Megint egyet előre...meg egyet hátra

Megérett az elhatározás bennünk, hogy ismét lépünk egyet: most megint a férjem jön. Három évet lehúzott technician-ként itt a pc-world-ben.
Kibővítettük a profilját a linkedin-en és megpályázott pár állást. Ez most nem létkérdés, nem sürgős, ki fogjuk várni a megfelelőt. Az egyik ok természetesen a fizetése. Szépen megéldegélünk, szép kis bérleményben, nem szenvedünk hiányt semmiben sem, így hát nem égető a dolog, de ideje váltania. Ezzel a munkakörrel borzasztó elégedett volt három éve, szerencse is mellé állt, mert az első munkahely megszerzése a legnehezebb, pláne ha nem mondjuk mosogatni, vagy takarítani szeretne az ember.
Mostanra viszont kifutott a dolog, már nincsen benne kihívás, ez a másik ok, hogy változásra van szüksége. Az évek során az összes angol kidőlt mellőle, és még egyedül is nem egyszer vezeti a havi régióstatisztikát, ami nem kis dolog, tekintve, hogy nagyvárosokat (Plymouth) is maga mögé szorít, pláne meg, hogy ott ketten hárman végzik ugyanezt a munkát amit ő egyedül. Nem fényezem, ez az igazság.

Velem kapcsolatban annyi játszódik most bennem, hogy kétségbe vonom a kitartásomat és a türelmemet, de valószínűleg ez az elmúlt két hét túlóráinak is köszönhető. Kicsit madárnak is éreztem magam, mintha már csak én dolgoznék a munkahelyemen, mindenki más csak nyaralni járna oda. Természetesen ez nem igaz, de akkor is feltűnő, hogy nekem van a legtöbb túlórám, és még az előzőekben említett papírmunka tekintetében is több lett az, mint gondoltam. Ráadásul az egész az én nevem alatt fut, holott arról volt szó, hogy csak segítség kell. Szóval elment az első paksaméta rendelés, háttéranyag, anamnézis, és vizeletvizsgálati eredmény az én nevem alatt. Bátorkodtam szólni a főnökömnek, hogy ha valami nem stimmel, akkor ő fogja letelefonálni, mert azért annyira még nem jó az angolom, hogy az NHS központtal tárgyaljak, meg nem is vetne jó fényt az egy jó hírű magánotthonra a régióban, ha valami sehonnétjött makogna a vonal másik végén.
Kicsit fel is húztam magam, mert csomó olyan dolog volt, amit magamnak kellett kitalálnom, hogyan is csináljam, mert előttem se csinálta senki sem, és mindenki csak csóválta a fejét, akitől tanácsot próbáltam kérni. Meg is jegyeztem (megkockáztatva egy gúnyoros vonalat a szám szélén), hogy bazzeg erre kéne traininget szervezni az NHS-nek, nem a bullying-ra, a sexual abuse-re, meg a standaid használatára, ami már a valagunkon jön ki. Erre mit mondott a főnököm? Irjam meg a kérvényt, ő meg meglátja kit tud rá szerezni... Hábeszarock...
Szóval most egy kicsikét túlcsordult a bili nálam. Hullafáradt is voltam, és mikor zombiztam itthon a fotelomban (gyerekek így hívják, amikor bámulok magam elé, és nem hallok) azon siránkoztam magamban, hogy hiába a rohadtnagy mindentudásom (beleértve a furulyázást), itt fogok elkopni ebben az otthonban. Tudom, hogy hálásnak kéne lennem, meg azt is, hogy jajdeörültem neki, hogy egyáltalán túljutottam egy interjún, és rémálmaim vannak attól, hogy másik állást keressek egyenlőre... de kicsit most elkeseredtem és megtorpant az optimizmusom.
Mert folyton gondolkozom - egy latin kifejezésen, amit tudnom kellene, vagy, mert a főnővér öt álló percig nem talált bele egy egyértelmű vénába, vagy, mikor a kötéscserénél fordítva teszi fel a rétegeket egy sebre... és nem szólhatok bele, nem mondhatom, hogy segítenék... lehet, hogy a szakmát nem lehet elfelejteni, de azért kopik a tudás, arról nem is beszélve, hogy biciklin se ültem már 15 éve, hát nem is mernék felszállni rá.

A másik amitől megijedtem most, hogy olyan gondolatok mászkálnak fel-alá a fejemben egy ideje, hogy én valami egészen mást szeretnék csinálni. Távol az egészségügytől, távol a bajtól, a haláltól. Kicsit becsukni ezt az ajtót, és kinyitni egy egészen másikat. Egy virágosabbat, jókedvűbbet. Nem tudom. Hülye vagyok?

Táskás történet

Újraindult a számláló megint...
Elkezdődött a suli, már ahol, mert a RENDKÍVÜLI hideg miatt (2 fok) pl. a nagylány college-ében épp a fél osztály nem ment már első héten, a Nóri azt se tudta, hogy röhögjön (rajtuk), vagy sírjon, (hogy ő meg minek ment el).
Az én szabadságom már ugye karácsony előtt véget ért, ami a szilvesztert illeti, kilenckor megkoccintottam az ír krémlikőrös poharamat a férjemével, aztán behúztam a szemhéjamat. Hol aludtam,  hol nem ugyan a sok durrogástól, de azért viszonylag jó állapotban mentem reggel dolgozni.
Nagylányunknak sikerült berúgásszerű érzésbe hoznia magát - staff buli a szállodában - első alkalommal történt, ezen ugye túl kell lenni.
A hibás természetesen én voltam, amiért nem mondtam neki, hogy nem szabad össze-vissza inni mindent. Közöltem vele, hogy nekem se mondta senki 16,5 évesen, hogy ne igyak meg egyedül másfél liter almabort - aztán még az almára se nagyon néztem rá egy évig.
További különbség kettőnk között, hogy amíg én a virágtartókat hánytam tele a buszmegállótól hazáig, ő ugyanezt a kistáskájával művelte.
Sírni kéne, lehetne rajta (bár azért csináltunk neki bűntudatot rendesen), de mi nagyon röhögtünk, mert a családunkban rég közszájon forognak az írta Laár András versek (a könyvet is rongyosra idéztük) , és vizuálisan is (majdnem) megerősítést kapott az egyik ilyen - nevezetesen a Kis trottyos táskámba című, amit amúgy is állandóan kér a férjem, hogy szavaljam el, mert imádja ahogy mondom.
(Meg még azt is szokta kérni, hogy parodizáljam gergőt a kisfalunkból, aki úgy beszélt, mint a Forest Gump-ban BB, hogy a szájába beesett az eső - hát videot azért nem rakok fel erről (sem)).

Kis trottyos táskám - Írta Laár András verse
Kis trottyos táskámba
ne kakiljon senki!
Nem arra való az, 
majd onnak hogy szedem ki?
Hogyan pucolom majd meg
a kis trottyos táskám,
ha még rá is hányok 
a csúnya kaki láttán?

Najah, szóval ez is megvolt.

