Sűrítmény...

...avagy mi minden fér bele egyetlen szabadnapba?

Reggel korán a nagybevásárlás ürügyén tojásrántottát enni a supermarket kávézójában, ez például igen. A kajabeszerzés utált szertartásának fáradalmait szoktuk ezzel enyhíteni. Leülünk a férjjel, én tea, ő kávé, én rántotta, ő angol reggeli. Beszélgetünk, elolvassuk a helyi újságot, elmeséljük az elmaradtakat, kipletykáljuk az ismerősöket. Hát mit tegyek? Ő a "legjobb jóbarátom".

Uborkaszeletekkel a szemem alatt nagytakarítani is sikerült, összestemérdek ruhát kimosni, jó kis ebédet főzni, és nem gondolkoztam mindeközben túl sokat, tehát a tanácstalankodós hangulatom is alábbhagyott.
Néha ugyan észbe férkőzött, hogy dejólenne fotózni már, de mivel a szürrealizmus elég távol áll tőlem (alkotóilag, nem élvezőileg), meg nem is vagyok annyira kreatív, hogy például egy szennyeskupacról fotósorozatot készítsek, így ez egyenlőre majd egyszer...
A túlóráimnak köszönhetően viszont a bankszámlám egészen látható méretűre duzzadt, még az utalások után is, így hangulatom javítása érdekében szorgosan bid-eltem az ebay-en néhány kihagyhatatlannak vélt ruhaneműre - többek között egy Betty Boop pólóra, és egy régóta vágyott Ulla Popken farmerdzsekire, utóbbit meg is nyerte(nekem a férje)m kemény 6,50-ért - ez bár időlegesen, de nagyon felvillanyozott. Lehet, hogy az is baj, hogy már ez a nagyon hosszúra nyúlt idei tél is a fejemre tesz két lapát szürke felhőt. Nagyon remélem, hogy amikorra anci ideér bő egy hét múlva, lesz egy kicsi jóidő, mert neki akarunk esni a kertnek, mint azt már régebben is kifejtém. Ancival kapcsolatban is okozott némi fejtörést, hogy a mi szobánk előtt (nincs ajtó) a nappali kanapéján aludjon e amit túlzásnak érzek, vagy a két tinikezdeménynél, de azt se szeretném ha rászoktatnák anyámat a Vámpírnaplókra...
A szemem alatti karikákat renoválni szerettem volna, de reggel már csak sóhajtva egy vakolatréteggel retusáltam inkább, beletűnődve a megváltoztathatatlanba (mekkora jó szó, mosténeztjólírtam?) - már tudnillik, hogy már csak két évig szívathatom a férjemet a "óó hát csak negyvenen túl történhetik ilyen" dumámmal.
Gondoltam még arra is, hogy valami bajom lehet, minthogy eddig az antinő vonalat képviseltem és még rá is tettem egy lapáttal, (aki utál vásárolni, több tornacipője és bakancsa van mint tűsarkúja, a szex és NewYorkból csak a szexre kíváncsi, és a nőcis témák nem izgalomba hozzák, hanem felidegesítik ---najó a romantikus filmek többségét csont nélkül benyelem én is...) most erősen hajlok rá, hogy beszálljak a kolléganőim szerdánkénti zumbapartijába, nagyanyám mondásaiból egyre több igazolódik be (kicsit tartok is már attól, hogy a mami valami tibeti narancsruhás leszármazottja ( jah az nem lehetséges) akkor inkább reinkarnációja volt). A legutóbbi ami egyik reggel eszembe jutott "harminc felett reggel felkelsz és nem fáj semmid: meghaltál". Más kérdés, hogy én negyvennel hallottam, de a mami állította, hogy ez eredetileg harminccal van, bár szerinte a kor tetszőlegesen behelyettesíthető. Valószínűleg ezért helyettesítette be magát hatvannal, amikor már hetven volt, de pasit akart újítani. 
Lehet, hogy elmegyek zumbázni  tehát, (minden porcikám berzenkedik tőle, de kéne valami rendszeresség) mert a térdeim egy kicsikét zörögnek, és nyugtalanít, hogy emiatt ki kell ejtenem néhány pozíciót a kámaszutrás mobilalkalmazásomból.

