...

Van jóhírünk! Legnagyobb nagylányunk vőlegénye három napja dolgozik. A próbanapja jól sikerült, egyből fel is vették a szálloda bárjába, ugyanabba a szállodába amelyiknek az étterem részen Nórilányunk is dolgozik. Örülünk ennek nagyon, mindenki büszke is rá, mert talpraesett módon viselkedett, még akkor is ha közben félt egy kicsit. A másik - nem kisebb - oka, hogy örülünk, hogy anyám ráncai (najó ráncocskái) is egyből kisimultak, és megszabadultunk a napi rutinkérdésektől - mikor? nézted? felhívtad? miért nem? stb.
Zsófinagylány is elküldött már pár önéletrajzot (állatorvos labor, élelmiszerlabor) de mivel nem nagyon akarnak messze kerülni tőlünk (titokban én is ebben reménykedtem) korlátozottak a lehetőségei, mondhatni errefelé nem minden sarkon van kutatólabor. Van most egy "nagyonállás", csak titokban súgom, mert félek, hogy már kezd kiürülni a bőségszarunk- a plymouth-i egyetemre keres egy valami japán nevű prof. kutatóasszisztenst. Jó kis bsc állás lenne, ahol molekuláris biológiát és bioinformatikát kérnek főként.
A szakdolgozata keretében végzett két év kutatómunkája éppen ezt a területet öleli fel. A pályázási határidő már lezárult, elvileg öt héten belül értesítenek. Küldtem annak a tamagocsinak egy kis coelhos univerzumsugallatot, mert hát sose lehet tudni.

Anyám lassan repül hazafelé. Szegénykém végigbicegte a három hetét itt nálunk, de lehet, hogy még otthon is kettőt hozzásántikál. Az volt, hogy belerúgott a talpával (!) abba az összesen 5 cm-es lépcsőbe, amire kétszer hívtuk fel a figyelmét, mert a csalad többi tagja is összesen netto ötször rúgott bele, vagy lépett félre rajta, (kivéve engem, de én a beköltözés után bevésési ceremóniát tartottam belőle, mert ha én lerokkanok a család életképtelenné válik, legalábbis ezzel babusgatom a nélkülözhetetlenségemet).
Az eset után a két egészségügyes megállapította - nem tört, a valóság szerint minimum repedt, anyám szerint meg kib...szott angol lépcső...(nem mintha a lépcső nemzetiségének bármi köze lenne a használhatóságához, bár ez kétségtelenül nem mindenre igaz angliában.)
Anyám más tekintetben nagyon jól érezte magát, kivéve, hogy folyton fázott, pedig a mínusz huszas télhez képest ez a tavaszi 17 fok abszolút üdítőnek kéne hasson - csak anyámról tudni kell, hogy a 38 fokos hőségben is kertészkedni képes, a strandon meg forogni a napon, mint a csirke a grlillben. Szóval ő 20 (fok) alatt fázik, kib..szott angol időjárás.
Kert rendben, képek majd..megvárom a virágzást. A kerítést, virágládákat, házat kívülről lefestettük. A projekt teljesítve, anyám úgy hajtotta a családot, hogy mindig az amerikajifilmes vijetnámos kiképzőtisztek jutnak eszembe ha elkiáltja magát.
Anyám keddre már jegyet is váltott hazafelé. Túl hamar elment ez a három hét, de minden nap többször is megölelgettem és megpuszilgattam, hogy kitartson a következő találkozásig.

Megint egyet előre...meg egyet hátra

Megérett az elhatározás bennünk, hogy ismét lépünk egyet: most megint a férjem jön. Három évet lehúzott technician-ként itt a pc-world-ben.
Kibővítettük a profilját a linkedin-en és megpályázott pár állást. Ez most nem létkérdés, nem sürgős, ki fogjuk várni a megfelelőt. Az egyik ok természetesen a fizetése. Szépen megéldegélünk, szép kis bérleményben, nem szenvedünk hiányt semmiben sem, így hát nem égető a dolog, de ideje váltania. Ezzel a munkakörrel borzasztó elégedett volt három éve, szerencse is mellé állt, mert az első munkahely megszerzése a legnehezebb, pláne ha nem mondjuk mosogatni, vagy takarítani szeretne az ember.
Mostanra viszont kifutott a dolog, már nincsen benne kihívás, ez a másik ok, hogy változásra van szüksége. Az évek során az összes angol kidőlt mellőle, és még egyedül is nem egyszer vezeti a havi régióstatisztikát, ami nem kis dolog, tekintve, hogy nagyvárosokat (Plymouth) is maga mögé szorít, pláne meg, hogy ott ketten hárman végzik ugyanezt a munkát amit ő egyedül. Nem fényezem, ez az igazság.

Velem kapcsolatban annyi játszódik most bennem, hogy kétségbe vonom a kitartásomat és a türelmemet, de valószínűleg ez az elmúlt két hét túlóráinak is köszönhető. Kicsit madárnak is éreztem magam, mintha már csak én dolgoznék a munkahelyemen, mindenki más csak nyaralni járna oda. Természetesen ez nem igaz, de akkor is feltűnő, hogy nekem van a legtöbb túlórám, és még az előzőekben említett papírmunka tekintetében is több lett az, mint gondoltam. Ráadásul az egész az én nevem alatt fut, holott arról volt szó, hogy csak segítség kell. Szóval elment az első paksaméta rendelés, háttéranyag, anamnézis, és vizeletvizsgálati eredmény az én nevem alatt. Bátorkodtam szólni a főnökömnek, hogy ha valami nem stimmel, akkor ő fogja letelefonálni, mert azért annyira még nem jó az angolom, hogy az NHS központtal tárgyaljak, meg nem is vetne jó fényt az egy jó hírű magánotthonra a régióban, ha valami sehonnétjött makogna a vonal másik végén.
Kicsit fel is húztam magam, mert csomó olyan dolog volt, amit magamnak kellett kitalálnom, hogyan is csináljam, mert előttem se csinálta senki sem, és mindenki csak csóválta a fejét, akitől tanácsot próbáltam kérni. Meg is jegyeztem (megkockáztatva egy gúnyoros vonalat a szám szélén), hogy bazzeg erre kéne traininget szervezni az NHS-nek, nem a bullying-ra, a sexual abuse-re, meg a standaid használatára, ami már a valagunkon jön ki. Erre mit mondott a főnököm? Irjam meg a kérvényt, ő meg meglátja kit tud rá szerezni... Hábeszarock...
Szóval most egy kicsikét túlcsordult a bili nálam. Hullafáradt is voltam, és mikor zombiztam itthon a fotelomban (gyerekek így hívják, amikor bámulok magam elé, és nem hallok) azon siránkoztam magamban, hogy hiába a rohadtnagy mindentudásom (beleértve a furulyázást), itt fogok elkopni ebben az otthonban. Tudom, hogy hálásnak kéne lennem, meg azt is, hogy jajdeörültem neki, hogy egyáltalán túljutottam egy interjún, és rémálmaim vannak attól, hogy másik állást keressek egyenlőre... de kicsit most elkeseredtem és megtorpant az optimizmusom.
Mert folyton gondolkozom - egy latin kifejezésen, amit tudnom kellene, vagy, mert a főnővér öt álló percig nem talált bele egy egyértelmű vénába, vagy, mikor a kötéscserénél fordítva teszi fel a rétegeket egy sebre... és nem szólhatok bele, nem mondhatom, hogy segítenék... lehet, hogy a szakmát nem lehet elfelejteni, de azért kopik a tudás, arról nem is beszélve, hogy biciklin se ültem már 15 éve, hát nem is mernék felszállni rá.

A másik amitől megijedtem most, hogy olyan gondolatok mászkálnak fel-alá a fejemben egy ideje, hogy én valami egészen mást szeretnék csinálni. Távol az egészségügytől, távol a bajtól, a haláltól. Kicsit becsukni ezt az ajtót, és kinyitni egy egészen másikat. Egy virágosabbat, jókedvűbbet. Nem tudom. Hülye vagyok?

Kataszrófahelyzet...

...mert az mi más lehet (szerintetek) amikor egy idősotthonban hasmenésjárvány van?

A nagyapám kedvenc viccének csattanója cikázott az agyamban egész nap "már nyakig vagyok a sz.rban még mindig látsz??"

A desszert Imodium kapszula volt a mamóknak, a Floating Island-ot (kb. madártej) majdnem mind mi ettük meg.
Holnap mi fosunk.

Fáradtan, de vigyorogva ballagtam ma haza, mert reggel az éjszakások azzal köszöntöttek minket, hogy Michael eltévedt az éjjel egy ajtónyit, és Amelia gardróbjába könnyített a hólyagfeszülésén. (Amelia ma egész nap mezítláb volt, mert az össszes topikája elázott.)
Már korán reggel könnyesre nevettük magunkat.