A férjnek is elég sok maszek melója összejött decemberben, így most január elején képződött egy biztos, de alig látható tartalék a számlán. Ahhoz kevés volt, hogy nagy dolgokat tervezzünk vele, de ahhoz elég, hogy egy kicsit feljavítsuk a cipő és ruhaállományt.
 Sikerült jól lehúznom szegényt két kihagyhatatlan partirucival az EVANS-ben - féláron, valamint szerelembe estem egy lakkbőr bakkanccsal. Azért akadt egy jó kis bőrcipellő a Balikámnak is, meg egy két új nadrág. A gyerekeknek is lábbeli, harisnya hegyek, valamint hülye szőrsapkák, jegesmedve, pingvin, mosómedve kivitelben - idióta angol divat  .
Mire a bankszámlánk teljesen kiszáradt, én lázasan kutattam valami jókis olcsó partitáska után az ebay-en, mert mondanom sem kell, hogy a városban semmi ízlésemnek megfelelőt nem találtam, a pótszilveszteri (hmmm az automata javítás gótszilveszterit ajánl - az milyen lehet? ) staffparty-ra, és akkor megtaláltam álmaim táskáját.
Seholmáshol nem volt ilyen, ebből is csak egy nem olcsó darab árválkodott, valahol washington - állam - kisvároskájának - kisboltcsücskében, és arra várt, hogy betegyék egy dobozba, és ideérkezzen az én karjaimba. Éppen olyan lázadó, csipkéslelkű, szegecselt szívű embernek való mint én.


A férjem kiábrándított viszont, hogy ezen a héten csak sütiért dolgozott (szó szerint értve, a helyi magyarok egy része sütigyárban dolgozik), sütiért pedig nem lehet az ebay-en vásárolni, úgyhogy sanyi...
Azért unszolásomra benézett a neten a Lloyds-ba, mert hátha valami kismanó...
...a kismanó idén az adóhivatal volt (tavaly az önkormányzat), kisebb vagyonka érkezett tőlük tegnap délután.

Balikám "én már semmit nem értek" motyogással az orra alatt, (meg fura gyanakvó pillantásokkal felém) megvette nekem A Táskát, majd azt mondta: azt ugye tudod, hogy te a középkorban már rég a máglya tetejéről nézelődnél ?

Szössz

...avagy a magyar citrom mindenfelé elgurul (ahogy az a bizonyos gyógyszer is)...

Ülünk az étteremben a gyerekekkel, beszélgetünk:

- Képzeljétek, hogy egy srác beszólt nekem ma a Honfoglalón... -veszi át a szót a legkissebb.
- Tényleg, és mit szólt be?
- ...hát kérdezte tőlem, honnan vagyok? Mondtam neki Angliából.../na ebből már sejtettünk valamit/
- és?
- ...azt mondta, hogy áruló vagyok, és hogy tisztelnem kéne a hazámat, meg valami FITNESsZ-t...



Egy kicsit most nem megyünk az olcókínaiba.
Nem viselkedtünk meggyőzően normális családként...én konkrétan kiköptem a tányérra az ananászost, és kishíjján lélegeztetni kellett a férjemet.

Amikor agyramegy egy sor...

...

Nem vagyok egy erőszakos fajta, és nem látom megoldásnak az erőszaktételt bárminemű témában, de néhanapján elkap egy olyan érzés, hogy ha véletlenül a gamma quadránsból idetévednének a bojlerfejűek, és egy határozott fújással eltűntetnék az összes idióta öthangjegyes műzenét a földről, hát én esküszöm nem tiltakoznék.



...


Egy két tölgyfa alatt elférnének akiket meghagynék, (és majdnem mindnek hosszú haja lenne :D és csak két ujja látszana ki)...mint a próféciában.
Csak az a denagybaj, hogy ez is szubjektív.




Prológus: eszembe jutott, hogy azért a jó öreg Stinget, néhány Jazzmuzsikust, meg főleg Jason Mraz-t azért beraknám még a tölgy alá, szerintem szorítanak nekik helyet.

Édes álmok jönnek...

Bali és én az éj sötétjének védelmében egy raktáráruházba törtünk be.
Nem ám olyan szokványosba, hanem itt ebben a raktárban a készre csinált jogosítványokat és METRO mágneskártyákat tartották hét lakat alatt. Az első varázslatra nyílott, a második kulccsal, a harmadik símogatásra, a negyedikre rá kellett kiabálni, sajnos a többire nem emlékszem.
Hármat - hármat felkaptunk az igazolványokból, és futottunk az első bokorig, ahol is leegyeztettük, hogy melyik kártyán ill. jogosítványon hasonlít  a legjobban a kép a Balira.
Kiválasztottuk a megfelelőt, és elindultunk két baráti párossal (Kláriékkal és Alízékkal) természetesen autóval a METRO-ba vásárolni.
Vásárlás közben hatalmas nyerőautomatára akadtunk, ami azonban óriási magas volt, így csak székeket egymásra téve tudott egyetlen ember felmászni és nyerőautomatázni. A szerencsés kiválasztott én lettem (a tériszonyommal hehh) a többiek alul fogták a székeket.
A nyeremény egy kijelzőn realizálódott, minél több aranyat tudtam kézzel lesöpörni a játékgép üvegkalickájából, annál magasabbra ment az összeg.
A végén 9 millió angol fontocskával lettünk gazdagabbak - a székek tartásáért a két párnak kiosztottunk két-két milkát, mi felmarkoltuk a maradék ötöt és elintultunk házat nézni.
A bőség zavara, és a sokrétű ízlésünk miatt egyből vettünk egy tiroli hegyiházat, egy mediterrán vityillót és egy trópusi pálmafásos tengerpartosat.
Adódott ekkor az a probléma, hogy a házak túl messze vannak egymástól, így a hegyit hegyestűl, meg a mediterránt fikuszostúl berámoltuk egy-egy zsákba, és gyalog levittük a tengerpartra.




Egyetlen éjszaka alatt több problémát is megoldottam.
Pedig nem is vagyunk ilyen anyagiasak.

