Mai elmélkedés

Nincsen ihlet.

Van ilyen.

Jó év volt ez, csak kicsit fáradt volt a vége és a következőben nagy változások elé nézünk.

Kissé aggódom.

Nagypapákmamák leszünk.

Kapuban a Karácsony...

...ma reggel az első mondatom:

"Te hülye, idióta, türelmetlen fasz!"

Mire a férj: "deszípen beszélős kend ma reggel, olyan mizslenyi tájszólásba..."

Ja. Mert ébredésem után kettő perccel, szemüveg és tea nélkül már a készre dolgozott MacBook kábelét kellett összetekernem olyan formában, ahogyan a dobozban volt, mert a Bali ügyfele kacifántos.

Tessék. Ez vagyok én, brutálisan lemerült állapotomban.

Az se nagyon érdekel, hogy a díszpárnák milyen sorrendben kerültek az ágyra és hogy a bagoly a kutya seggét szagolja.

Hogy ezek után bal kézzel beleborítottam a teámat a mikróba (a jobbik kezem egyelőre nem funkcionál, még ki kell mozgatnom belőle a nemtommit) ez már csak egy szép nap indulásához kellett.

Egy meztelen kacsa és egy hatalmas pulykamell vár a konyhában a pácolásra, két süti sütésre, káposzta töltésre.

Na mindegy, mit nyavajgok? Miért is kéne?
Van mit pácolni, van mit sütni.

 A férjem most kérdezte meg tőlem: 

-Eljössz velem a lengyelbe füstölt áruért?

-Hhhehh...micsoda program!

-Ne fossá, ha a gyerekek kierpülnek, minden évben máshová megyünk karácsonyozni és egyetlen mézeskalácsot se kell kiszaggatnod többé!

-Te bakker! Nem tűnt fel, hogy kb. négy éve nem sütök mézeskalácsot? Mondjuk én mindig utáltam, csak a gyerekek miatt csináltuk...

Kaptam egy valamilyen hagymás cserepet a Joanie-tól, a nevét nem értettem, csak azt, hogy szédítő illata van amikor kikel. Most két nap nem látom, ezért tegnap megölelgettem és boldog karit kívántam...talán utoljára, mert azt mondja,  jövő Karácsonykor már nem akar itt lenni. Édespofám nagyon fáradt. Egyre többet alszik, már nem a régi. Lassanként feladja, de azért a karácsony büféből amit a családja rendez meg akar menteni pár falatot nekem mire megyek Karácsony délután.

A konyhaasztalom folyamatosan számítógép-szervizként funkcionál, szóval a pulton kell dolgoznom. Nincsen elég hely. Sosincsen.

-Mikor kerülnek el innen ezek a masinák?

-A Mac-et meg ezt a laptopot most viszem. Ez a régi desktop nincsen kész, még dolgozik, ha meló közben felrepülne csak nyissátok ki az ajtót neki...

Naja, legalább ez kirepülne...ha már a gyerekek nem...

Amúgy meg az első angol Christmas Cake amit sütöttem fantasztikusnagyszerűésszéplett:

Büszke hulla vagyok.

Mai elmélkedés

Erősen analizálom, hogy vajon mire gondol a férjem velem kapcsolatban, amikor Margaretnek szólít...

lehet, hogy le kéne vennem a virágos hálóinget meg a szőrös mamuszt?

Jut eszembe a kollégáim szerint úgy néztem ki a bulin mint a fiatal Madonna (az énekesnő ;) ).

Szerintem belőlem legalább kettő kitelne, de lehet, hogy három.

Ma meg még úgy se nézek ki mint egy "öregecske" Madonna...

karikatúrájának...

a hatéves másodunokahugom által reprezentált másolata.

Egy erősen idősödő Walter Matthau nyomába se nagyon érek.

Félig már meghaltam, a másik fele projektet szerintem a holnapi délutános műszakom végére teljesítem.

Dagadt szemekkel búcsúzom:

az Öreg Walter

P.S.
A képen velem Lisa.
Igen bazinagy fejem van és nem csak hozzá képest.
Nem hitték a lányok, hogy mekkora és mindenáron a fejemre akarták erőltetni a christmas crackersben fellelhető karácsonyi papírkoronát...
Nem sikerült.

Panaszkodásos

Túl vagyunk a bulin.

Jó volt kiereszteni a gőzt, dumálni, röhögni, de nem volt olyan fergeteges a hangulat mint tavaly.

Valószínűleg az időpont is korai volt és a másik ok azt hiszem: mindenki nagyon fáradt.

Már a másnapi délutános műszakban Lisával csak kóvályogtunk, de én azóta sem tudok magamhoz térni. Nem tudom mi van velem, lehet, hogy bújkál bennem valami vírus, vagy baci, a bőröm se az igazi (gyerekkoromtól ekcémás voltam, ez javult, de fáradtság és stressz miatt kijön még néha)...

A két hetes szabim alatt pedig sokat pihentem a takarítás-főzés-lakásdíszítés is megvolt persze, de mintha itthon se lettem volna 14 napig, ez a négy munkában töltött nap úgy megviselt. Hétfőn annyit dolgoztunk, hogy még csodálkoztam is, hogy nem ájultam el kettőkor. A tegnapi és a tegnapelőtti délután teljesen kimaradt. A főzés után csak zombultam a kanapémban, hol ébren, hol elbóbiskolva, hol a kettő között. Úgy megfőztem a sonkát három óra alatt, hogy abból kb. húsz perc van meg. Azt se tudnám megmondani, mikor aprítottam össze a lilakáposztát.

Ne értsen senki félre, "szeretek" én elfáradni. Jó érzés az ha hazajövök és jól kidolgoztam magam, de még megfőzök, van kedvem rendet rakni is még, hatkor-hétkor elégedetten leülni.

Járni mondjuk a nemzeti parkot, felmászni a Haytorra, este meg, mikor megcsap a fürdés utáni langyos levegő beájulni egy kanapéban.

Ez viszont már nem ilyen. Itt ülök már reggel mint egy szardarab, a szemeim dagadtak mert harminc méter mélyről jöttem fel állítom, és 11 óra alvás után sem érzem kipihentnek magam.

A szám kiszáradva, kirepedve a harminc fokos melegtől ami a melóban van. Harminc fokban dolgozni kétszer annyira elfárad az ember. A hátam egy részét nem érzem, fájni meg olyan helyeken fáj, ahol nem is goldoltam hogy van izom.

És ez mind egy ember miatt. 

Csupán mert a főnök 34 fokra teszi a termosztátot. Letekerjük. Visszatekeri. Ezt játszuk naponta.  Mert nem hajlandó felvenni embereket, mert nem akar agency-t fizetni, elpakol dolgokat, de nem tudja hova, elfelejt mindent....úristen, de nehéz ez. Tegnap 20 percet rohangáltam körbe a házban, az amúgy is drága időmből, mert Lizzy szobájából eltünt a FOGKRÉM!!!

Baszki nevetséges tudom, de hogyapicsába mosson fogat meg pucolja meg a protkóját???

Ha nem tudja megtenni, akkor tragédia van...egész nap csenget, vagy ami még rosszabb, három napig ezt fogja mesélni, hogy eltűnt a fogkrémje és mindenkinek elpusztítja a maradék szürkeállományát.

Eltűnt a Joan kedvenc párnája, az amelyikre a lebénult kezét szoktuk fektetni, hogy ne lógjon.

Három napig kerestük mire kiderült, a főnök kidobta, mert tűzveszélyesnek(!) ítélte. Még jó, hogy a mamákat nem sorolja ebbe az éghetős kategóriába.

Minden olyan napon, mikor tudom kihez jön fialányaunokája, kiteszek vázát a szobákba a virágoknak,  hogy ne később kelljen egyenként szaladgálni az alagsori raktárba....ha mázlim van, fönök összeszedi az összeset és visszaviszi. 

Egy óra múlva megindul a látogatók özöne, mi felváltva szaladgálunk vázákért, mikôzben a nap sűrűjében már ezer más dolog lenne.

Egy ideje rászokott arra, hogy minden reggel pontban nyolckor ilyen sidolszerű krémmel fényesíti a bejárati ajtó rézgombjait vagy negyed órán keresztül. Egyenruha nincsen rajta, kötényt köt, meg fityulát. Jönnek emberek, szállítók, vagy a futár a gyógyszertárból és aki nem ismeri azt hiszi kiszökött egy anyóka a szobájából.

Komolyan kurvavicces lenne, ha ő is gondozott lenne, de nem az.

A döntésem megszületett.

Ha megkapom a PIN-t, ha nem, mindenképpen munkát váltok. Az én jó kis munkahelyem már nem az, ahol én annak idején úgy szerettem dolgozni. 

Sajnálom.

Sajnálom a mamókat, a kollégáimat...

Mert még mindig szeretek itt dolgozni, de már nem tudok tovább.

Egy kis dráma mindenkinek jár

Ma olyan dolog történt velem, ami még sosem.

Megcsináltam a sültet, párolt zöldséget, grillezett hagymát, krumplit, yorkshire puddingot, gravy szószt.

Mire mindenki evett és elpakoltam támadt az a hülye ötletem, hogy csinálok a családnak madártejet.

Ez volt a tízezredik madártejem, de ennek most égett íze lett, mert a tej az alján odakapott.

Elcsesztem és elbőgtem magam.

Mittudomén miért. A Bali épp akkor ért haza a maszekból, nagyon sokat kell most dolgoznia a Karácsony miatt. Alig látom.

A család vigasztalt, pedig ők is rákészültek, a Tamit nem érdekelte: "nyugi mami, úgyse szeretem...."

Tomi megette a felét, és bizonygatta, abszolút ehető, a férj meg azt mondta, ne bőgjek, úgyis vissza kell mennie még dolgozni, majd hoz valami édeset.

Nem tudom...lehet, hogy nem is a madártej...

de azért jól esett, hogy így szeretnek.

Christmas outfit

(Nem biztos, hogy pasiknak való poszt...)

Nem titkoltam sosem, hogy nagyon szeretem a Karácsonyt.

Tojok rá, hogy mindenki csak azzal jön, hogy bevásárlás, meg hogy úgy is az a lényeg mennyit költünk, hogy nem fontos az ünnep, meg hol van már a vallási jelentése...

Valószínűleg én lehetek a tökéletesen elbutult és megetethető birka a társadalomban, egy cseppnyi öntudattal nem rendelkezem, nihilista vagyok, mert sokkal nagyobb problémák is vannak a világban, mint az, hogy melyik 3D tévét vegyük meg és külömben is jaj szegény fenyőfák...

Nemes egyszerűséggel leszarom.

Azzal mentegetőzöm, hogy nem fogom hagyni, hogy ez mind elrontsa azt a fajta hangulatot ami az évnek ebben ai időszakában van. Nincsen semmi nagyobb emögött mint ez. Egyszerűen ilyen hangulatbolond vagyok. Szeretem a házat feldíszítve látni, sütni jó sütiket, együtt lenni, amikor sikerül.

Az ajándék másodlagos, nem képmutatásból, de abszolút nincs jelentősége. Mindig örülök ha kapok, de akkor is örültem mikor nem. Nyugodtan lehet fikázni, de a gyerekek némi  pénzmagot adunk egy ideje, mert csak. Ők nagyon jól tudják mit szeretnének, én meg rájuk bízom, mert utálok vásárolni. Még a kaját is minden héten online veszem, másnapi házhozszállítással, a tököm kódorog este 10- kor a Sainsburyben, van jobb dolgunk is.

A Karácsonyt tényleg a Karácsonyért szeretem. Nem a vásárlásért, nem az ajándékért.

Jövő héten indul a partiszezon. Meg kell botránkoztatnom mindenkit, ebben is teljesen ideális fogyasztó lennék, ha tehetném... Még így is elköltök némi pénzt sajnos. Egyrészt mert imádok öltözködni és erre nem sok lehetőségem van (jó, több mint volt), (+ egyenruhamániás társadalomban élünk), másrészt mert ez is emeli az údonság fényét, harmadrészt egyszer az évben nézhetek ki kurvajól, hülye lennék kihagyni.

Az én partim jövő szombaton lesz, ami kicsit korai, de ellustálkodta a partifelelős kollégám, és szeptemberben már az összes jobb hely le volt foglalva az ünnep előtti két hétre, így kompromisszumot kellett kötni.

Tehát...

Az úgy volt, hogy beleszerettem egy kabátba, de túl magasra ment a licit az ebayen és azt már nem vállaltam be, így lemaradtam róla. Azért volt speciális és nehezen beszerezhető, mert ez egy mindkét oldalán hordható (kifordítható: fekete-leopárd), viszonylag márkás (alsóközépkategóriás) cucc volt. A szokásos elengedés fájdalma...namindegy.

Tovább keresgéltem, mert a legutolsó "téli"kabátomat négy éve vettem, egyrészt untam, másrészt kiment a divatból. (Ugye milyen igényes lettem, régen csak az izgatott, hogy ne fázzak.)

Egyszer csak szembejött ugyanaz megint. Nagyon hirtelen sikerült eredeti árának kevesebb mint a feléért megvennem, úgyhogy rém boldog voltam.

Ez még októberben történt. Elhatároztam, hogy a leopárd felén is hordani szeretném, nem csak a feketén, viszont ez azzal jár, hogy azt akármihez nem tudom felvenni. OK a fekete felét igen, de a másikat nem. 
A karácsonyi szerelésemet teljesen ehhez próbáltam igazítani, szempont volt továbbá, hogy olcsón össze tudjam rakni, mert nem akartam további magas kiadásokat. Igyekeztem is nem beleszeretni semmi másba...

Szóval... Proli módon az ujjatlan pólót használtan 3 fontért vettem. A cipő egy replica Kínából 14 fontért, (az előzetes elvárásokkal szemben) meglepően jófajta minőség és majdnem pont olyan, mint a hatvan fontos eredeti párja). A szőrös bolero még tavalyelőtti szerzemény. A fülbevaló 90 p. volt a Dior hozta divatba igazgyöngyből, azóta minden színben kapni műanyagból. A szoknya saját kreáció, kerestem, kerestem, drága volt - megvarrtam. Vettem egy olcsó tüllszoknyát, (olcsóbb, mint a tüll anyag) szétbontottam egy régi selyemszerű ruhával egyetemben és összeraktam a kettőt. A fekete őv még nem ért ide, anyám kukázott egy bazinagy szatyorral (a gardróbja aljából), remélem szombatra megjön a csomagja - három fekete, széles őv is van benne (skypeon lecsekkoltam).

Táska Primark 8 font (az angol turiban otthon - Athmosphere márka) a kollégáim Primani -nak hívják ezt az áruházat heh...

A kb. 30 fontos (kabit leszámítva) fullgagyi outfitem kész tehát. 
Majdnem olyan, mint a nagyoké, akik a red carpet-en mászkálnak. 
Ehhez retro hullámos frizura, piros rúzs, kihúzott szemek....

Jóóóleeesz!

Remélem örültök velem...

Természetesen nem leopárdszőr a kabi, hanem álszőr (nem állszőr) ezt fontosnak tartottam leszögezni, még mielőtt a lelkes állatvédők összefröcskölik vérrel a blogomat.

Egyébként meg műfenyőnk van, mert imádom a fákat...

Így vagyunk tökéletesek...avagy a kakaós történet

Mindenkinek él a kép a fejében milyennek kell lenni emberként, szülőként, hogyan kell viselkedni ha kollega vagy, szomszéd vagy, vagy csak egyszerűen melléd ülnek a buszon. (Engem mindig megtaláltak a beszélgetni akaró anyókák, az élet értelmét fejtegető részegek, a cigány jósnő és a gyerek aki az öledbe hány.)

Valahogy úgy voltam mindig a miheztartással, hogy amíg összefért azzal amit a világról gondolok és képmutatás nélkül, önmagam meghazudtolása nélkül tudtam előadni a nekem szánt szerepet, addig nagyon jól elboldogultam ezzel a társadalmi elvárással. Az álmosolyt sosem kellett magamra erőltetnem, mert alapjában véve mosolygós természet vagyok.

Miért írom ezt? Mert kaptam egy olyan levelet, amely ennek az ellenkezőjét sugallja.

Azt, hogy én milyen szerény (!) (!!!!!) vagyok, meg alkalmazkodó és, hogy mindent megteszek a családomért, meg hogy milyen jó lehet ebben a családban gyereknek lenni. 

Elcsesztem ezt én srácok nagyon, ha ez jön le, és tudom, hogy basszus tényleg én vagyok a hibás.

Mondjuk, hogy jó e ebben a családban gyereknek lenni, azt a gyerekeimtől kéne megkérdezni, de hogy én ugyanolyan faszkalap vagyok mint a többi ember a földön abban biztos vagyok.

Csak mentegetem magam hogy: de hát nem azért írok blogot, hogy kiteregessem amikor a palacsinta miatt majdnem elváltunk! Nem is azért, hogy elmeséljem, milyen szavakkal küldöm a gyerekeimet ágyba néha éjfélkor, mert már annyira elegem van, hogy csak egy percnyi csöndre vágyom, de ők még rántottát sütnek a forró fejemen és megy a szagelszívó, meg a páraelszívó és a szárító sem járt még le, a férj meg belealudt a bömbölő Discoverybe. 

Nem tudjátok rólam, hányszor veszek mély sóhajt (gondolok, vagy mondok valami csúnyát attól függően hányadik alkalom),  mikor ötvenedszer kezdek bele egy könyv fejezetébe, mert sorban jön mindenki valamivel. Írni és olvasni sajnos nekem kell a csend. Ezzel megmagyaráztam azt is, miért nem tudok kétnaponta írni? 

Igen amikor elkezdtem felnőtté, szülővé valni az én fejemben is élt egy kép. Annak próbálok megfelelni nap mint nap. Nem is tehetünk mást, mint próbáljuk jól csinálni, törekedni rá, de nincsen idol.

Nincsen olyan, hogy nem utálod egy pillanatra sem a családot, gyerekedet, magadat, az életedet. Ahogyan az is előfordult, hogy utáltad anyát és apát néhanap.

Én ezzel úgy vagyok, szivem joga kiborulni, hisztizni, sajnálni magam, utálni a világot inkább, mint hogy folyton megpróbáljak úgy tenni, mintha minden rendben lenne. 

Azt gondolom ez a tökéletesség maga. Úgy vagyunk tökéletes és boldog család, hogy nem viselkedünk úgy. Attól, hogy összevissza a családunk, innen is egy gyerek meg onnan is, szétszéledünk majd újra összejövünk, hogy minden úgy történt ahogyan (semmi sem úgy, ahogy kellett volna).

Nincsen Nagy Könyv. Van akinek van, nekünk nincsen. Egyetlen olyan történet sincsen az életünkben ami oldalt kaphatna benne.

 Ismerek olyan embert, akinek majdnem (!) olyan az élete, hogy lehetne a Nagy Könyvben fejezet. Úgy sikerült nagyjából ahogy szerette volna, szereti a szakmáját, szerelem, házasság, jóemberférj, gyerekek (rendes sorrendben, nem olyan zagyvaság van mint nálunk). Ház hitel nélkül, anyagilag is rendben vannak (jó, beosztással, de szépen élnek). A gyerekek jó kölykök, jól tanulnak. Persze voltak hullámvölgyek, de nagy vonalakban rendben vannak.

Ő egy kicsit mindig példa volt előttem, hogyan is kellene csinálni a dolgokat, de nekem sose sikerült.

Egyszer lezajlott köztünk egy érdekes párbeszéd. 

(Tuti magára fog ismerni, innen üzenem kéne már skypeolni, mondjuk hétvégén.)

Meg lehet érteni belőle egyrészt, hogy mind (én) gyarló emberek vagyunk, másrészt meg megmosolyogtatóan rávilágít arra, hogy a társadalom által felállított elvárások és normák biztosan kellenek, csak nem szabad, hogy képmutatóvá tegyenek minket.

A történet: 

A játszótéren üldögéltünk (mindig ott dőltek el a nagy dolgok), a gyerekek szanaszét, mi beszélgettünk olyan háromperces megszakításokkal pl. hogy kirázzuk a homoksütit a gyerek szájából, vagy hogy abbahagyja a gyurmázást a kutyaszarral.

Na szóval éppen ilyesmi dolgokról dumálunk, amiket fent ecseteltem, amikor ilyen őszinteségrohamom keletkezett, és pironkodva, szemlesütve elmeséltem egy szégyenteljes tettemet az óvónő (!) barátnőmnek.

"....nem vagyok büszke rá és azóta is lelkiismeret furdalásom van, de bakker hatvanadszor mentem ki a konyhába. Melegszenya, vajaskenyér, egyik se volt jó. Aztán tejberizst kért a kis mocsok. Megcsináltam. Azt mondta nem elég édes. Tettem még cukrot bele. Erre megkérdezte,van e még túrósbukta... Mondom van. Odaviszem. Inkább akkor nem kéri a tejberizst, rendben. Akkor azt kérdi kaphat e kakaót a buktához...persze...megcsinálom odaviszem. Erre kinyafogta magából: enneeek bőőőjös a tetejeeee, nem kééjeeem...

Na ott eltörött bennem valami. Amúgy is hullafáradt voltam, majd összeestem az éjszakás műszak után, ez a kis szemétláda meg itt direkt szórakozik velem. Csak a néptáncos alsó- és felsőszoknya halmokat láttam magam előtt és hogy ki kell kérdezni a földrajzot a Zsófitól és..és...és...fogtam a kib...szott kakaót és ráöntöttem a gyerek fejére. Úgy szégyellem magam azóta is...bakker nem vagyok normális!"

Mire az én tökéletes életű óvónő barátnőm elintézte az egészet egy flegma kézlegyintéssel és így szólt hozzám:

"Hahh, nagy dolog! Én meg egyszer belenyomtam - ne ülj az Isti fejére fiam - a fiam fejét a tejbegrízbe."

Szössz

Ma a gyerekeimnek valami védőbeszédként azt magyaráztam, hogy egy felnőtt, egy szülő sem lehet tökéletes és a következő mondat hagyta el a számat:

"... Ugyanmár! Engem is elhagyott öregapám a lóversenyen!"

Miután kimondtam, a lányok kikerekedett szemei láttán arra jutottam, hogy ez talán nem vet túl jó fényt a családomra.

Szössz

Volt már olyan, hogy halálra rémültetek egy paradicsom száraz kocsányától?

...én most tértem vissza odaátról...nincs ott semmi érdekes.

Mit tanultam Angliától?

 (de legalábbis Devontól)

Megtanultam hogy:

az ember egyedül is tud fegyelmezetten sorbaállni.

ahhoz, hogy legyen jogosítványod legyen nem kell vezetni tudni, elég csak óvatosnak lenni.

az úttest két oldala nézőpont kérdése.

a rövidnadrág-papucs viseléséhez sosem lehet elég hideg.

ha a nap süt, az azt jelenti nyár van.

az eső nem jelent semmit.

az ingyenes házhozszállítás 20£-ba kerül.

nincsen olyan ünnep, ami nem elég jó ok egy tüzijátékra.

a sütemény külleme fordítottan arányos az ízével (javaslom mindig a legrondábbat választani)

ha elrabolnak és felébredsz egy vastag (padló)szőnyeggel borított cellában/elhagyott gyárépületben/erdei kunyhóban - Angliában vagy.

több fajta krumplit esznek mint egész európa együttvéve.

akkora levelek nőnek a fákon, hogy leárnyékolják a műholdastévét.

egymás akcentusát nem értik. Az enyémet igen.

szeretnek inni. Nem csak teát.

az egyik fű zöld, a másik meg egészséges.

a Stonehenge csak egy rakás kő a birkalegelő közepén.

a virágminta sosem megy ki a divatból.

Anglia nem Európa. Anglia egy sziget.

ha jól mennek a dolgok, senki sem tudja ki a polgármester.

felhő nem csak az égen lehet.

a buszsofőrök a legkedvesebb emberek a világon...

a pénztárosok követik őket.

ha egy kutya ugat, tuti bevándorló.

ha Londonban jársz a Harrods kötelező, ha New Yorkban akkor a Macy's.

az ölelkezést itt találták ki...meg a szarkazmust...

nem lehet elég rossz a hangod, hogy ne énekelj, a mozgásod ahhoz, hogy ne táncolj stb.

van a nemzeti himnusz, meg van a Y.M.C.A.

a Karácsony egy közvetlenül az Újévet követő Húsvétra virradó Valentinnap utáni nyári fesztiválok halloweeni átvezetésével kezdődő ünnepkör.

ne felejtsd leszervezni júliusban a karácsonyi partit, Karácsony táján a nyári szabadságot.

a fogfájásnál egy rosszabb dolog van...az angol fogorvos.

a paracetamol a XXI. század csodaszere.

aki a focit nem szereti, egyéb aljasságokra is képes.

a pizsama, pongyola és házitutyi bőven elég öltözék a sarki bolthoz, ugyanúgy mint a bevásárlóközponthoz.

a gumicsizma nem divat kérdése.

a körforgalom alapszabálya, hogy mindenki áll és néz.

ha nyomógombos gyalogátkelőhöz érsz, a legjobb taktika ha megnyomod a gombot, majd átmész a piroson.

a Dr. Whonak sose lesz vége, de ha mégis akkor megismétlik.

nem délamerika a szappanoperák hazája.

parkoló az egész világ.

a quizekbe azért kell jelentkezni, hogy biztos lehessél abban, amit nem tudsz.

a motorozás, az extrém sportok, a sportautók, hajók és lakóautók a nyugdíjasok kiváltságai, arra várnod kell, míg elég öreg leszel hozzá.

ami nem fér a lakásba, hajigáld ki az udvarba.

a hétvége nem főzésre való. Vegyél fánkot, vagy halat krumplival és nézegesd a tengert.

ha esik az eső, menj vásárolni.

nincsen az ismerettségnek olyan kezdetleges szintje, melyen ne lehetne az időjárásról minimum 10 percet értekezni.

az anarchia netovábbja: "Nem kérek teát."

voucherből sosem elég.

Hippies not dead.

Szándékosan kihagytam a külön csapos mosdót és a rángatós klotyólámpazsinórt (kapcsolómadzagot), említést sem érdemel.

A láthatatlan ember...

...aki én vagyok.

Tényleg.

Egy kis melós vagyok a bugyikék egyenruhámban, olyan mint bármelyik kollégám.

És mégsem.

Annyira élvezem.

Mikor néhány látogató rám mered mert a Julyval operákat hallgatunk, és én megfeledkezve magamról még a folyosón is tovább énekelem. Vagy mikor az ebédlőben a tengernyi ember, betegek és látogatók, szól a Classic FM, és valaki kérdi az asztalnál, milyen zene szól? Marha mázlim volt, hogy épp a Sába királynő bevonulása volt, meg mert Händel nagy kedvenc.

Vagy mikor a könyvtárban nézelődöm (melóhelyen) és magasröptű(nek tűnő) irodalmi beszélgetésbe keveredem az egyik dokival. 

Mikor ismerem Dali festményeit, vagy a Vasaló nőt, vagy a Tejöntő asszonyt, esetleg A lányt, azt a gyöngy fülbevalósat. Hogy tudom ki volt Vivian Maier.

Vagy, hogy Lady Gaga meg Tony Bennett iszonyat jók együtt.

Jah? Ki is az a Byron? Vagy Shelley? Ó és Villon?

Siegfried Sassoonról már nem is beszélve, mondjuk őt még a benszülött kutyabőrösök sem sokan ismerik.

"You are too young to fall asleep

for ever;

And when you sleep you remind 

me of the dead." 

Imádom.

Vicces, hogy ebből a pozícióból mennyire meg tudom döbbenteni az embereket. 

Jóleső büszkeséggel tölt el amit tudok (pedig épp csak egy kicsit van az átlag műveltség felett), és szégyellem még mennyi mindent nem. Mennyi dolgot nem láttam még, mennyi mindent nem olvastam, nem hallottam.

Hej pedig még ha azt is tudnák, hogy matekpéldákat rejtvényként, szórakozásból oldani meg milyen jó...

a legnagyobb vágyaim között sem az van első helyen, hogy valami ötcsillagos ágyneműben susogtassam a fenekem. Inkább kóborolnék napokig a Louvre-ban, a National Galleryben, költöznék be pár hónapra a Teatro alla Scala padlására. Úgy, ahogy elmennék egy FFDP koncertre, Stingre, Jason Mrazra. Bejárni és végig enni Toscanát, Provence-ot, megnézni Vegast, Alaskát.

Yellowstone park, Grand Canyon, mittudomén, francos Amerikának olyan természetrajza van, hogy még...

egyszer északifényt látni, egyszer magas hegyről nézni le a felhőkre, esküszöm még a tériszonyom is elmúlna akkor.

Egyszer mammutfenyő erdőben állni, nézni fel és hangyának érezni magam.

Sokat és közelről szagolni a történelmet, a természetet, művészeteket. 

Milyen jó is lenne a világ összes könyvét elolvasni...

Ezek meg elmennek a mittoménmilyen riviérára, vagy egy cruise-ra egy évben kétszer, és azt hiszik tudják hogyan kell élni. 

Na OK, Bora Borára én is elmennék az atollokra épült bungallósba henteregni, meg mondjuk egy párizsi puccos divatházat is megnéznék, míg a férjem eszi a csigát...mondjuk egy inka templom meg egy Galapagos között. 

Ez van. 

A végletek láthatatlan embere vagyok. Kicsit mindenhová tartozom, kicsit meg sehová sem.

Egyik nap füstölt lazac, másnap meg hot-dog.

Puszpá.

Az elmúlt hetek:

Remélem az időjárás kegyes lesz és nem kapunk annyi esőt, mint a múlt télen. Igaz, hogy meleg volt, meg az is hogy gyönyörű zöld volt minden, csak éppen a kimosott ruhák lógtak szomorúan a szárítón.

A főnővér két hétig ajálgatott egy szárítógépet mindenkinek és amióta a mosó-szárítóm tönkrement, nagyon megéreztem, hogy nem tudok szárítani. Nem luxusból, nem is kényelemből, de ez itt Angliában tényleg fontos, pláne meg a tenger mellett. A páratartalom majdnem mindig 90% körül mozog, mindig minden vizes. Egy életem egy halálom rábólintottam. Fogalmam sem volt, hogy hova a francba fogom tenni, a férjnek meg fogalma se volt, hogyan hozzuk el?

Míg a gép ideért, kiokosodtam a fajtákból. Ez légkivezetéses, ami jó. Csak nem tudtam, hova vezetem.

Mindegy, itt van működik, vettem hozzá rövidebb csővel rendelkező kondenzációs vödröt, mert ügyes vagyok.
Az előszobában, a bejárattal szemben állt szolgálatba, így egyúttal átvette a lépcsőkorlát kabáttartó munkakörét is. (Nem tudom, a gyerekeim valamiért ódzkodnak a fogastól és a cipőspolcoktól.)

A december eleji szabim alatt újra feldíszíthetem az egész lakást, ugyanis újabb egy évre aláírtuk a lakásbérleti szerződést. Kicsit már vágynék a változásra, bár a költözés technikai részét utálom. Ez egy jókis ház, de asszem valamit megint rámolnom kell benne, vagy valami, mert vannak ilyen rohamaim szerintem anyámtól örökölhettem.

A meló változatlan, hol jobb napok, hol kicsit rosszabbak, ha összevonom a tényeket, még mindig azt mondom jó döntés volt a munkaidőcsökkentés. A PIN-t intézzük (vagyis inkább anyám intézi, csomó szar kell otthonról.) Kaptam közben egy érdekesnek mondható ajánlatot. A főnővér elővezette nekem, ha már meg lesz a reg. számom, nem akarnám e csinálni az órái felét? Konkrétan felajánlotta a fele pozicióját. Azt vettem ki a szavaiból, hogy amúgy meg egy idő után az egészet, mert ő tavasz után nem maradna. A főnök nyilván támogatna, mert maradnék, mert ismerem a rendszert, az embereket stb. meg mert szeret...valamiert.

Biztos azt gondoljátok hülye vagyok, és igen, megijedtem a karmától. A Bali három éve azt mondogatja, hogy simán én leszek a főnővér pár éven belül. Jah. Pár éve még simán bevállaltam volna.

Nem. 

Sok indokom van, és biztosan állok még az álláspontomon. Nem, mert diliház van, a főnök lassan, de biztosan tönkrevágja a legjobb hírű magánotthont. A főnővér ezáltal két ember helyett húzza az igát. Nem, mert nem akarnék a jelenlegi kollégáim felett elhelyezkedni, és tudom, hogy ez itt annyira nem olyan, mint ha mondjuk magyar munkahelyen lenne, de akkor sem.

Nem, mert nyilván a főnővér is azért akar elmenni (nem hülye) mert tele van a valaga az egésszel.

Nem, mert ilyen körülmények között folyton ott lógna a fejem felett a bárd egy pókhálófoszlányon, mellette meg egy törött üvegű ablakot csapkodna a téli, torquayi viharos szél, az meg még a Riviera wayen is leszaggatja a díszfüzéreket meg a rendőrlámpákat. 

Nem kösz.

Igen meg tudnám csinálni. Igen, gatyába tudnám rázni a helyet, ki tudnám rántani a szekeret abból a bazinagy dolinából, amibe a főnököm taszajtja. Csakhogy nem azért jöttem(tünk) ide, hogy megváltsam a világot, nem azért, hogy stesszeljek tőlem független dolgokon, hogy hülyére dolgozzam magam.

Ha mérlegre teszem az egészet....hááát...ez nem éri meg.

Huszonévesen még fejest ugrottam volna egy ilyen lehetőségbe, mert voltak karrierálmaim, egyszer régen. 

Csak egy nyugis rendelőintézetet vagy szakrendelést képzelek, ahol kérem a következőt, meg itt a receptje jancsibácsi...uncle john.

Rossznyelvek most azt mondanák, belekényelmesedtem ebbe a nyugati jólétbe. Ja.

Biztos ez is igaz. Meg az is, hogy az életem során stresszhormon intoleranciám lett és már csak nyugalmat szeretnék. Egy átlagos, nyugis melót, egy kispolgári életet egy kicsit giccses, nagy gesztenyefával meg egy nagyon giccses, kis házikóval ( az se lenne baj, ha lenne benne néhány gerenda, meg kockaüveges ablak, kandalló, ilyesmi szar dolgok). Ennyi.

Tudom, amit húsz évesen sajnos nem tudtam, hogy többre lettem volna képes vagy hivatott. Sokféle kreativitás és tehetség csírája volt meg bennem, amire csak rá kellett volna gyúrni.

Kitűnő tervező lettem volna azt hiszem. Kiemelkedő sebész azt hiszem. Azt már az elején elb...sztam.

Amikor ezekre ráébrendtem, pláne meg mikor itt szembesültem az előről kezdés fájdalmával, haragudtam a fiatalkori magamra.

Nem tudom mi van megírva és mi az amin magunk alakítunk, de az biztos, hogy ma már nem számítanak nekem azok a dolgok. 

Ami számít, az a nyugivan, család, egy jó reggeli, jó emberek.

Jön a Karácsony, a party outfit tervezgetés alatt, már kristályos.

Tudom, hogy egy idióta vagyok, de idén kb. a gombhoz vettem a kabátot esete forog fenn, esetleírás később.

Amúgy meg még így is bőven van min aggódnom. 

Az álmok meg nem vesznek el, csak átalakulnak.

Szössz

Tami - Meghívtak campre a Casey-ék gardenjébe...

Én - De október van, folyton esik...

Tami (mindentudó arckifejezéssel) - Anyaaa, tentbe leszünk, waterproof!

Szössz

Hierarhia

Anya - Zsófi pakold be a mosogatógépet lécci...

Zsófi - Nóóórííí

Nóri - Olííviaaaa

Olívia - Tamaraaaa

Szössz

... avagy a jó munkakapcsolatról...

Ülök a melóban ott ahol a király is egyedül szokott ücsörögni.

Egyszer csak Stacey dörömböl az ajtón és jó hangosan kiabál, hogy zeng bele a folyosó:

- Are you having a poo darling?

Ezután csak a mamók szobájában tartózkodó a látogatók kacaját hallottam.

A harmincórás munkahetem elkezdődött, úgy néz ki beválik nálam, bár kétségtelen, hogy sokkal több időm így sincsen. Az elmúlt héten elintéztük a biznisz-számlanyitást is.

Elmentünk  a megadott időpontra (!) a bankba, már ez is gyanus kellett volna legyen. Egy nagyon kedves Yvonne fogadott minket azzal, hogy kövessük. Kimentünk az ügyféltérből, nagy számzáras fémajtókon, majd kulcsos fémajtókon át, tisztára mint egy kémtörténetben. Addigra már gondoltam, hogy külön irodába megyünk, kezdtem is aggódni, hogy egy kicsit alulöltöztünk (farmer és ing, gatyó és szépkardi) - már két bizniszmenhez képest. Leültünk, megkínáltak minket teával, kávéval.
Nyahhh, szóval mire megittuk a teát, lett folyószámlája a vállalkozásnak. Minden el lett szépen magyarázva kétszer, jó hülye kérdésekekre is válaszoltunk, valamint a biztonsági kérdésekre adott válaszokat felírtuk hat helyre a Balival fejenként kétszer. Nem azért mert hülyék vagyunk ennyire, nem is azért mert nem tudjuk mondjuk a Bali anyjának a lánykori nevét. Minden rendszer másként kéri ezeket, tököm se tudja sokszor, hogy hány nagybetűt kértek, meg, hogy van e szám benne vagy nincs és azért ez nem egy skype account, amiből mindenkinek négy van.
Kaptunk szép nagy zöld bizniszes mappát, benne kisezer tájékoztatóval, visszaküldendőkkel meg a néni névkártyájával, amit azonnal mindketten lefényképeztünk a teloval, és még be is vittük a névjegyzékbe. Szerencsére befejeztük mielőtt elkezdhettem volna aggódni, hogy rövidesen a gyormrom korgása hallhatóvá válik abban a hatalmas csendes irodában.
Fogtuk a szép nagy bizniszcsomagot, beültünk a szemben levő KFC-be és benyomtunk egy BigDaddy-t kukoricával.

Bár a vállalkozósdi közös ügy, látom benne a saját jövőmet is, de még nem tudom mennyire lesz ez az én szerepem.
Időközben ugyanis újra bejött az angol nővérregisztárciós PIN téma a hétköznapjaimba. Nem tudom jó e ez nekem, de végül is a fél életemet végigtanultam, nem lenne baj, ha nem menne kárba. Kicsit változott a szabályozás, tehát a nagylányom beleásta magát az ismertetőkbe és elkezdtük intézni a papírokat. Otthon anyura vár a nagyja, erkölcsi bizonyítvány, EU-s házassági anyakönyvi, eü. hatósági igazolás (baszki 25 rongy az ára). Itt is kellenek ugyanezek, plusz bizonyítványok. A magyar nyelvű papírok hiteles fordítása, majd az összes dokumentum hiteles fénymásolata a kitöltött regisztrációs formanyomtatvánnyal együtt. Elleszünk vele egy darabig.
A lényeg, hogy ha a PIN-t megkapom, sok tekintetben kibővülnek a lehetőségeim, ezzel együtt a felelősségem is. El kell kezdenem összeszedni az itteni nővéri adminisztrációra és egyéb protokollokra vonatkozó ismereteket, információkat.

A meló kicsit nyugisabb most, hogy csak heti négyszer megyek. Várom a szabimat december elején, várom a Karácsonyt mert imádom, megint szép lesz a ház, partiszervezés folyamatban.

Az ősz gyönyörű és egy kicsit szomorú vagyok mert nem tudom megörökíteni. A fényképezőgépem eladódott (még idejében, egy éves volt, így nem buktunk sokat rajta), újat meg még nem vettünk arra spórolni kell még, mert mostanra megértem technikailag egy tükörreflexes masinára. Basszus apukám nem gondolta még anno, hogy ilyen drága hobbira predesztinál engem.
Nagyon nagyon várom, nagyon hobbim lett a fotózás, nem is gondoltam, hogy ennyire tud hiányozni.
Majd újranővérkoromban úgy szeretnék elkezdeni utazgatni végre, hogy a hátamon van a kanondéééé....

Mai elmélkedés

Ilyen súlyos tüneteim még sosem voltak: tegnap este fél kilenckor belealudtam az ebaybe...

Myers-Briggs személyiségteszt

Sosem hittem a tesztekben, de egy blog hivatkozásában rátaláltam rá.

Ezt a tesztet töltöttem ki: 72 kérdéses teszt

INTJ lettem.

A legfurább, hogy az első betűtől az utolsóig minden megállapítás helytálló velem kapcsolatban. Eszerint ez vagyok én:

INTJ jellemzés

Kár is lenne tagadni, tetszik nekem, hogy "lángelme" vagyok.

Aki kedvet érez csinálja meg. Jó kis muri.

Stb.

E hétvégi délutános műszakjaim miatt nem vagyok a legjobb hangulatban.

Próbáltam azzal felrázni magam, hogy jövő héten már a 30 órás csökkentett munkaidő szerint fogok dolgozni (amit én kérvényeztem), azaz három szabadnap jut egy hétre. Hogy ne veszítsek a fizetésből, kompromisszumot kellett kötnöm saját magammal és bevállaltam a vasárnap délutánokat (merthogy másfélszeres az órabér), a papírmunka is hozzátesz egy kicsit, majd meglatom mennyire lesz ez így működőképes.

Tehát nagyjából úgy néz ki a hetem, hogy vasárnap mindenképp dolgozom délután, hétfőn és kedden általában nem. A hét további része attól függ, hogy az azt követő szombatom szabad e (minden harmadik héten). Így tehát vagy péntek a szabadnap, vagy szombat. Tegnap zárult az utolsó 36 órás munkahetem, délutános műszakkal. Ma kezdem a harmincórást, délutános műszakkal. Namindegy, túlélem.

A harmadi szabadnaptól azt várom, hogy kicsit több időm jutna az itthoni dolgokra, családra, tanulásra és magamra. Szeretnék többet együtt lenni a férjjel, de ez nem tudom mennyire fog sikerülni, a szabadnapjaim ettől még összevissza vannak, de talán a háromhetenkénti szombatra be tudunk tenni egy ilyen házasságosdit.

Többeknek az jöhet le, hogy lusta disznó vagyok. Igazuk van. Pihenni is többet szeretnék. Ebbe a munkába néha szó szerint bele lehet fáradni. Nagyon.

Ha fizikailag elfáradok a munkában, alszom. Mindig jól aludtam. Imádom. 

Milyen vihar? Milyen dörgés? Hagyjámá....

A szellemi, lelki fáradtság az más, pláne mostanság. Most, hogy a főnököm nem önmaga többé, nyomás alatt kell dolgozni, na ez nekem sosem ment. Nem bírom ha siettetve vagyok, ha rohanni kell, ha baszogatva vagyok, ha nincsen időm semmire, nemhogy a betegekre ez nem fer velük szemben sem. Itt még az igazságérzetem is bejátszik nem is magyarázom, elegem van na.

Egyszer azt álmodtam megyek a melóhely folyosóján, szól a vészcsengő és én valamiért nem tudok odajutni ahová kell. Aztán még ugyanezen az éjszakán elfelejtettem kitölteni valami papírmunkát is.

Ezt tök poénra vettem, tényleg. Aztán egyre gyakrabban történt ilyen.

A legutóbb egy katéterzsákot felejtettem el álmomban kicserélni ettől bepánikoltam, fel is ébredtem hajnali négykor és nem is sikerült visszaaludnom.

A legjobban az idegesít, hogy tudom, érzem, hogyan működhetne minden jól, de nem rajtam múlik.

Tartottunk meetinget, a főnök semmit nem ért, mindent személyes ügynek tekint, besértődött, minden csak rosszabb lett. 

Nem tehet róla. Merev lett, rugalmatlan, lassú, feledékeny ( extrém módon ) lassan neki is a gondozottak között lenne a helye, lehet, hogy bunkóság kimondani, de attól még igaz. Nagy a nyomás rajta is az utóbbi időben, de ez is csak annak köszönhető, hogy egyre több mindenre alkalmatlan.

Sokszor azon kapom magam, hogy viaskodik bennem a harag és a részvét, vagy a dühömet a lekötelezettség és a hála érzése  miatt nyomom el, ekkor jönnek el a mamók éjszakánként és kérik számon rajtam az elveszett fogsorukat.

Örömmel jelentem viszont, hogy Balikám és én cégtulajdonosok lettünk mellékállásban. A férjnek ez fontos volt a mostanra egyre bővülő magán ügyfélkör miatt, eddig is tudott számlát adni (itt ez tök másképp van), de ezek után egyszerűbb. Könyvelőnk és adószakértőnk is van már, igaz, barterban nyomják a Balival. 

A fissen érkezettek dolgai is alakulgatnak, a többiek a megszokott ütemben suli+munka felváltva, ezt most elintézem ennyivel, megyek lehúzom még a vasárnap délutánt.

A tegnapi műszakom olyan volt, hogy le sem írom. Már fogalmazom magamban a mondanivalómat a főnővérnek, de lehet, hogy szerdáig annyira lehiggadok, hogy le is tojom.

Iris is megpihent.

Csendben, gyorsan ment el, panasz nélkül, dráma nélkül, szürkén, jelentéktelenül.

Akik nem ismerték eléggé, azt gondolnák úgy ment el, ahogyan élt, de ez nem igaz.

Fáradhatatlan volt, kitartó, harcos, vidám, szarkasztikus humorú, megértő, jóságos, szeretetreméltó és szeretni képes. Joan szomorkodik, sirdogál. Azt hitte, ő megy előbb, de a barátja volt soron.

97 éves volt. 

Szabadnapos voltam.

Nem tudtam elbúcsúzni.

Helyszín: fürdőszoba

Időpont: reggel 7:45

Mielőtt bárki megkérdezné: reggel a híreket olvasom a klotyón a telefonomon, ez a kutyafej meg amúgy mindennapos, de még mindig röhögök rajta reggelente.

Jah és igen, nyitva van az ajtó, ahol sok a gyerek az évek alatt ez rögzül.

Meggyőződésem, hogy a kutya meg beleillik ebbe a családba.

(Tulajdonképpen) Szössz

Tami mindig készül valamire. Előre néz a jövőbe, sokszor elég távol. 

Nagyon távol.

Sosem lehet semmihez eléggé korán, semmiről sem akar lemaradni. 

Szülinap, Valentin-nap, Karácsony, Húsvét, de készül akár a nyárra, télre, vagy csak a hétvégére. 

Egyfolytában tervez, meghívót gyárt, kártyákat, posztereket, elgondolja a ruháját, menükártyát irogat egyszerüen mindent előre kitalál.Természetesen mindent megbeszél velünk is meg a testvéreivel, hetente többször is tudatja mi hogyan lesz. Néha fáradunk tőle. Eszembe jut mindig, hogy Obelixnek nem kellett varázsital, mert kiskorában beleesett a kondérba, ezen elindulva a Tamit kb. egy redbullos vödörben fürösztötték a szülőszobán, de lehet, hogy már a magzatvízzel sem volt minden egészen rendben...

És beszél, és beszél. Sokat. Gyorsan. 

Vannak olyan felfedezéseink, hogy néha a szólások, közmondások, hétköznapi szófordulatok összekeverednek a fejében, hisz nála a két nyelv képkészlete, hasonlatai, gyakori mondásai stb. tulajdonképpen már nem külön-külön létezik, hanem valamiféle érdekes összegyúrásban. Ebből születnek időnként érdekes mondatok, jól szórakozunk rajta, érdekes rejtvényeket ad és még mi öregek is sokat tanulunk belőle.

Megakadtunk.

A suli elkezdődött, ezerrel szervezi a Halloween partyt, egyszer csak jön egy ilyen mondat:

" A zene, a hely meg van palacsintázva!"

(Jelentésileg gondolom "le van zsirozva", de hogy a palacsinta honnan jön?)

Paul az öreg tengerész a kilencvenkilencedik szülinapján, délután kettőkor indult el a leghosszabb útjára.

A nagy elődök tisztelegve fogadják majd, trombitaszóval és zászlókkal.

Mi a Happy Birthday kissé bömbölősre sikeredett változatával búcsúztunk tőle.

Az eseményeink röviden, mert még mindig iszonyúan be vagyok havazva:

"Gyerekek" épségben megérkeztek, csak a pénteket aggódtam végig éjfélig, akkor ugyanis elnyomott az álom. Szombaton még felocsúdni sem volt időm, máris teli lett a ház megint. 

Küldözgetik az önéletrajzokat, de míg kvalifikáltabb lehetőség kopogására várnak, valószínűleg Zsófi megy Olíviáékhoz a szállóba melózni, Tomi meg Nóriékhoz a KFC-be.

A szombat esti kikapcsolódás a Balikámmal nagyon jól sikerült, az antipasto ismét isteni volt, a tészta mennyei, a tiramisu felfoghatatlan. (Műveletlen bunkó vagyok, fogalmam sincsen, hogy a kajákat nagybetűvel kellene írnom, vagy mi, nihilista is vagyok na meg apatikus úgyhogy ennek most nem nézek utána.)

Megint kaptam kiadványszerkesztős melót, azt csinálom délutánonként a melóhelyem papírmunkáival felváltva, mert most abból is kijutott bőséggel.  Lusta disznó is voltam abból adódott kis lemaradás is a határidőkkel, de mentségemre szóljon, hogy bakker iszonyat nehezek most a napjaink a munkában. Kevés ember naja....szokásos.

A határidők annnyira szorítanak, hogy anyám tegnap már azt hitte elraboltak, vagy beteg vagyok és nem tudok mozdulni, a halálomat csak azért nem vizionálta, mert bármekkora hősként tojik mindenre, ilyesmivel még ő sem mer szórakozni.

Érzékeltetésül (nem panaszként) csak annyi, hogy 10 nap alatt egyetlen szabadnapom volt tegnap, a lakás és a gyerekeim renoválása utáni kiadványszerkesztés közbeni mosás alatti főzéssel egyetemben végzett papírmunka ideje alatt mosott hajammal ájultam el estére.

Az elmúlt héten a férjjel álmomban sem kezdtem semmit, könyvre rá se néztem, az esti ipadjáték közepén elaludtam és ezzel nem kevés kreditet vesztegettem el, úgyhogy hanyagolom egy dararabig.

Ma reggeltől félötig húztam az igát, rohadt egy dolog ez ilyenkor, mikor két fő személyzet hiányzik, plusz ketten még a szabadságukat töltik.

Mire hazaértem a Zsófiék megcsinálták a kaját, Tami kiteregetett, Olívia kivitte a szemeteket (három van), konyha rendberakva. Jó Nóri melózik, így ő legtöbbször kimarad ezekből a jó bulikból, jó sok munkaórát kapott egész nyáron, a szezon még tart, így ő is kitart.

Ezzel a mai itthoni robottól megszabadulva megszavaztam magamnak egy szabad, láblógatós délutánt, de úgy látom a férj is lázad, mert a fején van a fülhallgató, előtte a billentyűzet (villanyos zongora) és ihlettel áthatott arcot vág miközben a sávjait játssza fel. Csak remélni merem, hogy még én vagyok a múzsája, és még akad egy kis közös elfoglaltság majd késő estére is.

A héten csütörtök és péntek a szabadnapom, melyeken először is jól kialszom magam és miután már olyan friss és sima leszek, mint az éttermi, frissen vasalt asztalterítő reggel, nekilátok kristályosítani a most még folyékony halmazállapotú gondolataimat, csak győzzétek kivárni.

Most aztán tényleg nem történik semmi, és mégis sok az esemény.

A főnököm mélyrepülésben van, egyszerűen mert öregszik. Egy ideje tartottunk már attól, hogy ez csak rosszabb lesz és valami baj származhat a feledékenységéből és a bizonytalanságából. Ennyi idősen már rég nyugdíjba kellett volna mennie, de sajnos nem az a tipus aki beismeri akár mások, akár önmaga előtt, hogy már nem kompetens. Be is következett amitől féltünk, nagyon úgy néz ki, hogy elveszik a pinjét és indítványozzák a nyugdíjazását.

Ezzel mi is változások elé nézünk, hisz bár ő marad a tulajdonos, egy menedzsert ki kell majd nevezni helyette, aki a továbbiakban vezeti a helyet. Ha ebbe nem egyezne bele, még mindig ott a lehetőség, hogy bezár a bazár és mindenkit szélnek ereszt. Ez még nem akut dolog, nem lehet csak úgy forrón enni a kását, de kinéznek a változások. Kicsit szeretem ezt, kicsit meg nem.

Nem sokára kezdem az NVQ3 tanfolyamot, ez olyan fajta végzettséget ad ami lehetővé teszi, hogy kisebb vezetői státuszban tudjak később elhelyezkedni. Azt gondoltam, kicsit drága, talán tavasszal nekiláttam volna, de egy véletlen (vagy talán nem is annyira véletlen) folytán felgyorsultak az események.

Lisa barátnőm, aki nálunk a training manager megszervezte, hogy a training office kifizeti négy ember NVQ3 tanfolyamát, úgy mint ha egy student loan (diákhitel) lenne, visszafizetni viszont csak akkor kell, ha ennek a végzettségnek megfelelő beosztásban évi legalább 22 000£ a fizetés. Külön megsúgta, hogy ezek után két embernek még az NVQ4-et is kifizetik azzal már care home managerként is lehet dolgozni. Hogy ki lesz az a kettő, azt a vizsgateszt eredményétől teszik függővé.

Rohadt mázlim van, hogy bekerülhettem a négybe, mert azt meg a főnök ajánlása döntötte el, szóval nagyon össze kell szednem magam.

Többi fontos hír röviden: gyerekek szombaton érkeznek, én holnap délutános vagyok, Balikámat meg megbíztam, hogy míg hajtom a mókuskereket, nyerjen meg nekem az ebayen egy meseszép Marks and Spencer pulcsit, hogy ne fázzak a télen.

Az ebayen nagyon ügyes voltam én is a héten. Egy rég vágyott fekete kabátot sikerült vennem outletből öt kemény fontért, eredetileg ötvenöt volt az ára, valamint két táskát, mindkettő borzasztó flancos és alig várom, hogy partyba vihessem őket. Az is lehet, hogy két táskával megyek, mert választani nem tudnék melyik a szebb.

Ilyesmi örömök érnek engem mostanság.

Egyébiránt meg hulla fáradt vagyok, nyár végi gyógyszer és eszközleltárat kellett csinálnom, telt ház is van, meg valami ronda légúti fertőzéshullám amitől a mamók betegek is meg zavartak is. Balikáméknál is diliház volt a héten, alig voltunk együtt azt is csukott szemmel.

Mondta is ma hazafelé, hogy a monyója telisteli, úgyhogy szombat este elvisz séta-vacsora-séta házassság rendbentartási beszélgetésre.

A karácsony előtti kötelező két hét szabimat kiírtam, de sopánkodom is magamban, messzi van még november vége.

Sebaj ez a hétvégém szabad, van munka a lakáson meg magamon, másfél nap bezta elmegy rá, de marad fél nap pihenni.

     Csak a szemöldököm lesz fél óra legalább, kezdek már Brezsnyevre hajazni...

borzasztó...de legalább nem csak az eszemet örököltem apámtól.

Na ja...

Az elmúlt hetemről azt tudom mondani, hogy feküdtem és lélegezni próbáltam több-kevesebb sikerrel.

Négy napot a melóból is elvesztegettem, a többi a szabadnapom volt, így egy egész hét lett oda az életemből.

Mégsem volt ez annyira haszontalan. Mikor épp nem kómában voltam sokat kattogott a fejem a dolgaimon. Átnéztem az állásokat, lehetőségeket, hogyan tudnék előre haladni nem pedig egyhelyben toporogni. Kristályosodott a terv előttem, több összetevős, de gondoltam, összerakom magam. Terveztem, jövő nyárig mindenképp. Gondolkoztam, hogy a terveimhez méginkább rá kell gyúrnom a nyelvre minden szinten, erre is elkezdtem tervet gyártani. A tizedik terv tervezgetésénél bevágtam egy pókhálós sarokba az egészet valahová a homloklebenyem kihasználatlan területére, és úgy döntöttem nem fogok a saját agyamra menni ezekkel a marhaságokkal. Minden megy szépen a maga útján, én is lépkedek az enyémen.

Olyan sok dologtól függ még mindig a jövőnk, hogy képtelenség minden eshetőséget számításba venni.

Bali vállalkozósdija, gyerekek dolgai, munkahelyem...

A film címe már látszik, de sajnos beült elénk egy behemót, csak a füle mellett tudok leskelődni egy kicsit. A képek megvannak, de még nem látjuk át teljesen miről szól a movie.

Csak az biztos, hogy vígjátékot akarunk mindannyian, másra nem vagyunk alkalmasak.

Más:

Nagylány egy hét múlva érkezik újtomival.

Részleteiben nem megyek bele, de a lényeg, hogy elveszett a terv a magyar útvesztőkben valahol félúton az ELTE a PTE és az ÁLOMMUNKAHELY háromszögben, és az emberi erőforrások is kimerülőben voltak, a kommunikációs és élettér problémákat már meg se említve.

Nem akarom, hogy úgy tűnjön mindenki hülye csak mi vagyunk helikopter, a gyerek is hibázott és ha nehezen is, de ő is elismerte.

Ha ideér, meg is fogom igértetni vele, hogy ha legközelebb feladási rohama van, inkább az egyik kocsmát vegye célba, az isten szerelmére ne Magyarországot. El tudom fogadni, hogy ott is élnek emberek, normálisan dolgoznak, családot alapítanak, élik szépen az életüket.

Az én elméletem viszont már százszorosan beigazolódott, miszerint a mi családunk esetében valamiféle - fizikailag nem megfogható síkon létező - összeférhetetlenségi faktor áll fenn. 

Valamiért nekünk nem működik ott semmi. Ez van. Nincsen semmi különösebb oka, egyszerűen csak szar van a ventillátorban, homok a rendszerben, és mindig oda jutunk (ez esetben jut a gyerek), hogy nyögés a vége és nem azért mert nem akarjuk eléggé.

Na ezt sem magyarázom tovább, a lényeg, hogy egy hét múlva érkeznek.

Nekem ez inkább öröm, amúgy meg ismét tele lesz minden ágy és szoba emberekkel a kutya meg egy időre ismét lemondhat a maradék potyakajáról. 

Nekik meg 2.0 avagy reloading...

Ez történt a héten

Jelentem letudtam a minden 10. évben esedékes megbetegedést. Meggyógyultam.

Szössz

Gyerek:

"Ma lesz az a meteroidizé...izé... őőő inkább csillaghullás, azt könnyebb kimondani..."

Szössz

...kicsit sok borotvahabot tett George az arcára. Konkrétan a fél flakont szerintem. Lelógott a mellkasáig.

Andy hátranéz, és kissé megriad: - Bloody hell it is far to much George. You look like a bloody Father Christmas.

(A pokolba is ez túl sok George! Úgy nézel ki mint egy francos Télapó!)

Értem én

Andy - ...she is definitely not my cup of tea

I say - Yes I understand you...

Andy - Really? Did you catch it?

I say - ...I know.. It is weird ...to understand you bloody Liverpool chick...

(- Ő egyáltalán nem az én csésze teám - /ha valaki nem szimpi, még nem hallottam így, de azért nem nehéz az ilyeneket kitalálni, hogy értik/)

- Igen értelek...

- Tényleg? Vetted?

- Igen tudom... fura... érteni téged francos Liverpool-csaj)

Szössz

...így szeretnek

- Aggódom. Van már pár szál szakállam itt a jobb oldalon, meg pár a baloldalon és egy középen...

- Nem baj mama...jövőre benevezlek az eurovízióra...

Mai elmélkedés

Változom...

...nem bonyolódom, egyszerűsödöm azt hiszem. 

Egyszerűen nem vagyok hajlandó bonyolódni. Sosem voltam színészkedésre alkalmas, de ez egyre rosszabb. Egyre jobban szeretem ha tiszta víz van abban a bizonyos pohárban. 

Sosem ment nekem a "kezicsókolomhogytetsziklenni". Ez nem azt jelenti, hogy ne lennék mondjuk kedves...tényleg...kedves vagyok én egyáltalán? Nem is tudom. Mindig azt hittem az vagyok.

Már nem vagyok biztos.

Ha jó kedvem van, mosolygok én mindenkire. Általában jó a kedvem. 

Általában átléptem, továbbmentem ha adódott egy helyzet.

Ma sokszor megállok és elgondolkozom: miért is kéne?

Ma már szelektálok.

Szerettem a feketét, szürkét, sötétzöldet.

Most meg vettem egy gyönyörű orgonalila selyemruhát...

Nem tudom, hogy ez az új élet - új személyiségjegyek kontextusban értelmezendő, vagy csak az éveim számlájára írandó.

Talán kicsit mindkettő.

Az is lehet, hogy a Halálcsillag a rossz oldalát mutatja felém, vagy benne van az Orionban. 

Ehhez nem értek.

Nem akarom rontani az imidzsemet.

Az viszont tény, hogy az utóbbi két hétben három embert is elküldtem a picsába figyelmeztettem finoman arra, hogy ne nézzen hülyének. 

Kettővel közülük úgy tűnik, a továbbiakban kommunikálnom sem kell, és egyáltalán nem bánom. 

Bakker.

Szössz

Gyerek öleli a nagyanyját, már egy fejjel is magasabb nála:

- Milyen kicsi vagy te mami...

Mire anyám: 

- Nem baj kislányom, a munka a földön van...

Mai elmélkedés

Volt egy (számomra) fontos dizájner név amit meg akartam jegyezni, ezért egy dal refrénjéhez kapcsoltam.

Aztán a dal sem jutott eszembe, pedig már végigpörgettem a Brother Louie-től a Suzannáig mindent a fejemben.

Baromira idegesített, de végül feladtam. 

Este a telefonos jegyzeteimben egy címet kellett megnéznem, az alatta levő jegyzet a név volt. Azt is elfelejtettem, hogy felírtam oda: Karen Millen...

A dal a Karolina volt.

Én meg rendesen hülyülök.

Szössz

Anyám kérdezi:

- Tami, hova raktad a tollat amivel rejtvényt fejtettél?

- Anya szófájára...

Mire anyám hozzám fordul:

- Anya, hol van a szófájád?

Szössz

...avagy anyám mindig tudta, hogy ossza(m) be a pénzt...

Séta Totnesben:

Én - Szomjas vagyok...

Bali - Beülünk valami kerthelyiségbe. Isztok egy teát, én meg egy sört...

Anya - ...francot ülünk ott egy Spar...

( Egyébként Totnes bájos kis hippivároska, telis-teli öreg házakkal. Valahogy azt vártam szembetalálkozunk Hagriddal meg a Potter gyerekkel, tisztára mint az Abszol-út.)

Szössz

...avagy anyám tojik a romantikára...

Én - ...azt gondoltam kicsit később indulunk és megvárjuk a naplementét...

Anyám - tököm a naplementébe, nem fogok egész délután itthon ülni, mikor ilyen szép idő van!

Szössz

Anyám az életre treníroz...

Gyerek rajzolt egy lajhárt (ne kérdezzétek). Mutatja nekem.

- aha, szép, szinezd ki.

Mutatja apának.

- ja, jó lett...

Mutatja anyámnak:

- ....háát...én ezért nem pocsékolnám a papírt!

Mai elmélkedés

Ha véletlen sminkben alszom el:

- a reggeli első tükör nem sokkoló,

- a férj mögém lopakodik, megkérdezi "kijezajónő"

- a gyerekek első mondata "hovamész"

Mennyibe kerül a sminktetkó?

Szössz

...avagy vannak dolgok, amik még egy gyereknél is korán rögzülnek...

- Nézünk egy filmet? - kérdi tőlem a férj

- Nézzük meg az Üvegtigrist! Már olyan régen láttuk...

Erre a Tami

- Óóhh csak ne az elsőt...abban sült kolbászt esznek...

Kert update 3

Alszunk.

Felébredünk.

Éjjel kettő, az ablak nyitva.

A kertből nyekergés hallatszik, kb. nyerrrnyuerrnyuekkckckc, nyerrnyukkecck stb.

Voltak tippjeink.

Bakzó macska, de nem, az hangosabb lenne. Részeg ember elesett, denevér (ja, az nem lehet), valami madár, ajtó/ablak nyikorgás, száraz faág...

Egy idő után nem bírjuk már tovább, rohadtul behallatszik, alvás esélytelen.

Mindketten mamuszban, baromi gyűrödten, telefonos refivel lopakodunk a kertben, hallgatózunk jobbra-balra honnét jön a hang.  

A férj suttogva: - Ez aaz baaazzzeeg, anyád hűlyefasz békája! 

Visszasuttogok - ...hehe..még jó, hogy nem fordítva mondtad! Miatököm? Nem brekegnie kéne?

- Biztos az elem tért magához...vagy beázott és zárlatos... Mittudomén! 

- Hogy hallgattassuk el? Nincsen rajta kapcsoló, semmi csak egy csavar...

Megjelenik a két nagyobb gyerek a sötétből:

- Mi ez a kísérteties hang? - kérdezik suttogva

- Öreganyátok mozgásérzékelős békája, amit az egyfontosban vett tavaly. 

- Az nem úgy volt, hogy nem működik?

- Most tért magához, hozom a csavarhúzót.

Ekkor ér oda a Tami rohadt álmos fejjel. Egy szót se szól, kiveszi az apja kezéből a békát, födhözvágja, kétszer ráugrik, majd sarkon fordul és visszamegy a házba...

...mi meg nem tudjuk abbahagyni a röhögést.

A szomszédnak meg feladtuk a leckét.

Szössz

Autókázunk.

Fáradt voltam, de a Bali annyira menni akart. Neki már tart a szabija, szerintem unatkozik.

Csak elindultunk bele a vidékbe.

Bólogattam kicsit, a szemeimet húzta lefelé valami ólomsúly.

- Ne bólogassá mama, mer kapsz egy tockost mindjárt...elhozlak ide a gazdag vidékbe, ahol még a lónak is pulóvere van, erre te meg itt bekumsz nekem.

- Majd ha öreg leszek tudnék itt élni, egy ilyen kis farmházban...mondjuk, most is tudnék.

- Te nem leszel öreg mama! - kissé cinikus a hangsúly, röhög...

- Te már nem is szeretsz engem...- játszom a sértődöttet.

- Dehogynem...

- Hmmm - kihúzom magam

- ...van róla papírom.

Messze nem akarom én megmondani a tutit senkinek. Akartam még bohó lánykoromban, de a Mount Everest magasságáig csapongó igazságérzetem egy középmagas röghegységgé kopott az idővel.

Tiszteletben tartom a hülyéket és a döntéseiket általában.

Ma viszont jól felhúztam magam az egyik kollégám - nevezzük Kate-nek - miatt.

Ő egy nagyon jó és szorgalmas munkaerő, kicsit talán túl merev, de a legnagyobb problémám mindig az volt vele, hogy bár a saját szemszögéből dolgozik mégis a maga ellensége. Plusz probléma, hogy mártír alkat és nem hiszem, hogy teljesen tudatosan, de imádja a problémákat felnagyítani és ezzel még inkább indokot szerezni a panaszkodásra. Ott is következetes marad, ahol totális kudarcra van ítélve és akkor is foggal körömmel ragaszkodik a tervhez, ha azzal ő is rosszul jár. Sebaj, aztán megint tud jajgatni rajta.

Lizzy (természetesen mindenkinek más nevet adok itt) problémás gondozottunk. 

Nemegyszer nálam is rálépett már a hisztigombra, de ezt sosem érzékeltettem vele. Amikor "beindul" - egyre gyakrabban esik meg - rátenyerel a hívócsengőre és f.szságokkal traktálja a jónépet.

Ma a két bojlerünk közül az egyik bekrepált. Némelyik szobában volt melegvíz, máshol meg nem. A főnök kihívta a szerelőket, mi pedig abszolváltuk a problémát addig is, hogy a melegvízzel rendelkező szobákból vittük a vizet a többibe. Az alsó szinten csak a Joan és a Lizzy szobájából tudtuk megoldani.

Joan rongymacskával megbeszéltem, hogy ma egy másik szobában kezdek, fél óra múlva jövök, de addig is a vizet hordjuk ide-oda, szóval bocsi a zavarásért. Így is vagy négyszer csengetett, ilyen-olyan indokkal. Kissé fárasztó volt már, de valahogy ráéreztem, nem az a baja, amiket kitalált.

Kérdeztem is tőle...Joanie, most őszintén, mi a túró van? Kiderült, hogy beképzelte magának, hogy neki nem fog melegvíz jutni, mert mindenki odajár és elhordja. Jót mosolyogtam magamban, de megnyugtattam, hogy a bojler hatalmas és a kazánok folyamatosan biztosítják az utánpótlást, ez csak átmeneti probléma ne aggódjon.

Lizzy is hatszázszor csengetett ugyanezen okból. Két alkalommal én is hátramentem, pedig nem az én körzetem volt. Mondja nekem, hogy csak értesíteni szeretne, hogy ide járnak melegvízért a többiek és hogy tudom e, mikor jönnek a szerelők?

Lizzy minden apróbb dolgot megragad amiről beszélni lehet, vannak állandó témái is: gyógyszerek, gyógyszerelés időpontja, fizioterapeuta-pap-fogorvos triumvirátus érkezése, klotyóra járás minden órában. Az elmúlt hónapban diagnosztizáltak demenciát is nála, ez sok dolgot megmagyarázott.

Néhány kollega, köztük Kate egyszerűen nem képes megérteni, hogy nem fog tudni szignifikáns változást elérni pl. Lizzynél. Semmilyen következetességgel, semmiféle leckéztetéssel.

Ők nem gyerekek, csak néha olyanok. A gyerekek rugalmasak, fejlődésre, tanulásra képesek, mentálisan előre mutatnak, pozitív előjelű változónak kell őket tekinteni.

Időskorában az ember rugalmatlan lesz, változásra, változtatásra képtelen, kissé merev. Bogarak, szokások rabjai és ha emellé még betegségek pláne meg demencia társul, akkor mindeképp muszáj, hogy a külvilág alkalmazkodjon, főként ha ezért fizetik.

Ma több okból is eltörött a léc nálam, pedig ez nem jellemző. Először is mert Joanie a megszokott napirendjét szerette volna tartani, erre Kate azt mondta neki, hogy most ezt meg azt nem lehet, mert a training miatt nem érünk rá. Mi meg bementünk egy másik kollégámmal és megcsináltuk amit kért.

Egyrészt, mert mit ugat bele, hogy a saját szekciómban mire van időm és mire nem? Másodszor mert ha nem csináljuk azokat a dolgokat meg amikre szükség van, csak felizgatjuk és összekeveredik a napja, aztán folyton a csengőn fog lógni, tehát magunkkal cseszünk ki.

Harmadrészt és ez a legfontosabb, mert szeretem az öreglyányt és azt szeretem ha minden úgy van, ahogy ő akarja. 

Emiatt még szót se szóltam volna, tojok az egészre.

A training vége viszont átcsapott kollektív elégedetlenkedésbe melyet Kate és udvarhölgyei generáltak.

A téma Lizzy "kibírhatatlan" csengetései voltak, meg, hogy szándékosan csinálja. Szóbajött Joan is, meg, hogy nem tartják jó ötletnek, hogy egyesek (ezt magamra vettem) minden kívánságát teljesítik, mert túlságosan hozzászokik.

Na erre ment fel bennem a pumpa, de a férjem által hidegvérnek titulált higgadt hangnemben feltettem néhány kérdést, majd monologizáltam, kínosan ügyelve arra, hogy minél helyesebb angolsággal beszéljek, mert még mindig ettől érzem kevesebbnek magam időnként.

Csomó eldöntendő mondat. Mindenkinek.

Tegye fel a kezét, akinek volt/van jó párkapcsolata, házassága.

Tegye fel a kezét akinek a férje/felesége/társa a legjobb barátja.

Tegye fel a kezét, akinek van olyan ember/emberek az életében, akivel ha tévéznek együtt és egy szót se szólnak, akkor is tudják mit gondol a másik a filmről.

Tegye fel a kezét, aki ha akar elmegy nyaralni, kocsmázni, vagy csak elverni egy csomó pénzt egy kaszinóban.

Tegye fel a kezét, akinek vannak barátai.

Lizzy már nem tehetné fel a kezét.

Lizzy és a férje 67 évig voltak házasok. Nagyon jó ember volt, legalábbis ő így emlegeti. Mikor megtudták nem születhet gyerekük, örökbefogadni pedig nem akartak, kettecskén éldegéltek. Lizzy gyógyszerész volt. Néha nyaraltak a barátokkal, de jól megvoltak ketten is, Lizzy mindig úgy említi a férjét "he was my best mate" . Amikor megöregedtek, eladták a házukat és bevonultak egy idősotthonba. Néhány boldog év még itt is jutott.

Amikor a férj meghalt és az asszony kissé már több ellátást igényelt, akkor került hozzánk.

A barátok, ismerősök nagyrésze eltűnt. Meghaltak, betegek, öregek. A legjobb "haverja" elment, ő pedig elveszítette a mobilitását, hirtelen másokra van szorulva, még akkor is, ha csak a mosdóba akar kikocogni a járókerettel. Az idősotthonban  is még sok ember vette körül, esténként kártyapartik, beszélgetések mittudomén. Mindig értelmes, művelt nő volt, most meg még azt is kis piros naplóba kell írnia, mikor jön a pap legközelebb.

Mi kettőkor hazamegyünk. Fél óráig puffogunk az ordenárészar napunkon, aztán beülünk a Kents pubba, vagy elmegyünk cream tea-t enni, esetleg grillezünk az udvarban.

Gondoljatok bele. Lizzy ezt elveszítette. Mindent és majdnem mindenkit. Nincsen rendelkezési joga sem önmaga sem pedig a napirendje felett. Azt eszi amit viszünk neki, akkor lát embert, vagy történik valami ha mi bemegyünk hozzá, meg ha elmegy az egyik bojler.

A probléma ami miatt csenget, az igazából az, hogy mérhetetlenül egyedül van. 

Nem akartam hatásvadász lenni, de nagyon drámaira sikerültem.

Rajtam kívül még hárman pityeregtek, néhányan a cipőjük orrát nézték, a végére jól felhúztam magam és a higgadt hangnem sem ment tovább.

A főnök meg utána odajött hozzám és megköszönte, pedig semmit se csináltam.

Csak elszállt az agyam...

...meg szereztem pár ellenséget.

Szössz

Mi sem jellemzi jobban az állapotomat, mint a minap lezajlott párbeszéd az egyik mamókámmal:

- I am thirsty...
- OK love. I just brush your hair, and after I will give you a nice cup of tea...
- You need somebody to brush your hair. You look awful...

Van abban valami vérlázítóan őszinte, mikor egy kilencvenen túli demens anyó mondja ezt a szemedbe.

10 nap a szabadságomig.


/- Szomjas vagyok...
- Ok drágám. Csak megfésülöm a hajad, aztán hozok egy finom teát...
- Neked van szükséged valakire, hogy megfésüljön. Rettenetesen nézel ki.../

Néha visszaolvasom a régi önmagamat. Mindjárt hat éve, hogy elkeztem itt irogatni senkinek.

Meg néhány nap múlva töltöm az utolsó harmincadikamat, lehet ezért is vagyok ilyen szentimentalista.

Szembesülni azzal, mennyire más az életünk és mégis mennyire ugyanaz, nagyon fura érzés.

Van amikor megmagyarázható - szándékosan nem honvágynak nevezett - nosztalgiát érzek a régi életünk után. Amikor a balatoni nyarakra gondolok, szinte érzem az iszapszagú, nehéz, párás, meleg szellőt az arcomon. Ha nagyon magamba feledkezem, újra pecázni megyek a férjjel meg a gyerekekkel, vagy ha még tovább utazom vissza, apával.

Szaloncukor illatú karácsonyok, tűzfényű esték a tanyán, szúnyoghangú éjjelek a hálószobában. Ezeket  és még sokmindent sosem akarok feledni, ezért is idézem fel őket olyan sokszor, bízva abban, hogy lesz még tücskös balatoni este (terv szerint jövő nyáron), lesz még szallonázás a régi barátokkal. Mert nem akarok és nem is tudnék teljesen elszakadni a régi otthonomtól.

A mostani életünknek pedig minden egyes percét igyekszem értékelni.

A virágbaborult orchideáimat az ablakban, (lehet, hogy mégsem vagyok reménytelen?) a bagolyhuhugós, sirályvijjogós estéket, az újdonsült barátokkal átsörözött éjszakákat. Igyekszem magamba vésni a tengerzúgós délutánokat, a friss péksütivel töltött levegőt mikor a férjjel reggelizni megyünk, az első angol nyelvű könyvet amit kiolvastam (természetesen Asimov), a rámköszönő szomszédot.

Próbálok minden melegséget amit az anyókáktól kapok ezerszeresen visszaadni, nem meglepődni azon, hogy százszor jobb ember is tudok lenni, mint amilyennek valaha is gondoltam magam.

Egy dolgot azonban egészen biztosan magam mögött hagytam: azokat a bizonytalan sírós napokat, melyekről azt gondoltam mindig, hogy nem lehet, hogy nekem - nekünk - ennyi jutott.