Mi fura? I.

Sokáig nem voltam túl sok emberrel kapcsolatban, otthonlevős éveim alatt, és akkor is értelemszerűen hasonszőrű emberek vettek körül, rokonértelmű gondolatokkal.
Első nagy kalandozásom az emberek között a főiskolával, majd a tavalyelőtti angoltanfolyammal, illetve a későbbi új munkahelyem kapcsán történt meg.
Azóta is folyamatos az új emberekkel való kapcsolatfelvétel, és mint ilyen, a sor új tapasztalás főleg kritikus én előbújását okozza ismét. Sajnos valószínűleg az én számlámra írható, hogy ezek néha nem túl pozitív benyomások, ami az emberek természetét, vagy hozzáállását az élethez illeti. Mindig is túl kritiusan szemléltem a világot, és benne az élőlényeket, és sajnos ifjúkori igazságérzetem és lázadásom során hangot is adtam ezeknek, ilyenformán túl sok barátra nem tettem szert (akikre igen, azok meg megérdemlik - úgy kell nekik,  ha én kellettem).
Mára önérzetem, és lázadó énem csillapodott, de sajnos ez nem jelenti azt, hogy elnézőbb lennék az emberekkel, csak maximum nem hangoztatom (olyan nagyon).
Ma viszont már nagyon sok dolog van amin nem rágódok, nem pazarolok rá gondolatot, vagy azért mert nem érdekel, vagy azért mert nem éri meg a fáradságot, de többségében inkább azért, mert úgy sem tudok változtatni rajta, és ha nekik így jó...különben is ki vagyok én, hogy megmondjam a tutit ugye.
Harmincegynéhány éves koromra megtanultam tiszteletben tartani mások rossz döntéseit, más véleményét, más életszemléletét, főleg azért, mert legalább van nekik. Magamra kényszerítettem azt, (és eddig még bejött, tehát konfliktusmegoldásból legalább négyes érdemjegyet adnék magamnak) hogy eltérő szemléletmód esetén a másik oldalt is erős analizálásnak vessem alá, mielőtt bármit is ki mernék ejteni számon. Mondhatni, hogy az ősi "Többet ésszel, mint erővel'" dogmáját követve, tényleg simább az élet, és kevesebb a stressz.

Amit nem értek viszont, és még idegesít is, hogy miért élnek csak úgy emberek a nagyvilágban, hogy a saját vegetatív funkcióik mellett éppen csak van néhány dolog ami érdekli őket, ha egyáltalán van ilyen az életükben. Hogyan lehet az, hogy sokan elmennek érdekes, szép, vagy ne adjisten csúnya, tragikus dolgok mellett. Hogyan lehet az, hogy nem látják meg. Miért van az, hogy fontosabb a mások által kialakított kép, mint az, hogy mi magunk mit gondolunk magunkról, hogy mennyire ismerjük magunkat, saját korlátainkat, hibáinkat. Az egyik pillanattól a másikig képesek ellátni, esetleg egyik naptól a másikig is, de meg sem próbálják átfogóan látni a saját életüket sem, nemhogy egy másik emberét.
Ez a fajta ember csak sodródik a saját életében, és mindenbe csak belepottyan, a véletlen, és nem a döntései által.
Nincsenek is döntései, se jók, se rosszak.
A nagyszakállú varázsló is megmondta "nem a gondolataink határozzák meg kik vagyunk, hanem a döntéseink" , én még hozzátenném azt is, hogy ---és az azok után megtapasztalt önállóság, felelősség, tanulság. Így fejlődünk.
Ők nem fejlődnek sehová sem.
Esznek, isznak, alszanak, ürítenek, ébren vannak, üres edényként hurcolják magukon a koponyájukat, mint egy koloncot...és nem az észbeli képességekről beszélek, mert nagyon sok olyan embert ismerek, akik egyáltalán nem álltak sorba kétszer mikor észosztás volt, és mégis...

Az meg aztán, hogy még nekik van pofájuk kiosztani a másikat azért mert valamiben tájékozottabb, határozottabb, döntésképesebb vagy sorolhatnám. Felháborodnak. Mindig, mindenért. Nem tesznek semmit sem, hogy megkapják a munkát, hogy letegyék a vizsgát, hogy át tudjanak menni a hídon. Csak panaszkodnak, okolnak, hibáztatnak, és amikor elfogynak az érvek, elfogynak a mondanivalók. Lesben állva, karomkieresztve, tág pupillákkal várnak bármire, amin hőzöngeni lehet, ahol hallathatják a hangjukat, de a tettek mezején pitypang lesz belőlük, amit az első nyári szellő szanaszét fújdogál.

Ha valaki növényként akar élni, én tiszteletben tartom a döntését, (meg le is tojom) már akkor is, ha ez az egyetlen döntés amit életében meghozott - véletlenül. (..de engem kerüljön el irgumburgum!)