Az én idealista világom

Mindig sokat gondolkoztam azon, hogy egyes emberek honnan formálnak maguknak jogot arra, hogy bántsák egy társukat. A politikai hovatartozás címén erősödött fel főként ez most Magyarországon, de nem ennek apropóján jutott ez eszembe, bár kétségtelenül ez az, ami most a legerősebb indulatokat váltja ki, hanem azért, mert a Szily Nóra interjúkat nézegettem a minap.
Szily Nórát én személy szerint nagyon kedvelem, és meggyőződésem, hogy mikor az RTL fénykorában annak idején a Reggeli c. műsort vezette néhányadmagával (Balázsy Pannával, Alföldi Róberttel, Stohl Andrással) akkoriban színvonalat vitt, az amúgy nem színvonalas kereskedelmi tévézésbe. Stohl-t már akkor sem nagyon szerettem, nagyarcúnak tartottam, bár néhai színészi teljesítményében nem találhattam kifogást - de ez egy másik tészta.
Szily Nóra egy nagyon intelligens, jó kommunikációjú nő, aki nagyon jól kérdez, nagyon jó beszélgetésvezető - és én ezt akkor érzem igazán, ha az adott alanynak éppen azokat a kérdéseket teszi fel amik engem is foglalkoztatnának. A Reflektor tévén nagyon szerettem a műsorát, bár nem volt szerencsém az összes riportját megnézni - egyrészt mert nagyon kevés tévét nézek - pontosan az igényes műsorok hiánya miatt, másrészt meg ugye négy gyerek, meló, suli mellett a maradék időmet nem igazán tévézéssel töltöttem. Ezért örültem, hogy megtaláltam a riportokat az interneten - mert engem érdekelnek azok emberek, mindegy, hogy színész, énekes, táncos, orvos, pszichologus, akiket ő meghívott, és érdekesnek talált .
Érdekelnek az emberek tekintet nélkül arra, hogy milyen politikai, vallási, kori, vagy nemi csoportba tartoznak, vagy hogy mitől valakik ők, mitől híresek, vagy mitől gondoljuk mi emberek, hogy éppen rájuk lennénk kíváncsiak. Ezt most ezzel a műsorral kapcsolatban értem, nem a hétköznapi életben, ahol szintén érdekelnek az emberek, csak sajnos kevés alkalommal találok olyanokat, akiket tényleg fel akarnék fedezni - és ez lehet az én hibám is. Meggyőződésem: valaki, világnézetére tekintet nélkül, akár még ha az ellentétes is az enyémmel, lehet érdekes ember, lehetnek nagyon jó gondolatai, lehet intelligens, jó beszélgetőtárs. Az, hogy mi vezette őt addig, hogy éppen nem egy véleményen van velem, vagy másokkal, az ő életének, életútjának az eredménye. Őt olyan befolyások, környezeti tényezők érték, olyan emberek között fordult meg, olyan a neveltetése stb.
Nem azt akarom mondani, hogy nem kellene megpróbálni egyik oldalnak meggyőznie a másikat, hiszen azért vagyunk emberek, hogy kulturált vitában megosszuk környezetünket, hogy érveljünk, hogy a véleményünk különbözőségét tényekkel támasszuk alá, hogy megharcoljunk az igazunkért adott esetben.
De ezt véleményem szerint nem azon a módon kell megtenni, hogy "A lámpavasról fogsz lógni, te mocskos zsidó!"
Van véleményem a cigányokról, a zsidókról, a feketékről, a melegekről. Ha intelligens vitában tudom ezeket a nézeteimet kibontani, arra hajlandó vagyok.
És igen - ne menjen a napra aki nem akar leégni - szól a régi mondás, de valahol azért meg kellene húzni az erkölcsi határokat.
Például van olyan ember akit rühellek én is,  - azért ami, aki - nem is tudom ki ő tulajdonképpen, és miért is lett ő az, de főként mert iszonyatosan buta, primitív személyiség, emellett meglehetősen infantilis és idegesítő is. Kerülöm azon helyzeteket amikor kitehetem magam mondjuk a szereplésének, vagy a megjelenésének. Az emberek egy csoportja viszont kimondottan keresi az olyan helyzeteket ahol konfliktust, indulatot, agresszivitást gerjeszthet. Nyilván ezzel egy közszereplőnek tisztában kellett lennie, amikor ezt a kabátot felvette. De az ő édesanyja, édesapja, gyerekei, testvére, felesége azok az emberek, akiknek vajmi kevés közük van az egészhez miért kell, hogy elviseljék, hogy elhallgassák, és magukban rendbe kell tegyék ezeket a dolgokat. Miért kell egy gyereknek (akár Gyurcsány gyerekei, akár Kiszeltündéé, vagy bárkié) megszoknia azt, hogy a szüleit nap mint nap halálos fenyegetések, mocskos árulózások és ehhez hasonlók érik.
Tudom, hogy sokan azt gondolják, hogy ez a fajta hozzáálás egy szűk unintelligens néprétegre jellemző, de sajnos nem így van. Sok  fórumon ennek az ellenkezője igazolódik, és ki is lóg a lóláb, hogy magukat értelmesnek gondoló - és a szókincs, a megfogalmazás tekintetében igazolhatóan értelmesebb - emberek olyan módokon hangoztatják a véleményüket, ami felháborít.
És még egy dolog a végére. Soha nem fogom megérteni azokat sem, akik pedig éppen ellenkezőleg viselkednek: pl. azért nem néznek meg mondjuk egy Heti Hetest, vagy nem mennek el egy adott színházi előadásra - hogy ne  csak a tévénél maradjunk, mert az baloldali, vagy jobboldali értékeket, érzületeket közvetít, vagy inkább csak ezt gondolják bele ők.
Ha nem ismerem a másik oldalt, akkor honnét tudhatom, hogy az a rosszabb, honnan tudhatom, hogy nincsen abban értelmes amit mondanak, és honnan venném az érveimet a szembehelyezkedéshez? Vagy netalán azért teszik ők ezt, mert félnek attól a felismeréstől, hogy éppen olyan emberek vannak a másik csapatban is, mint ők maguk? Olyanok, akik okosak és buták, bukdácsolnak és határozottak, vagy levessel etetik a nagypapát és szülői értekezletre járnak. Ezt kellene fejben tartani mindenkinek!

Értem én, hogy indulat, értem én hogy harag - zsidóval, cigánnyal, médiaszereplővel, politikussal szemben. De akkor sem értem.

Túró Rudolf emlékére

Jó egy hónapja nem vonultattam fel betűhadsereget itt, de annyira lefoglalt a gondolataim és a gyerekeim abrakolása, a tanfolyam, ide-oda menés, minden fennmaradt időben pedig próbálom droggal táplálni az agyam és olvasni egy kicsit, hogy itt  elmaradtak a dolgok.
Az elmúlt egy hónapban elkezdtem a tanfolyamot tehát, erről majd később valamikor fogok írni, egyenlőre az input élmény- és/vagy információgyűjtés fázisában vagyok.
Óriásöröm is ért, hogy Zsófi és anyu jönnek július 29.-én (mágikus dátum? - véletlen? mi is akkor jöttünk a gyerekekkel), kisebb öröm, hogy anyósomék is - hát olyan szeptember elején. Ezek után véget ér a családi nyaraltatás egyenlőre.
Még egy nyugalmas nyár áll előttem is, aztán megpróbálom belevetni magam valamiféle munkába, és az angol adózó társadalom hasznos tagja leszek én is, remélem. 
Mostanra jutottam el odáig, hogy a város nagyrészét ismerem (na ebből a következtetés nem az kell legyen, hogy én jól tájékozódom, hanem, hogy ilyen kicsi a város),  a napi és heti dolgok rendszeressé váltak.  Kicsit otthonosabb így, hogy már ismerősek az utcák, néha még emberek is. A lányokkal a sétálunk lent a parton egyre gyakrabban futunk össze osztálytársakkal, iskolatársakkal, tanáraikkal.
Ismerem a bevásárlós helyeket, hol, mit, holmit mennyiér. Vannak már nagyon kedvenc helyeim, jó kis zugok, vagy eszméletlengyönyörű kilátással bíró szikladarabkák, ahová számomra érthetetlen módon nem jár senki, csak nagyon ritkán fedezek fel egy - két kutyás embert, néha szerelmes párokat. Öröklötten kerülöm a zsúfolt helyeket, nincsen akut tömegiszonyom, de jobban érzem magam ha körülöttem az emberek mennyisége megszámlálható (egy Sting koncert kedvéért azért félre tudnám tenni ezt, a csend barátommal együtt). 