Hétköznapok

Kisebb nagyobb bukkanókkal, (néha maradnak el dolgok itthon) de belerázódtunk az új rendszerbe. Mostanra merem kijelenteni, hogy megszoktam a helyemet a melóban, már nem parázom össze magam semmitől, kiismerem magam a bentlakók között, tudom melyik kollégámmal hányadán állok. Ennyi idő kellett, hogy kicsit határozottabbnak, és magabiztosabbnak érezzem magam közöttük. Segített az is, hogy simán megbízhatónak értékeltek, és sok dolgot rám is bíznak. Néha ha helyettes jön az Agency-től (mert sosem vagyunk elegen) mellém adják, hogy segítsem a munkáját, vagy mutassak meg neki ezt-azt, magyarázzam el mi hogy van, vagy vezessem körbe. Ha a főbejáró csengője szól, már ki merem nyitni az ajtót -- nevessetek ki, de nekem ezek nagy sikerélmények.

Visszatért a kezdeményezőkészségem is, ennek köszönhetően már nem érzem magam ijedt nyuszkónak a ketrec sarkában. Vannak jobb és rosszabb napok mint mindenhol, nálam a rosszabb napok azok, amikor kevesen vagyunk, és térdig lejárom a lábaimat. A jobb napokon megvan a létszám, és szépen kényelmesen elvégezhető a munka. A rosszabb napokon is jól érzem magam azért, mert ha kevesen is vagyunk, de lehet egymásra számítani mindenben, és néha már a sírva röhögés határán vagyunk három óra felé... A rosszabb napok után viszont ájulásközeli állapotban esem haza, és aztán egy órán át csak ülök a fotelban feltett lábakkal, és csak utána tudom rászánni magam a mosásra, vagy főzésre.

A lakók között is vannak jobbak és rosszabbak, de a rosszabbak sem rosszak, csak maximum kicsikét nyűgösebbek. A legnyűgösebb hölgyeménnyel nekem még nem gyűlt meg a bajom, de csak azért, mert még nem vett rólam tudomást - egyenlőre a levegő kategóriába tartozom, de a többiek azt mondták, ennek még egyenlőre örüljek. 

Teljességgel beleestem viszont néhányukba.

Imádom Elsie-t az egyesben lakó mamót, aki egy tünemény. Bár a háromnegyed eszét már elhagyta, imád élni, enni, és nevetni. Édes, öreglányos, fogak nélküli kiejtése van, amit erősen szoknom kellett, de mára úgy elviccelődünk, mintha a nagyanyám lenne. A papírszalvéta a legkedvesebb ajándék amit kaphat, órákat elvan azzal, ha szép egyforma csíkokra tépkedheti. Ezt a mulatságot csak egy jó kis csésze tea, vagy az ebédje kedvéért hajlandó megszakítani. Legszívesebben felkapnám és hazavinném.

 A másik kedvesem Eunice a 106 éves gondozottunk, aki bár lábra már nem tud állni, majdnem teljesen önellátó. Egyik fülére sem hall már, de nagyon jól olvas szájról. Imádja a táncot nézni a tévében, mindig kapcsolgatni kell neki a csatornákat. Valaha ő is táncolt, ennek bizonyítékaként gyönyörű képek sorakoznak a komódján. Az ő kedvenc foglalatossága, hogy folyton jegyzetel - milyen nap van, hol milyen táncos műsor lesz, mi lesz ebédre a héten stb. mert már nem tudja megjegyezni ezt a sok dolgot.

Amelia pedig a legzsörtölődősebb és legrondább szájú vénasszony akivel valaha találkoztam, mégis van benne valami szerethető. Utál fürdeni, fésülködni, és egyáltalán mindent ami azzal jár, hogy kizökkentik a fotelban üldögélésből, vagy ágyban fekvésből.

 Nagyokat tudok nevetni a beszólásain, a káromkodások sem hoznak már zavarba. Több szinonímáját tudom az utcalánynak mint magyarul... Amúgy meg egy kocka csokival le lehet venni a lábáról, de olyankor sem változik kezesbáránnyá, csak halkabban morog, és míg csoki van a szájában addig sem harap.

Egyetlen kicsi fájdalmam, hogy Balival kevesebbet vagyunk együtt (kb. kétszer-háromszor esik egy napra a szabadnapunk havonta), emiatt sokszor este tovább fent vagyunk, hogy kicsit dumáljunk, vagy nézünk valami tévéshazait, esetleg kártyacsatázzunk az ágy közepén (meg még egyebeket, és azt is az ágy közepén), aztán három ilyen nap után bealszunk félnyolckor, mert kiütköznek a hiányzó órák.

Most viszont szabad hétvégém lesz, és az ő off napja is szombatra esik, terveztünk egy "ősz-színű" kirándulást a Becky Falls - hoz ismét (nyár színűn már voltunk), de egy kollégája meghívott minket családostul ebédre, így a kirándulást elhalasztottuk.  

"Álmában csönget egy picit..."

A történet ma háromszor játszódott le...   :-)
Hívócsengő szól - 4-es szoba, felrohanok a staff room-ból ahol a szünetünket töltjük.
A négyes szobában Amy a fotelban, lógó fejjel alszik- odamegyek hozzá, megfogom a vállát...
- What's the matter Amy? (Mi a baj Amy?)
... a szemüveg mögül rám néz csodálkozva:
- I don't know...why? (Én nem tudom...miért? )

Lángosparti magyarmódra

...a büfékocsi beüzemelése eleve problámákkal kezdődött. Valamiféle áramos bonyodalmak akadtak, bérleményből nem volt jó, a generátort meg még anno ellopták, valahogyan mégis ki kellett szolgálni a lángossütő áramigényét. Nosza a fiúk - némi pálinka segédlettel -  belefogtak a fabrikálásba, tettek vettek, mígnem az egyik autó motorjának beindításával lett elegendő áram az üzemeltetéséhez. 30 db. lángost el is pusztítottunk hamar, folyamatosan főtt le a kávé a kapucsinó, hogy "melegen tartson", mintha a pálesz erről már nem gondoskodott volna. Előkerültek tokaji borocskák - fogtündér nagybácsi jóvoltából (értsd: fogorvos) - szilvás Unicum, - nemrégiben otthon járt Peti közreműködésével - a sör meg hát amúgy is nemzetközi. Minden párnál az elmúlt egy-másfél év alatt a gólya is megfordult, mi is vittük a lányokat, így legalább mindegyik töpörtyűre jutott egy felvigyázó és mi anyukák is kivehettük a részünket a társasági életből (legalábbis ezt hittem én eleinte, de megfeledkeztem arról, hogy a kismamák társasági élete megreked néhány évre a cumisüvegek alatt, illetve a mellszívóval agyuk egy része is távozik időszakosan, ez később visszanő). Tehát - beszélgettünk a babakocsik között, a cici-pelenka-hasfájás témakörről, amitől én hideglelést kapok, pedig négy gyereket részlegesen már felneveltem, de valahogy sosem voltam az a fajta anyuka, aki a terhességi csíkokat  kirámolja a játszótéren - ha nagyritkán megmenekültem a gyerekektől, hát kirúgtam a hámból inkább, minthogy még akkor is szóban fejjem a tejet tovább. Néha próbáltam menekülni a ciciktől egy cigiig - de mindig utolértek a kérdéseikkel, egy idő után feladtam. (Néha érzem azt magamon, hogy átlagon felül empatikus vagyok, de máskor meg azt, hogy bunkó embergyűlölő - azt is megértem, hogy kevés a barátom.)

Mire a gátmetszéstől eltutottunk az autósülésig, addigra a fiúk eléggé asztalcsapkodós hangulatban voltak már, mondhatnám úgy is totálisan lerészegedtek.
Ezt még messziről is meg lehetett állapítani a sötétben, mert valahogy a sziluettek egyre többször karoltak egymásba, a jobb kezét mindenki sűrűn emelgette, a bal kezével meg erősen hadonászott. Alkoholos befolyásoltság továbbá azonosítva ..rva...idesz..., mosnem?.. de b..szki,  figyeljfigyelsz?.., hááátja, hangfoszlányokból.