A férj és a fürdőszoba nem barát

...az van, hogy a férjem nincsen jóban a fürdőszobákkal. Gondolom, az, hogy ő viszonylag nagy ember (régen csak a szántóföldön teremtek ilyenek), és viszonylag kicsi fürdőszöbákkal volt eddig dolga, nagyban megnehezíti a barátkozási törekvéseit. Mostanra viszont neki meggyőződése, hogy (reméli, hogy már jó gyűrötten egyszer) fürdőszobában fog jobb létre szenderülni.
Az apróbb baleseteken kívül, a legsúlyosabb ilyen esemény néhány éve volt, mikor a csúszásgátló szőnyegen csúszott el, a lábával a radiátorba próbált kapaszkodni, miközben lefejelte a mosdót. A lábkörme ennek kövekeztében derékszöget zárt az ujjával, az addigi szép párhuzamos helyett, a fején szép nagy lilás  pukli lett, hála istennek olyan helyen, ahol mindenki jól láthatta. Orvosfóbiája akkor is előbújt, lábára a körmöt visszaigazgatta (hogy majd visszanő), örülhetek, hogy azt megengedte, hogy lefertőtlenítsem. (Persze két nappal később, mikor már ordenáré módon fájt neki, elment az ügyeletre, ahol két perc alatt le is kapták...).
Tizenévek alatt kisebb-nagyobb események történtek a fürdőben, már az egész család ki van hegyezve a hangokra, meg tudjuk különböztetni, apu csak simán dübörög, ledobott valamit, levert valamit, vagy tényleg van baj.

Néhány hete ismét gyanús puffanássorozat, hallatszott a fürdőből. Az ajtóban megállva a következő látvány fogadott. A férjem a kádban, a kád belső oldalán egy orbitális lyuk, ember két lába az égnek, az egyikből térdnél vérzik és a zuhanyfüggönnyel takarózik, némi tusfürdősflakon és hajsampon társaságában.
Ezek azok a pillanatok, amiket én a szocializációm során nem tanultam meg kezelni, mert a részvét és a szánalom sem tudja elnyomni bennem a nevetés kényszerét. (Temetésre is csak ha muszáj, akkor megyek el, igaz a család több évre ki is tiltott minket az öcsémmel, mikor 16-17 éves korunk körül görcsöt kaptunk egy madártól, ami Icunka tánti gyászkalapján foglalt helyet.)
Somolyogva segítettem kiszállni azuramnak a kádból, lerámoltam róla a zuhanyfüggönyt rudastól, de eközben magammal harcoltam. Nem voltam biztos abban, hogy a férj veleszületett humora ebben a helyzetben elő tud e bújni, de összehúzott szemöldökéből akkor azt vettem le, hogy soha az életben többet nem fürdik meg. Eléggé nehéz volt a három négyzetméteren kibogozni a férjemet a függönyből, de végül kijöttünk a nappaliba. Én fertőtlenítettem, (megint) a férj szitkozódott (megint).

Később mikor helyrejött a hangulata, meg mertem kísérelni a kérdést, hogy tulajdonképpen mi is történt.
Azt mondta, az az elvetemült ötlete támadt, hogy a talpát is megmossa, de ettől olyan csúszós lett, hogy utána már csak rajzfilbe illő mozdulatokra emlékszik, hogy a lábát maga alatt tartsa. A térdével kilyukasztotta a kád belső oldalát - abba beletömtem egy teszkós szatyrot ideiglenesen - kissé elkaszabolta a bürkéjét az acryl, de szerencsére csak kisebb sérülései lettek.

Férfiak tehát figyelem, tusoláskor ne mossatok talpat (esetleg üljetek le a kád szélére, vagy valami hasonló).

A kádember azóta jött (property küldte) lemérte, elmondtuk mi volt, ő is vigyorgott, elment, hozott egy másik kádat, beépítette. Mikor végzett és benéztünk a fürdőbe, akkor kapott el minket végérvényesen a görcs.
A kád két belső szélén gyönyörű króm kapaszkodók csillogtak. :D

Nem vagyok én bónamárta

Ködös albion továbbra sem áll, csak egyszer láttam ködöt. Szeszélyes időjárás sem áll - vagy esik, vagy nem, de inkább nem - és azt is csak ilyen párás, permetezős vacakkal.
Elkélne már egy jó kis fakicsavarós vihar, villámcsattogással, dörgéssel, amit jó nézni a teraszról -
na az a szeszélyes.