Anyagi helyzetünk javulását a bőrünkön érezzük,  ígyhát az életmódváltásunk is időszerű lett, kevesebb óccsó tészta és krumplipüré, és sokkal több gyümölcs, saláta, és zöld legelnivaló. A húsról nem nagyon mondanánk le, annál is inkább mert most már legalább ehetünk is húst - míg otthon eléggé vasárnapi jellege volt, így eszünk is. Hetente többször is. Csak ezt minőségibb értelemben tehetjük.
Sok tengeri cuccot depózunk, vegyesen - rákot, kagylót, tintahalat, ezeket hűtve, vagy konzerben is meg szoktuk venni. Elég sok halat eszünk, szerencsére a gyerekek szeretik (és nem csak a halrudacskát - amitől én személy szerint a világból ki tudnék szaladni) hanem a tonhalsalátámat, vagy roston lazacot citrommal. A sertéshús itt ugye elég drága, és nem is olyan az íze mint az otthoninak, ha néhány falusinak megmutatnám, milyen itt az oldalas - hát meglepődnének az biztos. Ezek itt ilyen húsdisznót nevelnek, 0.37 cm zsírral az oldalán. Kb. télleg ennyi. Mondjuk nekem ez nem baj, de körömpörkűt cupákkal - esélytelen - szerintem gyomrilag be is fordulnánk tőle két napra.
Viszonylag sok csirkét, és pulykát vásárlunk inkább, néha kacsát is. A tészta szinte teljesen kimarad mostmár,  a krumpli is csak némi tejfölös krumplileves formájában tartózkodik az asztalon, mert időnként vágyunk azért a hazai ízekre - amit ellentétben a sok nyafogással amit fórumokon olvasok - itt is le lehet utánozni, nem is akárhogy, mert alapanyagban azért  a nagyon jó minőség is elérhetőbb mint otthon. Csináltam már székelykáposztát is, saját magam átlal lavórban érlelt káposztából. Erre tökéletesen megfelelt az angol savanyúsághoz való ecet (pickling vinegar) ami a legerősebb ecet amit kapni lehet és ez is csak 12% - os. Kis kenyérrel, almával, borssal, sóval megdobtam, három napig rohasztottam, lemertem a habját, kimostam lehűtöttem. (Igaz, kell hozzá egy terasz, vagy valami kert, meg itt nálunk még két féltégla, meg háló ami a sirályokat visszatartja a csemegézéstől.)
A felét megették a gyerekek, mire a székelykáposztának nekiláttam.

A túrórudi és a falusi kolbász köré szőtt misztériumot pedig nem értem, pedig ha valaki, hát mi szeretünk főzni is, meg enni is.

Királyi mennyegző

Van saját véleményem az esküvőről a királyi családról, az angol felső nemtomhányezerről, meg a kalapokról, de bőven nem fejtem ki.
Csak röviden: sok magyar cikkhozzászólásban és videokommentben olvasom a lekicsinylő, irigy, háborgó, vagy éppen irónikus megjegyzéseket a trónörökös esküvőjével kapcsolatosan.

1. A világ minden szegletében tudnak örülni, ünnepelni, még a legcsóribb országokban is, akár az Angol Korona alá tartoznak akár nem. Csak mert bármi ok jó az ünneplésre, vagy csak mert történik valami, vagy mittudomén miért. Csak középeurópa eme kis szegletében nem tudnak osztozni az örömben.
2. Mondogatják, mi közünk hozzá? Igaz,, de ha ennyire nincsen közünk hozzá, akkor az irígy megjegyzések milyen apropón kerülnek oda?
3. A véleményem röviden: jó lenne, ha a magyar honfitársaim csak egy szemernyit, egy töredéknyit, egy nulla egész - tizedesvessző - ezreléknyit is tudnának bármit is annyira tisztelni, vagy szeretni, vagy csak egyszerűen elfogadni - mint az angolok a királyi családot, vagy akár a miniszterelnököt. Mert csak!


Zárójel 1. (Nyilván a tiszteletet ki kell érdemelni - DE! Egy olyan országban ahol a köztársasági elnök megengedi magának, hogy nem fog kezet az akkori miniszterelnökkel - akinek a személye most mellékes,  miniszterelnök volta a lényeg -  ott nem csoda ha az emberek senkit és semmit sem tisztelnek, még egymást sem! )
Zárójel 2. (Zámbójim temetésekor milliók ültek a tévék előtt, és utána ugyanezek lesajnáló kommenteket hagytak maguk után az internet gödreiben. Tehát gyakorlatilag mindegy is, hogy mihez nincsen közük!)

Pay it forward

 (jelentése: Add tovább... 
 micsoda elmeháborodott ötlet volt a filmnek a Jövő kezdete címet adni!!!)


Eléggé régen, még kertvárosi egy évünk alatt is megfogalmazódott bennünk már, hogy lehet, hogy el kellene menni... de akkor még bíztunk a jövőben, akkor még úgy látszott, hogy az ország szekere is tart valamerre, meg a mienk is. Nem részletezném most, hogy a szekerünk kátyuba kerülése, majd megfeneklése, és később lápba süllyedése mennyiben volt az ország, és mennyiben a mi hibánk (legyen elég annyi hogy kb. 70-30).  Annyit magyarázatként, hogy a mi hibánk alatt kizárólag a jövőképünket, a reményünket, a bizalmunkat kell érteni, illetve mindezekből fakadóan talán a felelőtlenségünket, hogy mertünk a lóra tenni (nem pol. pártként értve, hanem összességében) mert az elég nagy hiba volt.

Amikor tehát legelőször gondolatunkba férkőzött a bőröndös érzés, akkor még elfojtottam magamban, mert olyan gyerekkort akartam a gyerekeimnek, amilyen nekem volt, amiből azóta is építkezni tudok.
Tudom, hogy a Matula bácsik, Misi mókusok ideje már elmúlt, de azt akartam, hogy a gyerekek estére koszosak legyenek, fagylalttól ragacsosak, és legyen rajtuk néhány kék folt, meg kültakarófolytonossághiány, és azt akartam, hogy tudjanak biciklizni, meg fára mászni, és meg tudják különböztetni a szöcskét a cserebogártól. Ezek voltak az én képtelen álmaim.
Amikor viszont eljutottunk odáig, hogy tényleg nincsen más út, mert földönfutók vagyunk a saját hazánkban, akkor már tudtuk, az életet máshol kezdjük előlről.
Sokak bíztatása mellett bizony sokaktól megkaptuk, hogy nem vagyunk normálisak. A második csoport is elgondolkozhatott volna azon, hogy ha egy négy gyerekes család erre szánja magát, akkor talán oka is van erre. A második csoportnak üzenném innen, hogy igazunk volt.
A második csoport nagytöbbsége külföldről beszélte a mondandóját.
Nem igazán értem a külföldre költözés miért okoz honfitársaim sokaságában személyiségváltozást, sőt személyiségtorzulást.
Évekig semmi más nem választotta el az indulástól a férjemet, mint egy kanapé.
Senkitől sem kértünk pénzt, ellátást, fuvarozást, senkitől sem kértünk kíséretet, sem fordítószolgáltatást, sem munkaközvetítést.
Mégsem volt egyetlen ember sem a sok magyar jóismerős és rokon (!) között, aki annyit megtett volna, hogy a repülőtéren felveszi, és egy kanapéra leteszi.
Én meg így az ismeretlenbe nem engedtem, ez meg az én hülyeségem.
Végül másfél év után adódott egy ember (férj kétszerlátott távoli másodunokatestvére) aki a repülőtéren felvette, adódott egy szobácska Halwell falucskájában egy kocsma tetején, ahol ellakhatott és még reggelit is kapott négy napig (és a pub tulaja angol !). 
Amikor mi is utána jöttünk a fél lakásberendezést az angolok hordták össze, értsd: villától - franciaágyon keresztül - számítógépig (mai napig az a számítógép dolgozik alattunk, azzal a tévésdévédésmonitorral ami az első tévénk volt).

