Öreg barátom Joanie az elmúlt pénteken örökre elaludt.

A szerdai elbúcsúzkodó beszélgetésünk foszlányait írom le, ez talán jellemzi (a sok régi mellett) a kapcsolatunkat, ami szoros volt, szeretettel és humorral teli. Csak azt az egyet sajnálom, hogy régebb óta nem ismerhettem, de azért örülök, hogy nekünk ez az öt év megadatott. Néhány napig túlságosan szerettem magammal és a gondolataimmal lenni, ezért csak most jöttem.

Felszabadultam az ígéretem alól is, amit neki tettem, hogy amíg ő nem megy addig én sem, de most még nem tudok mit kezdeni ezzel a nagy szabadsággal.

"- ... you know Mariann, I was happy here. Maybe I have no eyesight, and I am quite deaf but it was a good fun most of the times. Wasn't it?

- Yes it was Joanie.

- ... and I made a friend.

"- Don't you scared Joanie?

- No. I had a very happy life, I have a lovely caring family and four wonderful sons. 

A man of my life - great husband he was -  He is waiting for me. No regrets. I am ready. I want to go."

" ... if I'll go up - as I hope - I'll try to sort the lottery out for you..."

(-...tudod Mariann, boldog voltam itt. Talán alig látok, meg elég süket vagyok, de azért jó buli volt az esetek nagyob részében. Nem?

- Igen az volt Joanie.

- ... és a barátra is rátaláltam.

- Nem félsz Joanie?

- Nem. Boldog életem volt, törődő családom van, négy csodás fiam. Életem férfija - nagyszerű férj volt - ő vár már engem. Nincsen megbánás bennem. Készen állok. Menni akarok.

... ha felfelé megyek - ahogy remélem - megpróbálom elintézni a lottót neked ... )

Koccintsatok az öreglányra egyet a kedvemért.

Még a temetéstől félek, de nagyon ott kell lennem.

A kő amit most felvettem nyomni fog egy jó darabig, amíg meg nem találja a helyét a többi között.