Érdekes szaga van olyankor a levegőnek.
Benne van abban a fáradt este, a fonnyadt levelek, a felvert por, az eső, nehéz párás meleg, meg a szomszéd néni lángosa.
 

...mennyi minden lehettem volna... (mondjuk nem tűzoltó és katona, a suba sem vonzott sose)

Öregszem?

Újabb vasárnap

Mindenkinek látnia kellene egyszer.... (második epizód)

...amikor a tenger habos hullámaitól hátrahagyott pára porzik a levegőben, és a lemenő nap aranyszínű ködbe burkolja általa a szárazföldet.

Az aranyköd befolyik a völgyek közé, átszivárog a fák ágai között, néhol még a házak közé is bekandikál.

A varázslat percekig tart csak, de ez kis időre megálljt parancsol, odaszögez és elvarázsol.

Édes álmok jönnek...

Bali és én az éj sötétjének védelmében egy raktáráruházba törtünk be.
Nem ám olyan szokványosba, hanem itt ebben a raktárban a készre csinált jogosítványokat és METRO mágneskártyákat tartották hét lakat alatt. Az első varázslatra nyílott, a második kulccsal, a harmadik símogatásra, a negyedikre rá kellett kiabálni, sajnos a többire nem emlékszem.
Hármat - hármat felkaptunk az igazolványokból, és futottunk az első bokorig, ahol is leegyeztettük, hogy melyik kártyán ill. jogosítványon hasonlít  a legjobban a kép a Balira.
Kiválasztottuk a megfelelőt, és elindultunk két baráti párossal (Kláriékkal és Alízékkal) természetesen autóval a METRO-ba vásárolni.
Vásárlás közben hatalmas nyerőautomatára akadtunk, ami azonban óriási magas volt, így csak székeket egymásra téve tudott egyetlen ember felmászni és nyerőautomatázni. A szerencsés kiválasztott én lettem (a tériszonyommal hehh) a többiek alul fogták a székeket.
A nyeremény egy kijelzőn realizálódott, minél több aranyat tudtam kézzel lesöpörni a játékgép üvegkalickájából, annál magasabbra ment az összeg.
A végén 9 millió angol fontocskával lettünk gazdagabbak - a székek tartásáért a két párnak kiosztottunk két-két milkát, mi felmarkoltuk a maradék ötöt és elintultunk házat nézni.
A bőség zavara, és a sokrétű ízlésünk miatt egyből vettünk egy tiroli hegyiházat, egy mediterrán vityillót és egy trópusi pálmafásos tengerpartosat.
Adódott ekkor az a probléma, hogy a házak túl messze vannak egymástól, így a hegyit hegyestűl, meg a mediterránt fikuszostúl berámoltuk egy-egy zsákba, és gyalog levittük a tengerpartra.




Egyetlen éjszaka alatt több problémát is megoldottam.
Pedig nem is vagyunk ilyen anyagiasak.