Mi a férjemmel megfogadtuk, hogy a kanapénk mindig éppen annak a rendelkezésére áll, akinek épp szüksége lesz rá, legyen barát, rokon, ismerős - azért mert tudjuk milyen, amikor nincsen egy kanapé.
(És igen köszönjük, megkaptuk a második csoporttól, hogy nem vagyunk normálisak, mert minek veszünk a nyakunkba még egy gondot?!)

A múlt héten tehát megérkezett hozzánk Bali unokaöccse, hogy 2.0-ra váltson, és elkezdje végre élni a rendes életét, így 20 évesen önállóan, saját lábra állva, melózva, nem pedig anyu nyakán élve, munkanélkül két éve. ÓÓ ez még rímelne is ...magyar kivándorlók verse vagymi.
Azonnal időpontkérés az NI számra, kettő napra kapott, nem is akartuk elhinni.
Interjún túl is van, várja a számot. A jobcenterben csak 40 helyet találtunk ahol szakácsot keresnek, egy év gyakorlata van, meglátjuk mire lesz elég. (Angol Riviéraként emlegetett kis városkánk hatvanezer lakost számlál, nyáron majd háromszázezerre duzzad, temérdek étterem, panzió, hotel, bar van, ha itt nincsen szakács meló akkor sehol.)
Az önéletrajzát tegnap megcsináltuk, a mai feladata e-mailezés és telefonálgatás.
Addig míg melóhelye lesz, nálunk héderel a kanapén.

Hát így gondoltuk ezt mi! Tudunk adni kanapét, útmutatást, bíztatást. Ennyire futja.

Mi fura? I.

Sokáig nem voltam túl sok emberrel kapcsolatban, otthonlevős éveim alatt, és akkor is értelemszerűen hasonszőrű emberek vettek körül, rokonértelmű gondolatokkal.
Első nagy kalandozásom az emberek között a főiskolával, majd a tavalyelőtti angoltanfolyammal, illetve a későbbi új munkahelyem kapcsán történt meg.
Azóta is folyamatos az új emberekkel való kapcsolatfelvétel, és mint ilyen, a sor új tapasztalás főleg kritikus én előbújását okozza ismét. Sajnos valószínűleg az én számlámra írható, hogy ezek néha nem túl pozitív benyomások, ami az emberek természetét, vagy hozzáállását az élethez illeti. Mindig is túl kritiusan szemléltem a világot, és benne az élőlényeket, és sajnos ifjúkori igazságérzetem és lázadásom során hangot is adtam ezeknek, ilyenformán túl sok barátra nem tettem szert (akikre igen, azok meg megérdemlik - úgy kell nekik,  ha én kellettem).
Mára önérzetem, és lázadó énem csillapodott, de sajnos ez nem jelenti azt, hogy elnézőbb lennék az emberekkel, csak maximum nem hangoztatom (olyan nagyon).
Ma viszont már nagyon sok dolog van amin nem rágódok, nem pazarolok rá gondolatot, vagy azért mert nem érdekel, vagy azért mert nem éri meg a fáradságot, de többségében inkább azért, mert úgy sem tudok változtatni rajta, és ha nekik így jó...különben is ki vagyok én, hogy megmondjam a tutit ugye.
Harmincegynéhány éves koromra megtanultam tiszteletben tartani mások rossz döntéseit, más véleményét, más életszemléletét, főleg azért, mert legalább van nekik. Magamra kényszerítettem azt, (és eddig még bejött, tehát konfliktusmegoldásból legalább négyes érdemjegyet adnék magamnak) hogy eltérő szemléletmód esetén a másik oldalt is erős analizálásnak vessem alá, mielőtt bármit is ki mernék ejteni számon. Mondhatni, hogy az ősi "Többet ésszel, mint erővel'" dogmáját követve, tényleg simább az élet, és kevesebb a stressz.

Amit nem értek viszont, és még idegesít is, hogy miért élnek csak úgy emberek a nagyvilágban, hogy a saját vegetatív funkcióik mellett éppen csak van néhány dolog ami érdekli őket, ha egyáltalán van ilyen az életükben. Hogyan lehet az, hogy sokan elmennek érdekes, szép, vagy ne adjisten csúnya, tragikus dolgok mellett. Hogyan lehet az, hogy nem látják meg. Miért van az, hogy fontosabb a mások által kialakított kép, mint az, hogy mi magunk mit gondolunk magunkról, hogy mennyire ismerjük magunkat, saját korlátainkat, hibáinkat. Az egyik pillanattól a másikig képesek ellátni, esetleg egyik naptól a másikig is, de meg sem próbálják átfogóan látni a saját életüket sem, nemhogy egy másik emberét.
Ez a fajta ember csak sodródik a saját életében, és mindenbe csak belepottyan, a véletlen, és nem a döntései által.
Nincsenek is döntései, se jók, se rosszak.
A nagyszakállú varázsló is megmondta "nem a gondolataink határozzák meg kik vagyunk, hanem a döntéseink" , én még hozzátenném azt is, hogy ---és az azok után megtapasztalt önállóság, felelősség, tanulság. Így fejlődünk.
Ők nem fejlődnek sehová sem.
Esznek, isznak, alszanak, ürítenek, ébren vannak, üres edényként hurcolják magukon a koponyájukat, mint egy koloncot...és nem az észbeli képességekről beszélek, mert nagyon sok olyan embert ismerek, akik egyáltalán nem álltak sorba kétszer mikor észosztás volt, és mégis...

Az meg aztán, hogy még nekik van pofájuk kiosztani a másikat azért mert valamiben tájékozottabb, határozottabb, döntésképesebb vagy sorolhatnám. Felháborodnak. Mindig, mindenért. Nem tesznek semmit sem, hogy megkapják a munkát, hogy letegyék a vizsgát, hogy át tudjanak menni a hídon. Csak panaszkodnak, okolnak, hibáztatnak, és amikor elfogynak az érvek, elfogynak a mondanivalók. Lesben állva, karomkieresztve, tág pupillákkal várnak bármire, amin hőzöngeni lehet, ahol hallathatják a hangjukat, de a tettek mezején pitypang lesz belőlük, amit az első nyári szellő szanaszét fújdogál.

Ha valaki növényként akar élni, én tiszteletben tartom a döntését, (meg le is tojom) már akkor is, ha ez az egyetlen döntés amit életében meghozott - véletlenül. (..de engem kerüljön el irgumburgum!)

Világít a számban a negróó

Az internet, és általában az információ iránt rajongó emberként sem értem az emberek szociális életével mi történt az utóbbi időben. Meglepő, hogy amúgy magukat értelmesnek gondoló, és ennek hangot is adó büszke huszon- és harminconévesek milyen jól el tudják szórakoztatni magukat az internet segítségével, ami önmagában nem túl nagy baj, hiszen a saját szociális életem nagyrésze, sőt a kultúrális életem nagyrésze is itt zajlik jelenleg. Igen kultúrális. Itt keresgélek könyvet, itt olvasok Konteot, itt nézem a Mindentudás Egyetemét, olvasok tudományt, történelmet stb. és nem is vagyok agyonkultúrálva, mert megyőződésem, hogy az ember sosem lehet eléggé az. A baj (és ezzel nem váltom meg a világot mert változtatni sem tudok rajta, meg ki is vagyok én, hogy megmondjam a tutit(?), de azért az rohadtul idegesít, amikor még engem agyonkultúráltoznak, meg hülyéznek, pedig még be se szóltam - na jó egy-két kivételtől eltekintve, DE AKKOR ISH (Aton után szabadon) ) ))jezza má nem tom hány zárójel kell ide (tényleg ez nyitójel, a zárójel az csak ami a végén van) ..., visszaolvastam, tehát a baj nem is az amit ott írtam.

