Kedd hajnali ötkor az ágyamból lelépve nem a megszokott szőnyegmeleg érzetet közvetítette a talpamon levő receptorok sokasága az idegrendszerem felé. Nem működött azonnal a helyzetfelismerési központom, de azt éreztem, hogy ez nem olyan, amilyennek lennie kellene.
A tocsogó hang pontosította az észlelést.
Amíg én bömböltem (minden tragikusnak mondható helyzetben így vezetem le a feszültséget), "Naaa... ne bőgj már.. van itt már elég víz!" így a férj. Hívtuk a csőembert - szerelni, a Lalit - a gyerekeket fuvarozni, osztálytársat, hogy ne várjanak, boltmunkatársat, hogy késni fog.
Mire a csőember megjött, megmagyaráztam magamnak, hogy minden rendben van, főztem neki kávét, kipakoltam a szekrényt a hálóban, majd kedélyesen lehámoztam a falról a tapétának azt a részét ami még tartotta magát.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Szottyos nosztalgia
Egy langyos, szőlőlugassal és muskátlival ölelt verandán, viaszkosvászon terítőhöz ragadva adom a híreket. Van itten kopott zománcos teá...
-
Egy langyos, szőlőlugassal és muskátlival ölelt verandán, viaszkosvászon terítőhöz ragadva adom a híreket. Van itten kopott zománcos teá... -
A szombati napom ment a levesbe ilyen-olyan bokros teendőkkel. Van még a listán, de az évek során tökélyre vittem, hogy patópáli nemzeti ör... -
Na... Szóval itten volt ilyen barátféle - (kiérkezéséig inkább csak ismerősként aposztrofálnám) még január-februárban. Kicsit nem sikerült, ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése