a kezdéssel, de négyig.
Elsőre nagyon elfáradtam, de a mai nap már egy kicsikét jobban telt. Lassanként kiismerem magam az otthonban, ma már kicsikét önállóbban dolgoztam mint tegnap, és bátrabban beszéltem. Sokat kérdezgetnek engem, ez, vagy az hogy van Magyarországon, mindenki nagyon érdeklődő.
Teaszünetben kifaggattak, miért is jöttünk el otthonról. ...well this is a long story :D, de mindenki tudni akarta, hát meséltem vagy fél órán keresztül. Kikerekedett szemmel hallgatták végig. Mindenki egyetértett abban, hogy nem volt szokványos életünk. Mindenki azt mondta, most már ne aggódjunk, jó helyen vagyunk itt, most már nem lesz semmi baj. Hát remélem a szentlélek szól belőlük.
Kezdem kissé felfogni a kiejtésüket is (személyenként értve) ma már sokkal jobban értettem őket mint tegnap. A gondozottak többsége nagyon aranyos. Van egy irodalomtanárnő is köztük, ha valamit nem tudok leírni, készséggel elbetűzi nekem, így ma pl. a desszert nevét - lemon meringue - tanultam meg tőle.
Telefirkáltam a kezemet szavakkal, mert nem ismertem pl. nighty- hálóing, beaker - két füles műanyag bögre, szavakat és még néhányat, napi 10-15 új szót biztos tanulok, ez jó kis agytorna.Összesen 36 órát dolgozom hetente, két szabadnap jár. A nővérruha világoskék színű, fehér szegéllyel, viszonylag csinos, szép szabású. Kaptam továbbá névtáblát, és egy ruhára függeszthető órát, tollakat az íráshoz.  Este nem kell elaltatni az mondanom sem kell, de összességében élvezem, hogy nekem is van már napi teendőm.

A férjem iszonyat rendes, (bár ez nem újdonság számomra) reggelente elvisz dolgozni (bár 15 perc séta a munkahelyem), és minden nap úgy időzíti az ebédidejét, hogy haza is tudjon hozni. Ma napközben szivecskés sms-t is kaptam tőle (szerintem büszke rám, és egy kicsit aggódik :D)
A gyerekek is kitesznek magukért, mire hazajöttem mindig meleg tea várt bögrében már az asztalon, és el volt mosogatva. A Nóri a kínais állását most felcserélte, jelentkezett az Imperial**** Hotelbe reggeliztetőnek, felvették most félállásban ott dolgozik - azt mondta, hogy olyan helyeken van izomláza, amikről eddig nem is tudta, hogy létezik ott izom  :D , de nagyon élvezi a munkát. A főnökkel megbeszélték, hogy ha elkezdődik a suli, hetente  hétközben két este vacsoráztat, és egy szombaton reggeliztet. Nagyon csinos a fekete pincérruhában.
Most mentek az apjával bankszámlát nyitni (a kínaiban kézbe fizettek), rém büszke magára - joggal.
Néha elképedek milyen rendes kölyköket neveltünk.

Boldog vagyok.

A próbanapom jól sikerült, eltekintve attól, hogy borzalmasan elfáradtam, de inkább csak agyilag.
Reggel háromnegyed nyolctól délután kettőig voltam, ami nem hosszú idő, de a folytonos gondolkozás és beszéd leterhelt.