Be kell valljam én is rossz anyuka voltam, mert annyira nem figyeltem a 12 és 16 év közötti tinilányaimra, hogy azok az engedélyezett mennyiségen felül fogyasztottak forró csokit, Sprite-ot, valami piros cukros ragadóst, valamint helyszínelést követően számtalan chips-es zacskót, csokipapírt, és pufiszacsit is találtam körülöttük. Komolyan úgy néztek ki a temérdek szénhidráttól, mint akik be vannak lőve, a cukor tette a dolgát. Folyamatosan rihegtek-röhögtek, be nem állt a szájuk, és férfiakat megszégyenítő hangerővel üvöltözték túl egymást.
Bevállaltam a rossz zsaru szerepét, és 11 óra felé megparancsoltam, hogy kövessenek a bérleménybe, amíg majd az apjuk is eléri a szintet, és leesik a feje a büfékocsi pultjára. A hazafelé tartó 15 perces út alatt ötször álltunk meg mert valakinek pisilnie kellett, és nem azért mert ötször kellett pisilni, hanem mert csak harmadjára találtunk olyan helyet ahol nincsen kamera. Olívia kínjában már kijelentette, őt a kamera se érdekli, különben sincsen a seggén rendszám, hogy beazonosítsák ki pisilte össze a kerítés sarkát a Homebase parkolóban.
Hazaérve ráébredtem, hogy elhoztuk az egyetlen nálunk lévő lakáskulcsot, a férjnek írtam egy sms-t, hogy nyitva hagytam mindkét ajtót. Kihagytam a számításból, hogy a felettünk lakó öreg kissé gyanakvó természet, (főként mikor a helyi social club-ból jön meg és főként hétvégén) még a kiskaput is reteszre csukja állandóan (sokszor emlegettem szegény megboldogult mamáját, két 40 kg-s sainsbury-s szatyorral a kezemben - hát ez van, messze vagyok a tökélytől).
Mire a férj hazalábalt, a lépcsőházajtó természetesen zárva volt, állítása szerint kilencszer csöngetett, mire álmos Tami hálóingben megjelent, én csak arra ébredtem fel, hogy az uram az ágy szélén ül alsógatyóban és a telefonját nézve röhög. Bár fúrta az oldalamat, nem kérdeztem meg min nevet ennyire, mert felmértem a veszélyét annak, hogy másfél órás előadásba kezd, aminek a végére elfelejti az okot, úgyhogy megfordultam és gondoltam tovább alszom. Emberem radarja viszont jelzett, észrevette a somolygást, és meghajtotta anyókát, mint Singer a varrógépet....
Kicsit azért sajnálom a mai napját, minthogy én itthon  - ő meg elment dolgozni, de majd a kedvenc fokhagymás csirkéje kárpótolja érte,  rövidített napja is van - amúgy meg aki éjjel legény.....

Örömmel és büszkeséggel tudatom, hogy elsőszülött gyermekünk kitűnőre diplomázott tegnap. (Azért most, mert előbb a nyelvvizsgáját csinálta meg.)
Előtte van még az IELTS és aztán jövő évben start az itteni szakra (Forensic Toxicology MSc) amit kinézett magának.

Hamarosan újra együtt lesz a család.
:D

Sutyi képek a munkahelyemről

A munkahelyem utcafronti kép a google-ból:

Némi lesifotó tőlem (telefonnal):

Bejárat - kicsikét a szobába is beleshetsz:

Folyosó - jobbra és balra két-két szoba (...és az elmaradhatatlan virágos padlószőnyeg ):

A teázó-olvasó-kártyázó - télikert (conservatory)  - itt volt az állásinterjúm is.
A kertre nyílik, a sövény öt méter magas, ekkorát az életben nem láttam:

A mai ebédem (és a bentlakó mameszoké is): lazac, töltött paradicsom, párolt krumpli és zöldbab citrommártásban- mögötte a nagy piros púp a desszert - summer pudding - egész eprekkel töltött toastkenyér málnamártással leöntve - elég ha annyit mondok sose ettem ilyet, nem is nagy valami - de isteni volt - jah, és Mrs. Miller még elszaladt a konyhába egy kis tejszínhabért, direkt miattam, merthogy mint mondta, - úgy az igazi.

A kajákat rendre lefotózom majd, mondhat aki amit akar az angol konyhára, de ez a szakácsnő (Fülöp-szigetekről  :D ) istenieket főz.

Túl az első két munkanapon

Az első napom a munkában (hétfő) 7:45-15:00 ig tartott, a második nap ugyanazzal a kezdéssel, de négyig.
Elsőre nagyon elfáradtam, de a mai nap már egy kicsikét jobban telt. Lassanként kiismerem magam az otthonban, ma már kicsikét önállóbban dolgoztam mint tegnap, és bátrabban beszéltem. Sokat kérdezgetnek engem, ez, vagy az hogy van Magyarországon, mindenki nagyon érdeklődő.
Teaszünetben kifaggattak, miért is jöttünk el otthonról. ...well this is a long story :D, de mindenki tudni akarta, hát meséltem vagy fél órán keresztül. Kikerekedett szemmel hallgatták végig. Mindenki egyetértett abban, hogy nem volt szokványos életünk. Mindenki azt mondta, most már ne aggódjunk, jó helyen vagyunk itt, most már nem lesz semmi baj. Hát remélem a szentlélek szól belőlük.
Kezdem kissé felfogni a kiejtésüket is (személyenként értve) ma már sokkal jobban értettem őket mint tegnap. A gondozottak többsége nagyon aranyos. Van egy irodalomtanárnő is köztük, ha valamit nem tudok leírni, készséggel elbetűzi nekem, így ma pl. a desszert nevét - lemon meringue - tanultam meg tőle.
Telefirkáltam a kezemet szavakkal, mert nem ismertem pl. nighty- hálóing, beaker - két füles műanyag bögre, szavakat és még néhányat, napi 10-15 új szót biztos tanulok, ez jó kis agytorna.Összesen 36 órát dolgozom hetente, két szabadnap jár. A nővérruha világoskék színű, fehér szegéllyel, viszonylag csinos, szép szabású. Kaptam továbbá névtáblát, és egy ruhára függeszthető órát, tollakat az íráshoz.  Este nem kell elaltatni az mondanom sem kell, de összességében élvezem, hogy nekem is van már napi teendőm.

A férjem iszonyat rendes, (bár ez nem újdonság számomra) reggelente elvisz dolgozni (bár 15 perc séta a munkahelyem), és minden nap úgy időzíti az ebédidejét, hogy haza is tudjon hozni. Ma napközben szivecskés sms-t is kaptam tőle (szerintem büszke rám, és egy kicsit aggódik :D)
A gyerekek is kitesznek magukért, mire hazajöttem mindig meleg tea várt bögrében már az asztalon, és el volt mosogatva. A Nóri a kínais állását most felcserélte, jelentkezett az Imperial**** Hotelbe reggeliztetőnek, felvették most félállásban ott dolgozik - azt mondta, hogy olyan helyeken van izomláza, amikről eddig nem is tudta, hogy létezik ott izom  :D , de nagyon élvezi a munkát. A főnökkel megbeszélték, hogy ha elkezdődik a suli, hetente  hétközben két este vacsoráztat, és egy szombaton reggeliztet. Nagyon csinos a fekete pincérruhában.
Most mentek az apjával bankszámlát nyitni (a kínaiban kézbe fizettek), rém büszke magára - joggal.
Néha elképedek milyen rendes kölyköket neveltünk.

Boldog vagyok.

A próbanapom jól sikerült, eltekintve attól, hogy borzalmasan elfáradtam, de inkább csak agyilag.
Reggel háromnegyed nyolctól délután kettőig voltam, ami nem hosszú idő, de a folytonos gondolkozás és beszéd leterhelt.

Reggel egy 15 perces eligazítással kezdenek, ahol engem is bemutattak - legalábbis a délelőttös személyzetnek. Tudom, belejövök még a munka mindennapjaiba, de egyenlőre sok volt az információ ami elöntött óráról - órára. Igyekeztem mindent bekebelezni, de így is a felét elfelejtettem annak amit érzésem szerint meg kellett volna jegyeznem. Három team dolgozik - ápolói, takarítói, konyhai.
Maga az intézmény olyan, amilyenre számítottam. Kicsi, családias légkör, szép, világos barátságos kórtermek virágos függönyökkel és az elmaradhatatlan angol fotelekkel - már persze a betegágyak mellett. Minden szobában a falon tévé, az ágyak liftesek, hívó - és sürgőssgégi csengőkkel stb. A munkahely környezeti és eszközös körülményei messzemenőkig biztosítottak. Két emeleten kb. 15 kórterem, lift és mozgássérültek által használható lépcsőliftek vannak. Tágas ebédlő, és egy szép társasági télikert is van pihenbésre, olvasgatásra.
A munka eléggé intenzív, de nem túlságosan megterhelő, a reggeli "hajtás" után tíz - féltizenegy felé egy negyven perces pihenő - melyet a staff room-ban kell (! kötelező a pihenőidő) eltölteni. Ekkor a szakács egy pirítóssal, marmalade-del, lekvárral, vajjal gazdagon megrakott tálcát hoz, valamint teát és kávét. Ekkor reggelizés és teázás közben történik a további napi teendők megbeszélése, plusz a javaslatok, ötletek, segítség kérés egymástól stb. A pihenő után tovább folyik a munka, néha főnöki, vagy orvosi vizit is van a betegeknél. Én egy kötözésnél segédkeztem, eközben jól ki is faggattak mindenfélét kérdezgettek.
Ebédidőben mindenkitől - tőlem is - megkérdezik külön, kér e ebédet, illetve melyik menüt szeretné.
Tulajdonképpen idillinek hangzik így a munka, de ne felejtsük el, én még csak egy napot voltam, és inkább mint megfigyelő vettem részt munkában. A neheze majd ezután jön szerintem.
Amikor csak hozzám beszéltek, megértettem mindent, ha kérdeztek válaszoltam legjobb tudásom szerint. Viszont a reggeli staff gyűlésből és a délelőtti pihenőidőben történt beszélgetésekből jó ha a 40 százalékát megértettem. Majd belejövök ebbe is. A betegek nagy része fekvőbeteg, talán öten hatan vannak akik mozgásképesek, és pl. az ebédlőben ebédelnek.  A többieknél idővel ez a cél, gyógytornász is jár mindenkihez, hogy mielőbb lábra állhassanak. Három beteg van, aki nem fog már lábra állni, egynek mindkét lábát amputálták cukorbetegsége miatt, a másik kettő pedig már nagyon, nagyon öreg. E három közül is csak egy, akivel nem nagyon lehet kommunikálni sem már. Az otthonban mindösszesen három férfi beteg van, hiába a nők tovább élnek itt is. A betegek is kedvesek és segítőkészek voltak, a legtöbben mosolygósak, udvariasak, és mindent hatszor megköszönnek. Az adminisztráció elég sok, de azthiszem megbirkózom vele, tekintve, hogy majd mindenre táblázataik vannak, ill. a műszak végén van egy néhány mondatból álló összegzés amit meg kell írni - egyet már én is írtam, diktálás után (szerintem azt akarták látni, tudok-e helyesen írni, vagy úgy egyáltalán írni) - ha tudnák, hogy írni és olvasni sokkal jobban megy, mint beszélni....hát mostmár majd tudni fogják.
Mindenki, de tényleg mindenki nagyon kedves és segítőkész volt velem, főként a főnökasszony - akit ezen túl Mrs. Miller-ként fogok emlegetni - de a leendő munkatársak is mindent ötféleképpen elmagyaráztak.
Kaptam rengeteg dícséretet - pl. ilyenekért hogy értettem nem szokványos szavakat is pl. epidemic (járvány), vagy abuse, bullying (bántalmazás, megfélemlítés).
Összességében véve tényleg nem kellett volna annyira paráznom mint amennyire  - de ezt ugye hiába is mondta bárki is előre, aki fél, az nem tudja magának egyszerűen megparancsolni, hogy ne féljen - ha ez ilyen egyszerű volna, én is örültem volna. Még a pozitív tapasztalatok után is néhány hétig ellenállhatatlan vágyat fogok érezni a reggeli vodka után - persze kizárólag mint feszültségoldót alkalmazva :D  .

