Kezdek visszatalálni magamhoz.

Rádobtam még egy lapáttal tegnap azzal, hogy nekiláttam a hajamnak.

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de ha padlóra kerülök kicsit, változás kell. A hajam az a formátlan bozont mindig kétségbe ejt, ezért első körben mindig rajta állok bosszút. A férj szerint tanárnénis lett a végeredmény, de szexi fajta.

Teljesen kiismerhetetlen vagyok a önmagam számára. Kezd a hobbimmá válni ennek a nőnek az elemezgetése és most arra jutottam, hogy a fene se ért semmit se.

Az érzéseim csaponganak. Jó nekem(künk) így,  vagy nagyobb társaság, barátok kellenének?

Az állandóságot szeretem e jobban, vagy a változást?  

Azoknak akiknek ez nem tiszta pl: vegyek új kanapégarnitúrát, vagy ragaszkodjak a kiült kockásomhoz, (a férjnek egy másik fajta zöld tévézős van). Hagyjak mindent a fenébe, vagy rámoljam át az egészet megint?

Úgy emlékeztem, hogy megnyugvós, belekényelmesedős ember vagyok, erre most meg kiderül, hogy költöznék, mert nagyobb szekrény kell a ruháknak. Azért a kockaüveges ablak hiányozna. El kéne menni egy másik kockaüvegesbe.

Basszus most esik le, lehet, hogy ez valamiféle kapuzárás? Jön az unoka, meg negyven leszek a nyáron meg ilyenek...

vagy lehet, hogy csak azért van, mert a gyakorlatias énem mondatja velem: menni kell, amikor a klotyón ülve a kislavórt tartom a fejem felett (megvan a kép? Csak kérdezem..) mert csepeg a víz a fenti fürdőből? Mondjuk az jó, hogy pont a wc felett csepeg...péntek óta...csak ugye itt hétvégén még a háború is szünetelne...

A szakik szerintem úgy vannak vele, a csepegés is eláll arra a két napra.

A héten próbáltam elnyomni ezt a filozofálgatós énemet és belebújni a karira kapott hiperszuper kamerám felhasználói utasításába. 

Az összes fotós oldalon elolvastam mindent, amit esetleg eddig még nem - rekeszértékekről, záridőről, fehéregyensúlyról, érzékenységről, mindezek kombinációjáról a különféle objektívekről, azok fényerejéről. Mit mondjak? Nem lettem sokkal okosabb, gyakorlat teszi a mestert, szóval nekiugrok. Biztos lesz néhányszáz szar képem először, de optimista vagyok. Tudom milyen képeket szeretnék majd készíteni, ha kiismertem őuraságát.

A Karácsony amúgy egészen jól sikerült. A vacsora közben még csend volt a teli szájak miatt, aztán egyre erősödő hangzavarban ugyan, de lejátszottuk a karácsonyi kvízt az ajándékbontás után, amivel Olívia lepte meg a családot. Rendesen power point bemutatót csinált tévére kötve, még nyeremény csokiba is beinvesztált. Volt benne film, zene, történelem, humor persze valami módon az ünnephez kapcsolódva. A nyereménycsokit elosztottuk, de annyira belejöttünk a kvízezésbe, hogy ezek után filmidézetes kvízt is játszottunk aminek éjjel félegykor apa horkolása vetett véget.

A kacsa, pulyka, hal, töltött káposzta és több vagonnyi sütemény elfogyasztása után egy jó darabig csak lélegezni kellett, úgyhogy más nem nagyon történt.

Jelen pillanatban anyám üzenetét elemzem, ugyanis ébren sem lennék (álmodnék tovább arról a helyes papucsról) a tegnapi ultrahard műszakom után, ha a még nálam is okosabb telefonomon a messenger rám nem pittyen:

Anyám: -hahó

Én: -Mimami? Most kelek. Jótalutttam...

Anyám:- Elmegyek a postára.

Egy darabig ellesszek ezzel asszem.

Ilyen..."tetszőleges jelző" ...család vagyunk.

Így neveld a sárkányodat....

... neeem ááám, csak segített mert offos volt és mert rendes...

Mai elmélkedés

Nincsen ihlet.

Van ilyen.

Jó év volt ez, csak kicsit fáradt volt a vége és a következőben nagy változások elé nézünk.

Kissé aggódom.

Nagypapákmamák leszünk.

Kapuban a Karácsony...