Reggel egy 15 perces eligazítással kezdenek, ahol engem is bemutattak - legalábbis a délelőttös személyzetnek. Tudom, belejövök még a munka mindennapjaiba, de egyenlőre sok volt az információ ami elöntött óráról - órára. Igyekeztem mindent bekebelezni, de így is a felét elfelejtettem annak amit érzésem szerint meg kellett volna jegyeznem. Három team dolgozik - ápolói, takarítói, konyhai.
Maga az intézmény olyan, amilyenre számítottam. Kicsi, családias légkör, szép, világos barátságos kórtermek virágos függönyökkel és az elmaradhatatlan angol fotelekkel - már persze a betegágyak mellett. Minden szobában a falon tévé, az ágyak liftesek, hívó - és sürgőssgégi csengőkkel stb. A munkahely környezeti és eszközös körülményei messzemenőkig biztosítottak. Két emeleten kb. 15 kórterem, lift és mozgássérültek által használható lépcsőliftek vannak. Tágas ebédlő, és egy szép társasági télikert is van pihenbésre, olvasgatásra.
A munka eléggé intenzív, de nem túlságosan megterhelő, a reggeli "hajtás" után tíz - féltizenegy felé egy negyven perces pihenő - melyet a staff room-ban kell (! kötelező a pihenőidő) eltölteni. Ekkor a szakács egy pirítóssal, marmalade-del, lekvárral, vajjal gazdagon megrakott tálcát hoz, valamint teát és kávét. Ekkor reggelizés és teázás közben történik a további napi teendők megbeszélése, plusz a javaslatok, ötletek, segítség kérés egymástól stb. A pihenő után tovább folyik a munka, néha főnöki, vagy orvosi vizit is van a betegeknél. Én egy kötözésnél segédkeztem, eközben jól ki is faggattak mindenfélét kérdezgettek.
Ebédidőben mindenkitől - tőlem is - megkérdezik külön, kér e ebédet, illetve melyik menüt szeretné.
Tulajdonképpen idillinek hangzik így a munka, de ne felejtsük el, én még csak egy napot voltam, és inkább mint megfigyelő vettem részt munkában. A neheze majd ezután jön szerintem.
Amikor csak hozzám beszéltek, megértettem mindent, ha kérdeztek válaszoltam legjobb tudásom szerint. Viszont a reggeli staff gyűlésből és a délelőtti pihenőidőben történt beszélgetésekből jó ha a 40 százalékát megértettem. Majd belejövök ebbe is. A betegek nagy része fekvőbeteg, talán öten hatan vannak akik mozgásképesek, és pl. az ebédlőben ebédelnek.  A többieknél idővel ez a cél, gyógytornász is jár mindenkihez, hogy mielőbb lábra állhassanak. Három beteg van, aki nem fog már lábra állni, egynek mindkét lábát amputálták cukorbetegsége miatt, a másik kettő pedig már nagyon, nagyon öreg. E három közül is csak egy, akivel nem nagyon lehet kommunikálni sem már. Az otthonban mindösszesen három férfi beteg van, hiába a nők tovább élnek itt is. A betegek is kedvesek és segítőkészek voltak, a legtöbben mosolygósak, udvariasak, és mindent hatszor megköszönnek. Az adminisztráció elég sok, de azthiszem megbirkózom vele, tekintve, hogy majd mindenre táblázataik vannak, ill. a műszak végén van egy néhány mondatból álló összegzés amit meg kell írni - egyet már én is írtam, diktálás után (szerintem azt akarták látni, tudok-e helyesen írni, vagy úgy egyáltalán írni) - ha tudnák, hogy írni és olvasni sokkal jobban megy, mint beszélni....hát mostmár majd tudni fogják.
Mindenki, de tényleg mindenki nagyon kedves és segítőkész volt velem, főként a főnökasszony - akit ezen túl Mrs. Miller-ként fogok emlegetni - de a leendő munkatársak is mindent ötféleképpen elmagyaráztak.
Kaptam rengeteg dícséretet - pl. ilyenekért hogy értettem nem szokványos szavakat is pl. epidemic (járvány), vagy abuse, bullying (bántalmazás, megfélemlítés).
Összességében véve tényleg nem kellett volna annyira paráznom mint amennyire  - de ezt ugye hiába is mondta bárki is előre, aki fél, az nem tudja magának egyszerűen megparancsolni, hogy ne féljen - ha ez ilyen egyszerű volna, én is örültem volna. Még a pozitív tapasztalatok után is néhány hétig ellenállhatatlan vágyat fogok érezni a reggeli vodka után - persze kizárólag mint feszültségoldót alkalmazva :D  .