A műszak végén számtalan kérdést szerettem volna feltenni még, de már kimerült a fordító az agyamban. Mrs. Miller azt mondta,  menjek haza, aludjak rá egy hétvégét, utána,  ha még mindig akarom az állást - gondokozzak el, hogy part time-ban (részmunkaidőben) vagy full time-ban (teljes munkaidőben) és hogy milyen napszakot vállalok, és hétfőn reggel telefonáljak.
Nos nappalt vállaltam teljes munkaidőben (ez délelőttös és délutános shift-eket jelent). (Az éjszakai munka nem nekem való, éjfélig abszolút nem alszom sosem, de éjjel egy óra után hasznavehetetlen vagyok.)
Tegnap délelőtt elmentem a paksaméta papírért amit ki kellett töltenem - jelentkezési lap, bakszámla és IN adatlap, CRB kérő adatlap (erkölcsi bizonyítvány), egészségügyi lap stb. ezeket ma vissza is vittem.
Várok még egy hívást ma vagy holnap, hogy a héten melyik napon kell mennem egy napos tréningre - amely az adatkezelésről, titoktartásról meg mindenféle dolgokról fog szólni.
A munkát hétfő reggel kezdem.

Kicsikét elgondolkoztam azon, hogy bár örülök, hogy munkát találtam, az én kis védett, emberektől mentes világomat meg kell osszam másokkal, újra nyitnom kell a világ felé, és én már úgy megszoktam a saját gondolataim társaságát, hogy remélem nem lesz ez túl nehéz.
A következő ötéves terv:  egy évet adok magamnak, hogy folyékonyra fejlesszem a nyelvtudásomat, egy évet arra, hogy kitaláljam mit szeretnék csinálni, merre akarok továbblépni.

Csak remélni merem, hogy mint már annyiszor, most is kapok majd útmutatást ebben.

Szössz

...avagy a magyar citrom mindenfelé elgurul (ahogy az a bizonyos gyógyszer is)...

Ülünk az étteremben a gyerekekkel, beszélgetünk:

- Képzeljétek, hogy egy srác beszólt nekem ma a Honfoglalón... -veszi át a szót a legkissebb.
- Tényleg, és mit szólt be?
- ...hát kérdezte tőlem, honnan vagyok? Mondtam neki Angliából.../na ebből már sejtettünk valamit/
- és?
- ...azt mondta, hogy áruló vagyok, és hogy tisztelnem kéne a hazámat, meg valami FITNESsZ-t...



Egy kicsit most nem megyünk az olcókínaiba.
Nem viselkedtünk meggyőzően normális családként...én konkrétan kiköptem a tányérra az ananászost, és kishíjján lélegeztetni kellett a férjemet.

...és túl vagyok a másodikon is. Nem kaptak be, nem nyeltek le. Iszonyatos fos természetem van, hogy ennyire tojós vagyok.
Mérleget kell vonnom. Mindkettő egy magán ápolási otthon, mindkét helyről pozitív a visszajelzés, az elsőnél egy középkorú nő a vezető, és elég szigorú kinézete volt, bár végül is kedves volt ő is, de nem volt annyira szimpatikus.
A utóbbi viszont sokkal közelebb van, amúgy is ezt néztem ki magamnak- és egy eszméletlenül kedves idős hölgy a vezetője.
Ma reggel voltam beszélgetni vele, már akkor szimpatikus volt, mikor látta, hogy izgulok egy nemharapanéni - vel köszöntött. Sokat mosolygott, nagyon szépen beszélt, mindent értettem amit mondott, vagy kérdezett. Mindent elmondott a feladatokról, hosszasan ecsetelte milyen nehéz ez a munka (az angoloknak fogalmuk sincsen milyen a nehéz munka - az otthoni 100 ágyas elfekvőkhöz képest amikben megfordultam, a körülményekről nem is beszélve), nyilván persze ez a munka nem könnyű általában véve, főleg annak aki nem tudja mi várja egy ilyen helyen. Összetalálkozhatunk az út végéhez közeledő idősekkel, sokszor  tragikus emberi sorsokkal, viszont meríteni is sokat lehet belőle, legalább annyi pozivívat is tud adni, mint amennyire megterhelő. Kinek-kinek ezt kell mérlegre tennie.
A fizetés egyenlőre nyilván kezdő - tréningek és vizsgák után majd emelkedik, de nem sietős, egyenlőre dolgozni akarok, még jobban tudni a nyelvet, aztán majd minden alakul.
Öt hét fizetett szabadság jár, még azt is elmondta, hogy karácsonykor úgy szokták megoldani, hogy mindenki egy kicsit vállal belőle - kedvesen érdeklődött Magyarországon is ünneplik e a karácsonyt. Itt egy kicsit meglepődtem, de jól lepleztem szerintem  :-) .
Az interjú után mindent megmutatott nekem, a szobáktól az adminisztrációig, étkezőt konyhát, és egy aranyos elbűvölő télikertet, ahová teázni lehet kiülni.
Az otthonban főleg ortopédiai műtétek után lábadoznak a betegek, van néhány onkológiai kezelés után levő beteg, illetve néhány egyéb műtétes. A betegek nagyrésze egyágyas szobákban főleg, de öt kétágyas is van, összesen 25 férőhellyel, általában teljes kihasználtsággal. A feladat főleg a betegek segítése, gyógyszerelés, kötözés, kötéscsere, asszisztálás orvosnak, rendszeres mozgatás valamint ápolási adminisztráció (na az utóbbival még meg kell küzdenem).
Csürtörtökön reggel megyek egész napra megfigyelni a napi rutint,  és utána kell eldöntenem vállalom e.

Zabszemes várakozás....

Beadtam az önéletrajzaimat néhány care home-ba, rental home-ba és a helyi kórházba is. A bizonyítványaim az europass kiegészítővel, és egyéb végzettségek (ECDL, és szakmai felső szakképesítés) elegek voltak egy ideiglenes regisztrációs számhoz (eü. itteni NMC), egy év munka után megkapom az állandót. Addig jobban örülnék ha első körben egy nyugisabb idősotthonban dolgoznék, de meglátjuk, melyik lesz ahova felvesznek. Ha megvan az állandó szám egy év után, mindenképp mennék kórházba dolgozni. Értelemszerűen jobban is szeretem a szakmaibb melót, és a fizetés is jobb, de szerettem az idősotthont is, mikor még anno a kezdetekben otthon is dolgoztam ilyen helyen.

Parázok azért az állásinterjútól, esténként mondogatom magamnak, hogy tudok angolul, de azért még bizonytalan vagyok magamban, bár angolék már többször megdícsértek, hogy milyen szépen megtanultam már a nyelvet. Remélem lesz még pozitív megerősítés, mert az nagyon kell az önbizalmamnak. Ha megvan a munka, továbblépünk lakásügyben.