Különböző események hatására,  megemlékezést tartottam régi életünkről.
Megemlékeztem a  betegségről, nélkülözésről, az emberfeletti küzdelmek sorozatáról melyekkel együtt éltünk, és szörnyű de meg is szoktuk már.
Néha nem is vettünk tudomást róla, hogy mennyire nehéz az életünk, és csak így lehetett elviselni.
Arról az életről mesélek, amiből itt nagyon keveset írtam meg, eltekintve a legrosszabb napokat, amikor küzdelmeink karcolatjai itt is nyomot hagytak. Mostanra meg kellett volna hogy szabaduljak már a démonaimtól, de még mindig sokszor tartok attól, hogy az új életünk kiteljesedése útjában áll a múlt.
Az utolsó fél év amit még Magyarországon töltöttünk, volt egyértelműen a legrosszabb fél év eddigi életem során. Nem csak azért mert külön voltunk a Balival.
Esténként még most is eszembe jutnak a hideg 2010-es márciusi napok, amikor már nem volt gáz a házunkban, miután tönkre ment a kazán, aztán ki is kötötték a gázt és a csonka családom velem együtt a sürgősségi belgyógyászaton töltöte az éjszakát. Hát a történetet én a mentőautótól ismerem, mert csak abban tértem magamhoz, első gondolatom pedig az volt, hogy lebaszom a mentőst, mert nem hozott nekem nadrágot.
Nemmellesleg  ha nem adja fel a százéves kazán mindegy lett volna,  hisz három gázszámla tartozás után, a gázt ki is kötötték a következő hónapban. Akkor palackosgázzal főztem tovább, és hétvégén folyton attól rettegtem, anyám ne vegye észre a palackot a konyhában.
Mellhártya és féloldali tüdőgyulladással feküdtem három hétig a hideg szobában, a nagy dupla ágyban, két takaró alatt, a kutyámmal az ágy végében, félig ülve mert nem kaptam levegőt, azt is sípolva tettem.
Néha a mérhetetlen önsajnálat vett erőt rajtam, de egy idő után mindig felülkerekedtem ezen, és esténként megnyugvásul álomba sírtam magam.
Minderre szükségem volt ahhoz, hogy másnap reggel felkeljek, és újra elinduljak.
Messzi érkezésünk legpozitívabb következménye, hogy hónapok után először végre meleg vízben zuhanyoztunk, és nem kellett a vizet bográcsban melegíteni hozzá.
Nem csöpög víz eső idején a gardróbban, úgyhogy nem kell éjszaka lábosokkal malmoznom a repedések alatt.
Nem kell vég nélkül tepsis krumplit és párizsit enni. Soha életemben nem is fogok többé párizsit enni, ezt megfogadtam, a gyerekeimnek pedig annyira herótjuk lett a krumplitól, hogy fél évig itt sem ettünk krumplit.
Nem kell minden reggel azon gondolkoznom, hogy másnapra éppen miből lesz kenyér, nem kell a 10 ezer forintos ételjegyemet 8 ezerért eladni, mert a pénzt jobban be lehet osztani, és nem kell a spárba mennem ami piszok drága.
Nem kapok gyomorgörcsöt, hogy a bolthitel és a számlák kifizetése után ötödikén ötezer forint maradt a tárcámban, és fogalmam nincsen róla, hogy a következő 25 napban mi a fenét csinálok.
Nem kell szégyenkeznem, hogy a gyerekem ösztöndíja ételre és számlákra megy el. Nem kell gondolkoznom, hogy mit lehetne még pénzzé tenni.
Az utolsó pillanatban jöttünk el, a következő hónapot már nem hiszem, hogy kibírtam volna.

Sikeresen "megszabadultam" majd az összes "baráttól", mert abban a cipőben már senki sem szívesen  tartott velünk.
Minden próbálkozásom amit az ellen folytattam, hogy ne sarazzanak minket tovább elbukott. Egy idő után feladtam, csak magam elé néztem az utcán, hogy ne kelljen szembesülnöm bizonyos emberek gondolataival.
Emberfeletti erővel vágtam mindenhez jó képet, mosolyogtam a munkahelyemen, ahol szintén csak szutykot hagytam magam után - és ugye aki nincsen ott, az védekezni sem tud.


A múltunkat nem hagyhatjuk magunk mögött.
Minden drámaiság nélkül mondhatom, mindig kísérteni fog.
Egyetlen egy dolog volt mindig amit bíztatásul  mondtunk magunknak.
Nem ezt érdemeljük. Szorgalmas, jó emberek vagyunk, és nem ilyen életet akarunk élni.


Nem voltunk hajlandók elhinni, hogy ez a mi hibánk, hogy nem jutunk egyről a kettőre.
A múlttól nem lehet szabadulni, de a jövőnket most már éljük, és ez minket igazol.

Soha a büdös életbe ne kerüljetek olyan helyzetbe, amikor a becsületet kerül ki az asztalra, és válik belőle árucikk.