...ma reggel az első mondatom:

"Te hülye, idióta, türelmetlen fasz!"

Mire a férj: "deszípen beszélős kend ma reggel, olyan mizslenyi tájszólásba..."

Ja. Mert ébredésem után kettő perccel, szemüveg és tea nélkül már a készre dolgozott MacBook kábelét kellett összetekernem olyan formában, ahogyan a dobozban volt, mert a Bali ügyfele kacifántos.

Tessék. Ez vagyok én, brutálisan lemerült állapotomban.

Az se nagyon érdekel, hogy a díszpárnák milyen sorrendben kerültek az ágyra és hogy a bagoly a kutya seggét szagolja.

Hogy ezek után bal kézzel beleborítottam a teámat a mikróba (a jobbik kezem egyelőre nem funkcionál, még ki kell mozgatnom belőle a nemtommit) ez már csak egy szép nap indulásához kellett.

Egy meztelen kacsa és egy hatalmas pulykamell vár a konyhában a pácolásra, két süti sütésre, káposzta töltésre.

Na mindegy, mit nyavajgok? Miért is kéne?
Van mit pácolni, van mit sütni.

 A férjem most kérdezte meg tőlem: 

-Eljössz velem a lengyelbe füstölt áruért?

-Hhhehh...micsoda program!

-Ne fossá, ha a gyerekek kierpülnek, minden évben máshová megyünk karácsonyozni és egyetlen mézeskalácsot se kell kiszaggatnod többé!

-Te bakker! Nem tűnt fel, hogy kb. négy éve nem sütök mézeskalácsot? Mondjuk én mindig utáltam, csak a gyerekek miatt csináltuk...

Kaptam egy valamilyen hagymás cserepet a Joanie-tól, a nevét nem értettem, csak azt, hogy szédítő illata van amikor kikel. Most két nap nem látom, ezért tegnap megölelgettem és boldog karit kívántam...talán utoljára, mert azt mondja,  jövő Karácsonykor már nem akar itt lenni. Édespofám nagyon fáradt. Egyre többet alszik, már nem a régi. Lassanként feladja, de azért a karácsony büféből amit a családja rendez meg akar menteni pár falatot nekem mire megyek Karácsony délután.

A konyhaasztalom folyamatosan számítógép-szervizként funkcionál, szóval a pulton kell dolgoznom. Nincsen elég hely. Sosincsen.

-Mikor kerülnek el innen ezek a masinák?

-A Mac-et meg ezt a laptopot most viszem. Ez a régi desktop nincsen kész, még dolgozik, ha meló közben felrepülne csak nyissátok ki az ajtót neki...

Naja, legalább ez kirepülne...ha már a gyerekek nem...

Amúgy meg az első angol Christmas Cake amit sütöttem fantasztikusnagyszerűésszéplett:

Büszke hulla vagyok.

Mai elmélkedés

Erősen analizálom, hogy vajon mire gondol a férjem velem kapcsolatban, amikor Margaretnek szólít...

lehet, hogy le kéne vennem a virágos hálóinget meg a szőrös mamuszt?

Jut eszembe a kollégáim szerint úgy néztem ki a bulin mint a fiatal Madonna (az énekesnő ;) ).

Szerintem belőlem legalább kettő kitelne, de lehet, hogy három.

Ma meg még úgy se nézek ki mint egy "öregecske" Madonna...

karikatúrájának...

a hatéves másodunokahugom által reprezentált másolata.

Egy erősen idősödő Walter Matthau nyomába se nagyon érek.

Félig már meghaltam, a másik fele projektet szerintem a holnapi délutános műszakom végére teljesítem.

Dagadt szemekkel búcsúzom:

az Öreg Walter

P.S.
A képen velem Lisa.
Igen bazinagy fejem van és nem csak hozzá képest.
Nem hitték a lányok, hogy mekkora és mindenáron a fejemre akarták erőltetni a christmas crackersben fellelhető karácsonyi papírkoronát...
Nem sikerült.

Panaszkodásos

Túl vagyunk a bulin.

Jó volt kiereszteni a gőzt, dumálni, röhögni, de nem volt olyan fergeteges a hangulat mint tavaly.

Valószínűleg az időpont is korai volt és a másik ok azt hiszem: mindenki nagyon fáradt.