Mellékesben varrogatok tovább gyerekcuccot ebayre, némi kiadványszerkesztéses, vagy webes munka is beugrik a Bali egyre tágabb ügyfélköre révén, de azért a könyvkezdeményemmel is foglalkozom.
Korábban kelek, mert a reggeli csöndben tudok leginkább gondolkozni, mondatokat fűzni. Olyankor eszméletlen nyugalmat és boldogságot érzek, hogy van jövőnk, hogy boldogulunk, élünk végre. A fotózásra mostanság kevés időm jut, de hát ez van, ha az ember lányát ennyi minden érdekli. Kissé ki is "nőttem" a gépemet, igazán már nem tudom kihozni belőle amit szeretnék, de talán jövőre lecserélhetem valami komoly masinára, mert néha csalódott vagyok, amiért a jelenlegi nem csinálja azt amit szeretnék.

Terveim között szerepel még egyéb nyelv(ek) megtanulása, titokban felvetettem magamnak hobbiként, nagyon fájin lenne megtanulni egy latinosabb (spanyol, olasz) és egy keleti (mondjuk kínai, vagy japán) nyelvet - időm lesz rá, remélem sokáig élek még. :D
Nem is lenne ez rossz egy falusi - rántotthússzagú - nagy Anyától, ahogy nemrégen tituláltak engem egy fórumon. Bár ők sértésnek szánták, én nem annak vettem, életem főművei úgyis a gyerekeim. Ennyi.

Édes otthon...

...avagy: Nyaralás az autóban

Hazaindultunk. Az út eszméletleniszonyatosan hosszú volt, bár az első felét még az újdonság varázsa miatt élveztük. Amikor viszont a hátsónk már töklapos volt, a lábaim zsibbadtak, és a férjem 50 fokos agyvizét vezetés közben ásványvízzel hűtöttem, akkor már nem annyira. (Angliában viszonylag kevés szükségünk volt légkondira, így eszünkbe nem jutott, hogy a gáz kifogyhat belőle...)
A gyerekek hősiesen viselték az autózást, de a vége felé (éppen addigra mikorra már a mi bugyrunk is tele volt) már nyűgösek voltak, nyafogósak, fáradtak. Két fojtogatás között próbáltam megértetni velük, hogy nem egymást akarják legyilkolni, csak a fáradságtól nehezebben kezelik a stresszt, és az itélőképességük sem mozog a normális tartományban.
A férj pedálnyomós (nem vagyok jó térben) lába már beállt derékszögben a gázra, ő is elég hisztis volt már a vége felé, úgyhogy amikor azt hitték alszom, keleti mantrákat mondogattam, hogy még bírjam a konfliktuskezelést, mert én meg abban fáradtam el, de totálisan. Mindezek közben rémképeim voltak a visszaúttól, merthogy a cucc is több lesz, a hely meg kevesebb, és még egy kutyát is bátorítanom kell, hogy mindjárt odaérünk.

Anyu és Zsófi ugye nem számítottak ránk, csak a fiúk voltak beavatva (öcsém és Zsófilányunk barátja), hogy egy nappal előbb érkezünk. Anyám jól le...szott, hogy MIT FOGUNK ENNI, NINCSENISKITAKARÍTVA RENDESEN, ÉS JÉÉÉZA MÉG ÁGYNEMŰT KELL HÚZNI, hát az anyák már csak ilyenek. Amíg ő takarított, meg felrakta a bográcsban a töltött káposztát, fémhordóban a pörköltet, addig a hűvös-árnyékos 38 fokos teraszon teáztunk, kávéztunk, és szokás szerint semmit sem fényezve elmeséltük, hogy az út borzalmas volt, hosszú és meleg, mi is borzalmasak voltunk, a férj hosszú, de egyikünk sem meleg.

Otthonlétünk röpke 12 napja alatt mindenhol voltunk, csak elég keveset a fenekünkön, azt is többnyire az autóban. A barátnőm azt mondta, örülj neki, hogy ennyien látni akarnak titeket - hát legközelebb ezt is másként fogjuk szervezni, fejben végeztem egy kis számolást - és következő otthonlétkor jön aki akar hozzánk, napra beosztva - akkor nekik fejenként csak egyszer kell jönni, mi viszont nem autókázzuk még otthon is szét az agyunkat. MINDENHOL, de tényleg mindenhol ENNI kellett, álmaimban azóta is óriás töltött káposztás gombócok gurulnak utánam, és hústekercsek üldöznek, kivont csirkecomb karddal és fánkpajzzsal. A férjem meg is jegyezte egyik este az ágyban "én nem értem ezt, ez az egész Magyarország egy nagy konyha...mindenki csak főőőőz egyfolytában". Az utolsó napokban én már csak dinnyét voltam képes lenyelni, így is híztunk fejenként legalább három kilót.

Szerettem volna Pécsen is kirándulgatni, fotózni, de nagyon kevés idő jutott erre, bár a belvárost és a Zsolnay negyedet (ami nagyon szép, csak kong az ürességtől) sikerült megnézni.

Érzéseim tekintetében meglepődtem picit.
Tinikorom tanyái voltak a Szecska (Széchenyi tér), a ló farka alatti randik, meg a sétatér, ahol érettségi után megfürödtem a szökőkútban. A szinházban rengeteg előadást láttam, a Mohácsi úton, -  ahol a Zsolnay gyár van -  közlekedett nap-mint nap a buszon haza szülőfalumba. Az ismerős helyek mégis olyan idegenek voltak, mintha én már nem is ide tartoznék, egyben mégis olyan ismerősek, mint ha el sem mentem volna. Nem érintettek meg, nem okoztak nosztalgiát, nem párásodott be a tekintetem - és a férjemé sem.
A torkomban csak apám sírjánál volt gombóc, de az a gombóc mindig előjött az elmúlt 17 évben bármikor jártam ott, de elég csak gondolni is apura a szorítás máris jön.

A kevés megmaradt barát még tartja magát a nehézségek ellenére, bár alaposan érzik a bőrükön a gazdasági helyzetet, tekintve hogy közülük két családnak is volt frankhitele. Egyikük sikeresen előtörlesztette másik kölcsönnel, a másik kérte az árfolyamrögzítést. Reméljük, hogy minden rendben fog tovább menni náluk is, mindenesetre én nagyon szorítok értük.

Egyetlen ott töltött hétvégénk szombatjára öcsémnek sikerült dupla szülinapi bulit összehoznia (öcsi,én) és ELJÖTTEK a régi - többségében gyerekkori - ismerősök, cimborák, jó kis rockbuli kerekedett, a végén gitározással és énekléssel ahogy azt kell. Rokmaratonból is kaptam kicsit, legalábbis egy Ossian-t, na az Acélszívtől viszont megjött a sírós nosztalgia érzés, de inkább csak a tinikorom után.



Az árakon elképedtünk rendesen, főként ami Olivia útlevelét illeti - merthogy rövid tartózkodás miatt sürgősségire kellett kérni, így meg a 2500 keményforintot még meg kellett fejelni húszezerrel (!). Pfff.
Én csak egy anyóslátogatást hagytam ki, a család ott is tiszteletét tette, én inkább nem, mert  "Hol engem valami közelről , mélyen sebez, ott hallgatok."

Zsófi lányunk és barátja októberben követ minket, remélem anyu is jön esetleg karácsonyra, de a búcsú így is megríkatott, borzasztóan fájt otthagyni őket megint. Életem legrosszabb pillanata volt, akkor 2010-ben, mikor ott kellett hagynom elsőszülött gyerekemet a budapesti vasútállomáson, annál azért egy fokkal kevésbé fájt ez, hogy tudom, nemsokára találkozunk, és utána együtt lesz újra a család egésze.

A visszaút közel sem volt olyan rémisztő, mint amire készültem, talán mert kipihentebben vágtunk neki, a meleg enyhülése (és a légkondi újratöltése) is segített valószínűleg. A kutya is egészen jól viselte az utat, útközben tanítottuk angolul, kicsit át is kerszteltük Pájnivá (mondjuk a Pie szóból)
- mert a Fánit nem szívesen kiabálnám a futtatón, mithogy angolék felhomályosításából kiderült, ez a klitorisz szlengneve. Van abban valami megmosolyogtató, hogy 10 évig Csiklónak hívtuk a kutyánkat...a férj azt javasolta, hívjuk eztán így, itt úgyse értik, én javasoltam, hogy ő is nézesse meg magát holnap az állatorvossal.

Ottlétünket beárnyékolta a gyilkosság, amiről az egész országban mentális maszturbáció folyik, médiahányással és online szarkenéssel egyetemben - nem tudtam nem megemlíteni, de mélyen nem megyek bele - megdöbbentett a lincshangulat ami a városban van.

Vissza is hazajöttünk azt hiszem, nem ami a lakást, inkább a mi angliai életünket véve. A lányoknak még volt négy nap suli (már csak egy), a férj visszaállt dolgozni, én pedig nekiültem az önéletrajzomnak, és a munkakeresésnek (ettől még mindig összeszarom magam). Október körül kicsit nagyobb lakásba - házba - mennénk, tekintve, hogy ismét régi létszámúra bővül a család.
Elhatározásom szerint (és többek bíztatására) pedig nekilátok egy hosszabb lélegzetvételű irománynak, illetve az eddigi fiókirományokat is belerendezgetve valamiféle rendszert vinnék a lefirkált gondolatokba. Fogalmam nincsen mihez mérten lennék elég jó, vagy túl színvonaltalan, de ha nem látok neki, sosem fog kiderülni.

