A fekete lyukakról

Az van, hogy kisbagós vagyok...az azt jelenti, hogy napközben szinte egyáltalán nem gyújtok rá, csak esténként egy-két szálat, amikor nagyobb társaságban vagyok (mostanság ritkán esik meg), akkor kicsit többet ropizok el.
Kérdezhetné bárki: akkor meg minek? Hát mert csak... még az akarat is hiányzott belőlem eddig, hogy erről lemondjak.

Elgondolkodtató problémát okoznak viszont az öngyújtók mostanában...azaz inkább ezek hiánya.
Meggyőződésem, hogy mikro- és makrokörnyezetünkben fekete lyukak (azaz: extrém gravitációval bíró anyagsűrűsödések, melyek még a fényt sem engedik ki magukból, s ezért úgymond "láthatatlanok" feketék - ezért is a találó elnevezés.) vannak. Az én fekete lyukam (nem röhög) előszeretettel nyeli el az öngyújtókat, néhány más, egyéb rendeltetéssel bíró tárggyal egyetemben, mint pl. fél pár zoknik, kulcs, de kétségtelen, hogy a tűzszerszámok iránt tanúsít a legnagyobb érdeklődést.

Heti 1 öngyújtót veszek minimum, az évente 52 db ugyebár. Hozzáadva ennek úgy mondjuk 40 %-át (mert van, hogy egy héten kettő is beugrik a lyukba) az úgy 70 évente. Átlag 200 forinttal számolva az 14 000 Ft /év - és játssza ezt már a lyukam 10 éve!!!

Nehezen tudom másképpen megmagyarázni ezt a természetfeletti dolgot (pl. öngyújtómanó?) és azt sem tudom elképzelni, hogy van a lakásunknak egy olyan pontja, ahol egy hatalmas kupac öngyújtó bújik meg észrevétlenül néhány száz félpár zokni társaságában.

Ködös Albion...

... kacagnom kell.

Vettem két esernyőt.

Mérlegfüzet

Vannak napok, a napokban órák, amikor iszonyatosan tudom sajnálni magam. Magam mentegetésére azt szoktam mondogatni (magamnak), hogy ez genetikai sajátosság lehet, egy részét magyar mivoltom adja, másik részét a nagyanyámtól örökölhettem. Fogalmam sincsen melyik bázissorrend kódolja az önsajnálatot, talán a jövőben a szemszín, és az öregedés beindításáért felelős bázisok után egyszer időt szakít ennek kutatására is valaki háromezernegyvennyolcban...már ha egyáltalán kitart odáig a jelen civilizáció - amiben én személy szerint kételkedem.
Az önsajnálat órái, pillanatokkal indulnak, melyekből percek lesznek. A reggeli felkeléskor szar napra ébredés,  pénztelenség, pedagógusok, korlátolt agyú emberek, önzés, ... mindenféle dologgal telik a képzeletbeli füzetem mínuszos oldala.
Színpadias előadásra vagyok ilyenkor képes. Nézek kifelé a homályos buszablakon az esős szántóföldre, mindent elveszített, sokszor megrágott és kiköpött főszereplőként a saját életemben, és olyan alakítást tudok nyújtani, hogy megítélném magamnak az oszkárt is, ha nem utálnám magam ilyenkor, bár az önutálat csak hab, a már amúgy is magas szintre fejlesztett szenvedéseim emeletes tortáján.

S eljön az idő, amikor elegem van saját magamból, beteszem a fülembe a zenét, felszegem a fejemet, megriszálom a valagam, kimosolygok az ablakon és harcba szállva a bázissorrendekkel elkezdem gyűjteni az anyagot a plusszos oldalhoz.

" Van az úgy néha, hogy az embernek nincsen elég köve..."

Tegnap elalvás, tavaszi szél vizet áraszt (NA de ennyit???!!!), az esernyő három - de mi öt. Almáspite cipelés az esőn át, busz lekésése, hazajövés, újra elindulás.

Apa lakáskeresésben, nekem intéznivaló ezer!
Kinek adjuk a macskát???