A műszak végén számtalan kérdést szerettem volna feltenni még, de már kimerült a fordító az agyamban. Mrs. Miller azt mondta,  menjek haza, aludjak rá egy hétvégét, utána,  ha még mindig akarom az állást - gondokozzak el, hogy part time-ban (részmunkaidőben) vagy full time-ban (teljes munkaidőben) és hogy milyen napszakot vállalok, és hétfőn reggel telefonáljak.
Nos nappalt vállaltam teljes munkaidőben (ez délelőttös és délutános shift-eket jelent). (Az éjszakai munka nem nekem való, éjfélig abszolút nem alszom sosem, de éjjel egy óra után hasznavehetetlen vagyok.)
Tegnap délelőtt elmentem a paksaméta papírért amit ki kellett töltenem - jelentkezési lap, bakszámla és IN adatlap, CRB kérő adatlap (erkölcsi bizonyítvány), egészségügyi lap stb. ezeket ma vissza is vittem.
Várok még egy hívást ma vagy holnap, hogy a héten melyik napon kell mennem egy napos tréningre - amely az adatkezelésről, titoktartásról meg mindenféle dolgokról fog szólni.
A munkát hétfő reggel kezdem.

Kicsikét elgondolkoztam azon, hogy bár örülök, hogy munkát találtam, az én kis védett, emberektől mentes világomat meg kell osszam másokkal, újra nyitnom kell a világ felé, és én már úgy megszoktam a saját gondolataim társaságát, hogy remélem nem lesz ez túl nehéz.
A következő ötéves terv:  egy évet adok magamnak, hogy folyékonyra fejlesszem a nyelvtudásomat, egy évet arra, hogy kitaláljam mit szeretnék csinálni, merre akarok továbblépni.

Csak remélni merem, hogy mint már annyiszor, most is kapok majd útmutatást ebben.

...és túl vagyok a másodikon is. Nem kaptak be, nem nyeltek le. Iszonyatos fos természetem van, hogy ennyire tojós vagyok.
Mérleget kell vonnom. Mindkettő egy magán ápolási otthon, mindkét helyről pozitív a visszajelzés, az elsőnél egy középkorú nő a vezető, és elég szigorú kinézete volt, bár végül is kedves volt ő is, de nem volt annyira szimpatikus.
A utóbbi viszont sokkal közelebb van, amúgy is ezt néztem ki magamnak- és egy eszméletlenül kedves idős hölgy a vezetője.
Ma reggel voltam beszélgetni vele, már akkor szimpatikus volt, mikor látta, hogy izgulok egy nemharapanéni - vel köszöntött. Sokat mosolygott, nagyon szépen beszélt, mindent értettem amit mondott, vagy kérdezett. Mindent elmondott a feladatokról, hosszasan ecsetelte milyen nehéz ez a munka (az angoloknak fogalmuk sincsen milyen a nehéz munka - az otthoni 100 ágyas elfekvőkhöz képest amikben megfordultam, a körülményekről nem is beszélve), nyilván persze ez a munka nem könnyű általában véve, főleg annak aki nem tudja mi várja egy ilyen helyen. Összetalálkozhatunk az út végéhez közeledő idősekkel, sokszor  tragikus emberi sorsokkal, viszont meríteni is sokat lehet belőle, legalább annyi pozivívat is tud adni, mint amennyire megterhelő. Kinek-kinek ezt kell mérlegre tennie.
A fizetés egyenlőre nyilván kezdő - tréningek és vizsgák után majd emelkedik, de nem sietős, egyenlőre dolgozni akarok, még jobban tudni a nyelvet, aztán majd minden alakul.
Öt hét fizetett szabadság jár, még azt is elmondta, hogy karácsonykor úgy szokták megoldani, hogy mindenki egy kicsit vállal belőle - kedvesen érdeklődött Magyarországon is ünneplik e a karácsonyt. Itt egy kicsit meglepődtem, de jól lepleztem szerintem  :-) .
Az interjú után mindent megmutatott nekem, a szobáktól az adminisztrációig, étkezőt konyhát, és egy aranyos elbűvölő télikertet, ahová teázni lehet kiülni.
Az otthonban főleg ortopédiai műtétek után lábadoznak a betegek, van néhány onkológiai kezelés után levő beteg, illetve néhány egyéb műtétes. A betegek nagyrésze egyágyas szobákban főleg, de öt kétágyas is van, összesen 25 férőhellyel, általában teljes kihasználtsággal. A feladat főleg a betegek segítése, gyógyszerelés, kötözés, kötéscsere, asszisztálás orvosnak, rendszeres mozgatás valamint ápolási adminisztráció (na az utóbbival még meg kell küzdenem).
Csürtörtökön reggel megyek egész napra megfigyelni a napi rutint,  és utána kell eldöntenem vállalom e.