Nemvéletlen véletlenek

Néhány ember a Határátkelő blogról talált ide hozzám, ezúton is köszönöm mégegyszer az érdeklődést.




Ez itt a mi történetünk, melyet én kapirgáltam le, és küldtem el a Határátkelő blog-ra:

http://hataratkelo.postr.hu/osszecsomagoltuk-az-eletunket

Nagyon meglepett az emberek reakciója - a sok pozitív visszajelzés, a hajrák és gratulációk.

Akik ismernek minket - ők tudják, még mennyi sok bukta kimaradt belőle, pl. a szén-monoxid mérgezés, a bíróságra járások régianyu feljelentgetései, és az ingatlanunk miatt és egyéb hétköznapi sártengerek, de tartok tőle, ha még abba is belemegyek, még most is írnám azt a posztot.

Ami miatt most idelinkeltem az, hogy minap régi barátainknál jártunk itt Magyarországon (utazási és nyaralási beszámoló később), és ők mesélték, hogy egy ismerős munkatársuk épp felmondott és a külföldre távozásról beszélgetve felhívta a figyelmüket, hogy a Határátkelőn megjelent egy cikk, és elmesélte a MI történetünket nekik.
Persze a barátaink rögtön ránk ismertek, így ez a  munkatárs üzenetet is küldött szóban - ismét, hogy hajrá és ilyenek.


Szóval ezek vannak....így lesz szép egy nap... néhány jó szó simán elég.


Utológ:
PPPFFFF fogalmam nincsen mit állítottam el, hogy fehérrel ki vagyon emelve a szöveg, de nem tudom kicsinálni belőle.... remélem elmúlik..




Elmúlott.

Hétköznapi ez+az

Baliéknál van ilyen ösztönzős szokás, hogy a hónap legeredményesebb melósa kap ilyen pár font értékű voucher-t (őő kupon a megfelelője gondolom). Na ez két okból nagyon jó (leszámitva az ösztönzős dolgot), és az egyik a másikból következik. Az első amiért jó, hogy ezt csak helyben - értsd Curry's áruház - lehet beváltani - ebből kifolyólag nekünk a lakásban már hosszabbitókból és fülhallgatókból nincsen hiány, valamint a konyha is kezd megtelni. Rájöttünk azonban, hogy ez is egy preciz terv része, ugyanis egy idő után óhatatlanul elfogynak azok a dolgok amiket a 10 - 15 fontos voucheren meg lehet venni, és a kupon elköltése elég költségessé válik, minekutána elég nagy árszakadék van a 10-15 fontba kerülő cuccok felett. Kb. el kell menni úgy 40-ig. DE Balikámat nem ejtették a fejére - megkérdezte a managert, hogy nemelehetnee két hónap összesitett befutóra tenni, és akkor meglenne a TEFAL amit az asszonynak akarna. A manager - vagy mert meglepődött ezen a magabiztosságon, vagy mert amúgy is kedveli a magyar medvét - belement.

Na igy lett nekem mostan TEFAL fresh express nagyondizájnos reszelőm - úgy, hogy azelőtt még palacsintasütőm se volt sose (nem igaz, mert egyszer kaptam Klárinénitől egy hotspotosat, de az volt az első és egyetlen). Ez a karomnak jóhir a káposzta- tökgyalulást tekintve, (a mai vásárlásnál mindent vettem amit reszelni, gyalulni, szeletelni kell) a konyhámnak viszont rossz, mert tegnap az egész délelőttöm ráment, hogy az öt négyzetméteres helyet újraelosztási műveletnek vessem alá.

Mert vannekemmmááá pl. ugyanebből a márkából egészséges fritőzöm is (mondjuk az akciósan félárúan vásárolt volt), de a múltkori ilyen kialegjobb-trófea pl. a hagymaszeletelőm volt (azzal futott ki a 15 fontos dolgok listája), előtte lett botmixer mert a krémlevesekre nagyon rákapott a család, előtte turmix és habverő kézi izé, mert a hétvégi sütikre is vissza kellett állnom, (bár a sütőmmel többet kiabálok mint nem, mert a húsneműekkel csodákat művel, de a sütikkel még bizonytalan.)

Ezek aprópóján jutottunk beszélgetésben oda (már, hogy mennyi mindenünk van), hogy a gyerekek szembesültek vele már két éves évfordulónkat üljük (Bali ugye már túl van rajta), és kezdtek számot vetni az elmúlt két évvel. Mi is történt, meg hogy min vannak túl, mi van még előttük.

Balikám leszokott a cigiről, és rászokott a pénteki focira (fiúkolesz - műfű - kollégákkal), ebből kifolyólag a tüdeje nem fáj, és nem köhög, viszont jajgat a bokája meg a térde miatt. Ennek folyományaként a cigi árán megsprórolt fontezreket elköltöttük Voltarenre, szoritó harisnyára vagy miaszaraz, és a jóöreg VIETNÁMI balzsamra, ami számomra érthetetlen módon itt is kapható. A focilázban is gyanús, hogy a lelkesedés inkább a foci utáni sörözésnek szól - ez ilyen férfidolog, szeretnek csakmagukférfiak igy lenni néha. Ez ilyen csordaszellem vagy mifene, olyasmi, hogy mi mindig kettesével megyünk pisilni, vagy, hogy több nő kell egy cipő-ruhavásárláshoz vagy mittudomén.

A lányok barátkozásai is szépen révbe értek, érdekes megfigyelni  ahogy a medve hiányzik , hogy mennyire különbözőképpen barátkoznak. A Tamara ugye teljesen tüke benyomást kelt, barátok is angolok többnyire, egészen jó osztálya van, leszámitva egy égetnivaló kölyköt még az elején, de ők már elköltöztek és ennek nagyon örültek a gyerekek is, meg a szülők is. A többiek többé-kevésbe felsőprolik és alsóközéphátvédek, eléggé egyneműek mind anyagilag, mind társadalmilag. Tami már volt ottalvóson, szülinapos limuzinos lézerpisztolyozáson, csajokkal összes főutcásboltban ruhapróbálásos délutánon, szóval kereszbe megette Angliát úgy ahogy van. Tamara is very cheeky, ahogy az osztályfőnöke mondta volt, kissé vissza kell időnként fogni még most is, de hát nem is ő lenne, ha mindent úgy csinálna ahogyan elvárjuk.

A nagyobbak inkább cserediákok és bevándorlók gyerekei között találtak barátokat. Nagyon jóban vannak szlovák, német, francia lányokkal. Nóri legjobb barátnője is szlovák, jövőre is egy suliba fognak járni, a szomszéd városba (10 perc busz) reggel együtt mennek - bár külön szakon tanulnak tovább. (Ma lesz a prom bálja, estélyi ruhában megminden - úgyhogy nagy lázban van.)

Először azt gondoltam, hogy azért van ez, mert könnyebben megértetik magukat egymással, hiszen egyiknek sem az anyanyelve az angol, meg hát ugye közelebb állnak a szokások.

 Olivia viszont más magyarázattal szolgált.  Azt mondta, az angol lányok idióták, az egyik csapat a lényegtelen dolgoktól riheg-röhög egész nap például KRUMPLI, a másik fele meg rá van csavarodva a PÉNISZ-re. 

Na erre néztünk nagyot mindketten a Balázzsal, nem a krumplin, mert Oliviától megszoktuk, hogy sajátságosan magyaráz meg dolgokat, hanem azon, hogy egyik téma sem szimpatikus neki, még a krumpli sem.

Legyen is ez a végszó, mert én sem tudtam jobb tanácsot adni az Oliviának, mint, hogy maradjon a KRUMPLI és a PÉNISZ közötti jó úton, abból baj nem lehet.

Na megyek tökfőzeléket csinálni.

Jójó tudom...

...hogy mennyire nem jöttem mostanság.
Ágas - bogas dolgok akadtak, varrogattam sokat, kirándultunk sokat, autót cseréltünk (megint)(hiába az én férjem nem tud megülni a fenekén - illetve éppen mindig másik autóban csak!) várjuk a kombi hűtőnket (csak azért mert a mostaninak nincsen mélyhűtője - ő megy tovább magyarokhoz szolgálni), megvettük álmaim ruhaszárítóját, és ezzel tulajdonképpen pontot tettünk a másfél évvel ezelőtt írt beszerzendős lista végére, szóval mostanra lett meg minden alap, ami egy rendes háztartásba kellett.
A lányoknak itt a half term holiday (második negyedév felének a szünete - jah tudom, bonyolult), így most egy kicsit leülepedtem. Az idő már tavaszias, ma éjjel már nem is fűtöttünk, ez a pénztárcánknak és a közérzetünknek egyaránt kedvez.

Kevés kell a boldogsághoz ha az alapok  - rezsi, kaja, ruha - rendben vannak, az már önmagában elég ok rá.

Az elmúlt hónapban kirándultunk a gyerekekkel a Stover parkba, ahol még nem jártunk eddig, klassz volt, nyáron szinte biztosan visszalátogatunk, mert ha jól olvastuk több fajta szitakötőt és lepkefajtát szemrevételezhetünk. Szép madarakat, és a szokásos hattyú-kacsa-sirály vizimadárvilágot láttunk, meg sétáltunk jó nagyot a friss levegőn.

Balival autócsere (végre ismét nagyótóó)  ügyben Exeterben jártunk, és indítványomra bőséges időt is eltöltöttünk ott csak mi ketten - ilyen is rég volt - a városnézést elhalasztottuk egy kevésbé esős napra, viszont a katedrális bejárása is beletelt több mint két órába, úgyhogy azért kijártuk a lábunkból a bennelévőt.
Meglepődtünk, hogy az angol mellé magyar brossúrát is kaptunk, mivel a beszédünkből azonnal levette a bejáratnál fogadó két kedves hölgyemény, hogy nem vagyunk őslakosok.
A templom meseszépgyönyörű volt, benne volt a történelem szaga, és nekem megint olyasmi érzésem volt, hogy ebben a régi világban lennék én otthon igazán.
Jó persze, ma a HIV től halnak, akkor meg a pestistől haltak, nincsenek idealizált képeim a középkorról... azaz amik vannak, azokat teljesen helyén tudom kezelni.
Mikor már a közeli fűtött kerthelyiségben (esőben és télen is igen! ) üldögéltünk és forró kapucsínót kortyoltunk, megmosolyogtatott a velemszületett magyar büszkeségem, hisz amikor még a sátrainkat kaszabolták a tatárok, és földvárakból igazgattak minket eleink vezetői, ezek már itt katedrálisokat építettek (olyanokat, amik a mai napig állnak.)
Jó ezt sem lehet ilyen egyoldalúan nézni, de ha innen nézem, akkor tényleg ...
Rég meg akartam nézni már ezt a templomot, most adódott alkalom, de ezek után már még inkább kiváncsi vagyok a Canterburry Cathedral - ra, vagy a Winchester Cathedral -ra ( hogy ott van Jane Austen sírja, speciel nem hoz annyira lázba, még 14 évesen rajongtam érte) esetleg a Westminsteri apátságra, bár London a rémálmaim netovábbja, az ominózus utunk óta - mondjuk lehet, hogy nappal nem annyira ijesztő.
Stonehenge-et már sokszor láttam - reptérre menet és jövet, az útról odalátni még fotót is csináltam a lehúzott kocsiablakból, amikor egyszer útjavítás miatt torlódtunk, és állt az autó.
Majd egyszer lesz egy olyan, hogy azt is "rendesen" megnézzük.
Temérdek sok tervünk van (közlekedési múzeum, bálna- és delfinles,  délanglia legnagyobb barlangja ami itt van Torquayban, további nemzeti parkos túrák csak, hogy a legjobbakat említsem) a legjobb dolog itt az, hogy ha kedvünk szottyan menni, nem igényel különösebb szervezést (mondjuk a nemzeti parkos igen), és anyagilag sem padlóz (bár a mozi szóba sem jön - iszonyat jegyárak vannak  - de ez nem okoz senkinek problémát a családban).
Ha elmegyünk kirándulgatni még egy padon üldögélős sütizés, vagy egy kis fish and chips is belefér, és ettől mi teljesen elégedettek vagyunk.

Egyéb: A gyerekek folyékonyan beszélnek angolul, én félfolyékonyan, és már nem szarok annyira mint eleinte. Zsófi lányunk csont nélkül csúszott a középfokún - márc elején lesz eredmény, aztán tovább az IELTS -re, az kell az itteni egyetemhez - Bournemouth - Forensic Toxicology - én már nem lehetnék ennél büszkébb rá. (A Bali sem - vett neki egy GENIUS feliratú pólót ahol a betűk kémiai elemek nevéből vannak kirakva.)

Szóval ennyi van...

Igazi Thai vacsora...

...avagy, hogyan lettem tűzokádó sárkány?

Történt ugyanis, hogy helyi magyar fogorvosbarátunk szerzett magának az interneten egy thai feleséget. A történet röviden annyi, hogy rég leveleztek már, történt Thaiföldi látogatás, majd magyarországi találkozó, de a hosszabb együttlét lehetőségét az angol bevándorlási szabályok akadályozták. A házasság ennek megoldásaként volt szükséges, mely Magyarországon köttetett, s így mint EU-s állampolgár hitveseként jöhetett a lány - immáron asszonyként - Angliába.
Barátunknak facér, de társaságra vágyó időszakában , esténkénti borozgatásokkal, magyaros vacsorákkal próbáltuk enyhíteni magányát.
Most, hogy bekötötték a fejét, meghívtak minket egy feleségbemutatós igazi thai vacsorára.
Túl sok fogalmunk a keleti ételekről nem volt eddig, azt is az európai ízlésvilághoz igazított kínai éttermekből szereztük. Tudtuk a thai kajáról, hogy eléggé fűszeres, nekem a Derült égből Polly-ban Ben Stiller izzadtságtól csepergő homloka ugrott be, de lehet, hogy az indiai kifőzde volt. Előljáróban meg lettünk kérdezve, hogy mennyire bírjuk a csípőset, én mondtam, hogy kicsit szeretem, nagyon nem.

A vacsorához a fogdoki előljáróban annyit közölt, hogy amit az asztalon találunk válogatás nélkül kerülhet a tányérra, nincsen semmi szabály, minden-mindennel ehető - kivétel talán a leves, amit a thai-ok is előételként fogyasztanak.
Már a leves olyan erős volt, hogy én a könnyeimmel próbáltam higítani, nem sok sikerrel.
Az asztalon a leves mellett 10 fogás foglalt helyet, volt közötte sertésből készült curryféleség, tintahalat, rákot és kagylót tartalmazó zöldséges cucc, egy ágas-bogas zöld saláta, üvegtészta, halas szószos valami, a rizs természetesen az illatos fajtából, só nélkül főzve.
Az ágas-bogas salátából kivettem egy tofudarabot és megkóstoltam, arra már a fülem is könnyezett, izzadtam mint egy igásló és iszonyatosan melegem kezdett lenni. Eközben házigazdánk előadást tartott a thai chili jótékony hatásairól, (én erre már nem figyeltem, mert füstöt eregetett a fülem) és bíztatott minket, ha nem elég erős még a kistányéron odakínált egész chili paprikákból lehet hozzá harapni.
A vegyes tengeri kütyükkel teli zöldséges ételnél maradtam, az volt a leginkább lenyelhető, de az is kaszálta a torkomat rendesen. (Érdekes megemlíteni, hogy a csípőstől elkülöníthető más ízek viszont tényleg nagyon finomak voltak.)
A férj egész este rettegett, hogy leég a ház (nem a thai chilitől,  hanem a temérdek gyertyától, ami a hangulatvilágítást jelentette - férjnek ugyanis mindenféle tűz-, gáz-, áramfóbiája van, folyton azt figyelte a szeme sarkából, hogy a huzat nem visz-e le egy gyertyát a párkányról. Egyszer rá is akart kérdezni, de az asztal alatt bokánrúgtam.)
Az estét összegezve a vacsi nagyon finom volt, igaz jót tett, hogy egy  kis sajttal lefojtottuk, és egészen addig ittam a bort utána, amíg a szemem már nem könnyezett csak csillogott homályosan, de legalább olyankor jobban beszélek angolul. A hangulat tetőfokán majdnem rákérdeztem, hogy ap...ába lehet az, hogy a keleti csajok 33 évesen 17-nek néznek ki, de a férjem bokán rúgott a dohányzóasztal alatt.

Éjszaka nem kellett takaró, meg még másnap sem, a thai kaja fűtőértékét figyelembe véve jelentős rezsispórolást tenne lehetővé, ha bírnánk torokkal.

(Jah és majdnem elfelejtettem a bennetek motoszkáló kérdésre a válasz - nem! A thai kaja csak egyszer csíp!)

Óévi elmaradás/avagy Karácsonyi jelentés időrendben visszafelé

Feltűnt, hogy a gyerekek amellett, hogy eléggé aktívan használják a karácsonyra kapott kinect táncprogramját (aktívan azt jelenti, hogy a kinectet a tévére kellett szíjjazni kétoldalú ragasztóval, de ez csak a lakás hiányosságait emeli ki, tekintve a fapadló szakszerűtlen lerakását), még a Rubint Réka dvd-t is leporolták (én ebben némi súlyvesztési fogadalmat látok bele, melyet hajlamos vagyok én is a magamévá tenni - no nem a Vinnyogó Ribivel, nem is a kinect-tel csak úgy magamtól).
A kinecttől karácsonykor egyébként annyira feldobódtak, hogy a régi idők jutottak eszembe, amikor még néha anyós vigyázott rájuk, és mikor értük mentem az akut cukormérgezés jeleit mutatták, vagyis pörögtek mint a kakas a tetőn, és este 11-kor még a kedves mama által csomagolt kiflivel dobálóztak, amikor én már ájultan zuhantam volna a zuhanyba. A másnap reggel sem köszöntött túl sok jóval, már ami a nyakig telefosott (bocsánat, elnézést) pelenkát illeti.