Nem azért szeretem a régi temetőket, mert nincsen jobb hely a melankólikus magambangondolkozásra. Nem is azért mert valami aberráció fészkelte be magát a fejembe, és nem is azért mert tizenév után még meglepetést tudtam okozni a férjemnek, mikor előálltam a temetői séta gondolatával.
Pusztán azért szeretem a temetőket, mert szépek. Egyszerűen, szürkén, csendben ott felejtették őket. Nincsenek táblák, villanydrótok, emberek (kivéve persze a békében nyugvókat), ellenben vannak óriási többszázéves fák (nem tudnám megmondani mi okozza a fák iránti rajongásomat), nyugalom, csend, kőangyalok. Különben is elrejtve mindig is cipeltem ezt, és még számtalan más, azóta is titkosított gondolatot, vagy hajlamot magamban, de eddig sem idő, sem energia nem jutott arra, hogy például a temetőket járjam.
Ezt próbáltam megmagyarázni én, az annak idején kissé konzervatívra nevelődött férjemnek, aki kerek szemeket meresztett rám, amikor előálltam a sétajavaslattal. Örömét fejezte ki különben, hogy ennyi idő után még újat is tudok mutatni magamból. Enyhe maradisága előny, amikor a család, a hűség, vagy a büszkeség jut előtérbe, de sok hátránnyal is jár főleg a tekintetben ki is hordja nálunk a nadrágot, illetve mikor haladó gondolkodásmódomat próbálom ecsetelni a temetőben való fényképezés mibenlétéről, és arról, hogy ez tulajdonképpen értékmentés az utókor részére, és nem kevés esztétikai élmény - mondjuk nekem.

Elmentünk tehát, bár még a kapun belépve is megkérdezte tőlem, biztos, hogy fényképezni akarok e.
Rábólitottam, és megjegyeztem, sehova nincsen kiírva, hogy nem lehet, és különben is a temetésen is szoktak! (A kapun csak annyi állt, kutya nem, illetve CCTV  ZONE, de ez nem meglepő, hiszen kamera mindenhol van, mint azt már ecseteltem is régebben.)

A férjem tíz perc után, a lelkesedés hevében észre sem vette, mennyi sírfeliratot olvasott el, és hányszor csodálkozott rá a szép keltakeresztekre, a régi családi kriptákra, a kidőlt kőkeresztekre, vagy épp a szépen megfogalmazott sírfeliratokra. (Nem akartam ideírni, deugyemegmondtam!)
Miközben én fényképeztem, sorban olvasta fel nekem ezeket, feltérképezett egész nemzedékeket, ki, mikor, hol...hát nem eszméletlen?
De igen az.
Beszéljenek, vagy hallgassanak továbbra a képek amiket fotóztam, (a képekre kattingálva nagyméretben is megnézhető - csak itt! csakmacsakönöknek a webgaleriába nem teszem fel, mert ez nem családi program vagymi) -  valamint egyik régesrégi (homályos-füstös kultúrkocsmás emlékű) kedvenc versem.

(Csak remélhetem, hogy pontosan emlékszem rá, mert a neten sehol sem találtam magyarul.)

Shelley: Nyári este a temetőben

 A tág légkörből szél söpörte szét

a párát, mely a napnyugtát fedi,

s körülfonták a Nap pilledt szemét

a sápadt est komor sugáru fürtjei:

Csend s Alkony, ember nem kedvelte pár

sötét völgyből, kéz, kézben, erre száll.

 

Varázsuk a tűnő napra legyint,

bekerít földet, tengert, csillagot,
hatalmuk fény, hang, mozgás érzi mind,
suttogó válaszuk az igéző titok.
Szél sincs, vagy a templom-tető moha
meg sem érzi, oly lágyan száll tova.

             

Te is, tűzgúlaként szentély felett
égnek szökkenő légies torony,
némán uralod édes kényüket:
már az ég színe ül sötétült ormodon,
s a lassan elmosódó csúcs körül
csillagok s éji felhők nyája gyűl.

 

A holtak sírjuk mélyén alszanak,

s míg alva  porlanak, egy furcsa nesz

kél a sötétben: érzés? gondolat?

férges ágyukból, és ki él, borzongni kezd

s érzi baljós csendjét, nem hallja bár,

mert a szótlan éj s ég felitta már.

Ily ünnepin a halál is szelíd,
s mint a derűs éj, lágyan hívogat,
sírok közt játszó kandi gyermek,
elhinném: a halál csak édes titkokat rejteget,
s hol sóhajtalan ember pihen,
kedves régi álmok őrködnek szüntelen.

Azt gondolom ennyi kultúra mindenkinek belefér, a túlzott romantikáért  pedig elnézést kérek.

