A reggeli gondolatok

Nem vagyok nagyon frissen kelős ember, de ez inkább a testemre vonatkoztatva igaz. Valahogy úgy van ez, hogy amikor felébredek, az agyam már teljes intenzitással működik, száguldoznak benne a gondolatok, mint egy nagyobb vonatcsomóponton a kocsik ide-oda, sokszor teljesen meg is lepődök, mik nem jutnak eszembe. Na ezt a tempót nem nagyon tudom követni testileg, az ágyból kilépve néha még ismételgetem is magamban, mint egy egyszeri szőke nő: "bal, jobb, bal, jobb". Nem vagyok alkalmas a koránkelésre, sőt, szerintem nem is embernek való. Kakasnak. Meg malacnak. Énekesmadárnak. Meg biztos van még egy csomó állat erre. Engem hagyni kell kialudni magam. Sajnos ez megint a nagybetűs élet számlájára írható, így van kitalálva. Kakas nem megy pipéhez, pipe meg megfullad.

Sok hálával tartozom az itteni időbeosztásnak, hogy nem kell korán kelni, mert én a koránkeléstől mindig egy kicsit meghaltam. Meg vagyok győződve róla, hogy azon évek, amikor főiskolásként, vagy ápolónőként, vagy egyszerűen "csak" az anyaság miatt négykor, ötkor, hatkor kellett felkelnem, napokkal rövidítették meg az életem.
Most van idő arra, hogy összhangba hozzam a bioritmusomat, hogy megvárjam, amig az összes részem utoléri az agyamat, es nem kell neki negyed óráig győzködni a testemet: "Kelj már fel!" . Régen, ha nagyritkán alkalom adódott, hogy nem kellett az idővel, felkeléssel, rohanással törődni, akkor a reggeli gondolataimat a mitfőzzekma, mennyipénzünkvanma, mikorjönhazaaférjemma, mondakörbenháromszögben töltöttem.
A fent leírtak okán a fejemben ma egészen más gondolatok is alakot tudnak ölteni, hiszen egy csomó kapacitás szabadult fel így, (még az mellett is, hogy folyamatosan angolul beszélgetek magamban gyakorlásképpen).
A fantáziámmal sosem volt gond, anyám és apám szerint sem. Olyan meredek dolgokat is ki tudtam találni, amit még nagy írók sem merészeltek. De aki hét éves korára túl van az összes Benedek Eleken, Grimm testvéreken, Andersenen, attól mit lehet várni? Annak a szülei örüljenek, ha nem főz szerelmi bájitalt a konyhában (szerintem apám sokáig gondolkozott, mi történt a rózsáival).

Úgy döntöttem tehát, hogy kantárt vetek a gondolataim nyakába, és istállóba teszem őket, ahol majd abrakolás, szőrfényesítés után meglásssuk mi jön ki belőle...remélem nem csak lócitrom...

Azthiszem, elérkeztem annak az óceánnak a partjára, ami hiányzott  az életemből.
Mindkét értelemben.