A karácsonyi bevásárlás felért egy jó kis combosító edzéssel annyit szaladgáltunk, a piac - lengyelbolt - Sainsbury bermudaháromszögben, pedig az ajándékok tetemesebb része netről rendelődött, de azért jelezném, hogy ebben a mi kis imádott városunkban egyetlen egyenes utca nincsen, tekintve, hogy bazi sziklákra épült az egész - nem is láttam sose túl sok bicajozó gyereket.

A lányoknak az iskolában Christmas Carol nevű rendezvényük is volt, az első előadásra a szülők is meg voltak hívva. A többi fellépős - éneklést és zenélést a városban szerteszéjjel tartották, meglátogatva a kórházat és néhány idősotthont is. A mi gyerekeink a kórusban mutogatták magukat. Férjjel kicsit később érkeztünk, de még kezdés előtt, és már nem volt egymás mellé helyünk így ő előttem egy sorral foglalt helyet.
Nagyon szépen és jól előadták magukat, jónéhány ismert karácsonyos nótát felvezettek, nem is volt ezzel semmi gond, szóval az énekkar jól szerepelt.
A gitárosok is egészen jól produkáltak. A műsor háromnegyedénél három hegedűs kislány jött fel a színpadra...és elkövetkezett maga a tömény borzalom. Angolék ugye minden gyereknek megadják az esélyt mer olyan iszonyú rendesek (nehogy már emiatt legyen lelkisérült az a gyerek) - azoknak is akik kicsit nem énekelnek annyira jól ( de azok legalább beolvadnak a kórusba), vagy éppen csak most kezdtek el ismerkedni egy hangszerrel. Ez nagyon szép dolog, de arra nem tudok semmiféle magyarázatot, hogy az a néhányszáz ember hogyan tudta faarcú áhitattal végighallgatni a Csendes Éj c. dalt négyszeres előadásban (négy versszak  - de ugyanaz ugye) hegedűtrión.
Én éreztem, hogy egy vulkán készül kitörni belőlem, de ideig óráig tudtam magam türtőztetni, viszont mikor észrevettem, hogy a férjem válla rázkódik előttem és vékonyka, elfojtott hangon zokog, akkor belőlem is kitört a nevetés amit nagyon nehezen tudtam leplezni. Bali hátát kezdtem böködni, hogy hagyja abba mert én éreztem, hogy amíg ő ezt csinálja, addig én sem vagyok képes uralkodni magamon. Ő segélykérőn rám nézett és láttam, hogy mindkét szeméből ömlik a könny. Ezután már csak azt vártuk, hogy mielőbb vége legyen az egésznek, és rohantunk a parkolóba a kocsihoz. Amikor beszálltunk, egymásra néztünk egyszerűen szólni se tudtunk 15 percig a nevetéstől, szegény gyerekeink a hátsó ülésen el nem tudták képzelni, hogy mi történt velünk.
(Azt hiszem akkor nevettünk utoljára ennyit, amikor anyunál voltunk egyik karácsonykor és a Bali belehamuzott a darált mákba, mert azt hitte, hogy hamutartó (még meg is kérdezte: Mama kidohányzikittennyit hogyígytelevan a hamus?))

Örömömre szolgált még, hogy a gyerekeink (főleg a kicsi ugye) még nem nőttek ki teljesen a szerepjátékokból, már ami a hétköznapi unatkozások (értsd: üresjárat két engedélyezett számítógéphasználat között) idejének kitöltését illeti. Amikor rákérdeztem erre, akkor rávilágítottak, hogy elég elképzelni a dolgokat, az olyan mintha úgy lenne.
Ezen a gondoltafoszlányon elindulva egész nap azt képzeltem, hogy gondtalan 18 éves vagyok, a férj meg rá is kérdezett, hogy nem akarom e véletlen lehalkítani a zenét mielőtt megbolondul.

Balikám cégének Christmas Partyján a Grand Hotelban egyéb említésre méltó nem történt, azon kívül, hogy nagyon jól éreztük magunkat, mint az, hogy ott ültünk az asztalnál, ettük a lazacos előételt, és közben azt beszélgettük egymással: hogy mit is keresünk mi ott. Valahogyan fura volt nagyon a falusi sör és dohányszagú kocsmapultokhoz szokott emberként ilyen helyen ülni, ahol az öledbe terítik a fehér kendőt (ilyet csak filmekben láttam eddig  :P), és a pincéreknek saját fülbedugós beszélőkén osztják ki, hogy ez a Marion (ez én vagyok) a 7 es asztalnál vörösbort kér.
Hát nem is tudom - érdekes. Megvan a varázsa ennek is, meg megvolt annak is. Azt azért mindketten leszűrtük, hogy az ittenieknek isteni naivitásukban fogalmuk nincsen semmiről sem, hogy mennyire lehet nehéz az élet a világ másik felén, vagy éppen csak a szomszédban.*


* Ha valaki rászorul, segítenek persze -  számos charity-be fizetnek többen is a Bali munkatársai közül. Nekünk is a mai napig rengeteget! Akciók szervezéséből sincsen hiány, pl. a Sainsbury pénztárainál (ha nem az önfizetősbe megyünk mert sok a cucc) mindig állnak nénik - bácsik, vagy gyerekek akik segítenek pakolni és közben ki van rakva a persely és ráírva kinek gyűjtenek. (Természetesen megkérdezik segíthetnek-e, és a No Thanks - nél sem néznek csúnyán.) És ez csak egy példa volt, rengeteg sokat sorolhatnék fel.

Egyértelműen nem cseszte el a hangulatot a karácsonyfa idő előtti feldíszítése (az otthonihoz képest ugye itt december eleje) ahogyan az itt szokás, sőt még inkább meghozza a készülődésre a hajlandóságot.

Az adventi koszorú készítése és/vagy vásárlása teljesen elmaradt, megoldottam négy darab gyertya összekötözésével (őő gondoltam a gáztűzhely négy rózsájából mindig egyel többet meggyújtani, (nem saját ötlet) de ennyire még én sem vagyok elvetemült).



A karácsony továbbá röviden:

A (töröttalpú, idős nénitől kapott - nem a néni volt törött talpú, hanem a fa ...bár végül is kitudja...- >>>további jelzők köv. műanyag) karácsonyfa kétszer dőlt el, így összesen háromszor díszíthettük
A kacsasültet nem lehet elégszer kihangsúlyozni annyira brutálisan finom lett
Lehordtunk a pincébe néhány dolgot - és ez közvetetten azt is jelenti, hogy már van néhány dolog, ami csak helyet foglal és nem férünk el tőle (ezt, a tavalyi az üres lakáshoz képest nagy előrelépésként fogom fel, még ha bőröndre nem is volt szükségünk az elmúlt másfél évben - utoljára akkor reggeliztünk rajta, mikor még nem volt asztal.)
A férj által jutányosan a használtbútorosnál megvett óriás-bőrfotel-szerelem a harmadik helyére került a lakásban a karácsonyfa miatt, de ott sem jó - most ideiglenesen szintetizátor állványként használjuk.

----aki csak a jóra kíváncsi eddig olvasson-----

Egy kis karácsonyi lelkizés mindenkinek jár - engem sem került el.
Itt Torquay-ban a benzinkutasoktól, a kukáskocsin dolgozó munkásokig mindenkin mikulássapka volt a Karácsony előtti utolsó héten, és nem is lehet elégszer elmondani, milyen jó érzés felszabadult, vidám emberek között élni. Integettek, rámosolyogtak az utcán az emberre.

Ez méginkább szomorú kontrasztot ad a lelkem másik felével, azért ami most otthon folyik. Egyre csalódottabb vagyok a hazám ügyeivel kapcsolatban. Nem politizálok, és nem mondok véleményt, nincsen jogom hozzá - úgy gondolom innen nem pofázhatok bele, de nagyon fájdalmasan érint.
Emberi életek mennek sorban tönkre (ahogyan a mienk is tönkrement volna, ha hagytuk volna), senkinek sem kívánnám átélni, amit mi átéltünk napról-napra, estéről-estére, mégis százak, ezrek élik most át ugyanazt, hogy még ennivalóra sem telik, és gondolkozni is felesleges miből fizetik be a villanyszámlát,  vagy miből vesznek a gyereknek cipőt. Este nehéz szívvel fekszenek le az ágyukba, a házastársak már nem néznek egymásra, és a gyerekre mosolyogni is elfelejtenek reggelente.
Beleszakadnak úgy titkolják, hogy nagy a szar, és éppen kezdi ellepni őket, csak mennek, robotolnak, mégis mindig csak egyre rosszabb.
Nem tudom mi volna jó, nem tudom hogyan kéne másképpen  csinálni, csak azt tudom, hogy nyugtalan vagyok, ideges, és nem látom, merre viszi az országot ez az út.

Mindemellett Karácsonykor mégjobban hiányoztak az otthoniak, és a honvágy érzése is megtalált (eddig azt hittem baj van velem).
Remélem, hogy végre munkába állhatok valahol, mert nagyon szeretnénk spórolni a nyári hazaútra, és ez csak így sikerülhet, mostmár nagyon mennék kicsit haza.