Előrebocsátom, hogy nem a kissé aluliskolázott, illetve elég jól iskolázott, de ettől még alulbootolt emberekre gondolok, akik beleesnek egy-egy "csináljmagadrólcsillógósképet és rakd ki mindenhova" hibába, vagy elküldik hatvanezredszer is ugyanazt a körbeüzenetet, mert ez betudható annak, hogy nagyon megörülnek annak, hogy ismét feltalálhattak valamit, illetve azt gyakorolják mások kárára, hogy az a gomb tényleg arra jó e amire tegnap.
Nem is a 14 - 22 éves korosztályra, mert értelemszerű, hogy  80 százalékuk pl. a pofalapon éli a társasági élete egyharmadát, a maradék kétharmad ugye az iskolában lezajlik, és nagyon kivételes esetben lehet ötödölni, amikor kétötöd, vagy esetleg még - minő pozitív utópia - több is jut a családon belülre.

Fent említett embereknél javukra írható tehát, hogy van mentségük: kor, elmeállapot, önértékelési gondok.
Csak nem tudom, mit kezdjek kategóriák (ez lesz szerintem a következő posztom,, de még ki kell gondolnom jóóól) tekintetében az olyanokkal, akik ezen besorolásokból kimaradnak, és mégis elcsodálkoznak

- Sééétálnii?
Mondtam én naívan: JA, tudod azt úgy kell, hogy egyik lábodat teszed előre, majd a másikat, és ezt váltogatod...és amikor már eljutsz odáig, hogy nem kell mondogatni magadban bal, jobb, bal, akkor esetleg a szemeddel körül is nézhetsz. Erre meg én voltam a bunkó.

Ahogyan azt egy nagyon kedves barátom szokta mondogatni: Hátakkómegjóvan!

Nem értem...

...miért vagyunk képtelenek rá, hogy megmagyarázzuk az összes mindenkinek (najó főleg az anyósomnak), hogy nem vagyunk betegek, szegény gyerekek nem magányosak, sőt mi sem vagyunk azok.


Kedves minden ismerős!
Itt (Dél-)Angliában NINCSEN hideg!

(Ha nem hisztek nekem, higgyetek a hóvirágnak!)

Ugyek-bajok... azaz hogyan vesztunk el az angol burokracia utvesztoiben (is)

Immaron fel eve butorozunk itt Albionban, de az adovisszateritest mint havonta esedekes jarandosagot meg mindig nem sikerult elintezni(uk). Mostanra mar azon csodalkozom, hogy a Housing Benefit (lakhatasi tamogatasfele) es a Children Benefit (csaladi potlek szeruseg) egyaltalan eljutott hozzank, baaar a csaladi potlekkal volt egy kisebb fennakadas, de vegul az is megoldodott.
Az adohatosaggal viszont nem nagyon boldogulunk, illetve ok nem boldogulnak sajat rendszerukkel, es mostmar jobb is volna ha inkabb megboldogulnanak hogy szepen fejezzem ki magam.
Bar Magyar honban hozzaszoktunk elegge, hogy mindig a mi papirjainkkal volt a problema, mindig a mi levelunk keveredett el, es mindig nekunk kellett a csekkjeinket osszeszedve bizonygatni, hogy de igen be lettek fizetve az aktualis osszegek. A tuzoltout az egesz falu hazai helyett a mi hazunkban foglalt helyet - legalabbis a terkep szerint nem volt meg a nappalink fele - virtualis nappalink volt, en ugy kepzelem, mint egy holoszoba letezett csak.
Hulyen hangzik, mentegetozesnek hangzik, es en sem biztos, hogy elhinnem, ha nekem akarna valaki beadni, hogy higgyem el, mindig a rendszer hibas, es sosem o maga. Ez pedig velunk eppen mindig igy all. Hogy miert azt nem tudtam meg megfejteni, es felallitottam egy elmeletet annak erdekeben, hogy ne bolonduljunk meg, ez az elmelet pedig az, hogy  a gondviseles, sors, vagy mittudomen, azert allit elenk tobb akadalyt, hogy ezaltal meg tudjuk becsulni azt, amikor valami azonnal sikerul (megjegyzendo:  pl. gyermeknemzes, autovasarlas - melyek ugye termeszetukbol fakadoan is ritkabban fordulnak elo.)
Tehat az adovisszaterites.
Ami ugye jar(na), mert egyenlore a ferj egyedul keres, es a gyerekek meg ugye vannak.
Nem is annyira a penz miatt (bar jol jon a plusz havonta) hanem inkabb azon kedvezmenyek miatt amelyek a Tax credit melle jarnanak. Gondolok itt pl. az iskolai etkezesre, mely ingyenes lenne ha mar meglenne ez  a nyamvadt hatarozat.
De nincsen meg. Szeptember eleje egeszen pontosan huszonhatodika ota. Beadas utan harom hettel felhivtak minket hianypotlasra, amire szamitottunk is, hiszen nem volt meg NI szam nekem. De addigra mar reg megvolt az idopontunk, ugyhogy szepen mar oktober elejen elmentunk ugye az interjura. Oktober vegere meg is lett a szam, amit a ferj telefonon bediktalt az ugyfelszolgalatnal, es ezutan mar csak megnyugodva varakoztunk. Mikor a harmadik het is letelt, mar kezdtunk feszkelodni, hiszen a harom honapos visszamenoleges kifizetessel, plusz a felretett penzunkkel szerettunk volna egy nagyobb csaladi autot venni, lecserelni az oreg Rovert. Na ekkor a ferj telefonalt az ugyfelszolgalatra, ahol is megnyugtatott minket az ugyfeles, hogy az en NI szamom ellenorzese folyik, es minden rendben van, tulajdonkeppen a jogosultsag meg van allapitva. Na ekkor megint vartunk. Ezek utan a ferjem hetente felhivta oket, es minden alkalommal ezt a valaszt kapta. Igy telt el a november is. Na december masodik heteben mar kisse eroteljesebb hangnemben, mar-mar szinte kovetelozve beszelt egy ujabb ugyintezovel, es rakerdezett, hogy hol lehet panasszal elni, vagy ki a felettes szerv, mert ez mar tarthatatlan allapot. Erre az ugyintezo utananezett "gyorsan" az ugyunknek, es kozolte, hogy a claim-et (kervenyt) toroltek, mert hianyzott egy adat (az en NI szamom) es potlolag sem lett benyujtva. Na ettol mind a ketten padlot fogtunk. Nem azert, mert eppen nem lehetne beadni megegyszer, hanem mert a kevezmenyt visszamenoleg harom honapra lehet igenyelni, es nem mindegy, hogy ezt honnan szamoljak.
Ekkora a ferjem szaja mar habzott a meregtol, keszitettem a vizes borogatast a fejere, meg egy kotelet, ha esetleg elszabadulna az elfojtott duhe, aztan az esetleges kesobbi suicid szandekaitol tartva inkabb megis eltettem.
A csajszi fulet is egethette a telefon, mert visszahelyezte aktivba a claim-unket, otvenszer elnezest kert, es megigerte, hogy azonnal tovabbitja az ugyunket a mittomenmilyen csoporthoz.
Ez Karacsony elott tortent.
A postan ma kaptunk egy friss claim beadasahoz szukseges nyomtatvanyt. Erre mindketten beszartunk.
Miutan felmostam a ferjemet, kitoltottuk, lefenymasoltuk az osszes hivatalos papirunkat, irtunk egy panaszlevelet, es az egeszet egy hatalmas boritekban feladtuk.
Most csorgo nyallal kavicsot szopogatunk, es remenykedunk, hogy januar vegeig megjon a penzunk, es nem kell a lutoni repterre az oreg Roverrel elindulni anyamekert.