...es megtorik az atok

Nagy oromomre szolgalt ma reggel mikor eszrevettem, hogy a konyhapult cigizos sarkaban ot darab ongyujto sorakozott szepen. Minden tagjat a ferjem vette, amikor is elfelejtett mondjuk vinni magaval.
Ezen nagy jelentosegu esemenyt meg kellett emlitenem, minthogy azt a tenyt vonja maga utan, hogy az  ongyujtomano nem maszott be a borondunkbe utazaskor, illetve (ki-ki dontse el melyik a szimpatikusabb) a fekete lyukamnak ilyen messzire mar nem er el a gravitacios ereje.

EEs a zoknijaink is meghatoan hosszan tarto parkapcsolatban elnek mostansag.

Ezeket a dolgokat egyertelmuen 2010 hozadeka cimszo alatt mentettem.

Mérlegfüzet

Vannak napok, a napokban órák, amikor iszonyatosan tudom sajnálni magam. Magam mentegetésére azt szoktam mondogatni (magamnak), hogy ez genetikai sajátosság lehet, egy részét magyar mivoltom adja, másik részét a nagyanyámtól örökölhettem. Fogalmam sincsen melyik bázissorrend kódolja az önsajnálatot, talán a jövőben a szemszín, és az öregedés beindításáért felelős bázisok után egyszer időt szakít ennek kutatására is valaki háromezernegyvennyolcban...már ha egyáltalán kitart odáig a jelen civilizáció - amiben én személy szerint kételkedem.
Az önsajnálat órái, pillanatokkal indulnak, melyekből percek lesznek. A reggeli felkeléskor szar napra ébredés,  pénztelenség, pedagógusok, korlátolt agyú emberek, önzés, ... mindenféle dologgal telik a képzeletbeli füzetem mínuszos oldala.
Színpadias előadásra vagyok ilyenkor képes. Nézek kifelé a homályos buszablakon az esős szántóföldre, mindent elveszített, sokszor megrágott és kiköpött főszereplőként a saját életemben, és olyan alakítást tudok nyújtani, hogy megítélném magamnak az oszkárt is, ha nem utálnám magam ilyenkor, bár az önutálat csak hab, a már amúgy is magas szintre fejlesztett szenvedéseim emeletes tortáján.

S eljön az idő, amikor elegem van saját magamból, beteszem a fülembe a zenét, felszegem a fejemet, megriszálom a valagam, kimosolygok az ablakon és harcba szállva a bázissorrendekkel elkezdem gyűjteni az anyagot a plusszos oldalhoz.

Nem vagyok hajlandó fáradtan rombadőlni....

Húsvét (tényleg a Húsvét neve nem onnan ered, hogy a hús előszöri vételezése történik a nagyböjt után? Ennek utána kell néznem ...), város - vásárlás (mindkettőt útálom - igen így hosszú ú-val), csirkebontás, főzés, takarítás.
Belegondoltam, hogy az anyáknak minden ünnep arról szól, hogy háromszor annyi melóval járnak a napok, mint egyébként, és ekkor elhatároztam, hogy sztrájkba lépek, magam és gyermekeim érdekében.
Nem fogok többet takarítani mint egyébként, nem főzök többet mint egyéb hétvégén, és inkább elmegyünk a gyerekekkel Ibolyázni, (virágként értve, nem a szomszédnéniként, bár a rántotthusija igen fini...) késődélután pedig leverünk néhány Tikal partit, vagy Scrabble-t vagy mittudomén, este pedig felrakom a lábam, és olvasni fogok.
Túl nagy eszmefuttatásokba itt sem bonyolódok, mert egyrészt kikiváncsi (?), másrészt meg nincsenek gondolatok a fejemben hetek óta. (Manapság ugyanis nem élem azt a túlzottan ihletet adó életet, ahhoz kellene némi nyugalom, egy napsütötte meleg szobában a franciaágy közepe, némi keksz és tea. Ej milyen nagyravágyó lett naccsága!!!)
Na de majd egyszer - a függetlenség napja után...

Tarisznya

Legyen jó élete.
Legyen boldog élete.
Legyen szép élete.

Azt mondják a nevetőráncok kedvesebbé teszik az arcot...

mindhármat odaadnám...

meglennék nélkülük. ;)