Tűzkeresztség

...hát túl vagyok az elsőn. Tényleg nem volt annyira vészes mint gondoltam. Elboldogultam, megértettük egymást, egy nagyon kedves idős nő volt a kisfőnök, igyekezett szépen beszélni, és többféle módon elmondani amit akart, vagy amit kérdezett. Azért nagyon izgultam, és izgalmamban sok dolgot el is felejtettem mondani, amit szerettem volna, meg néha meg is akadtam a mondandómban, de kisegített.
Most még a végső telefonra várok onnan, de igazából egy újabb interjú időpontra - máshonnan, mert közben kaptam mégegy visszaigazolást e-mail-ben. Erre az állásra tegnapelőtt jelentkeztem, egy e-mail címre kellett CV-t küldeni, ezért is lepődtem meg, hogy ilyen hamar választ kaptam.
Ez a másik újabb hely nagyon - nagyon jobb lenne nekem, mert mindössze két utcányira van tőlünk. Amúgy is ha költöznénk, maradnánk a környéken. Ez az egyik szempont. A másik, hogy ez egy kissé családiasabb, barátságosabb hely lenne számomra (a sokemberkerülős álláspontomat figyelembe véve), 25 (állandó és ideiglenes) gondozottal, kis számú személyzettel. Így hát nagyon szorítok magamban, hogy ez legyen a befutó, de ez végül is ez csak egy kis kívánságom nekem :)  .  
A zabszem már kisebb, de azért még ott van :).

Zabszemes várakozás....

Beadtam az önéletrajzaimat néhány care home-ba, rental home-ba és a helyi kórházba is. A bizonyítványaim az europass kiegészítővel, és egyéb végzettségek (ECDL, és szakmai felső szakképesítés) elegek voltak egy ideiglenes regisztrációs számhoz (eü. itteni NMC), egy év munka után megkapom az állandót. Addig jobban örülnék ha első körben egy nyugisabb idősotthonban dolgoznék, de meglátjuk, melyik lesz ahova felvesznek. Ha megvan az állandó szám egy év után, mindenképp mennék kórházba dolgozni. Értelemszerűen jobban is szeretem a szakmaibb melót, és a fizetés is jobb, de szerettem az idősotthont is, mikor még anno a kezdetekben otthon is dolgoztam ilyen helyen.

Parázok azért az állásinterjútól, esténként mondogatom magamnak, hogy tudok angolul, de azért még bizonytalan vagyok magamban, bár angolék már többször megdícsértek, hogy milyen szépen megtanultam már a nyelvet. Remélem lesz még pozitív megerősítés, mert az nagyon kell az önbizalmamnak. Ha megvan a munka, továbblépünk lakásügyben.

Mellékesben varrogatok tovább gyerekcuccot ebayre, némi kiadványszerkesztéses, vagy webes munka is beugrik a Bali egyre tágabb ügyfélköre révén, de azért a könyvkezdeményemmel is foglalkozom.
Korábban kelek, mert a reggeli csöndben tudok leginkább gondolkozni, mondatokat fűzni. Olyankor eszméletlen nyugalmat és boldogságot érzek, hogy van jövőnk, hogy boldogulunk, élünk végre. A fotózásra mostanság kevés időm jut, de hát ez van, ha az ember lányát ennyi minden érdekli. Kissé ki is "nőttem" a gépemet, igazán már nem tudom kihozni belőle amit szeretnék, de talán jövőre lecserélhetem valami komoly masinára, mert néha csalódott vagyok, amiért a jelenlegi nem csinálja azt amit szeretnék.

Terveim között szerepel még egyéb nyelv(ek) megtanulása, titokban felvetettem magamnak hobbiként, nagyon fájin lenne megtanulni egy latinosabb (spanyol, olasz) és egy keleti (mondjuk kínai, vagy japán) nyelvet - időm lesz rá, remélem sokáig élek még. :D
Nem is lenne ez rossz egy falusi - rántotthússzagú - nagy Anyától, ahogy nemrégen tituláltak engem egy fórumon. Bár ők sértésnek szánták, én nem annak vettem, életem főművei úgyis a gyerekeim. Ennyi.