Mai elmélkedés

(Avagy megemlékezés Harapós Ameliáról...)

Van abban valami bájos, ha egy 97 éves mami utolsó szavai ezen a világon:

" Shut up you silly bitch!" ( Fogd be a szád, te hülye kurva!)

..hát, ha a rokonok kérdeznék, majd kitalálok valamit...

Nosztalgia

Minthogy anyu itt van, néha magyar online rádiót hallgat. Elképesztő, hogy mennyi régi-régi sláger hoz fel bennem helyeket, illatokat, eseményeket. Ma délután épp a Hevesi-Ezt egy életen át kell játszani c. dala alatt egyből a kőrös-toroki kempingben voltam, az első alkalom volt, hogy a szüleim egyedül engedtek nyaralni. Azon a nyáron mindenhonnét ez a dal szólt.
Nagyon bejött a szobába az a régi, nyári hangulat, ahogy ültünk egy parti csárda kertjében, hideg sör műanyagpohárban, a Tisza felől csak az iszap szaga érződött. Záróra idején, a sétányon végig óriás fűzfák lombjai alatt alkalmi párok csókjai csattantak, a kempingbe vezető, még éjjel is langyos, homokos úton mezitláb lassan bandukoltunk, sokszor úgy beleragadtunk egy beszélgetésbe, hogy még hajnal is ébren ért minket. Délelőttre aztán fáradtan kászálódtunk ki a szaunameleg sátorból, és a pokrócot árnyékba húzva próbáltunk egy kicsit még aludni, nem sok sikerrel. Általában az újonnan érkezettek kopácsolása vetett véget a pihenésnek, ahogy a sátorkampókat ütötték a földbe kalapáccsal.
 A pénzünk sosem volt elég, azt is inkább koncertbelépőkre és italra vertük el, így a májkrémes kenyér paprikával volt a királyok vacsorája. Emlékszem, hogy dinnye eladásból kerestem meg az első önálló nyaralásravalót, meg arra is, hogy sem a barátom nem akart DINNYÉÉÉÉT kiabálni, sem én... aztán rájöttünk, ha el akarjuk adni a dinnyét, mégiscsak kénytelenek leszünk kiüvöltözni a kocsiból. Hogy mikre rá nem veszi az élet az embert.  Emlékszem a meztelenül fürdés felemelő szabadságérzésére, a zsenge ifjúkor gondtalanságára.

Gyerek- és fiatalkorom nyarai olyan élesen élnek bennem, hogy szinesben látom magam előtt a képeket. A balatoni táborok hangulata is tisztán beleégtek az agyamba, és örülök, hogy az én gyerekeimnek is megvoltak ezek a fenyvesi táborozások legalább.
 Megvan még az összes rockkoncert emléke, még az első esős, szabadtéri EDDA is amire anno még apu vitt el, pedig akkor még csak 13 éves voltam.  Szegény apu mit szólna ma ahhoz, hogy a Pataki így megbolondult, bár szerintem az nem kérdés, hogy elvitték az UFO-k, inkább az, hogy minek is hozták vissza? Emlékszem az első rockkocsmára Pécsen, ahol még fűtés sem volt, és télen borzalmas hidegben traktorgumikon ültünk, és mindenféle pancsolt piákat ittunk. Amikor már nagyon fáztunk, felszálltunk egy városi buszra, és mentünk egy kört, ha mázlink volt, a buszon volt fűtés. Csütörtökönként CODA-ra mentünk a Kazinczy művházba.
A nyári hétvégeken a kertvárosi garázssoron próbáltunk a zenekarunkkal (igen én is énekeltem), és azt képzeltük, hogy híresek leszünk, és sokezer ember jön majd el a koncertjeinkre, és akkor még komolyan hittünk is ebben. Aztán a fiúk levágatták a hajukat és bevonultak katonának. Tiszta szentimentális volt, mikor mindannyiszor kimentünk a pályaudvarra,hogy jó hosszú időre (akkor másfél év volt) katonának adjuk a barátot, aztán autóstoppal mentünk látogatni a piszok messzeségbe Nyíregyházára, vagy Jutára.
Később majd mindenki szétszéledt - egyetemre mentünk, házasodtunk, gyerekeket szültünk...
Valahogy,  néhány ilyen barátság állta az idő próbáját, még jó darabig összeültünk - a kemény mag - aztán az élet markai szétmorzsolták minket, és a darabkákat szél szertefújta, előbb az ország, majd a világ minden tájára.  Van aki Spanyolországba tetkós szalont nyitott, a másik Ausztráliában autószerelő, van Angliában ápolónő, vagy otthon maradt műtősfiú. .. abban viszont egészen biztos vagyok, hogy az emlékek ugyanilyen élesen élnek bennük is.

Van az az ember...

...kedves férjem elrontott ugyanis egy bankszámlaszámot.
Spórolgattunk a kocsi MOT-jára (műszaki vizsga), plusz ilyenkor van a biztosítás újrakötése, és a tax is most járt le.  A műszaki miatt lengéscsillapítókat kellett cserélni, és új gumikat venni rá. Jóbarát szerelőnk (angol - bali ügyfele amúgy) mindent intézett. Az anyag és munkadíj átutalásakor viszont a Bali a Nigel folyószámlájának utolsó két számát felcserélte. A shortcode és a név ugyan stimmelt, a pénz elment, csak nem a Nigel számlájára.
Forró telefonálások a bankoknak, ígértek investigationt (nyomozást), aztán meg, hogy majd értesítenek. Kaptunk is egy hétre rá egy szép levelet, hogy sorry, de nem találják a pénzt, legalábbis a nullás számlán nincsen.
Hát nagyon nem örültünk, Balinak is rendesek lelkifurkája volt emiatt, de hát mit lehetett tenni, elutaltuk a pénzt újra, mostmár jó számlaszámra. A kocsinak lett műszakija, és végre nem döcögött a kopott lengéscsillapítók miatt.
Ma reggel egy angol hölgy nevével utalás érkezett a számlánkra. Visszajött az 500 font és a megjegyzésben csak ennyi:   ;-)

... ennyit az angolokról mára...

(...meg arról, hogy az a szerencse ami mostanság kísér minket, remélem örökéletre a társunk marad...)

Kataszrófahelyzet...

...mert az mi más lehet (szerintetek) amikor egy idősotthonban hasmenésjárvány van?

A nagyapám kedvenc viccének csattanója cikázott az agyamban egész nap "már nyakig vagyok a sz.rban még mindig látsz??"

A desszert Imodium kapszula volt a mamóknak, a Floating Island-ot (kb. madártej) majdnem mind mi ettük meg.
Holnap mi fosunk.

Szössz

...avagy adventi hangulat:

Anyó szobájába lépve látom, hogy az előtte napon szétosztott adventi kalendárium összegyűrve a szemetesben van.

- Eddie, miért etted meg az összes csokit a kalendáriumból? - kérdezem
- Mert látni akartam a képeket alattuk...

Hétköznapok

Kisebb nagyobb bukkanókkal, (néha maradnak el dolgok itthon) de belerázódtunk az új rendszerbe. Mostanra merem kijelenteni, hogy megszoktam a helyemet a melóban, már nem parázom össze magam semmitől, kiismerem magam a bentlakók között, tudom melyik kollégámmal hányadán állok. Ennyi idő kellett, hogy kicsit határozottabbnak, és magabiztosabbnak érezzem magam közöttük. Segített az is, hogy simán megbízhatónak értékeltek, és sok dolgot rám is bíznak. Néha ha helyettes jön az Agency-től (mert sosem vagyunk elegen) mellém adják, hogy segítsem a munkáját, vagy mutassak meg neki ezt-azt, magyarázzam el mi hogy van, vagy vezessem körbe. Ha a főbejáró csengője szól, már ki merem nyitni az ajtót -- nevessetek ki, de nekem ezek nagy sikerélmények.

Visszatért a kezdeményezőkészségem is, ennek köszönhetően már nem érzem magam ijedt nyuszkónak a ketrec sarkában. Vannak jobb és rosszabb napok mint mindenhol, nálam a rosszabb napok azok, amikor kevesen vagyunk, és térdig lejárom a lábaimat. A jobb napokon megvan a létszám, és szépen kényelmesen elvégezhető a munka. A rosszabb napokon is jól érzem magam azért, mert ha kevesen is vagyunk, de lehet egymásra számítani mindenben, és néha már a sírva röhögés határán vagyunk három óra felé... A rosszabb napok után viszont ájulásközeli állapotban esem haza, és aztán egy órán át csak ülök a fotelban feltett lábakkal, és csak utána tudom rászánni magam a mosásra, vagy főzésre.

A lakók között is vannak jobbak és rosszabbak, de a rosszabbak sem rosszak, csak maximum kicsikét nyűgösebbek. A legnyűgösebb hölgyeménnyel nekem még nem gyűlt meg a bajom, de csak azért, mert még nem vett rólam tudomást - egyenlőre a levegő kategóriába tartozom, de a többiek azt mondták, ennek még egyenlőre örüljek. 

Teljességgel beleestem viszont néhányukba.

Imádom Elsie-t az egyesben lakó mamót, aki egy tünemény. Bár a háromnegyed eszét már elhagyta, imád élni, enni, és nevetni. Édes, öreglányos, fogak nélküli kiejtése van, amit erősen szoknom kellett, de mára úgy elviccelődünk, mintha a nagyanyám lenne. A papírszalvéta a legkedvesebb ajándék amit kaphat, órákat elvan azzal, ha szép egyforma csíkokra tépkedheti. Ezt a mulatságot csak egy jó kis csésze tea, vagy az ebédje kedvéért hajlandó megszakítani. Legszívesebben felkapnám és hazavinném.

 A másik kedvesem Eunice a 106 éves gondozottunk, aki bár lábra már nem tud állni, majdnem teljesen önellátó. Egyik fülére sem hall már, de nagyon jól olvas szájról. Imádja a táncot nézni a tévében, mindig kapcsolgatni kell neki a csatornákat. Valaha ő is táncolt, ennek bizonyítékaként gyönyörű képek sorakoznak a komódján. Az ő kedvenc foglalatossága, hogy folyton jegyzetel - milyen nap van, hol milyen táncos műsor lesz, mi lesz ebédre a héten stb. mert már nem tudja megjegyezni ezt a sok dolgot.

Amelia pedig a legzsörtölődősebb és legrondább szájú vénasszony akivel valaha találkoztam, mégis van benne valami szerethető. Utál fürdeni, fésülködni, és egyáltalán mindent ami azzal jár, hogy kizökkentik a fotelban üldögélésből, vagy ágyban fekvésből.

 Nagyokat tudok nevetni a beszólásain, a káromkodások sem hoznak már zavarba. Több szinonímáját tudom az utcalánynak mint magyarul... Amúgy meg egy kocka csokival le lehet venni a lábáról, de olyankor sem változik kezesbáránnyá, csak halkabban morog, és míg csoki van a szájában addig sem harap.

Egyetlen kicsi fájdalmam, hogy Balival kevesebbet vagyunk együtt (kb. kétszer-háromszor esik egy napra a szabadnapunk havonta), emiatt sokszor este tovább fent vagyunk, hogy kicsit dumáljunk, vagy nézünk valami tévéshazait, esetleg kártyacsatázzunk az ágy közepén (meg még egyebeket, és azt is az ágy közepén), aztán három ilyen nap után bealszunk félnyolckor, mert kiütköznek a hiányzó órák.

Most viszont szabad hétvégém lesz, és az ő off napja is szombatra esik, terveztünk egy "ősz-színű" kirándulást a Becky Falls - hoz ismét (nyár színűn már voltunk), de egy kollégája meghívott minket családostul ebédre, így a kirándulást elhalasztottuk.  

"Álmában csönget egy picit..."

A történet ma háromszor játszódott le...   :-)
Hívócsengő szól - 4-es szoba, felrohanok a staff room-ból ahol a szünetünket töltjük.
A négyes szobában Amy a fotelban, lógó fejjel alszik- odamegyek hozzá, megfogom a vállát...
- What's the matter Amy? (Mi a baj Amy?)
... a szemüveg mögül rám néz csodálkozva:
- I don't know...why? (Én nem tudom...miért? )

Lángosparti magyarmódra

...a büfékocsi beüzemelése eleve problámákkal kezdődött. Valamiféle áramos bonyodalmak akadtak, bérleményből nem volt jó, a generátort meg még anno ellopták, valahogyan mégis ki kellett szolgálni a lángossütő áramigényét. Nosza a fiúk - némi pálinka segédlettel -  belefogtak a fabrikálásba, tettek vettek, mígnem az egyik autó motorjának beindításával lett elegendő áram az üzemeltetéséhez. 30 db. lángost el is pusztítottunk hamar, folyamatosan főtt le a kávé a kapucsinó, hogy "melegen tartson", mintha a pálesz erről már nem gondoskodott volna. Előkerültek tokaji borocskák - fogtündér nagybácsi jóvoltából (értsd: fogorvos) - szilvás Unicum, - nemrégiben otthon járt Peti közreműködésével - a sör meg hát amúgy is nemzetközi. Minden párnál az elmúlt egy-másfél év alatt a gólya is megfordult, mi is vittük a lányokat, így legalább mindegyik töpörtyűre jutott egy felvigyázó és mi anyukák is kivehettük a részünket a társasági életből (legalábbis ezt hittem én eleinte, de megfeledkeztem arról, hogy a kismamák társasági élete megreked néhány évre a cumisüvegek alatt, illetve a mellszívóval agyuk egy része is távozik időszakosan, ez később visszanő). Tehát - beszélgettünk a babakocsik között, a cici-pelenka-hasfájás témakörről, amitől én hideglelést kapok, pedig négy gyereket részlegesen már felneveltem, de valahogy sosem voltam az a fajta anyuka, aki a terhességi csíkokat  kirámolja a játszótéren - ha nagyritkán megmenekültem a gyerekektől, hát kirúgtam a hámból inkább, minthogy még akkor is szóban fejjem a tejet tovább. Néha próbáltam menekülni a ciciktől egy cigiig - de mindig utolértek a kérdéseikkel, egy idő után feladtam. (Néha érzem azt magamon, hogy átlagon felül empatikus vagyok, de máskor meg azt, hogy bunkó embergyűlölő - azt is megértem, hogy kevés a barátom.)

Mire a gátmetszéstől eltutottunk az autósülésig, addigra a fiúk eléggé asztalcsapkodós hangulatban voltak már, mondhatnám úgy is totálisan lerészegedtek.
Ezt még messziről is meg lehetett állapítani a sötétben, mert valahogy a sziluettek egyre többször karoltak egymásba, a jobb kezét mindenki sűrűn emelgette, a bal kezével meg erősen hadonászott. Alkoholos befolyásoltság továbbá azonosítva ..rva...idesz..., mosnem?.. de b..szki,  figyeljfigyelsz?.., hááátja, hangfoszlányokból.

Be kell valljam én is rossz anyuka voltam, mert annyira nem figyeltem a 12 és 16 év közötti tinilányaimra, hogy azok az engedélyezett mennyiségen felül fogyasztottak forró csokit, Sprite-ot, valami piros cukros ragadóst, valamint helyszínelést követően számtalan chips-es zacskót, csokipapírt, és pufiszacsit is találtam körülöttük. Komolyan úgy néztek ki a temérdek szénhidráttól, mint akik be vannak lőve, a cukor tette a dolgát. Folyamatosan rihegtek-röhögtek, be nem állt a szájuk, és férfiakat megszégyenítő hangerővel üvöltözték túl egymást.
Bevállaltam a rossz zsaru szerepét, és 11 óra felé megparancsoltam, hogy kövessenek a bérleménybe, amíg majd az apjuk is eléri a szintet, és leesik a feje a büfékocsi pultjára. A hazafelé tartó 15 perces út alatt ötször álltunk meg mert valakinek pisilnie kellett, és nem azért mert ötször kellett pisilni, hanem mert csak harmadjára találtunk olyan helyet ahol nincsen kamera. Olívia kínjában már kijelentette, őt a kamera se érdekli, különben sincsen a seggén rendszám, hogy beazonosítsák ki pisilte össze a kerítés sarkát a Homebase parkolóban.
Hazaérve ráébredtem, hogy elhoztuk az egyetlen nálunk lévő lakáskulcsot, a férjnek írtam egy sms-t, hogy nyitva hagytam mindkét ajtót. Kihagytam a számításból, hogy a felettünk lakó öreg kissé gyanakvó természet, (főként mikor a helyi social club-ból jön meg és főként hétvégén) még a kiskaput is reteszre csukja állandóan (sokszor emlegettem szegény megboldogult mamáját, két 40 kg-s sainsbury-s szatyorral a kezemben - hát ez van, messze vagyok a tökélytől).
Mire a férj hazalábalt, a lépcsőházajtó természetesen zárva volt, állítása szerint kilencszer csöngetett, mire álmos Tami hálóingben megjelent, én csak arra ébredtem fel, hogy az uram az ágy szélén ül alsógatyóban és a telefonját nézve röhög. Bár fúrta az oldalamat, nem kérdeztem meg min nevet ennyire, mert felmértem a veszélyét annak, hogy másfél órás előadásba kezd, aminek a végére elfelejti az okot, úgyhogy megfordultam és gondoltam tovább alszom. Emberem radarja viszont jelzett, észrevette a somolygást, és meghajtotta anyókát, mint Singer a varrógépet....
Kicsit azért sajnálom a mai napját, minthogy én itthon  - ő meg elment dolgozni, de majd a kedvenc fokhagymás csirkéje kárpótolja érte,  rövidített napja is van - amúgy meg aki éjjel legény.....

Megemlékezés

... a nagy portékról...

ŐŐŐ nem is tudom, hogy kezdjem - én az empatikus patikus - mert  vannak azok a fajta emberek akiken - mint annak idején Szalacsibácsin - röhögünk. Olyasmi ez, mint amikor valaki leborul a székről, vagy belelép egy jó mély pocsolyába (vagy amikor a férjem betakarta magát a zuhanyfüggönnyel), az ember nem akar nevetni, és az együttérzés simán jelen van, és mégis...

A férj pályafutása alatt (és közvetve az enyém alatt is, mikor a betegséggel küzdve sokat segítettem neki az üzletben, már amíg volt) sokféle emberrel hozta össze a sors. Ezen személyek nagyrészét én is személyesen ismertem, néhányukat hallomásból, de a bennem kialakult kép is épp elég volt sokszor.
Annak apropóján írok most erről, hogy egyik este  sokadszor újranéztük Bödőcs Tibort, és a bucsuszentlátszlói történetek nyomán került elő a téma, a férjjel összeszedtünk egy busznyi defektest - értsd: szeretnivaló bolondot - hogy vajon mi lehet velük, és vajon segít e nekik valaki most, hogy mi nem vagyunk már ott.

Sanyi
... a vetítőgép. Professzionális informatikusnak mondja magát, aki még a múlt renszerben ZX Spectrumon és Comodor16 - on kezdte a szakmát, ismeri minden csínját - bínját, az internettel is a kezdetektől tisztában van. Akkora nagy profi, hogy annak idején sok híres emberrel megismerkedett, és mondhatja őket barátjának. Ezer és ezer történetét tudtuk kívülről, melyeket az idő alatt mesélt el, amíg a férjem a gépére mondjuk vírusirtót telepített (mert tudod, én nem ezt használtam eddig...stb.stb.).
Volt neki időlegesen egy blogja is, a mai napig sajnáljuk, hogy nem mentettük el valamilyen formában. Ott szereztünk tudomást a nővérjéről Malvinról Magdikáról, a kaposvári rokonokról, és arról, hogy Sanyi három kérőt kosarazott ki élete során, és még várja az igazit. Mindemellett kicsikét - egy Tourette szindrómához hasonlatos - rángatódzó betegsége is van, mely főleg a törzsét és a vállait érinti, némileg a nyakát is, és borzasztó nehéz volt megszokni, mert nagyon muris látványt nyújtott mindig. Véget nem érő, Jézusról szóló - és egyéb bibliai - történetekkel bombázta az e-mail címünket Karácsonykor, Húsvétkor, csillámos angyalkákkal kiegészítve. Névnapkor ugyanez pepitában név eredete történetek és egyéb katasztrófák (rózsák, torták stb).

Elek
...a dadogós. Elég ha annyit mondok, szereti a Pi-pi-pi-piranha p-p-p-panic nevű játékot, és ahányszor csak újra kellett telepíteni a gépét (mert folyton belepiszkált, letörölt rendszerfájlokat - komolyan ha akartam volna se találtam volna meg amiket összekutyult), elmondja, hogy ez a játék legyen rajta. Egy régesrégi műbőr babakocsival közlekedik, azzal hozza viszi a számítógépét, a fontos iratait és a szájával dudál ha elállják az útját. Volt az egy érzés, mikor először betolatott a boltba. (Ez nem vicc, bár ha hallanám, én is azt gondolnám azt hiszem.)

Rezső
...a buszsofőr. Ropogós nadrág, ropogós ing, szappanillat. Mindehhez iszonyat nagy arc - százezer viccet tud, és ha a végére ér előlről kezdi. Üzletel mindig mindennel, az autója csomagtartójában fej nélküli plüssmalac is van - tényleg kicsit olyan mint az Üvegtigris Rókája.
Hamis Rolextől kezdve a melltartó-bugyi kombóig mindent ad vesz, és nincsen olyan az ég alatt amit két nap alatt ne tudna megszerezni. Excel táblázatos nyilvántartást csináltunk neki, mert bár eszméletlen a memóriája, szavai szerint ő az Öreg Sam.

Kriszta
....a SKAZI kártyás. Mindig iszonyat kecskeszaga van, merthogy állatot tenyészt, sokszor el is meséli, hogyan kell a kecskét baktatni (nem meneteltetni, hanem szaporítani). Havonta bejön a boltba, hogy ezt a SKAZI kártyát keresi, (hogy mire kellett neki, máig rejtély) másfél év után egy véletlen folytán a férj hozzájutott egyhez, utána havonta azért jött be, hogy kecskehúst hozzon hálája jeléül, és hogy elmesélje, mi újság épp Gizivel, Pankával, Zoltánnal és a többi kecskével. Mindig naprakészek voltunk a szaporodásukról és  betegségeikről.

( Kis kitérő : Apám jutott eszembe a nevekről, mert  ő is emberneveket adott az állatainak, volt Torgyán kutyánk aki sokat ugatott, Ugrin Emesénk aki az anyanyulak alfája és omegája volt, és Csurka Pista fehér kakasunk.)

Janó
...the big gangster (aki legalábbis szeretett volna lenni). Egyike a legnagyobb portréknak. Három mobiltelefonnal rohangál, két kilós műarany fuxokkal, és egy 30 éves libafos-színű mercivel. Olyan szövege van, hogy kifekszünk tőle, minden mondatot az "apppám érteeed" hangzatos szóösszetétellel nyomatékosít. Az éjszakában van elemében, minimum Don Corleonénak képzeli magát,  hatalmas szívvel és kevés ésszel áldotta meg a teremtő. A közösségi oldalakon többezer ismerőssel rendelkezik, vadidegen nőknek téve házassági ajánlatokat. A nagyapjával él, a szülei már meghaltak, és mindenféle fiatalkorú gengsztertanítvánnyal veszi magát körül,  akik istennek tekintik. Janó sokat üzletel Rezsővel, ezen üzletei általában nyereségesek, többnyire a Rezső javára, aki ezt enyhítendő folyamatos borozgatásokra invitálja őt. Ilyenkor mindketten berúgnak, és bejönnek a boltba elmesélni mennyire szeretik egymást - és minket.

Hiányoznak...

folyt.köv.

Túl az első két munkanapon

Az első napom a munkában (hétfő) 7:45-15:00 ig tartott, a második nap ugyanazzal a kezdéssel, de négyig.
Elsőre nagyon elfáradtam, de a mai nap már egy kicsikét jobban telt. Lassanként kiismerem magam az otthonban, ma már kicsikét önállóbban dolgoztam mint tegnap, és bátrabban beszéltem. Sokat kérdezgetnek engem, ez, vagy az hogy van Magyarországon, mindenki nagyon érdeklődő.
Teaszünetben kifaggattak, miért is jöttünk el otthonról. ...well this is a long story :D, de mindenki tudni akarta, hát meséltem vagy fél órán keresztül. Kikerekedett szemmel hallgatták végig. Mindenki egyetértett abban, hogy nem volt szokványos életünk. Mindenki azt mondta, most már ne aggódjunk, jó helyen vagyunk itt, most már nem lesz semmi baj. Hát remélem a szentlélek szól belőlük.
Kezdem kissé felfogni a kiejtésüket is (személyenként értve) ma már sokkal jobban értettem őket mint tegnap. A gondozottak többsége nagyon aranyos. Van egy irodalomtanárnő is köztük, ha valamit nem tudok leírni, készséggel elbetűzi nekem, így ma pl. a desszert nevét - lemon meringue - tanultam meg tőle.
Telefirkáltam a kezemet szavakkal, mert nem ismertem pl. nighty- hálóing, beaker - két füles műanyag bögre, szavakat és még néhányat, napi 10-15 új szót biztos tanulok, ez jó kis agytorna.Összesen 36 órát dolgozom hetente, két szabadnap jár. A nővérruha világoskék színű, fehér szegéllyel, viszonylag csinos, szép szabású. Kaptam továbbá névtáblát, és egy ruhára függeszthető órát, tollakat az íráshoz.  Este nem kell elaltatni az mondanom sem kell, de összességében élvezem, hogy nekem is van már napi teendőm.

A férjem iszonyat rendes, (bár ez nem újdonság számomra) reggelente elvisz dolgozni (bár 15 perc séta a munkahelyem), és minden nap úgy időzíti az ebédidejét, hogy haza is tudjon hozni. Ma napközben szivecskés sms-t is kaptam tőle (szerintem büszke rám, és egy kicsit aggódik :D)
A gyerekek is kitesznek magukért, mire hazajöttem mindig meleg tea várt bögrében már az asztalon, és el volt mosogatva. A Nóri a kínais állását most felcserélte, jelentkezett az Imperial**** Hotelbe reggeliztetőnek, felvették most félállásban ott dolgozik - azt mondta, hogy olyan helyeken van izomláza, amikről eddig nem is tudta, hogy létezik ott izom  :D , de nagyon élvezi a munkát. A főnökkel megbeszélték, hogy ha elkezdődik a suli, hetente  hétközben két este vacsoráztat, és egy szombaton reggeliztet. Nagyon csinos a fekete pincérruhában.
Most mentek az apjával bankszámlát nyitni (a kínaiban kézbe fizettek), rém büszke magára - joggal.
Néha elképedek milyen rendes kölyköket neveltünk.

Boldog vagyok.

A próbanapom jól sikerült, eltekintve attól, hogy borzalmasan elfáradtam, de inkább csak agyilag.
Reggel háromnegyed nyolctól délután kettőig voltam, ami nem hosszú idő, de a folytonos gondolkozás és beszéd leterhelt.

Reggel egy 15 perces eligazítással kezdenek, ahol engem is bemutattak - legalábbis a délelőttös személyzetnek. Tudom, belejövök még a munka mindennapjaiba, de egyenlőre sok volt az információ ami elöntött óráról - órára. Igyekeztem mindent bekebelezni, de így is a felét elfelejtettem annak amit érzésem szerint meg kellett volna jegyeznem. Három team dolgozik - ápolói, takarítói, konyhai.
Maga az intézmény olyan, amilyenre számítottam. Kicsi, családias légkör, szép, világos barátságos kórtermek virágos függönyökkel és az elmaradhatatlan angol fotelekkel - már persze a betegágyak mellett. Minden szobában a falon tévé, az ágyak liftesek, hívó - és sürgőssgégi csengőkkel stb. A munkahely környezeti és eszközös körülményei messzemenőkig biztosítottak. Két emeleten kb. 15 kórterem, lift és mozgássérültek által használható lépcsőliftek vannak. Tágas ebédlő, és egy szép társasági télikert is van pihenbésre, olvasgatásra.
A munka eléggé intenzív, de nem túlságosan megterhelő, a reggeli "hajtás" után tíz - féltizenegy felé egy negyven perces pihenő - melyet a staff room-ban kell (! kötelező a pihenőidő) eltölteni. Ekkor a szakács egy pirítóssal, marmalade-del, lekvárral, vajjal gazdagon megrakott tálcát hoz, valamint teát és kávét. Ekkor reggelizés és teázás közben történik a további napi teendők megbeszélése, plusz a javaslatok, ötletek, segítség kérés egymástól stb. A pihenő után tovább folyik a munka, néha főnöki, vagy orvosi vizit is van a betegeknél. Én egy kötözésnél segédkeztem, eközben jól ki is faggattak mindenfélét kérdezgettek.
Ebédidőben mindenkitől - tőlem is - megkérdezik külön, kér e ebédet, illetve melyik menüt szeretné.
Tulajdonképpen idillinek hangzik így a munka, de ne felejtsük el, én még csak egy napot voltam, és inkább mint megfigyelő vettem részt munkában. A neheze majd ezután jön szerintem.
Amikor csak hozzám beszéltek, megértettem mindent, ha kérdeztek válaszoltam legjobb tudásom szerint. Viszont a reggeli staff gyűlésből és a délelőtti pihenőidőben történt beszélgetésekből jó ha a 40 százalékát megértettem. Majd belejövök ebbe is. A betegek nagy része fekvőbeteg, talán öten hatan vannak akik mozgásképesek, és pl. az ebédlőben ebédelnek.  A többieknél idővel ez a cél, gyógytornász is jár mindenkihez, hogy mielőbb lábra állhassanak. Három beteg van, aki nem fog már lábra állni, egynek mindkét lábát amputálták cukorbetegsége miatt, a másik kettő pedig már nagyon, nagyon öreg. E három közül is csak egy, akivel nem nagyon lehet kommunikálni sem már. Az otthonban mindösszesen három férfi beteg van, hiába a nők tovább élnek itt is. A betegek is kedvesek és segítőkészek voltak, a legtöbben mosolygósak, udvariasak, és mindent hatszor megköszönnek. Az adminisztráció elég sok, de azthiszem megbirkózom vele, tekintve, hogy majd mindenre táblázataik vannak, ill. a műszak végén van egy néhány mondatból álló összegzés amit meg kell írni - egyet már én is írtam, diktálás után (szerintem azt akarták látni, tudok-e helyesen írni, vagy úgy egyáltalán írni) - ha tudnák, hogy írni és olvasni sokkal jobban megy, mint beszélni....hát mostmár majd tudni fogják.
Mindenki, de tényleg mindenki nagyon kedves és segítőkész volt velem, főként a főnökasszony - akit ezen túl Mrs. Miller-ként fogok emlegetni - de a leendő munkatársak is mindent ötféleképpen elmagyaráztak.
Kaptam rengeteg dícséretet - pl. ilyenekért hogy értettem nem szokványos szavakat is pl. epidemic (járvány), vagy abuse, bullying (bántalmazás, megfélemlítés).
Összességében véve tényleg nem kellett volna annyira paráznom mint amennyire  - de ezt ugye hiába is mondta bárki is előre, aki fél, az nem tudja magának egyszerűen megparancsolni, hogy ne féljen - ha ez ilyen egyszerű volna, én is örültem volna. Még a pozitív tapasztalatok után is néhány hétig ellenállhatatlan vágyat fogok érezni a reggeli vodka után - persze kizárólag mint feszültségoldót alkalmazva :D  .

A műszak végén számtalan kérdést szerettem volna feltenni még, de már kimerült a fordító az agyamban. Mrs. Miller azt mondta,  menjek haza, aludjak rá egy hétvégét, utána,  ha még mindig akarom az állást - gondokozzak el, hogy part time-ban (részmunkaidőben) vagy full time-ban (teljes munkaidőben) és hogy milyen napszakot vállalok, és hétfőn reggel telefonáljak.
Nos nappalt vállaltam teljes munkaidőben (ez délelőttös és délutános shift-eket jelent). (Az éjszakai munka nem nekem való, éjfélig abszolút nem alszom sosem, de éjjel egy óra után hasznavehetetlen vagyok.)
Tegnap délelőtt elmentem a paksaméta papírért amit ki kellett töltenem - jelentkezési lap, bakszámla és IN adatlap, CRB kérő adatlap (erkölcsi bizonyítvány), egészségügyi lap stb. ezeket ma vissza is vittem.
Várok még egy hívást ma vagy holnap, hogy a héten melyik napon kell mennem egy napos tréningre - amely az adatkezelésről, titoktartásról meg mindenféle dolgokról fog szólni.
A munkát hétfő reggel kezdem.

Kicsikét elgondolkoztam azon, hogy bár örülök, hogy munkát találtam, az én kis védett, emberektől mentes világomat meg kell osszam másokkal, újra nyitnom kell a világ felé, és én már úgy megszoktam a saját gondolataim társaságát, hogy remélem nem lesz ez túl nehéz.
A következő ötéves terv:  egy évet adok magamnak, hogy folyékonyra fejlesszem a nyelvtudásomat, egy évet arra, hogy kitaláljam mit szeretnék csinálni, merre akarok továbblépni.

Csak remélni merem, hogy mint már annyiszor, most is kapok majd útmutatást ebben.

Szössz

RockBulivan - avagy Jézus szellentett a medencébe

"Anyaaa itt mindenki úgy néz ki mint egy Jézus"

"-...én nem szállok be csak ha a mama tesz bele új vizet
- de hát nem piszkos...
- de tegnap az a bácsi belefingott!!"


folyt.köv.

Édes otthon...

...avagy: Nyaralás az autóban

Hazaindultunk. Az út eszméletleniszonyatosan hosszú volt, bár az első felét még az újdonság varázsa miatt élveztük. Amikor viszont a hátsónk már töklapos volt, a lábaim zsibbadtak, és a férjem 50 fokos agyvizét vezetés közben ásványvízzel hűtöttem, akkor már nem annyira. (Angliában viszonylag kevés szükségünk volt légkondira, így eszünkbe nem jutott, hogy a gáz kifogyhat belőle...)
A gyerekek hősiesen viselték az autózást, de a vége felé (éppen addigra mikorra már a mi bugyrunk is tele volt) már nyűgösek voltak, nyafogósak, fáradtak. Két fojtogatás között próbáltam megértetni velük, hogy nem egymást akarják legyilkolni, csak a fáradságtól nehezebben kezelik a stresszt, és az itélőképességük sem mozog a normális tartományban.
A férj pedálnyomós (nem vagyok jó térben) lába már beállt derékszögben a gázra, ő is elég hisztis volt már a vége felé, úgyhogy amikor azt hitték alszom, keleti mantrákat mondogattam, hogy még bírjam a konfliktuskezelést, mert én meg abban fáradtam el, de totálisan. Mindezek közben rémképeim voltak a visszaúttól, merthogy a cucc is több lesz, a hely meg kevesebb, és még egy kutyát is bátorítanom kell, hogy mindjárt odaérünk.

Anyu és Zsófi ugye nem számítottak ránk, csak a fiúk voltak beavatva (öcsém és Zsófilányunk barátja), hogy egy nappal előbb érkezünk. Anyám jól le...szott, hogy MIT FOGUNK ENNI, NINCSENISKITAKARÍTVA RENDESEN, ÉS JÉÉÉZA MÉG ÁGYNEMŰT KELL HÚZNI, hát az anyák már csak ilyenek. Amíg ő takarított, meg felrakta a bográcsban a töltött káposztát, fémhordóban a pörköltet, addig a hűvös-árnyékos 38 fokos teraszon teáztunk, kávéztunk, és szokás szerint semmit sem fényezve elmeséltük, hogy az út borzalmas volt, hosszú és meleg, mi is borzalmasak voltunk, a férj hosszú, de egyikünk sem meleg.

Otthonlétünk röpke 12 napja alatt mindenhol voltunk, csak elég keveset a fenekünkön, azt is többnyire az autóban. A barátnőm azt mondta, örülj neki, hogy ennyien látni akarnak titeket - hát legközelebb ezt is másként fogjuk szervezni, fejben végeztem egy kis számolást - és következő otthonlétkor jön aki akar hozzánk, napra beosztva - akkor nekik fejenként csak egyszer kell jönni, mi viszont nem autókázzuk még otthon is szét az agyunkat. MINDENHOL, de tényleg mindenhol ENNI kellett, álmaimban azóta is óriás töltött káposztás gombócok gurulnak utánam, és hústekercsek üldöznek, kivont csirkecomb karddal és fánkpajzzsal. A férjem meg is jegyezte egyik este az ágyban "én nem értem ezt, ez az egész Magyarország egy nagy konyha...mindenki csak főőőőz egyfolytában". Az utolsó napokban én már csak dinnyét voltam képes lenyelni, így is híztunk fejenként legalább három kilót.

Szerettem volna Pécsen is kirándulgatni, fotózni, de nagyon kevés idő jutott erre, bár a belvárost és a Zsolnay negyedet (ami nagyon szép, csak kong az ürességtől) sikerült megnézni.

Érzéseim tekintetében meglepődtem picit.
Tinikorom tanyái voltak a Szecska (Széchenyi tér), a ló farka alatti randik, meg a sétatér, ahol érettségi után megfürödtem a szökőkútban. A szinházban rengeteg előadást láttam, a Mohácsi úton, -  ahol a Zsolnay gyár van -  közlekedett nap-mint nap a buszon haza szülőfalumba. Az ismerős helyek mégis olyan idegenek voltak, mintha én már nem is ide tartoznék, egyben mégis olyan ismerősek, mint ha el sem mentem volna. Nem érintettek meg, nem okoztak nosztalgiát, nem párásodott be a tekintetem - és a férjemé sem.
A torkomban csak apám sírjánál volt gombóc, de az a gombóc mindig előjött az elmúlt 17 évben bármikor jártam ott, de elég csak gondolni is apura a szorítás máris jön.

A kevés megmaradt barát még tartja magát a nehézségek ellenére, bár alaposan érzik a bőrükön a gazdasági helyzetet, tekintve hogy közülük két családnak is volt frankhitele. Egyikük sikeresen előtörlesztette másik kölcsönnel, a másik kérte az árfolyamrögzítést. Reméljük, hogy minden rendben fog tovább menni náluk is, mindenesetre én nagyon szorítok értük.

Egyetlen ott töltött hétvégénk szombatjára öcsémnek sikerült dupla szülinapi bulit összehoznia (öcsi,én) és ELJÖTTEK a régi - többségében gyerekkori - ismerősök, cimborák, jó kis rockbuli kerekedett, a végén gitározással és énekléssel ahogy azt kell. Rokmaratonból is kaptam kicsit, legalábbis egy Ossian-t, na az Acélszívtől viszont megjött a sírós nosztalgia érzés, de inkább csak a tinikorom után.



Az árakon elképedtünk rendesen, főként ami Olivia útlevelét illeti - merthogy rövid tartózkodás miatt sürgősségire kellett kérni, így meg a 2500 keményforintot még meg kellett fejelni húszezerrel (!). Pfff.
Én csak egy anyóslátogatást hagytam ki, a család ott is tiszteletét tette, én inkább nem, mert  "Hol engem valami közelről , mélyen sebez, ott hallgatok."

Zsófi lányunk és barátja októberben követ minket, remélem anyu is jön esetleg karácsonyra, de a búcsú így is megríkatott, borzasztóan fájt otthagyni őket megint. Életem legrosszabb pillanata volt, akkor 2010-ben, mikor ott kellett hagynom elsőszülött gyerekemet a budapesti vasútállomáson, annál azért egy fokkal kevésbé fájt ez, hogy tudom, nemsokára találkozunk, és utána együtt lesz újra a család egésze.

A visszaút közel sem volt olyan rémisztő, mint amire készültem, talán mert kipihentebben vágtunk neki, a meleg enyhülése (és a légkondi újratöltése) is segített valószínűleg. A kutya is egészen jól viselte az utat, útközben tanítottuk angolul, kicsit át is kerszteltük Pájnivá (mondjuk a Pie szóból)
- mert a Fánit nem szívesen kiabálnám a futtatón, mithogy angolék felhomályosításából kiderült, ez a klitorisz szlengneve. Van abban valami megmosolyogtató, hogy 10 évig Csiklónak hívtuk a kutyánkat...a férj azt javasolta, hívjuk eztán így, itt úgyse értik, én javasoltam, hogy ő is nézesse meg magát holnap az állatorvossal.

Ottlétünket beárnyékolta a gyilkosság, amiről az egész országban mentális maszturbáció folyik, médiahányással és online szarkenéssel egyetemben - nem tudtam nem megemlíteni, de mélyen nem megyek bele - megdöbbentett a lincshangulat ami a városban van.

Vissza is hazajöttünk azt hiszem, nem ami a lakást, inkább a mi angliai életünket véve. A lányoknak még volt négy nap suli (már csak egy), a férj visszaállt dolgozni, én pedig nekiültem az önéletrajzomnak, és a munkakeresésnek (ettől még mindig összeszarom magam). Október körül kicsit nagyobb lakásba - házba - mennénk, tekintve, hogy ismét régi létszámúra bővül a család.
Elhatározásom szerint (és többek bíztatására) pedig nekilátok egy hosszabb lélegzetvételű irománynak, illetve az eddigi fiókirományokat is belerendezgetve valamiféle rendszert vinnék a lefirkált gondolatokba. Fogalmam nincsen mihez mérten lennék elég jó, vagy túl színvonaltalan, de ha nem látok neki, sosem fog kiderülni.

Nemvéletlen véletlenek

Néhány ember a Határátkelő blogról talált ide hozzám, ezúton is köszönöm mégegyszer az érdeklődést.




Ez itt a mi történetünk, melyet én kapirgáltam le, és küldtem el a Határátkelő blog-ra:

http://hataratkelo.postr.hu/osszecsomagoltuk-az-eletunket

Nagyon meglepett az emberek reakciója - a sok pozitív visszajelzés, a hajrák és gratulációk.

Akik ismernek minket - ők tudják, még mennyi sok bukta kimaradt belőle, pl. a szén-monoxid mérgezés, a bíróságra járások régianyu feljelentgetései, és az ingatlanunk miatt és egyéb hétköznapi sártengerek, de tartok tőle, ha még abba is belemegyek, még most is írnám azt a posztot.

Ami miatt most idelinkeltem az, hogy minap régi barátainknál jártunk itt Magyarországon (utazási és nyaralási beszámoló később), és ők mesélték, hogy egy ismerős munkatársuk épp felmondott és a külföldre távozásról beszélgetve felhívta a figyelmüket, hogy a Határátkelőn megjelent egy cikk, és elmesélte a MI történetünket nekik.
Persze a barátaink rögtön ránk ismertek, így ez a  munkatárs üzenetet is küldött szóban - ismét, hogy hajrá és ilyenek.


Szóval ezek vannak....így lesz szép egy nap... néhány jó szó simán elég.


Utológ:
PPPFFFF fogalmam nincsen mit állítottam el, hogy fehérrel ki vagyon emelve a szöveg, de nem tudom kicsinálni belőle.... remélem elmúlik..




Elmúlott.

...aztán ürmöt bele

Már sokszor gondolkoztam azon, miért vagyunk úgy kitalálva (legalábbis én), hogy olyan mélyen tud bántani az igazságtalanság. Konkrétan a legjobban ugye, amikor engem, vagy a hozzám közelállókat éri.
Az első idegesség magját elhessegetem magamtól, mondván: le kell tojni, nem foglalkozni vele, és igy is lenne jól.
A mag viszont elkezd gyökereket és tüskéket növeszteni bennem, egész addig, amig azt nem kezdem érezni, hogy valakit pofán kéne csapni.
Nem, nem vagyok én ennyire - még annyira sem - brutális, de szétfeszülök ilyenkor.
Nyilván nem szerethet mindenki, nekem még ezt is nehezemre esett megemésztenem növekedésem során, ha időnként szembesültem vele. A szándékos ártást és gonoszságot nagyon-nagyon nehezen viselem.
Ha csak rólam lenne szó, azt mondogatnám magamnak, nyugec van, ha elég kitartó vagyok, egy idő után talán tényleg megnyugodnék, de igazán sosem radirozhatom ki. Szerencsére a sértések és bántások könyvében egyre rövidebbek a fejezetek.
Viszont amikor nem csak engem bántanak meg, hanem rajtam keresztül még a férjemet is, na azért nagyon felkapom a vizet.
Most például ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy elküldjem az illető a ....ába, de jó erősen, még akkor is ha tudom, semmit sem érnék el vele, mert eszet nem tudok tenni a tarisznyájába útravalóul.
Ja. Most nagyon haragszom.

És Mrs. Malignusnak még repülőre se kell ülnie, hogy kárt okozzon.

Igazi Thai vacsora...

...avagy, hogyan lettem tűzokádó sárkány?

Történt ugyanis, hogy helyi magyar fogorvosbarátunk szerzett magának az interneten egy thai feleséget. A történet röviden annyi, hogy rég leveleztek már, történt Thaiföldi látogatás, majd magyarországi találkozó, de a hosszabb együttlét lehetőségét az angol bevándorlási szabályok akadályozták. A házasság ennek megoldásaként volt szükséges, mely Magyarországon köttetett, s így mint EU-s állampolgár hitveseként jöhetett a lány - immáron asszonyként - Angliába.
Barátunknak facér, de társaságra vágyó időszakában , esténkénti borozgatásokkal, magyaros vacsorákkal próbáltuk enyhíteni magányát.
Most, hogy bekötötték a fejét, meghívtak minket egy feleségbemutatós igazi thai vacsorára.
Túl sok fogalmunk a keleti ételekről nem volt eddig, azt is az európai ízlésvilághoz igazított kínai éttermekből szereztük. Tudtuk a thai kajáról, hogy eléggé fűszeres, nekem a Derült égből Polly-ban Ben Stiller izzadtságtól csepergő homloka ugrott be, de lehet, hogy az indiai kifőzde volt. Előljáróban meg lettünk kérdezve, hogy mennyire bírjuk a csípőset, én mondtam, hogy kicsit szeretem, nagyon nem.

A vacsorához a fogdoki előljáróban annyit közölt, hogy amit az asztalon találunk válogatás nélkül kerülhet a tányérra, nincsen semmi szabály, minden-mindennel ehető - kivétel talán a leves, amit a thai-ok is előételként fogyasztanak.
Már a leves olyan erős volt, hogy én a könnyeimmel próbáltam higítani, nem sok sikerrel.
Az asztalon a leves mellett 10 fogás foglalt helyet, volt közötte sertésből készült curryféleség, tintahalat, rákot és kagylót tartalmazó zöldséges cucc, egy ágas-bogas zöld saláta, üvegtészta, halas szószos valami, a rizs természetesen az illatos fajtából, só nélkül főzve.
Az ágas-bogas salátából kivettem egy tofudarabot és megkóstoltam, arra már a fülem is könnyezett, izzadtam mint egy igásló és iszonyatosan melegem kezdett lenni. Eközben házigazdánk előadást tartott a thai chili jótékony hatásairól, (én erre már nem figyeltem, mert füstöt eregetett a fülem) és bíztatott minket, ha nem elég erős még a kistányéron odakínált egész chili paprikákból lehet hozzá harapni.
A vegyes tengeri kütyükkel teli zöldséges ételnél maradtam, az volt a leginkább lenyelhető, de az is kaszálta a torkomat rendesen. (Érdekes megemlíteni, hogy a csípőstől elkülöníthető más ízek viszont tényleg nagyon finomak voltak.)
A férj egész este rettegett, hogy leég a ház (nem a thai chilitől,  hanem a temérdek gyertyától, ami a hangulatvilágítást jelentette - férjnek ugyanis mindenféle tűz-, gáz-, áramfóbiája van, folyton azt figyelte a szeme sarkából, hogy a huzat nem visz-e le egy gyertyát a párkányról. Egyszer rá is akart kérdezni, de az asztal alatt bokánrúgtam.)
Az estét összegezve a vacsi nagyon finom volt, igaz jót tett, hogy egy  kis sajttal lefojtottuk, és egészen addig ittam a bort utána, amíg a szemem már nem könnyezett csak csillogott homályosan, de legalább olyankor jobban beszélek angolul. A hangulat tetőfokán majdnem rákérdeztem, hogy ap...ába lehet az, hogy a keleti csajok 33 évesen 17-nek néznek ki, de a férjem bokán rúgott a dohányzóasztal alatt.

Éjszaka nem kellett takaró, meg még másnap sem, a thai kaja fűtőértékét figyelembe véve jelentős rezsispórolást tenne lehetővé, ha bírnánk torokkal.

(Jah és majdnem elfelejtettem a bennetek motoszkáló kérdésre a válasz - nem! A thai kaja csak egyszer csíp!)

Evőlúcíóós pszicológia ...avagy miért nem vasal a férfi?

Nem Besenyő Pista nyomán, hanem csak úgy a sajátomon indulva el kész elméleteim vannak a férfi-női veselkedésformák különbőzőségének mibenlétére, illetve ezek lehetőleg minél surlódásmentesebb megoldására. Még régebben olvastam a Miért hazudik a férfi, miért sír a nő? c. könyvet illetve ennek második részét, valamint sok evolúciós pszichológiával kapcsolatos írást, mert ez engem mindig érdekelt. Ajánlom még Szendi Gábortól: A Nő felemelkedése és tündöklése c. könyvet (melynek nem minden pontjával értek egyet, de ettől függetlenül) nagyon érdekes olvasmány. A Csernus könyvek is ide sorolandók nekem bár nem annyira evolúciós szempontok alapján közelíti meg a témát, de attól még sokat lehet tanulni belőle. A Spektrum tévén is volt annak idején valami hasonló című műsor (asszem Miért nem vasal a férfi volt a címe), ami a két nem különbözőségeiről, és ezek okairól mesélt. Kedves távoli épp Görögországban éldegélő barátommal beszélgettünk a minap a skype-on, és mint már annyiszor, most is bebizonyosodott, hogy a férfiak a világ minden táján egyformák (valószínűleg mi nők is, de hát mi ugyi a férfiakat tárgyaljuk ki inkább! Akinek hiányérzete van, annak ajánlom figyelmébe Kőhalmi Úr épületes néhány mondatos megfogalmazását a nőkről - tudniillik, hogy a nő egy textildarabbal bárhol elvan  - aki kíváncsi a részletekre az hallgasson utána.)
Tehát a továbbiakban a férfiak kivesézésével folytatnám.
Édes népség annyi bizonyos. Szedjük hát pontokba, a nagy női gyűlésen mire jutottunk, szűkebben jutottam, hisz mégiscsak én férjecsémmel élek - (némi női oldallal kiegészítve azért, hogy teljes legyen a kép!)

1. Mire van idő a bevásárlóközpontban?
Autósfelszerelésekre, csavarhúzók és ezek csavarozógépeinek nézegetésére, időnként műszaki cikkekre.

2. Mire nincsen idő, mert sietni kell?
Szobanövényekre, piperecuccokra, ruhákra.

3. Mi kerül biztosan a kosárba?
Autóillatosító, cipőspray, sör.

4. Mi fontos a férfinak a lakásban?
Távirányító, zuhanyfej, víznyomás, lepedő, toll, olló, vágódeszka.

5. Mi nem fontos a férfinak a lakásban?
Függöny, szekrény, polc, szobanövény, konyharuha, könyv.

6. Mit tart a férfi fontosnak a közlekedés során?
Parkolóhely, autómosás.

7. Férfiparák :  bezártam e az autót, hol van a slusszkulcs, hol van a pénztárca, nézzél hátra is! ne csak előre

8. Férfi frusztrációk: otthon felejtettem, munkahelyen felejtettem, nem működik, nem szerelhető, meg kell szerelni.

9. Férfi problémamegoldás: ...mert ez megint a te hibád, hozz egy kalapácsot.

10. A férfi ha jókedvű: menjünk el a kínaiba

11. A férfi ha rosszkedvű: főztél valamit? , hagyjatok Upps tévét nézni.

12. A férfi reggel: van tiszta alsóm?

13. A férfi este: van söröm a hűtőbe?

14. A férfi ha nem talál valamit: ...mert megint elpakoltad!

15. A férfi ha megtalál valamit: ...mert én rendben tartom a dolgaimat!


És az élet így szép!

Különböző események hatására,  megemlékezést tartottam régi életünkről.
Megemlékeztem a  betegségről, nélkülözésről, az emberfeletti küzdelmek sorozatáról melyekkel együtt éltünk, és szörnyű de meg is szoktuk már.
Néha nem is vettünk tudomást róla, hogy mennyire nehéz az életünk, és csak így lehetett elviselni.
Arról az életről mesélek, amiből itt nagyon keveset írtam meg, eltekintve a legrosszabb napokat, amikor küzdelmeink karcolatjai itt is nyomot hagytak. Mostanra meg kellett volna hogy szabaduljak már a démonaimtól, de még mindig sokszor tartok attól, hogy az új életünk kiteljesedése útjában áll a múlt.
Az utolsó fél év amit még Magyarországon töltöttünk, volt egyértelműen a legrosszabb fél év eddigi életem során. Nem csak azért mert külön voltunk a Balival.
Esténként még most is eszembe jutnak a hideg 2010-es márciusi napok, amikor már nem volt gáz a házunkban, miután tönkre ment a kazán, aztán ki is kötötték a gázt és a csonka családom velem együtt a sürgősségi belgyógyászaton töltöte az éjszakát. Hát a történetet én a mentőautótól ismerem, mert csak abban tértem magamhoz, első gondolatom pedig az volt, hogy lebaszom a mentőst, mert nem hozott nekem nadrágot.
Nemmellesleg  ha nem adja fel a százéves kazán mindegy lett volna,  hisz három gázszámla tartozás után, a gázt ki is kötötték a következő hónapban. Akkor palackosgázzal főztem tovább, és hétvégén folyton attól rettegtem, anyám ne vegye észre a palackot a konyhában.
Mellhártya és féloldali tüdőgyulladással feküdtem három hétig a hideg szobában, a nagy dupla ágyban, két takaró alatt, a kutyámmal az ágy végében, félig ülve mert nem kaptam levegőt, azt is sípolva tettem.
Néha a mérhetetlen önsajnálat vett erőt rajtam, de egy idő után mindig felülkerekedtem ezen, és esténként megnyugvásul álomba sírtam magam.
Minderre szükségem volt ahhoz, hogy másnap reggel felkeljek, és újra elinduljak.
Messzi érkezésünk legpozitívabb következménye, hogy hónapok után először végre meleg vízben zuhanyoztunk, és nem kellett a vizet bográcsban melegíteni hozzá.
Nem csöpög víz eső idején a gardróbban, úgyhogy nem kell éjszaka lábosokkal malmoznom a repedések alatt.
Nem kell vég nélkül tepsis krumplit és párizsit enni. Soha életemben nem is fogok többé párizsit enni, ezt megfogadtam, a gyerekeimnek pedig annyira herótjuk lett a krumplitól, hogy fél évig itt sem ettünk krumplit.
Nem kell minden reggel azon gondolkoznom, hogy másnapra éppen miből lesz kenyér, nem kell a 10 ezer forintos ételjegyemet 8 ezerért eladni, mert a pénzt jobban be lehet osztani, és nem kell a spárba mennem ami piszok drága.
Nem kapok gyomorgörcsöt, hogy a bolthitel és a számlák kifizetése után ötödikén ötezer forint maradt a tárcámban, és fogalmam nincsen róla, hogy a következő 25 napban mi a fenét csinálok.
Nem kell szégyenkeznem, hogy a gyerekem ösztöndíja ételre és számlákra megy el. Nem kell gondolkoznom, hogy mit lehetne még pénzzé tenni.
Az utolsó pillanatban jöttünk el, a következő hónapot már nem hiszem, hogy kibírtam volna.

Sikeresen "megszabadultam" majd az összes "baráttól", mert abban a cipőben már senki sem szívesen  tartott velünk.
Minden próbálkozásom amit az ellen folytattam, hogy ne sarazzanak minket tovább elbukott. Egy idő után feladtam, csak magam elé néztem az utcán, hogy ne kelljen szembesülnöm bizonyos emberek gondolataival.
Emberfeletti erővel vágtam mindenhez jó képet, mosolyogtam a munkahelyemen, ahol szintén csak szutykot hagytam magam után - és ugye aki nincsen ott, az védekezni sem tud.


A múltunkat nem hagyhatjuk magunk mögött.
Minden drámaiság nélkül mondhatom, mindig kísérteni fog.
Egyetlen egy dolog volt mindig amit bíztatásul  mondtunk magunknak.
Nem ezt érdemeljük. Szorgalmas, jó emberek vagyunk, és nem ilyen életet akarunk élni.


Nem voltunk hajlandók elhinni, hogy ez a mi hibánk, hogy nem jutunk egyről a kettőre.
A múlttól nem lehet szabadulni, de a jövőnket most már éljük, és ez minket igazol.

Soha a büdös életbe ne kerüljetek olyan helyzetbe, amikor a becsületet kerül ki az asztalra, és válik belőle árucikk.

Az én idealista világom

Mindig sokat gondolkoztam azon, hogy egyes emberek honnan formálnak maguknak jogot arra, hogy bántsák egy társukat. A politikai hovatartozás címén erősödött fel főként ez most Magyarországon, de nem ennek apropóján jutott ez eszembe, bár kétségtelenül ez az, ami most a legerősebb indulatokat váltja ki, hanem azért, mert a Szily Nóra interjúkat nézegettem a minap.
Szily Nórát én személy szerint nagyon kedvelem, és meggyőződésem, hogy mikor az RTL fénykorában annak idején a Reggeli c. műsort vezette néhányadmagával (Balázsy Pannával, Alföldi Róberttel, Stohl Andrással) akkoriban színvonalat vitt, az amúgy nem színvonalas kereskedelmi tévézésbe. Stohl-t már akkor sem nagyon szerettem, nagyarcúnak tartottam, bár néhai színészi teljesítményében nem találhattam kifogást - de ez egy másik tészta.
Szily Nóra egy nagyon intelligens, jó kommunikációjú nő, aki nagyon jól kérdez, nagyon jó beszélgetésvezető - és én ezt akkor érzem igazán, ha az adott alanynak éppen azokat a kérdéseket teszi fel amik engem is foglalkoztatnának. A Reflektor tévén nagyon szerettem a műsorát, bár nem volt szerencsém az összes riportját megnézni - egyrészt mert nagyon kevés tévét nézek - pontosan az igényes műsorok hiánya miatt, másrészt meg ugye négy gyerek, meló, suli mellett a maradék időmet nem igazán tévézéssel töltöttem. Ezért örültem, hogy megtaláltam a riportokat az interneten - mert engem érdekelnek azok emberek, mindegy, hogy színész, énekes, táncos, orvos, pszichologus, akiket ő meghívott, és érdekesnek talált .
Érdekelnek az emberek tekintet nélkül arra, hogy milyen politikai, vallási, kori, vagy nemi csoportba tartoznak, vagy hogy mitől valakik ők, mitől híresek, vagy mitől gondoljuk mi emberek, hogy éppen rájuk lennénk kíváncsiak. Ezt most ezzel a műsorral kapcsolatban értem, nem a hétköznapi életben, ahol szintén érdekelnek az emberek, csak sajnos kevés alkalommal találok olyanokat, akiket tényleg fel akarnék fedezni - és ez lehet az én hibám is. Meggyőződésem: valaki, világnézetére tekintet nélkül, akár még ha az ellentétes is az enyémmel, lehet érdekes ember, lehetnek nagyon jó gondolatai, lehet intelligens, jó beszélgetőtárs. Az, hogy mi vezette őt addig, hogy éppen nem egy véleményen van velem, vagy másokkal, az ő életének, életútjának az eredménye. Őt olyan befolyások, környezeti tényezők érték, olyan emberek között fordult meg, olyan a neveltetése stb.
Nem azt akarom mondani, hogy nem kellene megpróbálni egyik oldalnak meggyőznie a másikat, hiszen azért vagyunk emberek, hogy kulturált vitában megosszuk környezetünket, hogy érveljünk, hogy a véleményünk különbözőségét tényekkel támasszuk alá, hogy megharcoljunk az igazunkért adott esetben.
De ezt véleményem szerint nem azon a módon kell megtenni, hogy "A lámpavasról fogsz lógni, te mocskos zsidó!"
Van véleményem a cigányokról, a zsidókról, a feketékről, a melegekről. Ha intelligens vitában tudom ezeket a nézeteimet kibontani, arra hajlandó vagyok.
És igen - ne menjen a napra aki nem akar leégni - szól a régi mondás, de valahol azért meg kellene húzni az erkölcsi határokat.
Például van olyan ember akit rühellek én is,  - azért ami, aki - nem is tudom ki ő tulajdonképpen, és miért is lett ő az, de főként mert iszonyatosan buta, primitív személyiség, emellett meglehetősen infantilis és idegesítő is. Kerülöm azon helyzeteket amikor kitehetem magam mondjuk a szereplésének, vagy a megjelenésének. Az emberek egy csoportja viszont kimondottan keresi az olyan helyzeteket ahol konfliktust, indulatot, agresszivitást gerjeszthet. Nyilván ezzel egy közszereplőnek tisztában kellett lennie, amikor ezt a kabátot felvette. De az ő édesanyja, édesapja, gyerekei, testvére, felesége azok az emberek, akiknek vajmi kevés közük van az egészhez miért kell, hogy elviseljék, hogy elhallgassák, és magukban rendbe kell tegyék ezeket a dolgokat. Miért kell egy gyereknek (akár Gyurcsány gyerekei, akár Kiszeltündéé, vagy bárkié) megszoknia azt, hogy a szüleit nap mint nap halálos fenyegetések, mocskos árulózások és ehhez hasonlók érik.
Tudom, hogy sokan azt gondolják, hogy ez a fajta hozzáálás egy szűk unintelligens néprétegre jellemző, de sajnos nem így van. Sok  fórumon ennek az ellenkezője igazolódik, és ki is lóg a lóláb, hogy magukat értelmesnek gondoló - és a szókincs, a megfogalmazás tekintetében igazolhatóan értelmesebb - emberek olyan módokon hangoztatják a véleményüket, ami felháborít.
És még egy dolog a végére. Soha nem fogom megérteni azokat sem, akik pedig éppen ellenkezőleg viselkednek: pl. azért nem néznek meg mondjuk egy Heti Hetest, vagy nem mennek el egy adott színházi előadásra - hogy ne  csak a tévénél maradjunk, mert az baloldali, vagy jobboldali értékeket, érzületeket közvetít, vagy inkább csak ezt gondolják bele ők.
Ha nem ismerem a másik oldalt, akkor honnét tudhatom, hogy az a rosszabb, honnan tudhatom, hogy nincsen abban értelmes amit mondanak, és honnan venném az érveimet a szembehelyezkedéshez? Vagy netalán azért teszik ők ezt, mert félnek attól a felismeréstől, hogy éppen olyan emberek vannak a másik csapatban is, mint ők maguk? Olyanok, akik okosak és buták, bukdácsolnak és határozottak, vagy levessel etetik a nagypapát és szülői értekezletre járnak. Ezt kellene fejben tartani mindenkinek!

Értem én, hogy indulat, értem én hogy harag - zsidóval, cigánnyal, médiaszereplővel, politikussal szemben. De akkor sem értem.

Királyi mennyegző

Van saját véleményem az esküvőről a királyi családról, az angol felső nemtomhányezerről, meg a kalapokról, de bőven nem fejtem ki.
Csak röviden: sok magyar cikkhozzászólásban és videokommentben olvasom a lekicsinylő, irigy, háborgó, vagy éppen irónikus megjegyzéseket a trónörökös esküvőjével kapcsolatosan.

1. A világ minden szegletében tudnak örülni, ünnepelni, még a legcsóribb országokban is, akár az Angol Korona alá tartoznak akár nem. Csak mert bármi ok jó az ünneplésre, vagy csak mert történik valami, vagy mittudomén miért. Csak középeurópa eme kis szegletében nem tudnak osztozni az örömben.
2. Mondogatják, mi közünk hozzá? Igaz,, de ha ennyire nincsen közünk hozzá, akkor az irígy megjegyzések milyen apropón kerülnek oda?
3. A véleményem röviden: jó lenne, ha a magyar honfitársaim csak egy szemernyit, egy töredéknyit, egy nulla egész - tizedesvessző - ezreléknyit is tudnának bármit is annyira tisztelni, vagy szeretni, vagy csak egyszerűen elfogadni - mint az angolok a királyi családot, vagy akár a miniszterelnököt. Mert csak!


Zárójel 1. (Nyilván a tiszteletet ki kell érdemelni - DE! Egy olyan országban ahol a köztársasági elnök megengedi magának, hogy nem fog kezet az akkori miniszterelnökkel - akinek a személye most mellékes,  miniszterelnök volta a lényeg -  ott nem csoda ha az emberek senkit és semmit sem tisztelnek, még egymást sem! )
Zárójel 2. (Zámbójim temetésekor milliók ültek a tévék előtt, és utána ugyanezek lesajnáló kommenteket hagytak maguk után az internet gödreiben. Tehát gyakorlatilag mindegy is, hogy mihez nincsen közük!)