A fekete lyukakról

Az van, hogy kisbagós vagyok...az azt jelenti, hogy napközben szinte egyáltalán nem gyújtok rá, csak esténként egy-két szálat, amikor nagyobb társaságban vagyok (mostanság ritkán esik meg), akkor kicsit többet ropizok el.
Kérdezhetné bárki: akkor meg minek? Hát mert csak... még az akarat is hiányzott belőlem eddig, hogy erről lemondjak.

Elgondolkodtató problémát okoznak viszont az öngyújtók mostanában...azaz inkább ezek hiánya.
Meggyőződésem, hogy mikro- és makrokörnyezetünkben fekete lyukak (azaz: extrém gravitációval bíró anyagsűrűsödések, melyek még a fényt sem engedik ki magukból, s ezért úgymond "láthatatlanok" feketék - ezért is a találó elnevezés.) vannak. Az én fekete lyukam (nem röhög) előszeretettel nyeli el az öngyújtókat, néhány más, egyéb rendeltetéssel bíró tárggyal egyetemben, mint pl. fél pár zoknik, kulcs, de kétségtelen, hogy a tűzszerszámok iránt tanúsít a legnagyobb érdeklődést.

Heti 1 öngyújtót veszek minimum, az évente 52 db ugyebár. Hozzáadva ennek úgy mondjuk 40 %-át (mert van, hogy egy héten kettő is beugrik a lyukba) az úgy 70 évente. Átlag 200 forinttal számolva az 14 000 Ft /év - és játssza ezt már a lyukam 10 éve!!!

Nehezen tudom másképpen megmagyarázni ezt a természetfeletti dolgot (pl. öngyújtómanó?) és azt sem tudom elképzelni, hogy van a lakásunknak egy olyan pontja, ahol egy hatalmas kupac öngyújtó bújik meg észrevétlenül néhány száz félpár zokni társaságában.

11 legextrémebb arc - és testkezelés

1. Feszültségcsökkentő kígyók.

Hogy nem mérgesek azt kétlem, naná, hogy mérgesek: nem kérdezte őket senki, akarnak e döglött pénzeszsákokon tekergőzni. 

2. Tea-vörösbor és szakéfürdő (sörfürdő)

Előnyei: nem látszik a pisi, nem látszik a hurka, nem látszik kinek hol a mije...,
Hátrányai: közúti ellenőrzés - enyhe borpára a kocsiban (mondhatod, hogy nem ittá, lehúzod az ablakot és bezöldül a szonda), csak piros türcsit lehet vinni, orrba költöző muslicák.

3. Csokoládé-wellness

Hát nem tudom...nuniba belemegy...én nem akarnám...

4. Aranyos arckezelés:

Ha én leszek aranyos, kérem!  ( A lehúzott maszkot haza lehet vinni?)

5. Gésa arckezelés

Már látom is a szalagcímeket:

TÖBBTÍZEZER DOLLÁRNYI HAMISÍTOTT FÜLEMÜLESZART FOGLALTAK LE NEW YORKBAN (a szépészeti pakolásokhoz használatos anyag elemzése után kiderült, hogy az közönséges tevetrágya).

Egyébként Viktoria Beckhamnek ráférne több is az arcára.

6. Bikasperma hajra: ( úgy hangzik mint valami drukkolóvers a fogantatásért)

A hajnak lehet, hogy Viagra (így hirdetik), de a bikának lohasztó!
(..és hogy veszik rá a bikát, hogy  a hajamra élvezzen?)

7. Kaktuszmasszázs

Tüske nélküli kaktusz. Illúzióromboló.

8. Luxus fenékkezelés

Tehát: amennyiben barnaseggű, szikrázó orbitfingú nő grasszézik a beachen, barátnők rögvest összesúghatnak...

9. Kaviáros testkezelés

Nem sértődhet senki: halszagú pinák... illetve új értelmet nyer a "lexebb nő a halpiacon" örökzöld.

10. Nedves szénafürdő.

Szalmaözvegyeknek és allergiásoknak ellenjavallt.

11. Valamelyik duplán számít...szerintem a bikatej.

Az egész infos csoport ahová járok, nagyon tipikusan magyar! Képet kaphatunk kis magyar társadalmunkról. A Magyar nagyon összetartó, és segítőkész tud lenni ha akar. De abban a pillanatban ahogy valaki nem felel meg a többiek által felállított normáknak, - okosabb, butább, sárgább a cipője, vörösebb a haja, szemüvegesebb, hangosabb stb. - átmegy végletekig gonosz, háborgó perszónába, és isten irgalmazzon mindenkinek aki ELTÉR!
(NA jó azért nyitott ajtónál ne pisiljünk, és ne rugdossuk a wc-tartályt..)
Pl. van egy végtelenül jótétlélek Lalikánk, kicsit szemüveges, kicsit félszeg, de jó szive van és ért a számítástechnikához. Segítőkész mindenkivel, ápolja a nagypapáját - és nem kell hozzá férjhez menni, ha valakinek nem szimpi, de egyszer valakinek jó férje, jó apukája lesz.
Rühellem, hogy közröhej tárgyává teszik, ugratják sőt időnként még a nyelvüket is köszörülik rajta.
Persze van véleményem, mint mindenkinek - a fekete körmű pirszinges egészségtan-tanárról, meg a rozáceás bőrű orosztanárról - ők mitől nem defektesek? Azért mert a fekete köröm, és a "neszójjbe" póló miatt nem mernek belekötni, az orosztanárral kapcsolatban meg fenntartják a látszatot, hogy mindenki elhiszi, hogy az üvegben víz van.

Kicsit összetorlódtak a vizsgaidőpontok, úgyhogy két blokkból is vizsgáztam a héten. Az XP és az MS Word megvan, de nagyképűség nélkül megjegyzem, hogy a vizsgára kötelezően kiadott feladatkör messze alulmúlta azt amit tudok. Mindkettőre értendő.
A vizsga egészen fura, de jellemzően magyar okból csúszott. Az újonnan létrehozott és berendezett termekben levő tök új számítógépekben nem volt floppy-meghajtó. A vizsgaszabályzat viszont - és a feladatok szintúgy - kimondták a floppy használatának kizárólagosságát. Így több tanfolyam hallgatói kénytelenek voltak megvárni, mit döntenek az okosok.
Végül egy hónap után azt döntötték, hogy pendrive-ra fogunk vizsgázni, azt kell beadni (ez viszont megsúgom ellenkezik a vizsgaszabályzattal), további egy hét kellett a feladatsorok módosításához.
Remélem egyszer öt év múlva nem érvénytelenítik a majdan megszerzett ECDL bizonyítványomat, mondván, hogy megszegtük a vizsgaszabályzatot vissszamenőlegesen. Mert az is nagyon magyar izééé lenne.
Akkreditált vizsgaközpont...
...és még csodálkozunk, hogy itt tartunk.