Már a másnapi délutános műszakban Lisával csak kóvályogtunk, de én azóta sem tudok magamhoz térni. Nem tudom mi van velem, lehet, hogy bújkál bennem valami vírus, vagy baci, a bőröm se az igazi (gyerekkoromtól ekcémás voltam, ez javult, de fáradtság és stressz miatt kijön még néha)...

A két hetes szabim alatt pedig sokat pihentem a takarítás-főzés-lakásdíszítés is megvolt persze, de mintha itthon se lettem volna 14 napig, ez a négy munkában töltött nap úgy megviselt. Hétfőn annyit dolgoztunk, hogy még csodálkoztam is, hogy nem ájultam el kettőkor. A tegnapi és a tegnapelőtti délután teljesen kimaradt. A főzés után csak zombultam a kanapémban, hol ébren, hol elbóbiskolva, hol a kettő között. Úgy megfőztem a sonkát három óra alatt, hogy abból kb. húsz perc van meg. Azt se tudnám megmondani, mikor aprítottam össze a lilakáposztát.

Ne értsen senki félre, "szeretek" én elfáradni. Jó érzés az ha hazajövök és jól kidolgoztam magam, de még megfőzök, van kedvem rendet rakni is még, hatkor-hétkor elégedetten leülni.

Járni mondjuk a nemzeti parkot, felmászni a Haytorra, este meg, mikor megcsap a fürdés utáni langyos levegő beájulni egy kanapéban.

Ez viszont már nem ilyen. Itt ülök már reggel mint egy szardarab, a szemeim dagadtak mert harminc méter mélyről jöttem fel állítom, és 11 óra alvás után sem érzem kipihentnek magam.

A szám kiszáradva, kirepedve a harminc fokos melegtől ami a melóban van. Harminc fokban dolgozni kétszer annyira elfárad az ember. A hátam egy részét nem érzem, fájni meg olyan helyeken fáj, ahol nem is goldoltam hogy van izom.

És ez mind egy ember miatt. 

Csupán mert a főnök 34 fokra teszi a termosztátot. Letekerjük. Visszatekeri. Ezt játszuk naponta.  Mert nem hajlandó felvenni embereket, mert nem akar agency-t fizetni, elpakol dolgokat, de nem tudja hova, elfelejt mindent....úristen, de nehéz ez. Tegnap 20 percet rohangáltam körbe a házban, az amúgy is drága időmből, mert Lizzy szobájából eltünt a FOGKRÉM!!!

Baszki nevetséges tudom, de hogyapicsába mosson fogat meg pucolja meg a protkóját???

Ha nem tudja megtenni, akkor tragédia van...egész nap csenget, vagy ami még rosszabb, három napig ezt fogja mesélni, hogy eltűnt a fogkrémje és mindenkinek elpusztítja a maradék szürkeállományát.

Eltűnt a Joan kedvenc párnája, az amelyikre a lebénult kezét szoktuk fektetni, hogy ne lógjon.

Három napig kerestük mire kiderült, a főnök kidobta, mert tűzveszélyesnek(!) ítélte. Még jó, hogy a mamákat nem sorolja ebbe az éghetős kategóriába.

Minden olyan napon, mikor tudom kihez jön fialányaunokája, kiteszek vázát a szobákba a virágoknak,  hogy ne később kelljen egyenként szaladgálni az alagsori raktárba....ha mázlim van, fönök összeszedi az összeset és visszaviszi. 

Egy óra múlva megindul a látogatók özöne, mi felváltva szaladgálunk vázákért, mikôzben a nap sűrűjében már ezer más dolog lenne.

Egy ideje rászokott arra, hogy minden reggel pontban nyolckor ilyen sidolszerű krémmel fényesíti a bejárati ajtó rézgombjait vagy negyed órán keresztül. Egyenruha nincsen rajta, kötényt köt, meg fityulát. Jönnek emberek, szállítók, vagy a futár a gyógyszertárból és aki nem ismeri azt hiszi kiszökött egy anyóka a szobájából.

Komolyan kurvavicces lenne, ha ő is gondozott lenne, de nem az.

A döntésem megszületett.

Ha megkapom a PIN-t, ha nem, mindenképpen munkát váltok. Az én jó kis munkahelyem már nem az, ahol én annak idején úgy szerettem dolgozni. 

Sajnálom.

Sajnálom a mamókat, a kollégáimat...

Mert még mindig szeretek itt dolgozni, de már nem tudok tovább.