A legjobb dolog ami mostanában velem történt sok más egyéb mellett (lagzimeghívás Balikám kollégájától, sütőtepsivásárlás, vasaló és deszkája is otthonra leltek nálunk, soksok kirándulások, szép idő, stb.) az, hogy végre van egy tényleg alapkategóriás fényképezőgépem ami végre már nem a kompakt fényképezőgépek közé tartozik, hanem egy kicsit magasabb kasztba. A régi kis nagyonkompakt Sonyból már olyan színek jöttek elő a vége felé, ami nem is létezik a valóságban, ( ld. webgaléria első néhány mappája, amit mi úgy hívunk itthon, hogy a narancssárga albumok - és ezzel mindent elmondtam).
Mivel már több mint három hetes az új fotómasinám, a temető után fejembe vettem,  itt az ideje, hogy megpróbálkozzam az esti-éjszakai fényképezéssel.
Abszolút amatőr vagyok a szó teljesen triviális, nem pedig művészeti értelmében.
Az emléktáramban lévő, apámtól származó, régesrégi fotózással kapcsolatos  ismeretanyag maradványaira ráművelődtem egy kicsit, különböző fotósblogokból és digitális fotózással kapcsolatos könyvekből.
A férjem két estéjét szánta rám, és nem múló kitartással hurcolászott körbe a városban szürkülettől egészen a teljes besötétedésig. Derűsen nézte végig, ahogyan bokorról-bokorra ugrabugráltam, járdáról-járdára szaladgáltam, hasaltam, ültem, térdeltem. 
Állványom nem lévén kukákra, kerítésekre, lépcsőkre, kőfalakra helyeztem a gépemet (mert ugye egy nagy záridős fénykép még stabil kézzel sem lehet éles).
A leghosszabb expozíciós felvétel amelyiken az emeletes busz látható, még így is homályos, mert a hídon ahol álltam, folyamatosan jöttek-mentek az emberek, és ez ugyan minimálisan, de rezgéssel járt. A rekeszérték-záridő problémakörében elveszve temérdek fotót készítettem, hogy majd kiderüljön végül is melyik a legjobb beállítás, mert életemben sem volt még ilyen gép a kezemben, ahol ezeket manuálisan lehet állítani.
Balikám ezalatt elolvasott minden oszlopot, táblát, mozi- és színházplakátot ami a közelben volt, és szó nélkül tűrte az én hóbortomat.
A háromszáz kép, aminek elkövetésére nem túl sok idő állt rendelkezésre, ( mert ugye a szürkülettől a teljes sötétségig mindösszesen másfél óra telik el, kétszer véve - mert két este esett meg ),  alapos revíziónak alávetve kicsit több mint harminc képre redukálódott. Utómunkálatként némi színt húztam rá photoshoppal, és egyet kettőt meg is vágtam, de mást becsületemre nem követtem el ellenük.
Nagyon, nagyon sokat kell még fotóznom, hogy tudjak olyat produkálni, amit már a nagyoknak is meg mernék mutatni, és egyszer majd egy tükörreflexes óriásmasinát is bevállalnék, ha már biztos tudással, és annál is biztosabb anyagiakkal rendelkezem.
A képeket az albumba feltöltöttem, és van három-négy amire eléggé büszke vagyok.