A gyerekek meggyógyultak, és amúgy meg végre hétvége... elfáradtam na!!

Láthatatlan emberek

Nekem hihetetlen hogy vannak emberek akik úgy élnek, hogy naponként csak épphogy van min gondolkozniuk, de azt sem kell megerőltetően túlzásba vinni.

Annyira nem tudom átélni a Juca és az olasz üveg (először Murénát akartam írni, de rákerestem a neten: Muránói ) közötti problémavilágot, hogy az hihetetlen. Nem is tudott dönteni, mindjárt vett vagy ötöt a medálból.

Igen, csodálatosak. Igen gyönyörűek. Igen ez is jó, meg Igen az is szép. (Nekem a szecessziósak tetszettek....és igen, ha megtehetném azt hiszem tudnék lelkesedni ennyi szépség láttán).
DE ÉS??? Nem irigykedtem esküszöm, (na jó egy kicsit ;) ).
Simán lemondok róla (mondjuk ez tényleg így van!)!
Inkább az élet könnyűségét irigylem. Inkább a problémáit irigylem. Inkább azt irigylem, hogy táncórára, zeneórára viheti a gyerekeit. Nem irigylem, hogy télen szőlőt ehetnek, de azt igen, hogy akkor esznek gyümölcsöt amikor akarnak.
Apám mondogatta réges rég:
"Nem kell mindig kaviár, de a krumplistészta sem."

És olyan fura, hogy a Jucák nem is látnak minket!

Miért alázza az ember a társát? Honnan veszi a bátorságot, hogy eltapossa a másikat? Honnan veszi a jogot hozzá, hogy így beszéljen vele? Miből gondolja, hogy az a jó, ahogyan ő gondolja? Milyen alapon tör pálcát bárki felett, aki nem azon normák szerint él, ahogyan ő? Miért hiszi, hogy ő sosem tévedett? Miért kell tévedhetetlennek lenni egyáltalán bárkinek? Miért ne lenne joga mindenkinek a saját hibáihoz? Miért hiszi, hogy a durvaság, a meggondolatlan goromba szó az, amivel elér valamit?
Az ilyen emberek nem is tudnak szeretni!

Miért bánt egy anya ilyen szavakkal egy gyereket.
Itt ment el az ajtó előtt, nekem fájt: "Pofádat befogod, vagy kiborítalak a babakocsiból mosmááá!!"
Megsemmisítő, érzéketlen, sivár.
Szétcincálja a gyereke lelkét. Gyilkol.

A szeretet az elfogadással kezdődik. Szeretni, ha a büdös zokni az asztal alatt van. Ha a büdös fing a takaró alatt van. Ha szar napja van. Szeretni, ha eltelik tíz, húsz, ötven év, ráncokkal, totyakos gatyával, morgással. Meg akkor ha beteg, ha elesett, ha szomorú, csalódott, elkeseredett.

Szeretni a gyereket, ha rosszalkodik, ha éjjel hatvanszor kel fel, ha sír az utcán a babakocsiban, ha összehányja a kesztyűtartót.

Mert lehet büdös a zoknim, a fingom, lehet szar napom, hisztim. Lehetek rákos, öreg, nagyseggű. Lehetek szomorú, csalódott. Szeressen a férjem.
Lehetek vén trotty, aki összeszarja magát, és még az orrát sem tudja kifújni, és szeressenek a gyerekeim.

Lehetek most csalódott és dühös, mert mindig az vagyok, ha egy férfi így bánik egy nővel, egy anya így bánik a gyerekével, és egyáltalán így bánunk egymással, mi emberek.

Csak remélhetem, hogy mindenki azt kapja majd, amit megérdemel!

Korkép

Száj- és orrkarikás egészségtantanár, koszos körmökkel tépkedi a zsemléjét, miközben maga elé mered kifejezéstelen tekintettel.
Jóga a főiskola folyosóján. Elmegyek a lótuszos fejenállós mellett, belépek a mosdóba, tovább a következő helységbe. hát ott meg nyitott ajtónál pisilnek. Punci megtöröl, gatya felrángat ráérősen, aztán felemeli a lábát és rárúg egyet a tartály tetejére. Kézmosás nélkül kiviharzik.
Állok gyökerezve, meglepetéstől szólni sem tudok.
Kint a mosdóban copfos áll a tejüveg(!) ablak előtt, és kifelé bámul, nekem háttal. Amíg mosom a kezem nem mozdul.
- Nem jössz órára? - kérdezem
Semmi válasz.

Holnap este nálunk üljük a Nyolcbaráti -kör egy tagjának a születésnapját, és az ajándékozás minden - kreatív gondolkodást igénylő részét - rám hagyta az informatikus. Kb. mit lehet venni egy idiótának, aki mellesleg állatkínzó*, nagymagyarországhívő, totálkattant, Bill bácsi fun, elveihez körömszakadtáig ragaszkodó, kockás szeretnivaló fafej? Pálcika, ha lenne fotóalbumja, akkor abban csupa olyan kép lenne, ahol kiskacsás úszógumival a derekán, rózsamintás fürdősapkában hajkurássza a csajokat a füredi strandon, vaaagy pöttyös nyakkendős, nagyszemüveges giccspartin dugja hátulról seggbe a haverját (ruhában!!!).
Harmincnégy éves korára szerezett egy menyasszonyt maga mellé, aki homlokegyenesen ellentéte őneki : maga a kétlábonjáró megfontoltság. Olyan fajta, aki a lepedő felterítésekor még azt is megnézi merre van a varrásbehajtás, kedden és pénteken este fél kilenckor lehet megdugni, egyéb napokon nyolckor lefekszik aludni. Csokitól a zokniig minden blokkot számlát leiktat otthoni füzetkébe, és olyan szintű kialakult szabályrendszer szerint él, hogy Pálcika minden előzetes figyelmeztetés nélkül is pontosan tudja, hogy mikor kell hazamenni! Ilyenkor ránéz asszonyára, annak pillantását szkenneli, majd így szól: "Tudom! Megyünk! Álmos vagyok!"
Amit sohasem értettem, hogy az ilyen pasik miért ilyen nőt vesznek el?!
Mint a szerves kémiára, a házasságra (kapcsolatokra) is igaz kell legyen - hasonló a hasonlót szereti. Miért vesz el egy pali, akivel orbitális hancúrpartikat lehetett csapni és aki imádta a szőke nagymellű nőket, egy barna kismellűt? Miért vesz el egy pasi, aki szereti az okos nőket, a nagy beszélgetéseket, az érvekre épülő vitákat, egy buta sótlan tyúkot?? Ha imád kefélni, miért vesz el egy frigid nőt?? Sok mindent nem értek én még a világból...


*Egyszer hajfestéket kent a kutyám fejebúbjára (hogy majd ott nem tudja lenyalni, és lesz rajta egy édes szőke folt...) nahát onnét kihullot a szőre, és egy darabig nem is nőtt vissza. (Mindenki kiröhögte szegény állatot!)
Tavaly kanbulikor fa függönykarikát húzott a kutya lábára, ami nem jött le róla, mert a könyöke visszafelé már nem engedte... le kellett fűrészelni ( a karikát..). Az volt az egyetlen szerencséje, hogy színházban voltam a barátnőmmel. Ha itthon vagyok, megölöm!
A szegény állatnál már kialakult a pavlovi ...ha meglátja a Pálcikát, inkább elmegy a hálóba az ágy alá.